stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Serlegbeszéd Jakó Zsigmond nyolcvanadik születésnapján[1]

Három jel állítására kaptunk parancsot az Időtől ebben a most már őszre hajló 1996-os esztendőben.

Az első jel, mellyel a tudományok gyarapítását és eredményei megőrzését magára vállaló Erdélyi Múzeum-Egyesület az Idő géniuszának áldozott, ünnepi előadás formájában jelent meg. Ez évi rendes közgyűlésünket találtuk illő alkalomnak, hogy ott ünnepélyes keretek között megemlékezzünk a millecentenáriumról, arról, hogy 1100 esztendővel ezelőtt, a népvándorlás korának utolsó hullámában egy viszonylag kis létszámú, finnugor nyelvet beszélő népi-nemzeti közösség tartósan megtelepedett a Kárpátok karéjában, a Duna–Tisza mentén. Hazát teremtett itt, beilleszkedett a nyugat-európai keresztény közösségbe, és legjobbjai révén azóta sem tesz egyebet, mint testi és lelki erejével igyekszik szintetizálni az eurázsiai térség – Kelet és Nyugat – regionális műveltségbeli örökségét. Ünnepi közgyűlésünk felkért előadója – akit ma itt körünkben nyolcvanadik születésnapján tisztelettel és szeretettel köszöntünk – egyenesen bravúrnak nevezte azt, ami 896-tól kezdődően máig velünk, magyarokkal történt. Reményét fejezte ki abban a tekintetben is, hogy ez a történelmi bravúr megismételhető, de csak úgy, ha Európa legpesszimistább népévé vált közösségünk szakítani tud az önrombolás gyakorlatával, és képes lesz nemzetként újraépíteni önmagát.

A második jel egy kőtábla volt. Kolozsvár közeléből, Kalotaszegről vittük a Segesvár melletti Fehéregyházára, és a falu református temploma gótikus szentélye falára helyeztük el. A kőtáblára vésett tíz szóval emlékeztettük a ma élőket és az utókort arra, hogy a Petőfi Sándor haláláról elhíresült faluban, 90 évvel ezelőtt (1906-ban) született Szabó T. Attila, nyelvünk tudós kutatója.

A harmadik jel egy frissen nyomtatott könyv. Nyomdából kikerült első példányáról olvasom fel a címlap szövegét: Emlékkönyv Jakó Zsigmond születésének nyolcvanadik évfordulójára. Ennek a könyvnek negyvennégy írásával a szakmabeliek: a barátok, a munkatársak és a tanítványok tisztelegnek a nyolcvanesztendős Mester előtt, azok, akiknek megadatott Vele együtt dolgozni, tőle tanulni, és akikkel vállalkozhatott az Erdélyi Múzeum-Egyesület feltámasztására.

Köszöntöm az Emlékkönyv körünkben megjelent szerzőit, és megkülönböztetett tisztelettel üdvözlöm azokat a román professzor urakat, akik tanulmányaikkal szerepelnek az Emlékkönyvben, most pedig személyes jelenlétükkel tisztelik meg Ünnepeltünket.

A közeli Biharból érkezett, de több mint fél évszázad alatt belső-erdélyivé honosodott történetkutató jeles évfordulójára gyűltünk egybe, annak a kutatónak a születésnapjára, akiről elmondhatjuk, hogy már pályája korai szakaszában történetíró lett. Történetíróvá pedig az tette, hogy engedte személyisége szűrőjén átömleni azt a páratlan gazdagságú anyagot, melyet valamennyi műve megépítéséhez összehordott.

Az egyetemes történetírás csúcsára emelkedett Tacitusról állítják az ókortudomány nagyjai, hogy első alkotásában, a Iulius Agricola élete c. írásában már csírájában benne van a későbbi nagy művek valamennyi jellegzetessége. Ünnepeltünk 24 éves korában, 1940-ben tette a magyar tudomány asztalára Bihar megye a török pusztítás előtt című első könyvét. Ebben is benne találjuk mindazokat az erényeket, melyek a későbbi műveknek is sajátosságai. Hármat említek közülük: a tárgyhoz kötődő emocionális telítettséget, a rendteremtő szenvedelmet és a programalkotó céltudatosságot. Az emocionális telítettség a tájhoz, a szülőföldhöz, a bihari kisvilághoz fűződő szeretetből következett. A rendteremtő szenvedelem a táj múltjára vonatkozó, fennmaradt információk apró részletekig menő összegyűjtésében, megrostálásában és kritikai értelmezésében nyilvánult meg. A programalkotó céltudatosság mestere, Mályusz Elemér iskolateremtő programja megvalósításában, illetőleg alkotó továbbfejlesztésében öltött testet. A választott út iránya jól betájolt és egy hosszú életen keresztül azonos: Jakó Zsigmond saját népe múltját egyetemes összefüggésekben, európai rendszerben vizsgálta. A fiatal kutató jóval a strukturalizmus születése előtt rendszerben gondolkodott, a teremtő embernek rendszerbe szerveződő energiáit és létrejött alkotásait tette ismereti tárggyá. Arra a kérdésre, hogy a történettudományban mi az igazság, a jelenségek létezésének a felfedezésével válaszolt. A fiatal kutató felfedezte a rendszerek szorító hatalmát, és kellő egyensúlyt tartva argumentáció és narráció között, érzékeltetni tudta, hogy ebben a szorításban az emberi test és az emberi lélek miképpen igyekszik egyensúlyi helyzetbe kerülni. – Az első mű méltó elismerésben részesült, a Magyar Tudományos Akadémia az akkori idők legnagyobb történettudományi díjára, a Kőrösy Flóra-jutalomra méltatta. Két nagy tudós egyéniség: Szekfű Gyula és Mályusz Elemér, akik sok mindenben nem értettek egyet, abban a kérdésben megegyezett, hogy a háromévenként kiadásra kerülő díjra Jakó Zsigmond könyve a legérdemesebb, háttérbe szorítva nagy nevű, idősebb professzorok akkoriban megjelent műveit.

Jakó Zsigmond mint medievista sajátította el a kutatás mesterfogásait és a múltat megidéző tollforgatás művészetét. A jó történésznek állítólag a medievisztika iskoláját kell kijárnia, de leszűkíti Jakó Zsigmond életpályájának a dimenzióit, aki Őt csak középkorkutatónak tartja. Az Ő történetírói habitusát éppen az jellemzi, hogy általában az emberi univerzum foglalkoztatja, és a teremtő ember természetrajzához keres magyarázatot. Korszakokat átölelően faggatta az erdélyi történelem forrásait: a középkori jelenségek elemzése után a reformáció utáni idők nagy konvulzióiról, a dézsma fejedelemkori adminisztrálásáról írva szólott az erdélyi papírmalmokról, majd pedig a hamuzsír-hutákról értekezve a későbbi ipartörténeti kutatásokat is megszívlelendő módszertani útmutatásokkal látta el. A laikus értelmiség történelmi szerepéről szóló írásait méltatva, jogtörténészek mondták el, hogy meglátásai milyen jótékonyan hatottak a további kutatásokra. A híres erdélyi nyomdász, Misztótfalusi Kis Miklós munkásságának és a reá vonatkozó forrásoknak a kritikai vallatásával olyan technikatörténeti érdekességekre is fényt derített, hogy az erdélyi nyomdász nemcsak a könyvelőállításban, a betűmetszésben végzett úttörő munkát, hanem a sokszorosításnak, a sztereotípiának is új eljárásait dolgozta ki. Batthyány Ignácról, a könyvtáralapító tudós erdélyi püspökről írt tanulmánya az erdélyi intézményteremtés sikereinek időszerű üzenetét tolmácsolja. Az Emlékkönyvben megtalálható Jakó Zsigmond gazdag irodalmi munkásságának részletes könyvészete. Ebből kiderül, hogy fontos mondanivalója volt tudományos életünk e századi teljesítményeiről is. Kelemen Lajosról, Szabó T. Attiláról, Entz Gézáról szólva a közvetlen elődök és kortársak életművét vonta vizsgálódásai körébe, és vonta le munkásságukból azt a tanulságot, hogy csak „szívósan, erős lélekkel” lehet maradandót alkotni.

Jakó Zsigmond mindannak a szakmabeli tudásnak a birtokában, amelyet a medievisztikának az elsajátítása során tett magáévá, végigpászmázta az egész történelmet.

De igazságtalanok lennénk, hogyha csak a magunk szűk világára szűkítenénk le kutatásai eredményeinek a méltatását, és nem emlékeztetnénk arra is, hogy pl. a szebeni román nyomdának a történetével, a szebeni első román nyomdászati termék születése körülményeivel, Cipariu könyvgyűjtő szenvedélyének a megrajzolásával, de a német kultúra erdélyi kivirágzásának, különösen a középkorkutatásban felmutatott eredményeinek a taglalásával milyen sokrétű és példásan erdélyi munkát végzett.

Szeretnék mindezeken túlmenően a művelődéspolitikusról is beszélni, aki először mint levéltáros mérte fel, hogy milyen művelődéspolitikai jelentősége van minden olyan történelmi emlék megőrzésének, amely írásban rögzíti egy-egy nemzedék, ennek a földnek a múltját. Azokban az időkben, amikor dicsőség volt kastélyok udvarain máglyahalmokat rakni és ott perzselni fel középkori okleveleket vagy könyveket, ő olykor hátizsákban mentette a menthetőt. A levéltárak istápolója mellett szeretnék beszélni arról a szervezőről, aki idős korában szükségszerűen élére állt a tudománnyal foglalkozó erdélyi magyarok maroknyi csapatának, azoknak, akik arra vállalkoztak, hogy 1989 után újrateremtsék, haló poraiból föltámasszák az Erdélyi Múzeum-Egyesületet.

Ünnepeltünk félretette folyamatban lévő nagy munkáit. A kolozsmonostori irományok két vaskos kötetének korrektúrájával végezve későbbi időre halasztotta az erdélyi vajdai intézményről és a vajdákról készülő monográfiája befejezését, az Árpád-kori királyok idején keletkezett erdélyi oklevelek gyűjteményének kiadását. Vállalta a könyvcipeléstől kezdve a fáradságos utazásokig az intézményteremtésnek minden nagy és apró munkáját, olyanokét is, melyekkel nem Neki kellett volna vesződnie, de Ő mindenféle munkát elvégzett, amelyről úgy érezte, hogy azzal közszolgálatot tesz.

Mindezt hálásan köszönjük Neki.

Amint látják, előttem a szépen terített asztalon ezüst serleg áll. Rajta a felirat: „Gróf Mikó Imre serleg 1932”.

Nehéz évek után, amikor az EME és a román állam közötti viszony úgy-ahogy rendeződött, amikor Wass Otília hagyatékának birtokbavételével az Egyesület anyagi helyzete is megszilárdult, nagy sikerű vándorgyűlésnek adott otthont Nagybánya városa. Az évszám arra utal, hogy ott mondtak először serlegbeszédet ezzel a díszes ivóedénnyel. Utoljára több mint fél évszázaddal ezelőtt Besztercén Kelemen Lajos emelte magasba e serleget, amikor megemlékezett Gróf Mikó Imréről, a nagy alapító-elnökről. Egyesületünk eltiportatása idején, 1950-ben az akkori titkár, Nagy Jenő professzor vette magához és őrizte otthonában ezt a kincset. Ő most gyengélkedése miatt nem lehet közöttünk, de holnap felkeressük és megköszönjük Neki szép, nemes és nem kevés kockázattal járó cselekedetét.[2]

Sokat töprengtünk, hogy mi legyen az az alkalom, amikor ismét elővesszük ezt a serleget, és magasba emeljük Egyesületünk tagjai előtt. Szerettük volna, ha ez a pillanat akkor következik be, amikor bejelenthetjük, hogy Egyesületünk és az Állam viszonya méltányosan rendeződött, amikor arról szólhattunk volna, hogy ismét tulajdonunkba vettük javainkat (gyűjteményeinket, házainkat), amelyekről soha nem mondhatunk le, és amelyeknek reményeink szerint előbb-utóbb mégiscsak jogos birtokosai leszünk. Az idő, úgy látszik, erre még nem érett meg. Viszont feléledésünk évadja jeles személyiségének mai ünnepét olyan pillanatnak találjuk, amikor illő és érdemes ezt az erdélyi hegyaljai borral telt serleget magasba emelni és vele köszönteni nyolcvanesztendős tiszteleti tagunkat, egykori elnökünket, a tudós történetírót, sokunk barátját, sokak egykori tanárát, a mindig igaz embert.

Isten éltesse!

Benkő Samu



[1] Elhangzott 1996. szeptember 2-án Kolozsváron, az Erdélyi Múzeum-Egyesület elnöksége fogadásán.

[2] 1996. szeptember 3-án valóban felkerestük Nagy Jenőt, átadtuk az Emlékkönyvet, melynek Ő is szerzője, és megköszöntük Neki a serleg megőrzését. Bánatunkra egy hét múlva már a Házsongárdi temetőben búcsúztunk el tőle: Egyesületünk tiszteleti tagjától, egykori titkárától.


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret