stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Sebestyén Kálmán: Erdély református népoktatása 1780–1848

Püski. Bp. 1995. 136 lap

 Nem mai keletű az a kérdés, hogy a történetkutató miként, milyen szempontok szerint választja ki tárgyát, s hogy miért éppen arra a témára esett a választása. A kérdésre adott válaszok rendszerint különböznek egymástól és szerteágazók, de az már régóta nem vitás, hogy saját korának kérdései sokszor döntő szerephez jutnak a történelemkutató témaválasztásában. Valóban, mi más magyarázatot találnánk arra a jelenségre, hogy egyre sűrűbben jelennek meg iskolatörténetek, mint azt, hogy a közoktatás helyzete és jövője mélyen foglalkoztatja a mai magyar társadalmat. Különösen vonatkozik ez azokra az országokra, ahol a magyar anyanyelvű oktatást veszély fenyegeti. Sajnos ez alól Románia sem kivétel.

Az utóbbi években közölt tanulmány- és könyvcímek azt is mutatják, hogy a szerzők többsége legszívesebben egy – a kutató számára valamilyen oknál fogva kivételesen fontos – iskola történetét tárgyalja; átfogó oktatástörténet írására csak kevesen vállalkoznak. Ezen kevesek közé tartozik az Erdélyből Magyarországra áttelepült Sebestyén Kálmán, akit évekkel korábban a kalotaszegi elemi oktatás kutatójaként ismerhettünk meg. Az elmúlt évben régebbi s újabb kutatásai eredményeit összegezve könyvet állított össze az erdélyi magyar református népoktatás II. József kora s 1848 közötti történetéről.

Az említett korszak kivételes fontosságát a szerző abban látja, hogy a felvilágosult Habsburg abszolutizmus eszmekörében foganatosított erdélyi népiskolai reform korszerű ismeretek tanítását írta elő, az iskolák feladatává téve azt, hogy az írás és olvasás, hittan, röviden a hagyományos tárgyak mellett természettudományi és gazdasági alapismereteket is iktassanak be az oktatási programba. Emellett akkor bővült jelentősen a falusi iskolai hálózat, erősen növelve az iskola szerepét a falusi közösségek életében.

A szóban forgó kötet gerincét tehát az 1780–1848 közötti időszak erdélyi református népoktatástörténete teszi ki, de bevezetőként szükségszerűen áttekintést nyújt a 15–18. századi előzményekről is. Az erdélyi népiskolai hálózat kialakulása című fejezetben a szerző tisztázni igyekszik a népiskola fogalmát s kialakulását. Megállapítja, hogy gyér középkori előzményeket is figyelembe véve a népiskola születésének időszaka a 16. század közepe volt, s e folyamat szoros összefüggésben állt a reformáció és ellenreformáció közötti küzdelemmel, „amikor ugyanis új igények merültek fel az alsóbb társadalmi rétegek nevelésének-oktatásának tekintetében”. (7. l.) Nos, a népiskola – amint a szerző által példaként felhozott iskolák adataiból kiderül – mindenekelőtt folytonosságot és többé-kevésbé rendszeres működést jelentett, s természetesen azt, hogy kereteiben paraszti, népi ivadékok nem elenyésző számban tanulhattak.

Arra a kérdésre, hogy a középkori iskolák helyén hogyan fejlődött ki népiskolai hálózat, Sebestyén az erdélyi reformátusok 1563. évi tordai hitvallásának XIV. cikkére utal, amely kötelességévé tette a gyülekezeteknek, hogy tanítót tartsanak. Ezután az adatok az iskolák számának gyarapodását bizonyítják; a 17. században már valóban népiskolai hálózatról lehet beszélni. Marosszék falvaiban a 17. század utolsó évtizedében 47, nagyrészt református iskola működött; több faluban alapítottak unitárius iskolákat; Csíkszékben a katolikus egyházi iskolák száma szaporodott. A 18. században a növekedés felgyorsult: 1790-ben például Háromszéken 59 református, 29 római katolikus és 8 unitárius iskolát írtak össze. A következő fél évszázadban az iskolák száma, ha nem is rohamosan, de folyamatosan tovább növekedett.

A népoktatás történeti kérdéseihez elválaszthatatlanul hozzátartozik a tanító személye. Mikor és hogyan vált a tanítóság önállósult értelmiségi foglalkozássá, hivatássá? A szerző meggyőző adatokkal bizonyítja, hogy a 18. század utolsó évtizedeiben az erdélyi református falvak, illetve közösségek többsége állandó tanítót igényelt, és többnyire kapott is. Így a tanítóság a 18. század második felében különült el a lelkipásztori munkától. Ez a jelenség nem egy helyen okozott feszültséget, mert a partikuláris iskolák megszűnésével járt, s így elmaradt a papi pályára készülő diákoknak eddig anyagi fedezetet nyújtó két-három évi tanítóskodási lehetősége a jómódú egyházközségekben.

A református főkonzisztórium a 18. század végétől többször foglalkozott a tanítóképzés kérdésével. Az 1786-ban megjelent rendelkezés a kollégiumi tanárok kötelességévé tette: gondjuk legyen „a mesterségre szándékozó” tanulókra, hogy azok nemcsak „az éneklés mesterségében, hanem egyes tudományokban” jártasságot szerezzenek, így aritmetikában, geometriában és hazai históriában is. 1829-ben ismét a „falusi iskolák [...] jobb lábra állításával” foglalkozott a főkonzisztórium, meghagyva a kollégiumok elöljáróinak, hogy egy arra a célra kinevezendő professzor foglalkozzon „az oskolamesterségre magokat elszánt” ifjakkal, magyarázza meg a tanítás módját is. 1836-ban javaslat született arra, hogy a református kollégiumokban indítsanak kétéves tanítóképzést, de 1848-ig ez az elképzelés még nem nyert intézményes megoldást.

A továbbiakban a kötet részletesen foglalkozik a tanítók javadalmazásával, az iskolalátogatással, az oktatási tananyaggal, a korszerű módszerek elterjedésével, a falusi óvodákkal és egyebekkel. S mintegy mellékletként közli az erdélyi tanítók (jelenleg összeállítható) adattárát a 15. századtól 1848-ig.

A feladat, amire Sebestyén Kálmán vállalkozott, nem ígérkezett könnyűnek, s azt csupán könyvészeti tanulmányok alapján nem is teljesíthette volna. Hogy mégis jó és hasznos könyvet írhatott, azt alapos levéltári kutatásai segítették elő. A különböző egyházi levéltárakból kibányászott adatokkal ugyanis a lehetőségig sikerült kitöltenie azokat az űröket, amelyek az elemzett korszak oktatástörténetének terén eleddig tátongtak. Ezért okkal nevezhető Sebestyén Kálmán könyve adatfeltáró munkának, amely ugyanakkor rendszerező-összegező és értelmezésben is előrelépést jelent az erdélyi magyar iskolatörténet-írásban.

 

(1996. május 5.)

Egyed Ákos


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret