stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Turai Tünde

A koronázáshoz fűződő kultusz Decsy Sámuel
és Katona István történelemszemléletében

A történelmi érdeklődés nem a romantika és nem a reformkor vívmánya. A 18. század második felében a történelem tömegélménnyé lett. Az 1780-as évektől felerősödik a magyar írók érdeklődése a múlt iránt. Mivel ez az időszak a „nemzeti irodalom kialakulásának nyitánya”, az irodalom keretei között kibontakozó történelemszemlélet is beilleszkedik ebbe a nemzetet előtérbe helyező látásmódba.[1] Az emlékezés mozzanatán túllépve a múltidézés a társadalmi problémákba, a nemzeti öntudat kialakulására való törekvésbe és a politikai küzdelembe ágyazódik be. A kornak ezek az általánosan érvényesülő tendenciái a nemzetet szolgálják, ennek rendelődnek alá. Az írók, költők munkájának erkölcsi princípiumai az esztétikaiak elé kerülnek.[2] A nemzeti múlt idézése hazafias tett, mert az ország hajdani dicsőségének, hőseinek felemlítése a patrióta érzést erősíti.[3]

Kezdetben az új világnézet főként metafizikus, vallásos ideológiák köntösében jelentkezett, de a hetvenes évek táján már nem vallásos jelleget ölt.[4] A nemzetfogalom profán, világi terminussá válik, fölébe nő a vallásos érzület erejének, ami elveszíti közösségszervező erejét.[5] Az evilági dolgok előtérbe helyezése alapvetően befolyásoló tényező a történelemszemléletben is, ami beépül abba az általános, poétikai tudatot szervező, nemzetkultuszt kialakító tendenciába.

A nemzeti öntudatnak a vallásos képzetkörből való kibontakozása nehezen és fokozatosan lejátszódó folyamat. A hagyományos és újító nézetek éles szembekerülése jól érzékelhető Decsy Sámuel és Katona István véleménykülönbözőségében. Decsy, a publicista vallásellenes világlátásával a nemzet történelmének szekularizációját célozza meg.[6] A nagynevű történetíró, Katona műveinek irányzata felvilágosodásellenes.[7] Decsy éppen azokkal a berögzött kultikus képzetekkel akar leszámolni, amelyekben Katona erős meggyőződéssel hitt. Nem meglepő tehát, hogy a hagyományos elveket valló történetíró kötelességének érezte, hogy válaszoljon a publicista írására. Kritikája az elavulóban levő nézeteket közvetíti, de túlságosan erőtlen, meggyőző érvekben és rendszerezett felépítésben sokkal szegényebb, mint Decsy írása, inkább csak felháborodásának és indulatainak kifejezője.

Decsy Sámuel 1792-ben megjelent A magyar szent Koronának és az ahoz tartozó tárgyaknak históriája című művében arra törekszik, hogy a nemzeti múlt legfontosabb jelvényéhez, a koronához fűződő vallásos képzeteket eltávolítsa.[8] Nem egy történelmi személyiséget vagy eseményt vizsgál, hanem annak utóéletét, a hozzá kapcsolódó képzeteket. nem a történelem diktálta kronológiát vagy az ok-okozati egymásutániságot használja vezérfonalként, hanem – már említett – szándékának rendeli alá a múltidézést, a jelenben, illetve a jelennek szóló mondanivalójának. Könyve egy, a jelennek szóló és az éppen aktuális mentalitáson változtatni kívánó tézis bizonyítása. Koncepciójának felvezetésében a történelmet eszközként használja fel érveinek meggyőzővé tételében.

Témája csak részben kapcsolódik a történelemhez, annyiban, amennyiben a kiindulási pont István király, a megkoronázás és a koronázási jelvények. Nagyobbrészt mégis a jelenhez kötődik, ugyanis itt nem annyira Istvánról, a koronázásról és az ehhez kapcsolódó tárgyakról van szó, hanem sokkal inkább azokról a 18. század vége felé is még elevenen élő képzetekről, amelyek a diakróniában az évszázadok folyamán hozzájuk tapadtak: a hozzájuk fűződő kultuszról. Decsy erről és ezért ír. Ezekkel akar leszámolni a józan ész jegyében. Igyekszik többször is egészen explicit módon hangot adni annak, hogy ő a felvilágosultak körébe tartozik. Ezt megteszi már a címben is, a bemutatkozásban (A magyar szent Koronának és az ahoz tartozó tárgyaknak históriája. Mellyet sok régi és újjabb irásokból ki jegyzett, rendbe szedett, meg világositott, 's kedves Hazafiaknak hasznokra közönségessé tett Decsy Sámuel, a józan és orvosi tudományoknak doktora, és az Óderai Francofurtumi Királyi Túdos Társaságnak tagja), a címzettek megnevezésében („azok, akik józanon gondolkodnak”) és a hagyományos nézetek bírálatakor: „bal vélekedések”; „Mindezeket, mint babonákhoz szokott emberi agynak haszontalan költeményeit úgy nézi, és meg is veti a józan okosság”; „merő költemény”; „Inkább akaránk a' józan tudomány égő szövétnekénél járni, mint az ő meg rögzött bal vélekedéseik pislogó métse mellett botorkálni”; „A ki ezt el hiszi, azt is el hiheti, hogy a karika kerek és egyszersmind négy szögletü is lehet.”

Témaválasztása természetesen nem véletlenszerű, hanem nagyon is tudatos, és a korszellem aktuális problémái által motivált. A 18. század végére a vallás közösségszervező ereje végleg elveszíti egyeduralmát, és mellé, sőt elé odalép a nemzet.[9] A nemzethez mint intézményhez a történelem vetületében elsősorban az államalapítás jelensége, az államalapító személye és a koronázási jelvények kapcsolódnak. Nagyon fontos tehát, hogy főként ezeket a kulcsfontosságú fogalmakat szabadítsa meg a vallás jelentéstartalmaitól.

Már rögtön az Elöljáró beszédben kijelenti, hogy a korona nem égi eredetű: „Régente, midőn még a' tudatlanságnak, és az avval égyütt járó babonaságnak ragadó mételye uralkodott e' világon [...]. Éppen ekkor költ, 's kapott szárnyakra királyi koronánk mennyei eredetéről koholt hir is [...].” Az Első rész I. Tzikkelyében nagy részletességgel feltárja a koronák valódi, egyetlen hihető és elfogadható eredetét, mely a szükségesség, a funkcionalitás elvén alapszik: „[...] a' koronák nem a' vak történettől, hanem a' szükségtől vették első lételeket, és lassan lassan léptek mostani méltóságokra.” Decsy eredetmagyarázatát nagyon egyszerű, logikus érveléssel támasztja alá: a gyakori vendégeskedés a sok bor miatt gyakran fejfájást okozott. Valaki – teljesen ötletszerűen – egybefont ruhát kötött a homlokára, s „hasznát tapasztalta”. „És így, a' mi tsupán gyógyító eszköz vólt, idővel szentségnek, erősségnek, győzedelemnek, 's királyi méltóságnak tzimeréve lett.”

Miután „A Koronáról közönségesen” ír, s lehámozza a királyságnak mint a nemzet alapintézményének legfontosabb jelvényéhez, a koronához fűződő metafizikus ideológiát, a Második részben nagy részletességgel, filológiai pontossággal, gondos történelmi megalapozottsággal viszi végig „felvilágosult” történelemszemléletét a magyar szent Koronáról. A következő tézisek köré szervezi újszerű elméletét: a magyar korona nem égi eredetű; nem II. Szilveszter pápa küldte; István a koronáért nem vetette alá egész birodalmát a római udvarnak; a fennmaradt korona nem az, amelyik az Istváné volt; a pápáknak nincs jussuk királyi koronákat osztogatni.

Az előző korokban a királyok hatalmát az isteni hatalomtól eredeztették.[10] Ez az elképzelés annyira mélyen hatott, hogy több évszázadon keresztül hitték, hogy II. Szilveszter pápának álmában megjelent Isten angyala, és arra intette, a koronát, amit eredetileg a lengyel fejedelemnek készíttetett, Istvánnak küldje. Decsy szerint ez csupán „költött hir”. A transzcendenciát kizárva racionális magyarázatot ad arra, hogy a pápa miért küldött koronát a magyarok királyának. Szerinte „Isten valóságos parancsolattya nélkül is elegendő okai vóltak”: a keresztyénségnek Magyarországon való terjesztése; püspökségek, papi székek, templomok, iskolák alapítása; István példaként szolgálhat mások előtt is Krisztus „tudományának öregbitésére”; illetve Ottó császárnak „Szent Istvánnal szerzett atyafisága”. Mivel kitalációnak minősítette a köztudatba általánosan berögzült és a hivatalos teológia által is elfogadott nézeteket, nem hagyta függőben azt sem, hogy honnan származtatható akkor ez az elképzelés. Erre is a „józan okosság” által háttereződő feleletet ad: Istvánnak Rómába küldött követei találták ki mindezt azért, hogy a koronának dicsőségét és méltóságát „nagyozhassák” azáltal, hogy „szentséget tulajdonítanak neki”; azért, hogy a király ellen szövetkezőket minél hamarabb elcsendesíthessék, elhitetvén velük, hogy az egek Istvánt akarják királynak; illetve azért, hogy annál buzgóbbá és serényebbé tegyék a királyt a keresztyénség terjesztésében és a népet a keresztyénség felvételében. Így tehát levonható a következtetés, hogy a korona „ekképen sem az angyali, sem az apostoli, sem a' szent nevet nem érdemli”, legalábbis nem a hagyományos értelemben. Ezzel a gondolatkifejtéssel az egyik legalapvetőbb nemzeti szimbólumot elszakította attól a kultikus jelentéstartalomtól, ami a hagyományos történelemszemléletben eddig szervesen hozzátartozott, sőt lényegileg meghatározta.

Az aktuális politika jegyében fogalmazódik meg az a tétele, amely a magyar királysági intézményt nem külső hatalomtól/tényezőtől származtatja, hanem belső, autonóm államszerveződés fejleményeként jelöli meg. Decsy elméletében ugyanis nem Szilveszter pápa tette Istvánt királlyá, hanem a „Magyar fő Rendek”. Ebből a történelmi tényből két következtetést von le: Istvánnak már volt királyi koronája azelőtt is, mielőtt a pápa küldött neki, ami azt jelenti, hogy voltak már királyok őelőtte is, sőt ez egészen Árpádig visszavezethető, és az a korona, amellyel Istvánt királlyá emelték a magyar főrendek, az Árpádé volt; „már akkor szabad királyi választási jussal birt a magyar nemzet”, ugyanis „Ezt a just magukkal együtt hozták ki a Scythiából ki jött Magyarok”.

A magyar nemzetet azáltal is eltávolítja mindenféle idegen hatalomtól, hogy tévesnek véli, sőt tagadja azt az elképzelést, mely szerint Szent István a neki Rómából küldött koronáért „magát, javait és maradékait, sőt a' magyar Birodalmat is a' Római udvar hatalma alá vetette vólna”.

Ugyanez a szándék húzódik meg amögött is, hogy jogtalannak ítéli meg azt, miszerint a pápák királyi koronákat és méltóságokat osztogatnak. Ez ugyanis nem az ő feladatuk, hanem a világiaké. A pápaság tehát nem tekinthető a királyi intézmények abszolút fölérendeltjének. A tőle való föltétlen függőség elve téves, sőt jogtalan.

A koronakultuszt tovább rombolja azáltal, hogy nagy pontossággal alátámasztja történelmi tényekkel azt, hogy a „mostani szent koronánk” nem az, amit II. Szilveszter pápa olyan misztikus sugallatok és körülmények között Istvánnak küldött: „ez soha nem vólt Szent István király fején, nem is lehetett.”

Decsy a berögzött, hagyományos történelemszemlélet alapjait támadta meg és rombolta le. Nem csoda, hogy Katona István, a kor nagynevű jezsuita történésze úgy érezte, ezt válasz nélkül nem hagyhatja. Felvilágosodásellenes szemléletében[11] érzi sértve magát, hiszen történelmi meggyőződését és vallásos hitét alapjában támadták meg. Írásműve, melynek címe A' magyar szent Koronáról doct. Decsy Sámueltől írtt Históriának meg-rostálása, nincs sem filológiailag, sem történelmileg úgy megalapozva, mint a Decsyé.[12] Inkább csak indulatainak és felháborodásának ad hangot: „motskos penna”, „bal vélekedések”, „Honnan hihető ez a sült hazugság?”, „Héjába való szószaporítás ez”, „Ezt én mind mesének tartom”. Gúnyosan viszonyul a felvilágosodás szemléletének képviselőjéhez: „ámbár kivánva kivántam »Szemeim' meg-világosítását« és elmémnek meg-nyugovását, tzélom el-nem érhettem.” A vallásos képzetek eltávolítása által nemcsak vallását, de nemzetét is sértve érzi: „ótsárló, nemzetünket gyalázó motsok”. Katona nem arra törekszik, hogy a Decsy koncepcióját történelmileg alátámasztott rendszerimmanens érvekkel támadja, hanem inkább arra, hogy olvasóját meggyőzze Decsy személyének hitványsága felől, s így a könyv írójának a csupán indulatos, de nem megalapozott vádolásával a műben felállított tézisek hitelességét próbálja lerombolni. Abból, hogy Decsy a pápaság, a korona és István kultuszát igyekszik leépíteni, Katona ilyen jellegű következtetéseket von le: „Tsak ebbül-is ki-tetszik tehát, hogy ő nem igen irtózik a motskos szóktúl.” „Igen szúrja annak a' szemét a' papok' jószága, a' ki azt annyiszor szemekre hánya. Igen hozzá szokott a jót balra magyarázni, a' ki az emberek' szive' járását 's elméjek' belső szándékát annyiszor visgálja 's gyalázza.”

Katona tehát nem tudja ténylegesen megválaszolni Decsy támadásait, s így saját történelemszemléletét sem tudja megvédeni. Elavult és meghaladott már ekkor ez a szellemiség. Decsy viszont az új nézeteket képviseli, s történelmi témájú könyve beilleszkedik az új, felvilágosult irodalmi törekvésbe, ami alárendelve magát a nemzetnek, függetleníteni akarja azt mind a vallásos, mind az idegen hatalomtól való függés képzetétől, s ebben felhasználja eszközül a múltidézést.

 

 



[1] Mezei Márta: Periodizáció és korszemlélet (1772 értékelésének története). = Szauder József–Tarnai Andor (szerk.): Irodalom és felvilágosodás. Tanulmányok. Bp. 1974. 146; Bíró Ferenc: A felvilágosodás korának magyar irodalma. Bp. 1995. 14, 172.

[2] Margócsy István: A magyar irodalom kultikus megközelítései. ItK 1990. 3. sz. 291.

[3] Mezei Márta: Történelemszemlélet a magyar felvilágosodás irodalmában. Bp. 1958. 7.

[4] Mezei 1974. 174.

[5] Bíró: i.m. 173–175.

[6] Uo. 173.

[7] Tarnai Andor: A tudományos irodalom. = Sőtér István (szerk.): A magyar irodalom története 1772-től 1849-ig. Bp. 1965. 84.

[8] A magyar szent Koronának és az ahoz tartozó tárgyaknak históriája. Mellyet sok régi és újjabb irásokból ki jegyzett, rendbe szedett, meg világositott, 's kedves Hazafiaknak hasznokra közönségessé tett Decsy Sámuel, a józan és orvosi tudományoknak doktora, és az Óderai Francofurtumi Királyi Túdos Társaságnak tagja. Bétsben 1792.

[9] Bíró: i.m. 173.

[10] Mezei 1958. 10–11.

[11] Tarnai: i.m. 84.

[12] Katona István: A' magyar szent Koronáról doct. Decsy Sámueltől írtt Históriának meg-rostálása. Buda 1793.


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret