stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Nagy Jenő (1916–1996)

Egyre ritkul az Erdélyi Múzeum-Egyesület azon egykori tisztségviselőinek, tagjainak sora, akik miután átvészelték az egyesületük kíméletlen elhallgattatását követő, az önálló magyar nyelvű tudományművelést jóformán pangásra kárhoztató évtizedeket, az újjáéledt Egyesület szellemi és jogfolytonosságát bizonyítva és biztosítva vettek részt ennek újraszervezésében. 1996. szeptember 12-én egy kora reggeli telefonértesítés tudatta a szomorú hírt: Nagy Jenő, az Erdélyi Múzeum-Egyesület tiszteleti tagja, egykori titkára, a nyelv- és néprajztudomány alkotó művelője kidőlt a sorból.

A nyolcvanadik évét alig betöltött, élete végéig szálfaegyenes tartású és jellemű Nagy Jenő úgy viselte hosszú betegsége terheit és került szembe a halállal, ahogyan ezt nevelése, családi és társadalmi örökségként áthagyományozódott életformája megkívánta: fegyelmezetten, panasz nélkül. Az utolsó napig a rá jellemző kötelességtudattal számon tartva még elvégzésre váró feladatait és munkáit.

Azt az embert formáló társadalmi és szellemi közeget, amely meghatározó volt életszemléletére, szülővárosának „közönsége” és ennek intézményei alkották. Ehhez járult hozzá Pápa és Debrecen gazdagító hatása.

Nagy Jenő Kolozsvárt született 1916. július 17-én, és itt töltötte az élményekre, hatásokra oly fogékony gyermek- és kisdiákkorát is, mégpedig az egykori Farkas utca két pólusán kialakult szellemi góc közül a keletiben: a Református Kollégium hatósugarában, az ahhoz tartozó tanárházakban. A tanár édesapa és a városi céhes hagyományokat tovább éltető tekintélyes (szűr)szabómester-polgár családból sarjadt édesanya a kollégiumi tanárházak egyikében teremtette meg azt az otthont, ahol gyermekeik növekedtek. Itt találtak pajtásokra a gyermekek, és ide gyűltek a rokon családok és azok gyermekei, ezek között az édesanya révén a Schéfer–Jékely–Áprily rokonság tagjai. Az itt töltött évek nemcsak a visszaemlékezéseiben megidézett élményekkel gazdagították a növekvő gyermeket, hanem egy életre szólóan kialakították benne útravalóul a kolozsvári „lateiner” és a tekintélyes városi iparos, kereskedő adózó polgár családok erkölcsi és társadalmi normák által szabályozott életformáját, -vitelét, a polgári élet igényét. Annak a középosztályénak, amelyet a második világháború után oly „eredményesen”, de jóvátehetetlenül aknázott alá és porlasztott szét a vörös etatista rendszer diktatúrája. Kevesebb hangzatos jelszóval, mint a birtokos osztályt (beleértve a gazdatársadalmat is) és az arisztokráciát, de a gazdatársadalomhoz hasonlóan nagyobb számú, a korszerű fejlődés lehetőségeit magában hordozó polgárság viszonylatában felbecsülhetetlen kártevéssel.

A kis országok, közösségek és egyének életútját meghatározó kényszerpálya Nagy Jenő esetében is már kisdiák korában módosította addigi élete folyását. A szülővárosában kialakult környezetből a család útja Pápára vitt, ahol a családfő az ottani Református Kollégium tanára lett. Nagy Jenő itt folytatta középiskolai tanulmányait, tette le érettségi vizsgáit, majd egyetemi tanulmányai befejeztével, 1938-ban a debreceni tudományegyetemen szerzett bölcsészdoktori oklevelet. Ezt követően 1939–1940-ben a lipcsei egyetemen folytatta a tanulást. Érdeklődése a nyelvjáráskutatás felé irányult, de Csűry Bálint tanítványaként saját nyelvjáráskutatási munkájában is helyet kap a néprajzi összefüggések alapos vizsgálata, amit a néprajzi leírás és nyelvészeti felmérés együttes elvégzése tesz lehetővé. Ennek a kutatási módszernek alkalmazásával és alapos német nyelvészeti ismereteinek köszönhetően alakulnak ki kutatásai legfontosabb szakterületei: nyelvészet, néprajz – ezen belül pontosan körülhatárolva a népviseletkutatás, valamint a szász nyelvjárás vizsgálata.

A komoly tudományos útravalót gyűjtő Nagy Jenő pályakezdése szülővárosa tudományegyeteme mellett Erdély másik rangos magyar szellemi központjában, a kolozsvári Erdélyi Tudományos Intézetben indul 1940-ben. A reményteljes életút azonban az elkerülhetetlen kényszerpályán csakhamar eltér az eredeti céltól. A fiatal kutatót a háború folyamán katonai szolgálatra hívják be, ahol egy híradós csapattestben teljesíti állampolgári kötelességét. Ez néhány évvel később, az úgynevezett „igazolások” során az „untauglichokra” jellemző katonai „szakértelemmel” feltett ostoba, sértő szándékú faggatás célpontjává teszi.

A front átvonulása után a Kolozsvári Magyar Tudományegyetemen a jogfolytonosság alapján tovább folytatott magyar nyelvű felsőoktatás reményteljes lehetőségeket ígért a fiatal egyetemi oktatóknak és tudományos kutatóknak. A megkezdődő új tanévben ugyanis a Ferenc József Tudományegyetem számos professzora hiányzott, néhánynak a visszajövetelére sem lehetett számítani. Éppen ezért az egyetemi tanács az említett fiatal erőkkel kívánta biztosítani a színvonalas oktatás folytonosságát, és ezt a szemléletet kellett volna érvényesítenie a Bolyairól elnevezett új egyetemnek. Sajnos nagyon hamar bebizonyosodott, általános tünetként, hogy az autonómiájuktól megfosztott egyetemek az etatista szemléletnek megfelelően, esetünkben az osztályharc jelszavának harsogásával, nem járhatták ezt az utat. A tudománytól távol álló, az egyetem fogalmát nem ismerő vagy egyszerűen semmibe vevő idegen befolyások végrehajtói érvényesítették a szemükben nem kívánatos oktatók kiszorítására kapott parancsot. És ennek nemcsak idős „reakciós” tanárok estek áldozatul, hanem éppen a fiatal reménységek is. A kiszorítási folyamat eredményeképpen – amely különös éllel irányult a középosztálybeliek felé – az egyetemnek nem volt szüksége olyan tudományos felkészültségű szakemberekre, mint például Markos András, Demény Dezső, Bors József, mint ahogy nem igényelte Mikó Imrének sem a szakismereteit, aki pedig előzőleg megszerezte az egyetemi tanárságra jogosító egyetemi magántanári habilitációt is. A kiszorítási folyamat többek között Nagy Jenőt is elsodorta, előbb az egyetemről, ahova 1945-ben nevezték ki, majd végül minden tudományos jellegű intézményből (az egyetemről útja a magyar tannyelvű Pedagógiai Líceumon, a Tanári Továbbképző Intézeten, az Akadémia Művészettörténeti Intézete Népművészeti Osztályán, az Akadémia kolozsvári Nyelvtudományi Intézetén keresztül vezetett a belügyi pincékbe). Mert – nem egyedülállóan – neki is végig kellett járnia vesszőfutását. Az iskolai nyelvtankönyvbe bekerült „Albánia, albérlet”, „bolond, bolsevik” és „Csehország, csehül állunk” példák ugyanis – így szólt az indoklás – az egyik legostobább pleonazmussal kifejezett „népi demokrácia” létét és a szocializmus építését veszélyeztették. Az államvédelem nyitott repülőgépén sürgősen a belügyminisztériumi pincébe való szállítása, majd hosszú ideig számára is érthetetlen kérdésekkel fűszerezett vallatása után, amikor végre hazakerült, a hatalom szemében megbízhatatlanná, egyetemi oktatásra, tudományos munkára alkalmatlanná vált. Ezt a megbélyegzést egy pártgyűlésen (mert mint annyian, nem a politikai vagy közéleti karrier, hanem a túlélés, a további munkalehetőségek reményében a nagy „párttag-toborzás” idején ő is belépett a pártba) még csak nem is kisebbségiként sütötték rá, hanem saját közösségéből való munkatársa tette ezt. A kényszerpálya innen az iskolai titkárság felé vitt. Ettől kezdődően Nagy Jenőnek volt ugyan „állása”, az iskolai titkárság után kutatói jellegű is, de a felkészültségének megfelelő intézményi munkahelye nem. Vele is az történt, mint a valódi, önálló tudományos munkához ragaszkodó több más kor- és sorstársával. Kialakította – otthon, a saját méreteihez alkalmazott kis íróasztalán – a maga tudományos műhelyét, officináját. Ezeken a tájakon az ilyenfajta műhelyeknek külön története van. Éltetőjük az alkotómunka iránti értelmiségi igény, amely a mostoha körülmények között is átlendítette az embereket a meddő sopánkodás, panaszkodás állapotán, és ennek az igénynek indíttatására ott és úgy folytatták munkájukat, amint lehetett. Ez is szomorú, de felemelő fejezete az etatizmus pórázába fogott, szellemi igényeit a maga módján mégis érvényesíteni próbáló értelmiségi létnek. Mikó Imre példája mellett, Nagy Jenőét is idézhetjük. Mikó az üzemi „standok” csomagolójaként és csomagszállítójaként, majd az egyetemi tankönyvkereskedés eladójaként egy-egy csomag összeállítása vagy a vevők kiszolgálása után visszaült a pult mögött elhelyezett székére, és folytatta az írást, ahol abbahagyta. Hasonlóképpen Nagy Jenő is: amikor mint iskolai titkár hivatalos ügyben bejött a „városba”, adminisztratív teendői végeztével – amint ezt a benne élő fegyelmezettség és kötelességtudás megkövetelte – iskolaigazgatói engedéllyel beült a levéltári kutatóterembe, és a besztercei városi levéltár anyagát búvárolva elmerült a szász nyelvi anyag tanulmányozásában.

A saját tudományos műhely termékei önálló tanulmányokként, közlésekként, kötetekként, azaz ugyancsak magánjellegű munkaközösségek publikációiként, a cenzúra és az „irányvonalak” által körülhatárolt lehetőségekkel élve nyomdába kerültek és megjelentek.

Pályájának külön pászmáját Szabó T. Attila  „monumenta transilvanica”-ja: az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár munkatársaként járta meg. Egyike volt azoknak a munkatársaknak, akiknek neve az 1975-ben megjelent első kötettől szerepel a sorozat kötetein. A Szabó T. Attila által egyedül szerkesztett első kötetben a szócikkek német értelmezőjeként, a következőkben viszont már szócikk-szerkesztőként is. Ettől kezdődően szaporodnak a Szótörténeti Tárral kapcsolatos írásai, és népviseleti munkáiban is eredményesen gyümölcsöztette a szócikkek adalékait, ahogy ezt a dolmány esetében tette (Dolmány. Összehasonlító szó- és viselettörténeti adalékok. = Nyelvészeti Tanulmányok 1983. Buk. 1983. 69–83), vagy az általa szerkesztett mente szócikk adalékainak felhasználásával (Mente. Adalékok a magyar–szász összehasonlító viselettörténeti kutatásokhoz. Ethnographia CIV [1993]. 1. 11–56). Egyik éltetője volt annak a nem intézményes munkaközösségnek, amely, akárcsak az anyagot példátlan kitartással gyűjtő és a művet elindító Szabó T. Attila tette, évekig minden remény nélkül folytatta munkáját, és ezzel lehetővé tette az V. kötettől a Tár folyamatos megjelenését.

Az Erdélyi Múzeum-Egyesület egykori titkáraként azok között volt, akik 1990 januárjában elindították az Egyesület újjászervezését. Miután ez megtörtént, átadta az Egyesületnek a titkárságról megőrzött egyesületi fejléces levélpapírokat, irodaszereket, majd amikor úgy látta, hogy az Egyesület eléggé megszilárdult, bizalmasan közölte, hogy ő őrizte meg azt az 1932-ben készült EME-serleget, amely mintegy szimbóluma volt az EME létének és lett az Egyesület jog- és szellemi folytonosságának. A serleget, már betegen, átadta az Egyesületnek.

Értelmiségi volt. Ezt nem papírokkal vagy ennek hangoztatásával bizonyította, hanem az tette azzá, hogy megfelelt a fogalom olyan ismérveinek, mint az önálló gondolkodás, szabad véleményalkotás és szellemi alkotókészség. Úgy távozott erről a világról, hogy Dsida Jenő sírfeliratának szellemében elmondhatta: elvégzett mindent, amit elvégezhetett, nem maradt adósa senkinek. Szakkönyvtárát és kézirati hagyatékát örökösei az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek juttatták.

Emlékét hozzátartozói, munkatársai, barátai, azok, akik előadásait hallgatták, megőrzik. Ez az emlékezet azonban véges, az emlékezőkkel együtt sírba száll, akárcsak azok a címek, vállveregetések, amelyekkel a hatalom vagy valamilyen hivatalosság jutalmazza az alkotót. Ezek a szemfedővel együtt foszlanak szét. Az értelmiségi munka – és ez hangsúlyozottan érvényes a mai inflációs értékítéletek és -nyilvánítások világában – egyedüli mércéje a szakma, a céh művelőinek elismerése, azáltal, hogy használják, használhatják a hátrahagyott eredményeket. Nagy Jenő tudományos munkásságának számbavétele után megnyugodva és elégtétellel állapíthatjuk meg: elég értéket hagyott szellemi tárházunkban, amely maradandóvá teszi munkássága megbecsülését és az alkotó emlékét.

Kiss András


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret