stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Kiss András: Források és értelmezések

Kriterion Könyvkiadó. Bukarest, 1994. 488 lap

 Ha a levéltárosok az egykori gyermekjáték módjára mesterségük címerét választanák meg, a régi jelkép, a sötétben világító s önmagát elfogyasztó gyertya illene hozzájuk, amit a felvilágosodás idején így foglaltak versbe: „Mint az égő fáklya, mely setétben lángol, / s magát elemésztve másoknak világol.” A levéltárosok életművének nem jelentéktelen része ugyanis névtelenül épül be a történetkutatók munkáiba, s csak az előszóban lerótt pár soros köszönet utal azokra az eligazításokra, anyagismertetésekre, amelyekkel az oklevelek, iratok őrzője jelentősen hozzájárult a kutatás sikeréhez. Ez néha rezignált hangú emlékezésre készteti az évtizedekig munkálkodó levéltárosokat, mint tette ezt a szakma erdélyi nesztora, Kelemen Lajos is élete végén: „Jó emlékezőtehetségemmel nagyon sokszor megkönnyíthettem és meggyorsíthattam a levéltári kutatók munkáját. Jól készült szakértőknek szívesen rendelkezésére bocsátottam olyan anyagot és gyűjtésemet is, melyet magam is közölhettem vagy feldolgozhattam volna. Mert meggyőződésem, hogy a magyar tudományosság előhaladását így önzetlenül a köz javára jobban lehet szolgálni. [...] Az én életem a mások ügyének szolgálatában aprózódott el és veszett el.”

Hasonló meggondolások vezették jó négy évtizednyi munkássága idején Kiss Andrást, a kolozsvári Állami Levéltár immár nyugalmazott levéltárosát is. A magyar történettudomány különféle állampolgárságú művelői közül igen sokan – köztük a recenzens is – köszönettel tartoznak neki a szakszerű és alapos eligazításért, csak általa elérhető források kijegyzeteléséért, a mindenkori önzetlen segítőkészségért. Mindezek alapján nyugodtan állíthatjuk, hogy az 1994-es évszámot viselő, de valójában 1995 tavaszán megjelent kötete (és a remélhető következők) korántsem tartalmazzák teljes életművét.

Amit a levéltárosi munka jellegzetességeiről fentebb írtunk, az e foglalkozás korszerű meghatározása fényében is igaz marad. Századunk tudományrendszerezése ugyanis nemcsak a levéltári anyag őrzését, rendezését és a kutatók rendelkezésére bocsátását teszi a levéltáros feladatává, hanem az egykori iratképző szervek hivatal- és intézménytörténeti bemutatását is, hozzákapcsolva a levéltárak történetének feltárását. Önálló, saját terminológiával rendelkező tudományággá vált az az archivisztika, levéltártudomány, amely természetesen sok szállal kapcsolódik a történettudományhoz, de a közigazgatás-tudományhoz s az informatikához is. Művelői elsősorban a levéltárosok, akik történészi vagy jogászi előképzettségüktől függően választják egyik vagy másik ágát. Véleményünk szerint a foglalkozásukat hivatásnak tekintő levéltárosok akkor érezhetik a jól végzett munka örömét, ha életművükben a történészek segítése, a levéltártudomány művelése és saját történetkutatási munkásságuk kellő egyensúlyban van.

Kiss András előttünk fekvő kötete arról tanúskodik, hogy szerzőjének sikerült ezt megvalósítania. A Levéltár-, jog- és hivataltörténet címet viseli az első rész, amelynek három tanulmánya e tudományágak Erdélyhez kötődő, új adatokat feltáró korszerű eredményeit hozza. Kolozsvár levéltárának a kezdetektől a XVIII. század végéig húzódó története most bővített alakban kerül a szakmai közönség elé. Méltán emeli ki a szerző e folyamatból Diósi Gergely 1582–1596 közötti levéltárrendező nótárius vagy ugyane munkát végző Páll Sámuel főbíró (XVIII. sz.) nevét. Az erdélyi vármegyék egyik sajátos bírói szerve, a filiális szék vagy fiúszék kialakulását feltáró tanulmány joggal hangsúlyozza, hogy az ilyen hatóság- és hivataltörténeti értekezések nélkülözhetetlen eligazító ismereteket nyújtanak a történetkutatók számára is. Ismerve a hivatal hatáskörét, szervezetét s annak változásait, gyorsan eldönthetik, hogy fönnmaradt iratanyagában remélhetnek-e témájukra vonatkozó forrásanyagot. Érdekes jogtörténeti adalékkal szolgál a Halálból megváltott vőlegény című közlés, amely a középkori eredetű jogszokás (a fiatal halálraítélt kegyelmet kap, ha egy leány házastársul kéri) erdélyi gyakorlatát mutatja be a XVII. századi példákon, részletesen is előtárva egy kolozsvári esetet.

Kötete következő részében Kiss András helytörténeti dolgozatokat tesz közzé; többségük az otthonául választott város, Kolozsvár egykori mindennapjainak történéseit, jellegzetes házait és személyiségeit idézi fel. A kincses város levéltárának alapos ismerője bőven merít a forrásszövegekből, így az olvasó előtt szinte megelevenednek a kolozsvári Torony, a városi börtön lakói vagy a végtisztességet egymásnak megadó s a „jámbor életet” közösségileg ápoló kalandos-társulatok tagjai. Épp a kalandos-társulatok (századokig több ilyen is működött) szövevényes története és eléggé zavaros történeti hagyományai igénylik a források között biztonsággal eligazodó helytörténész tisztázó munkáját. A „Biasini” névben egy neves ház, a Petőfinek is szállást nyújtó egykori vendégfogadó s az azt létrehozó olasz vállalkozó és gyökeres kolozsvárivá vált utódai kelnek életre a polgárosodás korát élő város színpadán: Gaetano-Kajetán fogadót bérel, majd építtet, utasszállító gyorskocsi-vállalatot alapít Pest és Bukarest közötti közlekedésre, majd fiai vendéglőket bérelnek, s Petőfi utcai szállodájuk az első világháború utánig működött. Hogy e milánói eredetű család mennyire meggyökeresedett a kincses városban, arra az is példa, hogy egykori fűszerüzletükről a régi kolozsváriak még ma is Biasini-sorként emlegetik a Főtér északi oldalát.

Jelentőségének megfelelően a kötet két írása is foglalkozik Közép-Európa legrégibb temetőjének, az 1585 nyarán megnyitott Házsongárdnak a történetével. Létesítésekor a sövénnyel kerített, címeres kapuval ellátott temetőkert a bőven idézett tanácsi jegyzőkönyvi beírások szerint a városi lakosság, „mind szegény és gazdag személy válogatás nélküli” utolsó nyughelyéül szolgált. Régi kövei szemünk előtt pusztulnak el, csak véletlen szerencse hoz  elő egykori síremlékeket. Így bukkantak rá 1972 nyarán temetői műemlékvédelmet gyakorló egyetemi hallgatók (Varga Árpád és e sorok írója) Felten Waida 1599-ből származó sírjelére. Kiss András kutatásai aztán bizonyságát adták annak, hogy a „régészet” és epigráfia nyújtotta adatokat a városi levéltár írott forrásai hasznosan egészíthetik ki a múlt minél sokoldalúbb és részletesebb feltárása végett.

Arról, hogy a város munkás hétköznapjait megvidámító ünnepekről is mennyire életszerűen írnak a törvénykezési jegyzőkönyvek, az 1582. esztendő regélő vasárnapján a Király utcában történtek tanúskodtak. A tiltás ellenére a valóban beszélő nevű Rengő Anna, harminc év körüli pogácsasütő asszony férfiruhába öltöztetett bábbal farsangolt, amikor egyik haragosa, Ígyártó György (ki tudja, mi okból?) megfogatta s a bíró elé vitette. Tanúik vallomásaiból aztán kikerekedik az évente tiltott, de mégis folytatott farsangolás gyakorlata, az asszonyok öltözete (Anna a rengő szoknya fölött bő palástot viselt), az emberi indulatok összecsapása.

Kiss András helytörténeti kutatásai azonban nem korlátozódtak Erdély fővárosára. Ó- és Újtorda, e két ikerváros XVI–XVII. századi viszonyát tárja fel az egykori helyzetet vizsgáló tanúvallatási jegyzőkönyvek nyomán, a legfontosabbat a tanulmány függelékében közölve. A szilágysági mezőváros, Zilah ugyane korbeli történetének felvázolására azért vállalkozhatott, mivel a város levéltárát sokáig Kolozsvárott, az Állami Levéltárban őriztették, innen nyert adatait azonban bőségesen kiegészítette a kolozsvári ólevéltárból meg a földesurak és a céhek levelesládáiból származó forrásokkal.

Művelődéstörténeti tárgyú tanulmányaiban Kiss András Szenczi Molnár Albert kolozsvári pártfogója, Viczey Máté alakját eleveníti meg, Gheorge Sincainak a középkorias krónikaírástól a korszerű forrásgyűjtésig jutó tudományos pályáját elemzi, Samuel von Bruckenthal erdélyi gubernátor, könyvtár- és múzeumalapító személyiségét méltatja.

Példamutató pontosságú forrásközlései közül a mentalitástörténet iránt érdeklődő igazi csemegéje a váltott gyermek 1803-beli, Aranyosgyéresen történt babonás elégettetéséről szóló irategyüttes, amely a „szelíd”, azaz kínzás nélküli tanúvallatások jegyzőkönyveitől kezdve a fiúszék ítéletéig s a vármegye véleményéig terjedően rögzíti az eseményeket. Hájekné Györgyfy Róza asszonynak a szamosújvári Örmény Múzeum kézirattárából származó önéletírása a korabeli romantikus kalandregényeket is felülmúlja. Erzsébetvárosi születésű szerzője ugyanis az 1848-as szabadságharc idején honvédruhában katonáskodott férje mellett, Olaszországban és Angliában élt mint bába, megfordult Szmirnában és Konstantinápolyban, betegkísérőként megjárta Ausztráliát, Egyiptomban is járt, majd ősei szülőföldjét, Örményországot is fölkereste. Önéletrajzának közreadója természetesen nem vállalkozott e párját ritkító életút hitelességének vizsgálatára, a korízlést is tükröző irodalmi alkotásként bocsátotta útjára a szöveget.

Szokás mifelénk a történelmet hivatásszerűen művelők gyűjteményes köteteibe az általuk jegyzett könyvismertetéseket is beválogatni. Nem itt a helye, hogy ezen eljárás indokoltságáról vagy fölöslegességéről szóljunk, annyit azonban máris megállapíthatunk, hogy az a fajta recenzió, amelyet Kiss András művelt/művel, nem válik avíttá a megjelentető folyóirat könyvtári porosodásával. Az ismertetésre kerülő mű olyan szintű értékelését, a szerző életének, munkakörülményeinek vázolását, a munka oly maradandó tudománytörténeti elhelyezését nyújtja, amely a kötetet mintegy kiegészítő, a kutatást előmozdító tanulmánnyá bővül.

Kötete hátlapján a kézirat sorsáról vall a szerző jelezve, hogy az 1985-ben lezárt szöveg a „nem létező” cenzúra nagyon is hatásos tiltása miatt nem jelenhetett meg, sikerült viszont visszaszereznie a testes kötet kéziratát. Amikor a kiadói viszonyok változtával a nyomdába adás újból esedékessé vált, minden igazítás nélkül adta át a Kriterionnak. Történeti források alapján dolgozott s értelmezésükért akkor is vállalta, ma is vállalja a felelősséget. Mai olvasója nem is talál semmi zavarót ezekben az írásokban, a recenzensnek is csupán egy megjegyzése lenne: Mihai Viteazul nevét 1990 után nyugodtan használhatta volna a szerző is a magyar szakirodalomban meghonosodott Mihály vajda alakban.

Végül csak annyit, hogy a kötet ízléses borítójának reménykeltően tavaszias zöld színe biztassa azzal a szerzőt és az olvasóközönséget, hogy további könyvek kéziratai kerülnek át íróasztaláról a kolozsvári nyomdák szedőtermeibe és a könyvesboltok pultjaira.

Sipos Gábor


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret