stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Veress Károly

A tudományelmélet sepsiszentgyörgyi
műhelyéről

Éppen tíz évvel ezelőtt, 1989 tavaszán a Kriterion Könyvkiadó Századunk sorozatában egy szerény külsejű kis könyv látott napvilágot Tény és való címmel. A kötet tudományelméleti írásokat tartalmazott fiatal hazai szerzőktől. Megjelenését hároméves csapatmunka előzte meg és tette lehetővé, amely Tudományelméleti Műhely névvel vált akkoriban ismertté az értelmiségi körökben.

A történet

A Tudományelméleti Műhely 1985 őszén jött létre Sepsiszentgyörgyön, és 1988-ig működött. Megalakításának lelkes kezdeményezője és a csapatmunka mindvégig kitartó szervezője Salat Levente fiatal rendszermérnök volt. A Műhely résztvevői az akkoriban Sepsiszentgyörgyön élő és a fiatalabb generációhoz tartozó mérnökök és tanárok közül kerültek ki, akiket a tudományelmélet s általában a filozófiai kérdések iránti érdeklődés hozott össze.[1]

A Műhely rendezvényeinek a megszervezését mindvégig a Megyei Könyvtár támogatta, és a lebonyolításukhoz is a könyvtár helyiségei nyújtottak otthont. A rendezvényekre általában 15–20 résztvevő, hallgató gyűlt össze. Állandó résztvevőkként általában azok voltak jelen, akik tudatosan vállalták a csoporthoz való tartozásukat.

A Műhelyben kibontakozó teoretikus tevékenységet a résztvevők egy közösen kigondolt és előre megállapított programhoz igazították. Az októbertől júniusig kéthetente tartott találkozókon egy-egy témára vagy műre irányuló, problémafelvezető szándékkal készült előadások, beszámolók, referátumok hangzottak el, melyekhez általában egy vagy két koreferátum is kapcsolódott.[2] A többszempontú megközelítések mindig jó lehetőséget kínáltak az előadásokat követő vitákra, problematizáló beszélgetésekre.

Már a csoportmunka első évében érlelődni kezdett egy közös kötet összeállításának a terve az előadások anyagából. A csoport tagjai 1986 tavaszán kötetjavaslatot nyújtottak be a Kriterion Könyvkiadóhoz. Az 1987 végére elkészült kötet, az eredeti elgondolástól eltérően, önálló írásokat tartalmazott. Megírását a Műhely tagjainak egy bemutatkozó összeállítása előzte meg 1987 tavaszán, amelyet A tény megragadása címmel 1987 novemberében publikált A Hét című hetilap. A könyv 1989 kora tavaszán jelent meg Salat Levente előszavával és szerkesztésében Tény és való címmel.

A kötet megjelenésével egy időben a Műhely – a résztvevők érdeklődési körének fokozódó differenciálódása, valamint az élet egészére mind jobban ránehezedő politikai-ideológiai nyomás következtében – beszüntette a rendszeres működését.

A körülményekről

A helyszín: Sepsiszentgyörgy.

Az érdeklődők általában fel szokták tenni a kérdést, hogy miért éppen ott és akkor jöhetett létre egy ilyen csoportosulás. Hogyan válhatott egy megyeszékhellyé avanzsált vidéki kisváros jelentős szellemi teljesítmények otthonává?

Ez nagymértékben összefüggött az egyetemet végzett fiatal szakemberek akkori kihelyezési politikájával. A nagyvárosok, kultúrközpontok ún. „zárt városoknak” számítottak, ezért az olyan kisvárosok, mint Sepsiszentgyörgy – amely egyelőre még működő magyar iskolákkal és kulturális intézményekkel rendelkezett –, az értelmiségi állások és lakhelyek megválasztása szempontjából vonzó helységnek bizonyultak. Itt kedvező feltételek alakulhattak ki a hasonló érdeklődésű fiatal értelmiségiek összetalálkozására, kapcsolattartására, kommunikációjára.

A külső szemlélőben a „vidékiség” kérdése is felmerül. Merész vállalkozásnak tűnik aktuálfilozófiai kérdésekkel foglalkozni egy kisvárosban, ahol a könyvtár – egyébként tekintélyes – könyvállománya alig tartalmazott néhány figyelemre méltó filozófiai művet. Ez a kérdés terjedelmesebb elemzést érdemelne, de néhány lényeges vonatkozása itt is megemlíthető. A Tudományelméleti Műhelyt mint csoportosulást nem a vidékiség termelte ki magából, és nem a vidéki állapotokhoz kívánt igazodni. Sokkal inkább a vidékiség ellenében, azzal szembeszegülve formálódott. A résztvevők magukkal hozták s mintegy „átmentették” a Műhelybe az egyetemi évek alatt kialakult szellemi beállítódásukat, és mindvégig megőrizték és fenntartották kapcsolataikat az egyetemi központokkal, volt tanáraikkal, a kiadókkal, a kultúra életét szervező és irányító értelmiségiekkel. Ily módon a Műhely inkább a centrális kulturális törekvések vidékre kihelyezett szigeteként működött. Ezt a Műhely tagjainak a személyes részvételi motivációja, valamint a hagyományostól eltérő értelmiségi credója is elősegítette. A hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején az egyetemisták körében – a bölcsészhallgatóktól a mérnökökig a legkülönbözőbb szakokon – nagymértékben megnövekedett az elméleti, kiváltképp a filozófiai problémafelvetések és szakirodalom iránti érdeklődés. Ezzel együtt járt a népnemzeti értékeket kultiváló hagyományos értelmiségi magatartás ideologikus tartalmainak és a fennállót legitimáló szerepének kritikai felülvizsgálatára irányuló törekvés is. A fiatal értelmiségiek egy olyan új típusú értelmiségi magatartást igyekeztek kialakítani a maguk számára, amelyben a szakmai kompetencia és a morális elkötelezettség komoly filozófiai-szociológiai képzettségen alapuló világ- és társadalomszemlélettel társul. Ez biztosíthatta az adott viszonyok között a szellemi fennmaradás és túlélés esélyeit. A kibontakozásnak indult új értelmiségi önszemléletet számottevően befolyásolta a fennálló kritikájára összpontosító másként gondolkodási mozgalom életre kelése a térség egészében, melynek szamizdat irodalma a személyes kapcsolatok útján nálunk is hozzáférhetővé vált.

Nem hagyhatók figyelmen kívül a kisvárosi szellemi életre való berendezkedést közvetve megkönnyítő ideológiai körülmények sem. Az alkotó és a másként gondolkodásban kifejezésre jutó értelmiségi törekvéseket elfojtó politikai-ideológiai nyomás ebben a környezetben talán kevésbé hatékonyan működött, mint a nagyobb szellemi központokban. Itt még viszonylag könnyen ki lehetett alakítani s nyilvános és legális körülmények között működtetni is lehetett egy ilyen műhelyszerű csoportosulást, különösen akkor, ha a tematika és a mondanivaló a külső megfigyelő számára a napi politika eseményeitől távolabb esett, de látszólag mégis kellően közel állt a fő ideológiai szólamok valamelyikéhez: ez esetben a „tudományos-műszaki forradalom” fogalma köré kiépült pártpolitikai frazeológiához. Ebben rejlik egy lehetséges magyarázata annak, hogy a nyolcvanas évek közepén létrejöhetett és a Megyei Könyvtár rendezvénysorozataként viszonylag zavartalanul és nyilvánosan működhetett a Tudományelméleti Műhely, az ún. „tudományos-művelődési egyetem” keretében. Témaválasztása és megszervezési formája kifelé tudománynépszerűsítőnek álcázta, ami a korabeli propagandaérdekekkel is egybevágott (tudományos-materialista világszemlélet terjesztése, tudományos-ateista propaganda stb.). Fennmaradásához az előadások és viták sokszor szándékosan is túlbonyolított, magas elvonatkoztatási szinteken kifuttatott, de a metaforikus kétértelműségeket is magába építő és működtető ezoterikus nyelvezete is hozzájárult.

A műhelytevékenység viszonylag hosszú időtartamú működtetésének egy korántsem elhanyagolható belső tényezője is volt: a csoportmunka. A Műhely tagjai a szó igazi értelmében vett önképzőköri csapatmunkát végeztek, ami az adott kontextusban példamutatónak számított arra nézve, hogy miként lehet egymást tanítva tanulni, hogyan sikerülhet különböző képzettségű és érdeklődésű embereknek egy, a mindennapi foglalkozásuktól többnyire távol eső témakörben szabadon és alkotó módon együttműködni úgy, hogy közben az önmaguk számára magasra állított mércét, egyszersmind a vitaetika íratlan szabályait betartsák. Ezt a problémák szakszerű ismertetésével, a viták dokumentált és tárgyszerű tartalmával, a vélemények ütköztetésében a személyeskedések elkerülésével sikerült elérni. E csoportmunka lényegét egy közös és nyitott szellemi horizont és az ezzel társuló fokozott problémaérzékenység kialakítására irányuló törekvés képezte, amely a kérdések sajátos felvezetési módjában, a használt nyelvezet és fogalomrendszer közössé formálásában, valamint az ismeretkritikai beállítódás következetes érvényesítésében is megnyilvánult. Mindez a résztvevők szűkebb érdeklődési körének, egyéniségének, szellemi szabadságának messzemenő és kölcsönös tiszteletben tartásával társult. Ily módon a Műhely, az adott viszonyok között, a szokásostól elütő színezetű, a zárt és elkötelező jellegű intézményi formákon túllépő, a szellemi autonómiát érvényesítő laza keretű önszerveződésként működhetett.[3]

Miért éppen a tudományelmélet?

A tudományelmélet a csoport értelmezése szerint – miként az Salat Leventének a Műhely tevékenységét megnyitó szövegében elhangzott – „az önmagára reflektáló tudomány diskurzusa”.[4] A Tény és való c. kötet előszavában még pontosabban és körültekintőbben megfogalmazódik, hogy mit nem jelent és mit jelent a Műhely munkatársai számára a tudományelmélet. Mindenekelőtt nem jelent „valamilyen szentesített fogalmi keretet és rögzített problémahorizontot”.[5] Sokkal inkább egy olyan „szellemi égtáj”, amely alatt lehetővé válik a tudomány természetére, működésére és alapjaira, valamint a társadalmi kapcsolataira való „rákérdezés”, az ehhez fűződő „problématudat”.[6] Ugyancsak e szöveg szerint a csoport szellemi arcélére a „radikális és intranzigens ismeretkritikai irányultság” jellemző.[7]

A Műhely munkatársai által felvállalt problématudat és a vele járó ismeretkritikai beállítódás több körülmény együttes hatásaként jelentkezett. Egyrészt a 20. századi tudomány helyzetének alakulása általános értelemben is felkeltette a figyelmet, ami e térség országaiban még egészen sajátos ideológiai színezetet is öltött. Másrészt a nyugat-európai filozófiában egyre szembetűnőbbé vált a tudományelmélet gyors felfejlődése és az a törekvés, hogy a tudománnyal szemben új és határozott követelményeket támasszon, ami könnyen magára irányította az elméleti szakirodalom iránt amúgy is növekvőben levő, odafigyelő érdeklődést.

E két alapvető körülményen kívül még egy sor sajátos, objektív és szubjektív természetű tényező is közrejátszott. A mindennapi élet történéseinek átélése, az ott szerzett tapasztalatok tartalmaival szembeni problémaérzékenység az adott helyzetben a csoport tagjai számára is mondhatni állandósította a valóság és a látszatok összemosódásának szubjektív élményét, a tényekkel való manipulációk perverz játékában szövődő illúziókat, az értelmesen belátható határok időnkénti szem elől tévesztését. A helyzet süllyesztőjéből való menekvésként, egyedüli egyéni vagy kollektív túlélési stratégiaként csakis az elméleti tisztánlátás irányában tett erőfeszítés ígérkezett. Ez bizonyult egyetlen járható útnak az alapok felderítése, az egész helyzetet kiváltó és fenntartó mechanizmusok feltárása és megértése felé.[8]

A tudományelméleti érdeklődés felkeltését és fenntartását nagymértékben elősegítették a román nyelven egyetemi szinten is erőteljesen beindult tudományelméleti kutatások és a hozzájuk kapcsolódó könyvkiadás. A hetvenes-nyolcvanas években a Politikai, valamint a Tudományos és Enciklopédiai Könyvkiadónál sorra megjelentek az alapvetőnek számító művek román fordításai, amelyeket a romániai szerzőknek a témakör fontosabb problémáira kiterjedő összefoglalói, ismertetői, egyéni munkái egészítettek ki.

A tudomány helyzete

A 20. század folyamán egész sor olyan átalakulás ment végbe a tudomány világában, amely nemcsak a tudományon belül volt észlelhető, hanem a külső szemlélő számára is szembeszökő átrendeződések formáját öltötte. Ezek a változások annyira mélyrehatóan érintették a tudomány egész építményét, hogy egyes szerzők „forradalmiaknak” minősítették őket. Olyan új jelenségek álltak elő a tudományon belül, mint az interdiszciplinaritás, a határtudományok, az alapkutatások és alkalmazások szétválása; egy egész sor új tudományág megjelenése; erőteljesen felfejlődtek a társadalomtudományok (szociológia, antropológia), és szerepük lényegesen megnövekedett a tudomány egészén belül; élénk viták tárgyává váltak az alapvető módszertani kérdések. Ezeknél is fontosabbnak bizonyul azonban két másik tény. Egyrészt a jelenkori tudományok számára egyre elkerülhetetlenebbnek mutatkozik és a hagyományos tudományágakban sorra be is következik a teljes fogalmi apparátus és a klasszikus (pozitivista) módszertani szemlélet revíziójának szükségessége. Másrészt alapvetően megváltozik a tudomány és a társadalom viszonya, ezáltal megnövekednek a tudományos eredmények alkalmazásával járó kockázatok, és előtérbe kerül a tudósok felelősségének kérdése.

A jelenkori társadalomban élő ember számára a tudomány ellentmondásos tapasztalatok forrásává válik. Egyrészt a társadalom és a szakemberek tudatában még él egy hagyományos tudománykép, miszerint a tudomány egy „minden kételyen felül álló racionalitás által kitermelt, ellenőrzött, legitimált ismerethalmaz, amely a lineáris folytonosság közepette és kizárólag kumulacionista alapon fejlődik.[9] Ez a tudománykép a mindenek fölött álló racionalitás mint abszolút kognitív autoritás képzetére támaszkodik, amely az univerzális kompetencia-kritériumok és relevancia-szempontok forrása. E szemléletmód az autonómia, az érdekmentesség, a társadalmi semlegesség látszatával ruházza fel a tudományt. Másrészt viszont a tudományon belül és kívül egyaránt és egyre nagyobb mértékben észlelhető a tudomány társadalmi függősége, kiszolgáltatottsága, integrációja és intézményesülése. Ebben a kontextusban a tudomány éppen hogy nem mutatkozik függetlennek, semlegesnek vagy érdekmentesnek. Autonómiája csupán megtévesztő látszatnak bizonyul.

A „létező szocializmus” társadalmában mindehhez hozzáadódott még a tudomány egyfajta ideologizálása és mitizálása is. A tudományosság külsődleges formai szempontjainak harsány hangoztatása, a tudományra való folytonos hivatkozás éppen ott, ahol a tudomány a maga hagyományos értelmében a legilletéktelenebb volt, vagyis a hivatalos ideológia „tudományos” tartalma terén, a tudományt a fennálló hatalmat látható módon legitimáló tényezővé változtatta. A hatalom a tudomány tekintélye által vélte megnövelni a saját tekintélyét. Ugyanakkor a hivatalos ideológiának egy jól bejáratott másik tétele – a tudomány mint termelőerő – viszont éppen a tudomány vélt társadalomfölöttiségével és autonómiájával helyezte szembe a tudomány gazdasági és társadalmi integrációjának elvét, szintén jól kivehető ideológiai megfontolásból. Ezúttal az ideológia a tudományt a szocialista haladáskoncepció alapjait képező hivatalos gazdaságpolitika legitimációs bázisaként kezelte.

A tudomány látszatai és valója között észlelhetően növekvő távolság – ami egybeesett az érvényes tudományképben kifejeződő tudományszemlélet, a tudományos önszemlélet, illetve a tudomány valós társadalmi helyzete közötti növekvő távolsággal – a tudománnyal szemben felébredő elméleti kételyek forrásává vált. Az ezzel kapcsolatos kérdések a Tudományelméleti Műhely munkatársai számára is alapvető problémákként merültek fel. Mi bizonyul a tudomány egész jelenségegyüttesében pusztán látszatnak, és mi a tudomány a maga valójában? Hogyan rejtődik el a tudomány szembeszökő látszataiban az igazi valója, és hogyan lehet e látszatokat lebontani, a tudomány valós természetét feltárni és megérteni? Hogyan válhat a tudomány e kettős és belsőleg ellentmondásos természetéből kifolyólag külső ellentmondások kitermelőjévé és annak kiszolgálójává, amitől éppen saját önszemléletében igyekszik elhatárolni magát?

Az ilyen és hasonló kérdések feltevésével vállalt kritikai beállítódást a Tudományelméleti Műhely mindvégig egy konstruktív program ösztönzőjeként fogta fel. A kortárs tudományos jelenségeket elemezve és a tudománnyal kapcsolatos elméletek nézőpontjait egymással összevetve a résztvevők igyekeztek egy olyan működőképes és viszonylag egységes fogalmi apparátust és szemléletmódot kialakítani, amely alkalmasnak mutatkozott egy sor – az idők folyamán jól bejáratott, de a jelzett tapasztalatok értelmében egyre kétségesebbé váló – ismeretfilozófiai előfeltevés és evidencia kritikai felülvizsgálatára. E foglalatoskodást animáló felismerés tartalmát Salat Levente fogalmazta meg a legfrappánsabban: „Az a tudás/megismerés/tudomány, amely fölszámolja saját dogmatizálódásának körülményeit, jobban megérti tulajdon természetét, és fölfedi természetes környezetéhez: a társadalomhoz való szoros kötődéseit, ha nem is jut közelebb az abszolút igazság eszményéhez, de több eséllyel és eredményesebben szegődhet az önmaga tökéletesítésére törő és adottságaira reflektáló gyakorlat szolgálatába.”[10]

Tudományelméleti problémafelvetések

A Tudományelméleti Műhely a saját szellemi horizontját és kritikai alapállását a kortárs nyugat-európai szellemi irányzatokkal és teljesítményekkel való megismerkedés során alakította ki. A résztvevők fő törekvése nem egyszerűen valamiféle szellemi importra irányult, hanem sokkal inkább a tanulmányozott módszerek és ismeretek olyan jellegű feldolgozására és integrálására, ami a sajátként vállalható álláspont kialakítását teszi lehetővé. Ezért az előadások, viták, beszélgetések keretében végzett szellemi erőfeszítések – a puszta ismeretszerzésen túllépve – a különböző álláspontok és nézetek kritikai szembesítésére és megértést eredményező értelmezésére irányultak. Ez a foglalatosság a résztvevők számára egyúttal egy valóságosan is átélt hermeneutikai élményt jelentett, mert a vizsgált értelmek és jelentések esetenkénti lefordítását feltételezte a saját kulturális-szemantikai közeg nyelvezetére.

A több mint három évig tartó együttmunkálkodás folyamán sorra került mindazoknak a fontosabb irányzatoknak és szellemi teljesítményeknek a megbeszélése, amelyek valamiképpen érintkeztek a tudomány jelenségegyüttesével, mint: a neopozitivista-analitikus tudományfilozófia, a Popper-féle tudományelmélet, Umberto Eco szemiotikai koncepciója, a husserli fenomenológia, a szociologizáló-historicista szemléletű tudományelméleti „radikálisok” nézetei (Kuhn, Feyerabend), a gadameri filozófiai hermeneutika, a frankfurtiak kritikai elmélete (Horkheimer, Adorno), Habermas kommunikatív cselekvéselmélete s az egésznek mintegy összefoglaló és irányadó vonatkoztatási rendszereként: a tudásszociológia. A számottevő irányzatok ezen belül is gondosan elkülönítődtek és artikulálódtak a mannheimi tudásszociológiai koncepciótól Schütz, majd Berger és Luckmann fenomenologikus szociológiáján át a hetvenes évek „kemény vonalát” képező Edinburghi Iskoláig (Bloor, Barnes).

Az irányzatok és koncepciók puszta felsorolása is jelzi, hogy a Tudományelméleti Műhely által felvállalt problématudat „meglehetősen messzire esik a tudományelmélet klasszikusnak számító hagyományától”, attól a Bolzano-féle úttól, melyen az ismeretfilozófiák szokásos kérdéseit fogalmazták újra az újabb tudományos teljesítmények szellemében.[11] Ehelyett a Műhely érdeklődésének homlokterében elsősorban a tudományelmélet tudásszociológiai fordulata állt. Tagjai ebből a nem hagyományos nézőpontból reflektáltak arra a hagyományos ismeretfilozófiák sorsát beteljesítő jelenségre, amelyet Habermas nyomán a „tudatfilozófiai paradigma kimerüléseként” szokás megnevezni.[12]

A Műhely tagjai idejekorán felismerték azt a tényt, hogy a jelenkori tudománykép problematikussága által motivált kételyek gyökerei a szembetűnő tudományos jelenségek megtapasztalásánál mélyebbre nyúlnak. A tudomány önértelmezési és legitimációs zavarainak indítékait e tapasztalat túloldalán, a jelenkorba átnyúló modern tudományképet (és tudományeszményt) kitermelő újkori ismeretfilozófiák előfeltevéseiben kell keresni. E vizsgálódás menete a Műhely munkatársainak hozzáállásában nem csupán egy ismeretfilozófiai paradigmaváltás belátására és közérthető leírására összpontosított. ennél jóval tovább léptek: egy, a tudomány önrevíziója szempontjából fontos irányba.

A tudásszociológiai koncepciók tanulmányozása során körvonalazódó és megfoghatóvá váló új paradigma nézőpontjából a Műhely tagjai számára kézenfekvőnek mutatkozott a hagyományos ismeretfilozófiák előfeltevéseinek és tételeinek, valamint a hozzájuk kötődő hagyományos tudományképnek az ezeket kitermelő társadalmi-kulturális körülményekkel való szembesítő elemzése. ily módon kimutathatóvá válnak az evidensnek látszó előfeltevések és a „tiszta” tételek mélyén meghúzódó ideologikus tartalmak és a velük összefüggésben működő társadalmi-kulturális mechanizmusok. Ez az eljárás ébresztheti fel – a Műhely munkatársainak felfogása szerint – a tudomány belső önreflexióját, melynek folyamatában önmaga következetlenségeivel és ideologikus kiszolgáltatottságával szembesülve beláthatja az újkorból átörökölt és manapság már egyre korszerűtlenebbnek mutatkozó ismeretfilozófiai alapjai meghaladásának a szükségességét. Ugyanis a korszerű tudományelmélet feladatát a Műhely résztvevői a tudomány egy új „öntudatának” a megalkotásában és a tudomány művelői általi tudatosításában látják. Ennek az egyszerre kreatív és emancipatív jellegű feladatnak a kivitelezése a tudományra irányuló újszerű filozófiai reflexió, valamint az ezzel egy időben a tudományban is kiváltódó új szempontú filozófiai önreflexió beindulása/beindítása révén valósulhat meg, amelynek eredményeként egy reálisabb, a tudomány tényleges valójának inkább megfelelő új tudománykép jöhet létre.

Ebben az elemző-tisztázó folyamatban a Műhely munkatársai érdemesnek tartották külön is foglalkozni az újkori ismeretfilozófiai hagyomány néhány olyan problematikus elemével, melyek nem simulnak bele zökkenőmentesen egy leegyszerűsítő episztemológiai összképbe. Ilyen jellegű vizsgálódásaik tárgyát képezte a Berkeley-féle idealizmus, a hume-i okság-koncepció, a kanti kriticizmus, a kierkegaard-i szubjektivizmus. Mindezeket megkísérelték az ismeretfilozófiai hagyománynak a paradigmaváltás felé mutató fontos elemeiként értelmezni.

A Műhely koncepciója szerint a tudásszociológiai nézőpontot magáévá tevő tudományelmélet lényegében két olyan alapvető problémát kifogásol az ismeretfilozófiai hagyományban, melyek a tudatfilozófiai paradigma alapvető ismérveinek bizonyulnak.

a) Az egyik a szubjektum–objektum viszony kettősségében, a megismerés dichotóm modelljében rejlő ismeretfilozófiai problematika, amely eleve megszabja a megismeréssel kapcsolatban feltehető kérdések rendjét, és elkerülhetetlenné teszi azt a kérdést, hogy megfeleltethető-e az ismeret a tárgyának. Más szóval egy bizonyos objektivitás-eszmény horizontjába helyezi az ismeretet.

b) A másik az elmélet–gyakorlat dichotómiája, amelyben kialakul a megismerési folyamat kontemplatív-teoretikus alapállása, és az ismeret a racionalitás-eszmény horizontjába helyeződik. Ebben a modellben az ismeret és a tudás a maga természetes szociális közegéből és empirikus megalapozottságából kiragadva idő- és társadalomfeletti, érdekszempontoktól mentes „tiszta” tudássá alakul át. Ez a modell, nem számolva a megismerés szociális környezetével, kognitív módon „megrövidíti” a tudást.[13]

Mivel ezeket az újkori ismeretfilozófiai előfeltevéseket a 20. század első felében a neopozitivista és popperiánus tudománykoncepció – eltéréseik ellenére – tovább éltette, a hatvanas években körvonalazódó új alternatíva ezek kritikájaként és meghaladásaként jelentkezett. A fordulatot egyrészt a Kuhn-, Feyerabend-féle tudománytörténeti felfogások, másrészt a fenomenológiai megalapozottságú tudásszociológia teremtette meg.

Ez utóbbi a tudás erőteljes szocializáltságának tételét helyezi szembe a hagyományos elgondolásokkal. Felfogása szerint a tudás a mindennapi élet interszubjektív jelentésvilágában cselekvő szubjektum folytonosan képződő produktuma. Ebből a nézőpontból feltárhatóvá válnak a tiszta teoretikus tudás végső értelme mögött meghúzódó csoportérdekek, a tudás normakövető és normastatuáló természete, intézményesülésének menete.

A fenomenológiai tudásszociológiával egy időben a frankfurtiak egy más értelemben is elvégzik a hagyományos tudománykoncepció kritikáját. A társadalomtudományok objektivitásigénye felől közelítve a kérdéshez kimutatják, hogy az empirikus tudomány az adottat reprodukálja, ahelyett hogy meghaladná. „A hagyományos tudomány feltételezi, hogy az éppen adott világ alapelveiben a lehető legjobb, és a felajánlott változtatások csak preventív stabilitását célozzák. Az a mód, ahogyan a világot megpróbálja tudatilag elsajátítani, hozzájárul reprodukciós feltételeinek újratermelődéséhez.”[14]

A tudományelméleti „kemény vonal” képviselői néhány lépéssel még tovább mennek a tudománykép átalakításában. Szerintük a tudomány a tudás és a vele összefüggő kompetencia társadalmilag hozzáférhető forrása. A tudomány nemcsak egyszerűen elméletek, eljárások, módszerek tárháza, mely eredményessé teheti a gyakorlatot, hanem az intézményesült kognitív autoritás forrása is egyben, amely egyedüli elbírálója lehet az ismeretpretencióknak és a kompetenciaforrásoknak.

Miért éppen a tényről?

A Tudományelméleti Műhely munkatársai Tény és való című közös kötetükben olyan írásokat jelentettek meg, amelyek a maguk módján a hároméves csapatmunka egyénileg leszűrődő eredményeit tükrözik.

Miért választották éppen a „tény” fogalmát a megírás egyéni módjában messzemenően elütő szövegek közös témájául? A válasz tudományelméleti nézőpontból kézenfekvő mind a tudomány, mind pedig a közvetlenül megtapasztalt léthelyzet vonatkozásában. Egyrészt a 20. századi tudományelméleti koncepciók számbavétele során megszerezhető egyik legtanulságosabb tapasztalat a tényfelfogás átalakulására vonatkozik, melynek során a szilárd pozitív és objektív tények fokozatosan emberi-társadalmi készítményekké minősülnek át. Másrészt – Fehér Márta megállapítása szerint – az „orwelli »létező társadalmak« szolgáltatták (történetileg és elméletileg is) a tudásszociológiai felfogás legalkalmasabb kiindulópontját és bizonyítékait, mert láthatóvá tették, hogy a »tények« szférájának körvonalazása és monopolizálása hatalmi kérdés, továbbá hogy ahol a minimális társadalmi konszenzus hiányzik, ott a kognitív konszenzus szövete is felbomlik.”[15]

A tényekre való folytonos hivatkozás korában, ami az objektivitás látszatát kelthette, és az elmélet legitimitásának forrásaként működhetett, igazi tudományfilozófiai kihívásnak számított kritikai reflexió tárgyává tenni a tényeket. E reflexió révén tárható fel a tények természetében rejlő kettősség. Másmilyennek tűnnek a tények, ha gondolkodunk róluk, mint ha csak gondolunk vagy hivatkozunk rájuk. Hasonlóképpen szembetűnővé válik a tények „önmagukon túlmutató” jellege is, és megkerülhetetlenné válik a kérdés: mire mutatnak a tények önmagukon túl? És önmagukat ott túl miként mutatják? A válaszkeresésben az elméleteket is szóra kell majd bírni...

A Műhelyben kialakult közös szellemi horizontra utal a tényeknek az emberi világgal való kapcsolatát kifejtő gondolat is, amely a kötet majd minden írásában jelen van. Sommás megfogalmazásban: „A tények az ember jelenlétét feltételezik.”[16]

A tények vizsgálatának tudományelméleti aktualitását így összegezi a könyv egyik recenziója: „Mindenesetre az olvasó – többek között – azzal a konklúzióval zárhatja a kötet tanulmányozását, hogy az állandóan változó tényvilág nem választható el az emberi szubjektivitástól, s a tények nem olyan értelemben végső adottságok, hogy az ismeretkritika rákérdezéseitől mentesíthetők lehetnének.”[17]

A problématudat jelentőségéről

A Műhely munkatársai számára – saját megfogalmazásuk szerint – a tudomány természetének és társadalmi kapcsolatainak vizsgálata egy sajátos „problématudatként” jelentkezett. Megkérdezhető: miben állt e problématudat lényege olyan értelmiségiek számára, akik mindennapi képzettségük, elfoglaltságuk és életvitelük, valamint a létüket meghatározó politikai-ideológiai kontextus tekintetében egyaránt „távol estek” azoktól a központoktól, ahol a tudományt és a tudományelméletet professzionális szinten művelték?

E problématudat lényege két irányból is megközelíthető. 1) A tudomány felől nézve úgy fogható fel mint a tudomány önmagáról alkotott képe – illetve a társadalomnak a tudományról alkotott képe – és a tudomány tényleges mikéntje közötti egyre fokozódó eltávolodás észlelése, valamint ennek lereagálása a különböző tudományelméletek átértelmezési törekvéseiben. 2) A gondolkodók léthelyzete felől nézve, akik számára éppen akkor és ott fontossá vált a tudományról gondolkodni, a tudománnyal kapcsolatos diskurzust fenntartani és működtetni.

A Tudományelméleti Műhelyt összetartó problématudat sajátossága véleményem szerint éppen abból adódik, hogy az első megközelítésben megmutatkozó dimenziója nem önmagában, hanem a második megközelítés összefüggéseiben nyeri el tényleges értelmét. Az első megközelítésben mutatkozó problématudat a Műhely mint szellemi vállalkozás számára készen kapottnak tekinthető. Egy hároméves kollektív és egyéni tanulási folyamat során kész, illetve éppen alakulóban lévő elméletek, koncepciók tartalmi és módszertani összetevőinek megismerése és értelmező megértése révén épült be fokozatosan a saját, személyes gondolkodási erőfeszítésekbe és szellemi stratégiákba. Ugyanakkor viszont e tanulási folyamatban bejáratódott és személyiség-, illetve magatartáskomponenssé vált egy sor olyan intellektuális készség, mely az újabb tudományelméleti gondolkodás antidogmatizmusának, nézőpontváltási törekvéseinek volt a velejárója: olyanok, mint a beállítódás megváltoztatása, vagyis a hagyományos szemlélettől és gondolkodásmódtól eltérő szellemi áthangolódás; a rákérdező viszonyulás a hagyományhoz fűződő elfogadó, reprodukáló, a tényszerűséget adottként kezelő viszonyulással szemben; a kritikai hozzáállás, amely során egy, a hagyománytól elütő nézőpontból az addigi evidenciák és előfeltevések is megkérdőjelezhetőkké válnak. Mindez együtt a filozófiai perspektíva megnyitását, a filozófiai reflexió beindítását és gyakorlását eredményezi egy olyan területen, amely az előző időszakokban egyre fokozottabb mértékben elidegenítette magától a filozófiai megközelítéseket (olyannyira, hogy a filozófiát mint „metafizikai” értelmetlenséget szerette volna végképp önmagán kívül helyezni).

Mindezek a problématudatnak az egzisztenciális szituáció oldaláról történő megközelítése vonatkozásában is jelentőssé válnak, több értelemben:

a) A beállítódásváltás, rákérdezés, kritikai hozzáállás a nyolcvanas évek második felében a sepsiszentgyörgyi környezetben gesztusértékűnek számított. Az adott létszituációban és kulturális-ideológiai kontextusban a Műhely tevékenységének tárgya – a tudományról és a tudományelméletről való rendszeres, problematizáló gondolkodás – a szokásostól eltérőnek, majdhogynem mellékesnek és mindenképpen egzotikumnak számított, aminek a környezet nem tulajdonított különösebb jelentőséget, esetenként nem vett róla tudomást. E tárggyal foglalkozni tehát, önmagában véve, nem bírt különösebb kommunikatív jelentőséggel, s talán éppen ennek köszönhetően lehetett vele foglalkozni. Viszont ezen a tárgyon – és lehet, hogy éppen ezért – kiválóan meg lehetett mutatni azt, hogy az elfogadó, reproduktív magatartástól eltérően, a dolgokhoz másképpen is, vagyis kérdezőleg, kritikailag lehet viszonyulni. E tárgy kapcsán – éppen azért, mert maga a tárgy viszonylagos kommunikatív jelentéktelensége okán nem fedte el a hozzá való viszonyulás módját – jelenlevővé és működőképessé lehetett tenni a kérdező, kritikai viszonyulást.

Ez a felmutatás és jelenvalóvá tétel ebben az esetben – a Műhely tevékenységében – nemcsak szimbolikus értékű gesztus formájában valósult meg, hanem a tényleges művelés, a másról és a másként való gondolkodás művelésének formájában is.

b) A jelzett problématudat lényegét – az egzisztenciális és a kulturális-ideológiai kontextus felől közelítve hozzá – éppen abban lehet megragadni, ami megmutatkozott és jelenvalóvá vált ebben a folyamatban. Az, ami ily módon a Műhely egész tevékenységében megmutatkozott, egy fontos felismerés eredménye volt. Annak a felismerése, hogy a tudomány az önmagáról való beszélés nyelvezetébe reflektálatlanul beépítheti a róla szóló ideologikus beszélés nyelvezetét és szemantikai tartalmait. A Műhely tevékenységét körülölelő ideológiai környezetben ez talán még élesebben és közvetlenebb módon volt felismerhető – hisz a tudománnyal szemben explicit pártpolitikai elvárásként fogalmazódott meg –, mint a nyugati társadalmak tudományképei esetében. Itt határozottan szembetűnt, hogy a tudományról egy bizonyos nyelven lehet és ajánlatos beszélni, és ennek a nyelvezetnek a szelleme és jelentéstartalmai magának a tudománynak az önértelmezésébe is fokozatosan beivódtak, beépültek. Ezzel szemben a problématudat konstitutív elemeként éppen az mutatkozik meg, hogy íme a tudományról, a tudomány kapcsán lehet más nyelven is beszélni. Lehetséges egy, a hivatalos, uralkodó ideológia nyelvétől eltérő nyelvezet működtetése, mely a maga nyelvi kompetenciáit erre az ideologikus nyelvezetre való rákérdezésben és a vele kapcsolatos kritikai vizsgálódásban fejleszti ki és járatja be. E megmutatkozás alanyi oldalán kirajzolódó csoportkép is számottevő volt: mi, akik más nyelven szólunk a felvetett problémákról, mi magunk is mások vagyunk, és ezt a másságunkat érvényesítjük azokkal szemben, akik számára az ideologikus nyelvezet használata a természetes; más nyelven beszélve egyúttal a környezettől elütő, másfajta identitást is tulajdonítunk magunknak.

Mindez anélkül mutatkozott meg és vált jelenvalóvá a Tudományelméleti Műhely tevékenységében, hogy explicite megfogalmazódott és kimondódott volna. Az adott helyzetben csakis annak köszönhetően mutatkozhatott meg, hogy nem mondódott ki.

c) A jelzett problématudat jelentősége egy harmadik irányból is megközelíthető. Egy ilyenszerű tevékenységben, mint amilyen a nyolcvanas évek második felében a Tudományelméleti Műhelyben folyt, nem mindenképpen a kitűzött eredmény volt a fontos – sem a maga ténylegességében, sem gesztusértékében –, hanem a problématudat által motivált beszélés maga. E tevékenység horizontján – a kötet összehozását leszámítva – nem létezett konkrét, kézzelfogható, kitűzött cél, valamiféle realizálandó eredmény. A résztvevők nem kívántak sem kollektíve, sem egyénileg valamiféle végérvényes álláspont birtokába jutni, amelyet kizárólag a sajátjuknak tekinthetnének. Sokkal inkább az a hermeneutikai teljesítmény volt a fontos az egészben, amely egy más nyelvi világba való belehelyezkedés, bennelevés, újabb megértések felé való előrehaladás formájában konkretizálódott. A menet közben felmerülő fogalmi-kategoriális jellegű tematizálások többnyire addig voltak érdekesek, amíg nem kerültek újabbak a helyükbe. Amennyiben e folyamatban mégis leülepedtek ismétlődő, állandósuló, sajátos álláspontot körvonalazó gondolati elemek és jelentéstartalmak is, azok minden bizonnyal a megjelentetett kötet írásaiban felismerhetők.

Ezen túlmenően azoknak, akik minduntalan elcsodálkoznak azon, és különböző magyarázatokat próbálnak találni arra, hogy egy valamikor annyira életképesnek és hatékonynak bizonyuló csoporttevékenység egy idő után miért számolja fel önmagát, csak azt lehet válaszolni: csodálkozásuk merőben más nyelvi fogantatású.

 



[1] A Műhely létrehozói és rendezvényeinek állandó résztvevői Bíró Béla újságíró, Demény István Pál néprajzos, muzeológus, Gábor Béla fizikatanár, Király Béla filozófiatanár, Lorenzovics Rozália filozófiatanár, Lőrincz Csaba nyelvtanár, Lőrincz József vállalati fordító, Salat Levente mérnök, Török Ernő matematikus, Várhelyi Attila fizikus, Veress Károly filozófiatanár voltak.

[2] A Műhely tagjai 1985–1986-ban 16, 1986–1987-ben 19, 1987–1988-ban 7 és 1988–1989-ben 4 előadást tartottak. Rajtuk kívül meghívott előadók is gyakran megfordultak a Műhely körében. Az előadások témaköre az általánosabb ismeretelméleti, episztemológiai kérdésektől a konkrétabb tudományfilozófiai, tudásszociológiai és módszertani problémákig terjedt, de elhangzottak szemiotikai, nyelvfilozófiai, antropológiai, társadalomelméleti, valamint a fizika filozófiájával foglalkozó előadások is.

[3] Itt azt is érdemes megjegyezni, hogy a Tudományelméleti Műhely a vidéki művelődési életben megszokott, hagyományos formájú irodalmi köröktől mind tartalmában, mind pedig szervezési formájában elütő kezdeményezésként jött létre. Ez a különbség a „Műhely” megnevezésben is kifejeződött, amelynek jelentéstartalma – átvitt értelemben – egy pontosan körülhatárolt (= tudományelméleti) szellemi tevékenység „színhelyére”, szervezeti kereteire utalt. Ugyanakkor a „műhely” kifejezés mélyebb értelme ennek a (szellemi) tevékenységnek a voltaképpeni jellegére is rámutat: egy meghatározott rendben és módon végzett vizsgálódás, munkálkodás, amely a meglévő szellemi „eszközök” és „nyersanyag” mozgásba hozását, illetve feldolgozását jelenti valamilyen szellemi „termék” előállítása érdekében. A szónak egy további jelentésrétege arra is utal, hogy nem valamiféle „nagyüzemi”, az egyéni résztvevők számára beláthatatlan, áttekinthetetlen előállításról van szó, hanem egy olyan szűkebb körű, személyes érintkezésen alapuló résztvevő együttmunkálkodásról, amelyben annak a módja, ahogyan ki-ki a maga képzettségének és beállítódásának megfelelő feladatát ellátja, egyaránt kihat a társak tevékenységére és az együttműködés közös eredményére. Az így értelmezett „műhely”-jelleg tehát már eleve megszabta azt, hogy a Tudományelméleti Műhely hasonló szellemi érdeklődésű és beállítódású, egymás és a műhelytevékenység minősége iránt elkötelezettséget érző és vállaló egyének szabad és felelős társulásaként működhetett.

[4] Salat Levente: Tudományelméleti Műhely. Kézirat.

[5] Salat Levente: Tény és való. Előszó. Buk. 1989. 5.

[6] Uo.

[7] Uo. 15.

[8] Talán ez is egy lehetséges magyarázatként szolgálhat arra, hogy miért nem maradt együtt a csoport 1989 után is, amikortól új és gyakorlatiasabb egyéni életstratégiák kezdtek körvonalazódni a horizonton.

[9] Salat Levente: Tudásszociológiai szempontok az ismeretrendszerek elkötelezettségének kérdéséhez. = Tény és való. 53.

[10] I.m. 57–58.

[11] Vö. Salat: Előszó. 7.

[12] Vö. Salat: Tudásszociológiai szempontok... 18.

[13] I.m. 28.

[14] D. Lőrincz József: Tények és kritikai elmélet. = Tény és való. 138.

[15] Fehér Márta: Tény és való. Buksz. Budapesti Könyvszemle. 1990. ősz. 326.

[16] Király Béla: Levelek a tényről. = Tény és való. 167.

[17] Gáll Ernő: A megkérdőjelezett tény. A Hét 1989. aug. 10. 33.


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret