stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Az ausztriai magyarokról

Szépfalusi István: Lássátok, halljátok egymást! Mai magyarok Ausztriában. Magvető Könyvkiadó.
Budapest [1992]. 468 lap

Szépfalusi István könyvéről nem tudunk úgy írni, hogy ne emlékeztessem önmagamat és az olvasót írójának ama missziós munkájára, melyet a Nyugatra szakadt magyarok között teljesít. De ezzel sem pontos a mondandóm, mert ő és az általa igazgatott bécsi Bornemisza Péter Társaság a szó veretes értelmében nemzetragasztó: a nyugati, erdélyi és magyarországi magyarság igazi összetartója, s feladatát a legnehezebb időben is el tudta végezni. Aligha van olyan erdélyi, aki Nyugaton járva-kelve ne talált volna Szépfalusiék házában otthonra.

Mindez dicséretes, de most a könyvéről kell írnom; arról az alkotásról, melynek a maga nemében nemigen van párja: az ausztriai magyarság szociográfiája.

Műhelymunka, mégpedig nem megszokott értelemben, mert olyan hely, ahol dolgoznak, sok van mindenfele, de nem Németh László-i értelemben, mert nincs olyan sors, helyzet, melyet a kísérletezéshez szokott elme ne tudna műhellyé emelni. Szépfalusi István azonban nem gályapadból, hanem hivatása teljesítéséből csinált laboratóriumot.

Még 1969 őszén fogalmazódott meg, hogy az alkalomszerű lelkészi családlátogatások során országos felmérést kellene végezni az ausztriai magyar hívek körében; ez nemcsak a jobb tájékozódást segítheti, hanem az Ausztriába szakadt magyar nemzettest helyzetének jobb megismerését is, mert ahogy Bornemisza Péter mondotta – Szépfalusi is idézi –: a bennünk levő romlásunkban „ez több szörnyűségek között, hogy nem tudjuk, mi elég s mi nem az ételben is, az italban is, mint egyéb dolgainkban is, házunk, ruhánk csináltatásában, pénzgyűjtésben”. A könyvben Szépfalusi István a 709 ausztriai magyar család életét nem pusztán az empirikus adatgyűjtés és statisztikai összegezés eszközeivel vizsgálta, hanem azokat kiegészítette a klasszikus magyar hagyomány szociográfiai leírásával.

A könyvben lényegében két hagyományt – mondhatom úgy is, hogy kutatási módszert – ötvöz egybe: az empirikus adatelemzést a szépirodalmi szociográfiával. Ez több, mint tudomány: már-már ars. Mindenik fejezet két részre tagolódik: az első a családokhoz való bekopogtatások utáni beszélgetések szépirodalmi megjelenítése, a második a gyűjtött adatok statisztikai összefoglalása. Ezzel sikerült a szerzőnek elérnie, hogy az olvasó a lebilincselően érdekes beszélgetések, némelykor viták után, a tapasztalatokról a példaszerűen összeállított statisztikai összefoglalókból is meggyőződjön az ausztriai magyar nemzettest helyzetéről. Ehhez hasonló, a szépirodalmi szociográfiát és az empíria egzaktságát ötvöző vállalkozásra nemigen van példa.

Mennyi magyar élhet Ausztriában? Feltételesen írom, mert a nemzetiségi statisztikában még az olyan demokratikus és toleráns országban is, mint Ausztria – nem lehetünk biztosak. A lélekszám nagyságrendjére ezúttal a „köznyelv” alapján következtethetünk. Ez természetesen nem nyújthat megbízható adatokat, mert könnyűszerrel manipulálható. Elég arra hivatkozni, hogy például sok menekült vagy vendégmunkás az osztrák állampolgárság elnyerése után kizárólag a németet választja „köznyelvnek”.

Az 1981. évi ausztriai népszámlálás adatai szerint a magyar „köznyelvűek” száma tíz esztendő alatt 19 117-ről (1971) 15 875-re csökkent. Ugyanakkor ebben az időszakban 7003 magyar kért menedékjogot, s ezek közül 3448 vándorolt más országba. Őszintén szólva ilyen kusza népszámlálási kritériumoktól akadályoztatva e kitűnő könyv adatai ellenére sem tudom, hogy hányan vagyunk Ausztriában.

Pedig Ausztria az egykori Monarchia utódterületei közül a legalkalmasabb az adatszerzésre: ott teljesen ismeretlen a nemzeti kisebbségek felszámolásáért működtetett állandó terror, amely a román vagy a szlávok politizálását megérdemelten oly hírhedtté teszi. Az ausztriai magyarság két jól elhatárolható részre osztható: burgenlandi őslakókra (akiket elvitt Trianon) és a bevándorlókra. Az öregebbek között olyanok is vannak, akiket az egykori hivatalszolgálat vagy a megélhetés szólított a trón örökös tartományaiba. Szépfalusi István helyzetrajza a toleráns, demokratikus viszonyok között élő magyar nemzetrész monográfiája. Éppen ezért, ha elkészülne mindenik kiszakított nemzetrészről a hasonló szociográfia, a Lássátok, halljátok egymást! jó viszonyítási alapot szolgáltatna a kutatóknak és érdeklődőknek.

Milyen az ausztriai magyar? Mennyire ragaszkodik nemzetiségi hovatartozásához? A könyv beszélgetéseiből és adataiból kirajzolódó kép nem egyértelműen biztató, de nem is elkeserítő. Szépfalusi István – érdeméül legyen mondva – kellő távolságtartással nem definiálja a magyart; a régi szabadelvű eljárás szerint az egyénre bízza, hogy ki-ki maga döntse el hovatartozását, lelkiségének és érzéseinek milyenségét. Ezt a követelményt töretlenül őrizte kutatómunkájában.

Kérdésünkre a feleletet nem annyira a statisztikai adatokból próbálom kihámozni, hanem a sokkal életszerűbb szociográfiai részből, melyet egyébként a számadatok is megerősítenek.

Még a toleráns demokratikus környezetben sem vállalja mindenki magyarságát. Voltak, akik a kopogtatások során félreérthetetlenül kijelentették, nem éppen goethei németséggel: nem tartozunk a magyarokhoz; magyarok voltunk ugyan, de osztrákok lettünk. Mások meg arra hivatkoztak, hogy az osztrák állampolgárság megszerzése révén a magyarsággal minden kapcsolatot elvágtak. Az olyan szentencia is gyakorta elhangzott, hogy aki osztrák állampolgár, beszéljen németül, pedig a józanabbak szerint, akik önmagukat nem részegítik fikciókkal, az állampolgárság nem a lélekcserére jó, hanem arra, hogy megszerzőik öröklakást vásároljanak, külföldre szabadon utazgassanak és más ilyen egyszerű előnyökre.

Szinte meglepő, hogy némelykor azok a régi németek ragaszkodnak a magyarsághoz, az óhazához, akiket az országból a kommunista rendszer kiűzött, de ezek között természetesen olyanok is akadnak – s ez érthető –, akik tartózkodnak néhai honfitársaiktól.

Az ausztriai magyarság többségét a kétszínű alkalmazkodás jellemzi: kifele osztrák szeretne lenni, hogy különféle akadályok ne álljanak érvényesülésének útjában; befelé, ha családjának teljesen nem is, de legalább önmagának megőrizze magyarságát. E kétszínűség miatt – bizonyos értelemben ez az egész kisebbségi létre kiterjeszthető – nem lehet a kisebbségi lét erkölcsileg teljes értékű emberi élet. Természetesen a kétszínűség demokratikus társadalomban önként vállalt, nem a külső kényszerűség erőlteti az emberre. Ez nagy különbség, de a lényegen semmit nem változtat: nem lehet hiteles élet.

Nem lennénk tárgyilagosak, ha tagadnók a társadalmi, politikai környezet befolyásoló, olykor meghatározó erejét a különféle nemzetiségekre, miként Szépfalusi szociográfiájából is kiderül. Nem mindenütt gondolkodnak és viselkednek úgy, mint az a családapa, aki vegyesházasságában olyan jól megtanult magyarul, hogy ő tanítja gyermekeit anyanyelvükre. Pedig az osztrák–magyar vegyesházasságban élők között a tapasztalatok szerint leginkább a nyelvi különbségből adódnak a nézeteltérések. Ez a szokások és az életmód nagyfokú azonosságából is következik, ezért a nyelv okozza a viszálykodást.

Természetesen nem hiányoznak a dolgok természetes rendjétől eltérő nyelvi viselkedési formák sem. Így a családban kizárólag németül beszélnek, a szülők anyanyelve a gyermekek előtti titkolódzás tolvajnyelvévé vált. A statisztikai adatok szerint, ha mindkét szülő magyar, a gyermekeknek több mint kétharmada beszél magyarul, de ezek közül is feltűnően kevesen olvasnak és írnak anyanyelvükön. A burgenlandiak közül sokan szégyellik magyar nyelvtudásukat. Szépfalusi egy bírósági tárgyalást említ: a tanú olyan rosszul beszélt németül, hogy a bíró kénytelen volt felfüggeszteni a tárgyalást és a tanú miatt tolmácsot hívatni a következő tárgyalásra. Általában a városi gyermekek közül többen beszélnek magyarul. „Összegezésül megállapíthatjuk, hogy az ausztriai tiszta magyar, ill. vegyes magyar szülők gyermekeiből 40% beszél vagy ért magyarul, 60% pedig nem beszél vagy alig ért magyarul. Ahol mindkét szülő magyar, vagy a nem magyar fél megtanult magyarul, ott gyermekeik átlag 85%-a beszél, 15%-a pedig nem beszél vagy alig ért magyarul.”

A gyermekek az iskolában is tanulhatnának magyarul, csakhogy erről nem akarnak tudni, pedig az osztrák törvények szerint a szabadon választott második idegen nyelvként a világon bármely ma beszélt és az osztrák egyetemeken tanított nyelvből lehet érettségizni.

A helyes névírás (vezeték és utónév) az identitás vállalásának egyik legkifejezőbb formája. Az ausztriai magyarok között nagyon gyakori különösen az utónevek németes használata, főleg a kereskedelmi alkalmazottak és tisztviselők között. A burgenlandi magyar őslakók majdnem teljesen felhagytak utónevük eredeti írásmódjával.

A magyarok nagyon jól beilleszkednek az osztrák társadalomba. Ennek alapvető oka valószínűleg az egyéni és családi célkitűzések kielégítő megvalósulása. A magyarok ritka, jelentéktelen bűnözésének oka, hogy az osztrák társadalom aránylag hamar teljes jogú tagként fogadja be őket; a szokásokban amúgy sincsenek lényeges eltérések. A családi és baráti kapcsolatok is gyorsan létrejönnek. A házasfelek között a válások száma viszonylag alacsony.

Szépfalusi István könyvéből kiolvasható egy alig érintett, de nagyon fontos tanulság. A bécsi kancellária népcsoporttörvénye csak a burgenlandi magyarokra vonatkozik; ezzel nolens-volens megakadályozza az ausztriai összmagyarság képviseleti rendszerének létrehozását, miáltal a közösségi jogok előnytelen helyzete alakul ki. Az ilyen képviseletre még egy olyan demokratikus politikai rendszerben is szüksége van egy népközösségnek, amilyen az osztrák demokrácia és államrend.

Fábián Ernő


 


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret