stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Kiss András

Kolozsvár város önkormányzati fejlődése az 1458-as
„unióig” és kiteljesedése az 1568-as királyi ítélettel*

1. A címben feltüntetett két időpont maga is arra utal, hogy Kolozsvár történetének két meghatározó eseményéhez vezető folyamat követéséről van szó. Arról, hogy miként jutott el a város önkormányzati fejlődése az 1458-as úgynevezett „unióig”,[1] vagyis a két „nációnak”: a magyarnak és a szásznak a város igazgatásában egyenlő arányú közös megegyezéssel megvalósított szabályozásáig, majd azt követően az 1568-as királyi ítéletig.[2]  Ez utóbbi ugyanis vallási téren teljesítette ki a folyamatot azzal, hogy kimondta: a főtéri „város templomát” egyenlőképpen használják a magyarok és a szászok, illetve a világi tisztségek betöltéséhez hasonlóan a „város plébánosa” is felváltva egyszer magyar, azt követően pedig szász pap legyen.

A kezdetet illetően: a tatárjárás pusztításai során megtizedelt kolozsvári, eredetileg királyi várnépek mellé telepített hospesek V. Istvántól szerzett kiváltságlevelének szövegét nem ismerjük, erre csupán Károly Róbert 1316. augusztus 19-én kibocsátott kiváltságlevele utal.[3] Ez utóbbit azután adta ki a király a Kuluswar-i Benedek plébános és Tark bíró kérésére, miután Kolozsvár püspöki faluból ismét királyi birtok lett. A „hospitum et Saxonum nostrorum” részére biztosított, kolozsvári „alapkiváltságlevélként” is emlegetett oklevél szabadságokat és kötelezettségeket felsoroló pontjai között két sarkalatos  szabadság is szerepel: a bíró és a plébános szabad választása. Ez ugyan nem sajátos kolozsvári kiváltság, hiszen már az 1224-beli Andreanum is tartalmazza, és más települések kiváltságaiként is ismert.[4] Kolozsvár esetében ezt azért hangsúlyozzuk, mert az önkormányzati fejlődés során a választások és válaszhatóságok rendjét úgy oldják meg, hogy ezzel a szabadsággal a városban élő mindkét náció egyenlőképpen éljen.

Ismeretes, hogy városaink fejlődésének a múltban két vonulata volt: a királyi birtok településeinek útja – egyéb, a kiváltságleveleken kívül főleg gazdasági tényezők közrejátszásával – a királyi városok felé, a földesúri joghatóság alatti települések fejlődése viszont – kedvező körülmények esetén – a mezővárosi státus felé vezetett. Kolozsvár útja az elsőként említett vonulaton haladt. Ezt követve vessünk egy pillantást előbb a világi elöljárók választásának és ezzel összefüggően a városigazgatás szerkezetének fejlődésére.

A „hospites et Saxones” javára 1316-ban kibocsátott kiváltságlevél után megindult a városi fejlődés folyamata, amit elsősorban a kiváltságlevélben biztosított szabadságok segítettek elő. A fejlődésnek ezt a szakaszát és az azt követő középkori állapotokat a Kolozsvár történetével foglalkozó szakirodalom már tisztázta.[5] Így többek között a városok általános fejlődési vonalának ismeretében világossá vált, hogy a „hospes” kifejezés nem vonatkozik kizárólag egy bizonyos népcsoportra, és az is, hogy a régi várnép az idők folyamán összeolvadt a „vendégekkel”, ami a városi polgárság alaprétegének kialakulásához vezetett.[6] Kolozsvár viszonylatában azok, akik az első fejlődési szakaszban a kiváltságlevelekben biztosított szabadságjogokat teljes mértékben élvezték, a „comesek” voltak. A települést hosszú ideig jellemző mezőgazdasági jellegek megfelelően ezek a comesek katonai életformájú, fegyveres, harcos földbirtokosok voltak, és belőlük alakul ki az első kolozsvári patríciusréteg.[7] Ezeknek a családjaiból származó comesek viselték aztán örökletesen a bírói tisztséget, és az ő kezükben volt a város igazgatása is. Ennek megfelelően kell értékelnünk a fejlődésnek ebben a szakaszában a „szabad bíróválasztást” is.

Az is kimutatható, hogy 1316-tól a bírói tisztet viselő comesek egyaránt lehettek előkelő német, illetve magyar családok tagjai, 1336-tól pedig ugyanezt figyelhetjük meg az esküdtek esetében is.[8] A teljes polgárjogú patríciusrétegnek  e comescsaládokból való kialakulási folyamatát jelzi szerintünk az is, hogy míg az 1316-os kiváltságlevél „hospites et Saxones” megjelöléssel illeti azokat, akiknek javára a kiváltságlevél szól, az említett kiváltságlevelet 1331-ben és 1336-ban megerősítő kiváltságlevelek[9] viszont már a „fidelium hospites nostrorum”-nak szólnak, hogy aztán I. Lajos 1349-ben a Kuluswar-i „civium et hospitum nostrorum” számára erősítse meg apja 1331-beli kiváltságlevelét.[10] Ezzel szerintünk megjelenik a kolozsváriakra vonatkozóan az a civis minősítés, amely csírája lehet a teljes jogú kolozsvári polgár, a „kolozsvári örökös” fogalmának kialakulásához.[11]

Az említett katona-életformájú földbirtokos patríciusréteget a 14–15. század fordulóján új vezetőréteg váltja fel, a már erősen polgárosult, pénzemberekből, kereskedőkből és szőlőtulajdonosokból kialakult új polgárság.[12] Előzményei a 14. század második felében fejlődésnek indult céhrendszer és az ezzel összefonódott kalmárkodás, ami hathatósan hozzájárult az új, tehetős réteg kialakulásához. Ezen az új teljes jogú városi polgárságon belül azonban a város igazgatása a szász polgárság javára változik meg. A fordulat 1404-ben következik be, amikor a régi patríciusok közül származó bírót az új polgárság képviselője, Nikolaus Mün (Muen, Mwen) váltja fel tisztében.[13] Ennek az új vezetőrétegnek a képviselőit jóval nagyobb lendület jellemzi a város kiváltságainak bővítésében és igazgatásának szabályozásában, mint a régi patríciusokat. A kolozsváriak jelenléte a királyi udvarban bírójukkal az élen – különböző kívánságokkal – gyakoribbá válik. Részben érdekeikért kifejtett törekvéseik eredményeként, de élve Zsigmond király városfejlesztési politikájának lehetőségeivel is, már 1404-től a város további fejlődését és szervezését illető számos kiváltságlevelet szereznek. Christian plébános és Nikolaus Mwen már 1404-ben két alkalommal (június 16-án és július 30-án) három új kiváltságlevelet szerez a városnak. Az első kettőben a király tulajdonképpen előbbi szabadságaikat erősíti meg, a harmadik viszont – éppen az új polgárság érdekeinek megfelelően – a kolozsváriaknak nemcsak az országon belül, hanem azon kívül is, Velence, Bécs, Csehország, Lengyelország és Morvaország felé biztosítja szabad kereskedelmüket,[14] egy augusztus 6-án kibocsátott kiváltságlevéllel pedig megerősíttetik I. Lajos 1366-beli vámmentességi kiváltságlevele.[15] Ennél jóval gazdagabb az 1405. esztendő termése: a kolozsváriak július 2. és 28. között 14 új kiváltságlevelet szereztek a királytól,[16]  és számos jogot biztosított számukra a királynak ugyancsak 1405. november 23-án kibocsátott általános jellegű, a magyarországi városok belügyeit illető szabályozása (Sigismundi decretum secundus seu minus).[17]

Az 1458. évi unióhoz vezető folyamat szempontjából az említett kiváltságlevelek közül a szabad királyi várossá fejlődés és az önkormányzati igazgatás tökéletesedése szempontjából két kiváltságlevél érdemel különös figyelmet. Mindkettő 1405. július 2-án kelt,[18] és egyetlen rendelkezés kivételével azonosnak tekinthető. A kiváltságlevelekben biztosított szabadságjogok közül vizsgálataink szempontjából ki kell emelnünk azt, hogy a király Kolozsvárt a szabad királyi városok sorába emeli azoknak minden kiváltságával – többek között a várost fallal övezhetik –, valamint a bíró- és tanácsválasztást szabályozza. Az egyik külön kitér a szabad plébánosválasztás jogára, azzal, hogy ez a szabad királyi városokban bevett szokás.[19]

Az említett kiváltságlevelek olyképpen szabályozzák a bíró és az esküdtek (tanács) választását, hogy minden esztendőben az újév napját követő vasárnapon a városi közösség tizenkét esküdtet választ a maga köréből, ezek pedig a város öregjeivel és birtokosaival együtt megválasztják a bírót, aki teljes joghatósággal ítélkezik a városiak, illetve a városban elkövetett bűncselekmények ügyében.[20] A régi patríciusok városigazgatásához viszonyítva az elöljárók megválasztása jóval szélesebb választói kör joga lett, mint eddig, ugyanakkor szervezetten történt. A folyamat azonban nem állt meg itt, mert az új patríciátus nem elégedett meg azzal, hogy elöljáróit maga válassza meg, hanem ki akarta küszöbölni, hogy a régi patríciusi városigazgatás módjára ezúttal ismét egy szűkebb kör – váltakozó személyekkel ugyan – gyakorolja a hatalmat. Ezért – az európai városfejlődésben ismert gyakorlathoz hasonlóan[21] – létrehoz egy felsőbb, nagyobb létszámú tanácsot, amely lényegében felügyeletet gyakorol a bíró és a tanács tevékenysége fölött, és a fejlődés során a statútumalkotás is hatáskörébe kerül. Erről a felsőbb tanácsról mint a bíró és esküdtek mellett említett hatvan tanácstagról először a kolozsmonostori konventnek egy 1441. április 8-i okleveléből értesülünk (aliorumque sexaginta consulum).[22] Ebből fejlődik ki aztán az 1458-as unió határozatai értelmében a kolozsvári „százférfiak” intézménye, a városi önkormányzat legfelsőbb szintű, jogszabályalkotó és kormányzati testülete.

A szabad királyi rangra emelt és szervezett városigazgatással élő Kolozsváron azonban – a régi patrícius kormányzattól eltérően – a város kormányzása jóformán teljesen a német polgárság kezébe került; nyilvánvalóan nagyobb gazdasági ereje következtében, de feltételezhetően a kiváltságoknak a maga javára történő értelmezésével is. Ezt véljük felismerni Zsigmond királynak abban az 1436. szeptember 5-én Prágában kiadott, Lévai Cseh Péter és Csáky László vajdákhoz intézett parancsolatából a kolozsváriak javainak, jogainak, szabadságainak és szokásainak oltalmazása érdekében, amelyben az addig szokásos „hospes” megfogalmazás helyett elsőként csupán a „Saxones” szerepel.[23]

A kolozsvári városi igazgatás elnémetesedése az új patríciátus feltűnésével a 15. század folyamán komoly súrlódásokhoz vezetett a német és a magyar polgárság között.[24] Mert igaz ugyan, hogy a 14. század közepétől, a céhes élet fellendülésétől számos német telepedett még le a városban, de az addigi magyar lakosság száma is jelentősen megnövekedett, hiszen már I. Lajos 1370. április 26-i kiváltságlevele szabad beköltözést engedélyezett a városba, beleértve azokat a jobbágyokat is, akik földbérüket és adósságukat földesuruknak megfizették.[25] Ennek a betelepedett új lakosságnak a zöme azokról a város környéki településekről származott, ahonnan a későbbi századokban is gyarapszik a magyar lakosság. Noha ugyan ennek a lakosságnak egy része zsellérként telepszik le a majorokban, vagy béres, kocsis szolgaként szegődik a városi polgárokhoz, sokan közülük saját gazdaságukban, kézművesként folytatják életüket, kolozsvári „örökösök”, tehát polgárok lesznek. Ide kell sorolnunk azokat is, akik elsősorban kézművesként az ország távolabbi részeiből költöznek be a városba, valamint azokat a nemeseket, akik ingatlant vásárolnak azzal a kötelezettségvállalással, hogy nem élnek nemesi adómentességükkel, hanem részt vesznek a városi közteherviselésben.

A fokozódó súrlódások[26] kiküszöbölése érdekében mind a magyarok, mind a németek 1452-ben ahhoz a Hunyadi János kormányzóhoz fordultak, akinek közbenjárására már 1444-ben is I. Ulászló megbocsátotta a kolozsváriaknak, hogy részt vettek az 1437-es parasztfelkelésben, és visszahelyezte őket egykori jogaikba és szabadságaikba.[27] A kormányzó a megjelent feleknek meghagyta, hogy addig, míg a király dönt ügyükben, a város vezetésében való részesedést illetően tartsák fenn az addigi állapotot (quamlibet partemque in eadem portione honoris sui, in qua hactenus permanere).[28] Az akkori tisztségviselők sora azt bizonyítja, hogy a fennálló állapot a németeknek kedvezett,[29] s ez szükségessé tette, hogy a magyar polgárok felkészüljenek a királyi döntésre. Véleményünk szerint ezzel hozható összefüggésbe az, hogy Hunyadi János idézett okleveléből a kolozsmonostori konventtől hiteles másolatot szereztek,[30] és ugyanabban az esztendőben elkészült a kolozsvári magyar adózó polgárok jegyzéke, amely eltér a szokásos városi évi adókivetési lajstromoktól.[31]

A viszálykodásnak végül is az a Szilágyi Mihály kormányzó közbejöttével létrejött, uniónak nevezett kölcsönös megegyezés vetett véget, amelyet a kormányzó 1458. január 31-én Budán kelt oklevelében hitelesített.[32] Az unió jelentősége abban áll, hogy kimondta a magyar és  német polgárok egyenlő arányú részvételét a város igazgatásában, valamint hasonló részesülésüket a város jövedelmeiben és javaiban; egyúttal létrehozta a városi polgárság legfelsőbb képviseleti szervét: a százférfiak tanácsát (centumvirátus, felső tanács), az egész rendi korszak folyamán Kolozsvár legjelentősebb intézményét. Az önkormányzati fejlődésben pedig azáltal, hogy megoldotta a különböző nemzetiségű közösségek arányos részvételét a város kormányzásában és javainak élvezésében, példaértékűvé vált, a kolozsvári polgárok számára a következő évszázadokban valóságos konstitúcióként állandó hivatkozási jogforrásul szolgált.

 

2. Az unió létrejöttével a közös kormányzást és vagyonhasználatot illetően megszületett ugyan a követendő norma, de mint minden gyökeres változás esetében, végrehajtása nehézségekbe ütközött. Nézetünk szerint ennek egyik oka az is lehetett, hogy a százférfiak egyenlő arányú magyar és német polgárokból való megválasztását egy olyan tanácsnak kellett végrehajtania, amelyben a tagok nem paritásos megosztásban vettek részt, hiszen az unió előtt választották őket. De nem történt intézkedés arra vonatkozóan sem, hogy a nációkon belül kik közül válasszák az ötven-ötven százférfit. Így az érdekellentétek tovább is éreztették hatásukat, és jóllehet 1468. január 17-én Mátyás király megerősítette az uniót,[33] a súrlódások nem szűntek meg, sőt komolyabb összekülönbözésekkel fenyegettek. Ezeket azonban nem csupán nemzetiségi jellegűeknek kell tartanunk, hanem közrejátszódhatott az is, hogy az unióban a százférfiak testületének összetételét – amint említettük – csupán nációbeli hovatartozás szerint határozták meg, de az nem intézkedett arról, hogy kik közül kerüljön ki az ötven magyar és ugyanannyi szász százférfi. Pedig ilyen megoldásra példa lehetett a budai választások módja, és az unió megszövegezésénél feltehetően éppen a budai példát vették alapul. Ezért Mátyás király 1486. május 17-én Visegrádon kelt parancslevele a viszálykodások és zavargások megszüntetése érdekében úgy intézkedik, hogy Kolozsvár városa a tisztségviselők választásánál kövesse azt a szokást és módot, amellyel Buda város él.[34] A végleges megoldást illetően két forrásból meríthetjük az adatokat. Az első Mátyás király 1488. május 5-én Bécsben kelt parancslevele Buda város bírájához, tanácsához és polgáraihoz arról, hogy hiteles másolatban közöljék a kolozsváriakkal a bíró, tanács és százférfiak választására vonatkozó szabadságaikat és szokásaikat, mert e tekintetben a kolozsváriak addig is Buda város jogaival, szokásaival és törvényeivel éltek.[35] A király parancsára a budaiak 1488 júniusában hét cikkbe foglalva megküldték a kolozsváriaknak Buda város szabadságait és jogait a város belső igazgatását illetően. Az első két szakasz a százférfiak, a bíró és tanács választásának részletes szabályozását tartalmazza. Ezek közül a mi szempontunkból leglényegesebb előírások a százférfiak választására vonatkoznak, kolozsvári viszonylatban jelentősen kiterjesztve a polgárok képviseleti jogát. Az átvett szabályozás szerint ugyanis az ötven magyar és ötven szász százférfit széles körből választják. A választhatóság alapfeltétele az, hogy az illető családfő legyen és alkalmas tisztsége betöltésére. A város különböző piacain, utcáiban és sikátoraiban lakók közül kell választani őket, és minden céhből három-négy céhtagnak kell választás útján bekerülnie a testületbe. Ennek megfelelően a város kézművesei számára is állandó jelenlétet biztosítottak a városi közösség legmagasabb szintű szervében. A további cikkek a város pecsétjeinek, könyveinek és leveleinek megőrzéséről, valamint a levelek pecsételéséről és felnyitásáról, a céhmesterek választásáról, a mészárosok marhavásárlásairól, az adó kivetéséről és beszedéséről, a számadásokról, az alaptalanul vádaskodókról és a kereskedés szabályozásáról intézkednek.[36] Ezzel kialakult a városigazgatásnak az a szabályozása, amely hosszú időre megszabta a fejlődés útját. A fenti szabályozás tökéletesítése, bővítése érdekében a százférfiak 1513. december 25. és 31. között ugyancsak a város belső életére vonatkozó tizenegy cikket alkotnak, ezúttal a város artikulusait és a céhszabályokat megsértő bírák és esküdtek büntetéséről is rendelkezve.[37] 1537. december 25. és 30. között pedig – a budai jog és szokás alapelveinek megtartásával – Kolozsvár város már negyvenhét cikket tartalmazó helyhatósági szabályrendeletet bocsát ki a város igazgatásáról és belső életéről.[38]

Egy, a városkönyvbe foglalt 1567. december 24-i bejegyzésből viszont arról értesülünk, hogy akkor, amikor a bíró és a tanács az elhunyt százférfiak helyébe újakat választott, a választás előtt a bíró saját részéről egy-egy (magyar és szász) százférfit jelölt ki, a többi tanácstag szavazásának mellőzésével. Ennek a kiküszöbölésére – úgy véljük, talán már éppen a hitújítás következtében kialakult gyülekezeti élet hatására – a tanács úgy döntött, hogy az eljárást hatálytalanítja, és kimondja, hogy a jövőben örök időkig a százférfiakat a tanácstagok általános szavazással válasszák.[39]

Az idők megkövetelte kisebb módosításokkal, kiegészítő szabályrendeletekkel, kiváltképpen az alább ismertetendő 1568-as királyi ítélettel tökéletesítve, a város a 15. század végén megalapozott rendtartása szerint élte belső életét. A százférfiak 16. század közepétől megőrzött jegyzőkönyveit lapozva a kutató szabályosan megismétlődő választásokon át követheti a város törvényeinek betartását, a százférfiak nyugodt és bölcs határozatait, amelyeket a minden emberi közösségben időnként felbukkanó nézeteltérések megzavarnak ugyan, de a városi közösség ettől tovább halad a maga szabta úton.

 

3. A világi elöljárók megválasztási módozatának és a városigazgatás fejlődésének felvázolása után kíséreljük meg nyomon követni az egyházi elöljárók szabad választási folyamatának, a plébános és a városi közösség egymáshoz való viszonyának alakulását. Eddigi adataink szerint ezeket nem kísérik a világi igazgatás fejlődésében észlelt súrlódások, összekülönbözések, legalábbis a plébános megválasztását illetően, a templomhasználat ügyében azonban a két náció közösségének igényeiről már 1453-ból van adatunk. A kolozsvári magyar náció közössége és Gregor Schleynig (Schlewning, Scleunig) plébános közötti, a Szent Péter utcai templom káplántartási ügyére vonatkozó vitában Máté erdélyi püspök 1453. április 20-án Gyulafehérváron kibocsátott ítéletlevelében úgy dönt, hogy ebben a templomban a plébános és utódai kötelesek egy állandóan ott tartózkodó, alkalmas káplánt tartani, és előírja a káplán templomi szolgálati kötelességeit is.[40]  Az említett Szent Péter utcában lakó kolozsvári magyar közösség és a plébános közötti, az utcában lévő templomnak és a templom malmának használata körüli vitás ügy a kolozsmonostori konvent által 1455. január 25-én hitelesített egyezséggel ért véget.[41]

A kolozsvári polgárság és plébánosa viszonyáról kevés adattal rendelkezünk, a plébánosválasztásról még kevesebbel. Máté erdélyi püspök 1481. december 1-jén Gyulafehérváron kelt beiktatóleveléből arról értesülünk csupán, hogy Gregor Schleynig helyére Péter püspök az egykori városi nótárius fiát, Jakabot, a szabad művészetek és jogtudományok doktorát iktatta be kolozsvári plébánosnak.[42] Magáról a választásról nem esik ugyan szó a beiktatólevélben, de abból a tényből kiindulva, hogy az újonnan beiktatott plébános, az egykori városi jegyző fia kolozsvári származék, beiktatása nyilván a város hozzájárulásával történt.

A viszony azonban város és plébános között nem volt mindig zavartalan. 1516 és 1520 között több adatunk szól a város és plébánosa, Gervasius közötti pereskedésről. 1516. augusztus 17-én II. Lajos a kolozsvári bíró és tanács kérésére hatálytalanítja a városiak Gervasius plébános kezdeményezésére történt megidézését a váradi kanonokok törvényszéke elé, mert a kolozsváriak régi bevett szokásai szerint egyházi ügyeikben nem ítélkezhet idegen egyházmegye törvényszéke.[43] A pereskedés azonban nem szűnt meg, mert a következők arra utalnak, hogy Gervasius az illetékes erdélyi püspök széke elé vitte perét. A városi könyvben egy 1519. január 30-i és egy 1520. július 8-i bejegyzés arról tanúskodik, hogy a Gervasius által megidézetteket az egész város megoltalmazza, illetve a tanácsbeliek kölcsönösen megvédik egymást az említett Gervasius-ügyben.[44] A pereskedés abból fakadhatott, hogy a város adót vetett ki Gervasius házára, és ezt ő sérelmezte. Ugyanis II. Lajos 1520. július 17-én Budán kelt parancsleveléből kitűnik: a kolozsváriak bepanaszolták Gervasius plébánost, aki azért, mert házára adót vetettek ki, minden ok nélkül megidéztette a város bíráját és esküdjeit az erdélyi püspök elé, és rágalmaival, valamint perrel zaklatja őket, jóllehet a többi városi polgárhoz hasonlóan a plébános is köteles adóját megfizetni. (A perben nyilván nem az adómentes plébániaházról, a domus parochialisról van szó, hanem Gervasius magánházáról, amelyet „kolozsvári örökösként” birtokolt.) Az oklevélben a király arról értesíti a kolozsváriakat, hogy meghagyta a püspöknek, dorgálja meg a plébánost, és tartsa őt féken, egyúttal a városnak is megparancsolta: foglalja le Gervasius házát a király részére, és tartsa lefoglalva újabb parancsáig, illetve addig, amíg Gervasius nem fizeti meg adóját.[45]

Ugyanez idő tájt jelentkezik a város világi igazgatásában már egyenjogúságot nyert magyar hívők igénye papjaik jobb javadalmazásáért. Ennek eredményeként a városi könyv 1518-as bejegyzése szerint a bíró és a tanács úgy határoz, hogy szegényes jövedelme miatt a magyar prédikátor évenként egy négy forintot érő köntöst (vestis) kapjon a várostól.[46]

1526-ban a kolozsváriak viszont bepanaszolják Gosztonyi János erdélyi püspököt és vikáriusát I. (Zápolya) János királynál, mert a püspök (Johann Klen) a kolozsvári plébánossal arról alkudozik, hogy a polgároktól szokás elleni juttatásokat csikarjon ki, a vikárius pedig a város szabadságai és kiváltságai ellen világi vonatkozású perekkel zaklatja őket. Panaszukra a király megparancsolja a püspöknek és vikáriusának, hogy hagyjanak fel az említett alkudozásokkal.[47]

Azt, hogy ezektől a viszálykodásoktól eltekintve a kolozsvári plébánost a városi közösség a „város plébánosának” tekintette, és ahhoz számos szál fűzte, a kolozsvári oklevelekből készített hiteleshelyi kivonatok egyike bizonyítja.[48] Ennek az Extractus privilegiorum civitatis Colosvar feliratú jegyzéknek 147. tétele szerint 1543. november 7-én (Wolfard) Adorján kolozsvári plébános elismeri: az iránta érzett jóindulatból a város megengedte élete végéig kizárólag neki, hogy dézsmaborát behozhassa a városba, de utána erre senkinek nincs joga.[49] (Az engedélyezés értékének helyes megítéléséhez megemlítjük, hogy az idegen bor behozatalának tiltását Kolozsvár egyik legféltettebb privilégiumának tekintette; például 1491. március 11-én a kolozsvári bíró és a tanács jószág- és fejvesztésre ítélte Szabó Ambrus egykori kolozsvári bírót, mert bírósága idején megszegte a város törvényeit, és többek között idegen bort vitt be a városba. Az ítéletet a hét szász szék bírái másodfokon helybenhagyták.[50])

1555-ben a városi könyvbe egy újabb intézkedést jegyeztek be a magyar prédikátort illetően. Az említett év június 21-én Keresztszegi János és Lukács deák, néhai Demeter deák kolozsvári polgár, a királyné titkárának végrendeleti végrehajtói a városi tanács kérésére 100 forintot adtak a városfal javítására és további 100 forintot a magyarok prédikátora házának megvásárlására.[51]

Ez időben azonban a hitújítás és az ezzel járó útkeresés teljes kibontakozásban volt a városban. A hitújításig a rendi államban az egyetlen bevett vallás, a katolikus több hitvallású felekezetre szakadt, ami új megoldásokat követelt mind az országban, mind a kolozsvári városi közösségben. Napirenden volt, hogy a más hitet követőket eretneknek nevezték; az eretnekség pedig olyan bűncselekménynek számított, amiért az egyetlen vallás idején főbenjáró büntetés járt.[52]  Véleményünk szerint ez is késztethette a rendeket, hogy Tordán az 1552. május 22-i országgyűlésen utat nyissanak a szabad vallásgyakorlatnak,[53] amit az ugyancsak Tordán 1557. február 6. és 15. között tartott országgyűlés határozatai az ismert módon valósítottak meg.[54]

A változott körülmények és szemlélet következtében a város életében sem volt fenntartható a templomi szolgálat addigi módja. A kialakult vitát az tette lehetővé, hogy az 1468-as unió a plébánosválasztás és a templomhasználat módját kifejezetten nem szabályozta. A latin nyelvű szertartást és magát az egyházigazgatást az új felekezeteknél mind a templomban, mind az egyházigazgatásban a hívek nyelvén folyó gyülekezeti élet váltotta fel. Az ebből fakadó igények késztethették a plébános hitvallását követő magyar hívőket, hogy a köztük és a szászok között a templomhasználat és a plébánosválasztás vitájában a királyi ítélőszékhez folyamodjanak. Ez utóbbinak a szabályos bírósági eljárás lefolytatása és a felek érveinek és ellenérveinek meghallgatása után 1568. június 3-án hozott ítélete ismert.[55] Az ítélet lényege az, hogy a döntés kiterjeszti a plébános választására és a templom használatára is az 1458-as unió elveit, vagyis, hogy a városon belül a két náció a jogokban és javakban egyenlő arányban részesüljön. A magyar fél a perben a szászok elévülési kifogása ellen az unióra alapozta érveit. Így az ítélet kimondja: Dávid Ferenc plébános halála vagy lemondása után a két náció válasszon magyar plébánost, ezt pedig ismét szász kövesse, illetve a plébánosságot a bírósághoz hasonlóan hol magyar, hol szász töltse be. Hasonlóképpen az iskolában is, ha a rektor (iskolamester) magyar, a lektor (kismester) legyen szász, és ezek a plébánosokhoz hasonlóan váltakozva kövessék egymást. Ami a templomhasználatot illeti, ez is évenként más-más nációt illetett. A templom minden évben azé a nációé, amelyiknek sorából az illető esztendőben a bíró kikerült; ha a bíró magyar, a templomhasználat a magyar nációt illeti, ha szász, a szász nációt. Amíg egyik náció a plébániatemplomot, addig a másik a kisebb templomot használhatja.

Lényeges változást írt elő az ítélet a százférfiak választásában is: az ötven magyar százférfit a magyar közösség válassza, az ötven szász százférfit pedig a szászok. Egyúttal megerősítette és részletezte az unióban megszabott egyenlő arányú tisztségviselést és a város javaiban a hasonló részesedést.

Ezzel 1568-ban kiteljesedett az 1458-as unióban alkalmazott elvek gyakorlatba ültetése, a következő években éppen ez ítélet alapján bekövetkezett változások viszont már nem előadásunk keretébe tartoznak. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy ezután válik erőteljesebbé az a már régebbről megindult folyamat, amelynek értelmében Kolozsváron a valamelyik nációhoz tartozás már nem kizárólag nemzetiséget jelentett, hanem jogi fogalomként azt, hogy a nációjára hivatkozó annak jogán gyakorolta városi polgári jogait.[56]

 

 

 



* Az 1997. szeptember 2–6. között Kolozsváron rendezett Enyedi György és a kelet-közép-európai unitarizmus a XVI–XVII. században című nemzetközi konferencián elhangzott Istituzioni ecclesiastiche e quelle civili di Claudiopolis nel secolo 16° című előadás alapszövege.

[1] Jakab Elek: Oklevéltár Kolozsvár története első/második és harmadik kötetéhez. I–II. Buda–Bp. 1870–1888. I. 192–193; II. 82–83. (A továbbiakban: JakabOkl.); Zimmermann, Franz–Werner, Carl–Müller, Georg–Gündisch, Gustav: Urkundenbuch zur Geschichte der Deutschen in Siebenbürgen. I–VII. Hermannstadt–Bukarest 1892–1991. VI. 2–3. (A továbbiakban: Ub.)

[2] JakabOkl. II. 80–88.

[3] I.m. I. 31–33; Ub.I. 319–320; Documente privind istoria României. C Transilvania. Veacul XI–XIII. vol. I–II; veacul XIV. vol. I–IV. Bucureşti 1951–1955. Veacul XIV/I. 251–253, 413–415. (A továbbiakban: DIR.C.)

[4] JakabOkl. I. 9–10; Ub. I. 32–35; DIR.C. Veacul XI–XIII/I. 208–210, 383–384; Vö. a 14. és 15. jegyzettel, valamint Bónis György: Hűbériség és rendiség a középkori magyar jogban. Kolozsvár é.n. 146.

[5] Makkai László: Társadalom és nemzetiség a középkori Kolozsváron. Kolozsvári Szemle II (1943). 87–111, 190–215. (A továbbiakban: Makkai 1943.); Szűcs Jenő: Városok és kézművesség a XV. századi Magyarországon. Bp. 1955. 322–333. (A továbbiakban: Szűcs.)

  [6] Makkai 1943. 89.

  [7] I. m. 104; Szűcs 329.

  [8] Makkai 1943. 108–110.

  [9] JakabOkl. I. 31–34; Ub. I. 444–445; DIR.C. Veacul XIV/III. 25. 381–382.

[10] JakabOkl. I. 42; Ub. II. 64; DIR. C. Veacul XIV/IV. 507–508.

[11] Az idők folyamán az volt „kolozsvári örökös”, vagyis teljes jogú polgár, aki a városban ingatlannal rendelkezett, és az után adót fizetett; az ilyen személy egyéb kiváltságai mellett választhatott és választható volt. Azt a kolozsvári polgárt pedig, aki a városban díjának megfelelő örökséggel rendelkezett (a kolozsvári ember díja 200 forint volt), nem foghatták el, és nem zárhatták be a Toronyba ítélet nélkül, kivéve a főbenjáró bűncselekmények elkövetőit. (Vö. JakabOkl. I. 380. és II. 134.) A vállalkozó Biasini Kajetánnak ahhoz, hogy polgárjogot nyerjen, még a 19. század folyamán is házat kellett vásárolnia a városban. (Vö. Kiss András: Források és értelmezések. Bukarest 1994. 129, 361, 10.j.)

[12] Szűcs 329.

[13] Makkai 1943. 209; Szűcs 325–326.

[14] JakabOkl. I. 117–118; Ub. III. 323–325. Vö. Szűcs 326.

[15] Ub. III. 325–326.

[16] I. m. III. 346–350; JakabOkl. I. 123–126; Ub. III. 350–353; JakabOkl. I. 118–121; Ub. III. 353–356; JakabOkl. I. 121–123; Ub. III. 356–357; I.m. III. 357–359; JakabOkl. I. 134–139; Ub. III. 359–360; JakabOkl. I. 129–130; Ub. III. 360–361; I. m. III. 362; JakabOkl. I. 130–131; Ub. III. 362–363; I. m. III. 363–364; Románia Országos Levéltára Kolozs megyei Igazgatósága, Kolozsvár (Ezután: ROLKmI), Kolozsvár város levéltára (a továbbiakban: KvLt ) I. Privilegia–Diversa I. 8. sz; JakabOkl. I. 131–132; Ub. III. 366–367; JakabOkl. I. 132–133; Ub. III. 367–368; JakabOkl. I. 133–134; Ub. III. 368; Vö. Makkai 1943. 209–210; Szűcs 326.

[17] JakabOkl.  I. 134–146; Ub. III. 371–382. Vö. Makkai 1943. 209.

[18] JakabOkl. I. 123–126; Ub. III. 346–350, 350–353.

[19] JakabOkl. I. 125; Ub. III. 349.

[20] Vö. Makkai 1943. 206, 209–210; Szűcs 328–329.

[21] Bécsben már 1356-ban feltűnik a bíró és a patríciusokból álló belső tanács mellett a város irányításában a céhtagoknak is lehetőséget biztosító negyventagú külső tanács (vö. Makkai 1943. 208–210), de a tulajdonképpeni városkormányzó testület működésének felügyeletére Firenzében már a 13. században a százak tanácsa mellett a céhek képviselőiből alakult nagyobb létszámú tanács is létezett. (Vö. Dino Compagni Krónikája korának eseményeiről. Ford., a bevezetőt és a jegyzeteket írta Kiss András. Bukarest 1989. 29–30.

[22] Ub. V. 81.

[23] I. m. IV. 615; Vö. Szűcs 329.

[24] Makkai 1943. 214; Szűcs 329–330.

[25] JakabOkl. I. 66–67; Ub. II. 347. – Ez a kedvezmény annyira élő joga volt a városnak, hogy 1648. december 18-án a kolozsmonostori hiteleshellyel az idők folyamán az oklevél szövegéből kikopott szavakkal újra kiegészíttették azt. Az említett folyamatot erősítik azok az 1465-ben, 1478-ban, 1485-ben kibocsátott oklevelek is, amelyek közül az első engedélyezi a beköltözést a kolozsmonostori apátság területéről, a második és harmadik pedig megerősíti és oltalomban részesíti az említett általános kedvezmény szerint a városban letelepülőket. Ez utóbbi oklevelek egyúttal jelzik a 15. század végi földesúri ellenállás fokozódását jobbágyaik szabad költözésével szemben. JakabOkl. I. 211–212, 260; Ub. VI. 223, VII. 176–177, 293–294. Mátyás királynak egy 1464. április 23-i általános jellegű parancslevele pedig arról intézkedik, hogy a kolozsvári szökött jobbágyokat földesuraik küldjék vissza a városba. JakabOkl. I. 211; Ub. VI. 179–180.

[26] A megelőző időszakaszok sem voltak súrlódásmentesek a város kormányzásában való részvétel és a kiváltságokban való részesülés miatt, akár társadalmi, akár nemzetiségi okokból. Értekezésünk megszabott keretei miatt, és mert a folyamatok irányának felvázolása nem kívánta meg feltétlenül megemlítésüket, ezektől eltekintettünk.

[27] JakabOkl. I. 179–180; Ub. V. 146–148.

[28] Makkai László: Kiadatlan oklevelek Kolozsvár középkori történetéhez. Kolozsvár 1947. 25. (A továbbiakban: Makkai 1947.); Ub. V. 338; Vö. Makkai 1943. 214.

[29] I. m. 109–110.

[30] Makkai 1947. 24–25.

[31] Szabó Károly: A kolozsvári magyar polgárok összeírása. 1453. Történelmi Tár 1882. 524–541; Ua. Századok XVI (1882). 71–74.

[32] JakabOkl. I. 192–193; Ub. VI. 2–3; Vö. Makkai 1943. 204, 214; Szűcs 330.

[33] JakabOkl. I. 223–224; II. 82–83; Ub. VI. 321–322.

[34] JakabOkl. I. 275; Ub. VII. 424–425.

[35] JakabOkl. I. 281.

[36] I. m. 280–285; Vö. Szűcs 331–333.

[37] KvLt. Privilegia. Fasc. A. 8.

[38] JakabOkl. I. 379–383; II. 133–137.

[39] KvLt. Törvénykezési jegyzőkönyvek II/1. 71. (A továbbiakban: Liber civitatis.)

[40] JakabOkl. I. 187–188; Ub. V. 391–392; Vö. Csánki Dezső: Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában . V. Bp. 1913. 313.

[41] JakabOkl. I. 189–191; Ub. V. 481–482; Vö. Csánki: i. m. 313.

[42] JakabOkl. I. 269–270; Ub. VII. 302–303.

[43] KvLt. Fasc. I. 36.

[44] Liber civitatis 8. 11.

[45] KvLt. Fasc. III. 3.

[46] Liber civitatis 9.

[47] KvLt. I. Privilegia. Fasc. CC. 7. – A püspök 1527. január 12-én tiltakozott a kolozsmonostori konvent előtt amiatt, „hogy Klen Johann Koloswar-i plébános a bíró, a tanács, sőt a király előtt olyan vádakkal illette, amelyeket ő 10 000 Ft-ért sem lenne hajlandó eltűrni”. Lásd Jakó Zsigmond: A kolozsmonostori konvent jegyzőkönyvei (12891556). Bp. 1990. II. 480–481.

[48] Az oklevélkivonatokról lásd Kiss: i. m. 20.

[49] KvLt. Fasc. I. 24. 147. sz. kivonat.

[50] JakabOkl. I. 291–299.

[51] Liber civitatis 37.

[52] Vö. Kiss András: Ante Claram Bóczi. Művelődési törekvések a korai újkorban. = Tanulmányok Keserű Bálint tiszteletére. Szeged. 1997. 281–298.

[53] EOE. I. 411.

[54] I. m. II. 88.

[55] JakabOkl. II. 80–88; Jakab Elek: Kolozsvár története. II. Bp. 1888. 129–132.

[56] Wagner, Ernst: Az erdélyi szászok településtörténete az újabb kutatások tükrében. Új Erdélyi Múzeum I (1990).
1–2. sz. 31; Vö. Kiss András: Új Erdélyi Múzeum. Erdélyi Múzeum LIII (1991). 168.


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret