stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



A középkori erdélyi városok patríciussága

Gündisch, Konrad G.: Das Patriziat siebenbürgischer Städte im Mittelalter. (Studia Transylvanica, Band 18.)
Köln–Weimar–Wien–Bühlau 1993. 165 lap

A Mohács előtti Magyarországon Budán, a Felvidéken, a Dunántúl nyugati részén és Erdélyben fejlődött ki legjobban a városi polgárság elitje, a patríciusság. 1993 végén tette az olvasó asztalára a most Németországban élő erdélyi szász kutató, Konrad G. Gündisch az erdélyi szász városok és Kolozsvár patríciusságáról írt alapvető művét, amely egyben a tübingeni egyetem doktori értekezéseket magában foglaló sorozatának egyik kötete.

A szerző a szász történetírás nesztorának, a szebeni Szász Levéltár egykori főigazgatójának, Gustav Gündischnek a fia, és kezdő éveit a kolozsvári Történelmi Intézetben töltötte. A már Kolozsvárott megkezdett doktori értekezését 1984-ben bekövetkezett kivándorlása után Franz Zimmermann, szintén erdélyi származású tübingeni professzornál védte meg.

A.L. Schlözer óta az erdélyi városok polgárságával minden szász történész foglalkozott, de napjainkig uralkodik a Georg Daniel Teutsch evangélikus püspök és szintén püspök-fia, Friedrich Teutsch romantikus felfogása, miszerint az erdélyi szászság egy parasztokból és polgárokból álló olyan német népcsoport volt, amelyben társadalmi béke honolt. A differenciáltabb s a meglévő szociális különbségeket is jelző felfogás csak lassan, Richard Schuller és Georg Eduard Müller tanulmányai nyomán kezdett kibontakozni. A nagy változást az 1945 utáni marxista történetírás hozta, amely azonban mindenütt, így a városok vonatkozásában is az osztályharcokat vetítette előtérbe. Az 1960-as évektől a romániai szász történetírás is fellendült, s ekkor Gustav Gündisch Szeben, Maja Philippi Brassó és a fiatal Konrad G. Gündisch Beszterce és Kolozsvár patríciusságával kezdett foglalkozni. E kutatások szintézisét adja most K. Gündisch, aki a magyar történetírás periodizálását fogadja el, s 1526-tal zárja kutatását. (Ismeretes, hogy a román történetírás a „harmadik román ország”, azaz Erdély önállósulásával, a szász historiográfia pedig a reformáció lutheri változatának 1547. évi elfogadásával zárja a középkort.)

A patrícius fogalmát a középkori ember a rómaiaktól veszi át. Régebben a vezető városi polgári nemzetségek neve egyszerűen generationes vagy veri cives; a civium patriciorum kifejezés először a kolozsvári új polgárok 1587-ben kezdett jegyzékében bukkan fel. A szerző kutatásának alapját jórészt a kiadott oklevelek képezik (elsősorban az Urkundenbuch zur Geschichte der Deutschen im Siebenbürgen, melynek összeállításában Gustav Gündisch és fia, Konrad is részt vett), de sikerrel használta főleg a Kiss András jegyzékei alapján hozzáférhető kolozsvári és besztercei levéltári anyagot is. A besztercei városi levéltár Albert Berger által elkészített regesztáinak kiadása még nincs befejezve.

A fent jelzett bevezető után Konrad Gündisch az erdélyi városok kialakulását vizsgálja, s eredményei összecsengenek a háromkötetes Erdély története megállapításaival. A népvándorlás korának pusztításai miatt, mutat rá, nem lehet szó a Dacia római korából (106–271) származó urbánus élet folytonosságáról, hiszen a 10. századig azokból csak romok maradtak meg. A középkori városok azonban jól kihasználták a hajdani római municípiumok kedvező fekvését, és sok esetben a római úthálózat is részben használható volt. A mai Gyulafehérvár helyén épült római Apulum helyén a 4. században csak falusi település mutatható ki, s itt a 6. században a romok felhasználásával épül fel a szlávok által Belgrádnak nevezett vár (a Maros-völgyi románság máig Bălgradnak nevezi Gyulafehérvárt); a város mai neve Szent István nagyapjától, Gyulától származik. Az erdélyi püspökök székhelye Szent László idejétől egyértelműleg Gyulafehérvár, de itt semmiképpen sem lehet azt állítani, hogy egy régi római város püspöki civitas-szá alakult volna. A város maga a középkorban a szász városokhoz képest alárendelt szerepet játszott, s maga a román kori bazilika sem a város, hanem a püspökség műve.

K. Gündisch Kolozsvár esetében is szóvá teszi a római építészeti alapozás hiányát. Noha a római Napoca nevű municípium az Óvár helyén állt, a 9–13. századból Kolozsmonostor területén egy földvár alapjait ásták ki. A 10. századtól kezdve az Óvár területén magyar várnépek (iobagiones castri) laktak, akiket egy várnagy vezetett. A város neve (castrum Clus) a gyepűkaput jelentő clusából származhatott. Az 1241. évi tatárjárás itt egy magyar települést pusztított el. 1241 után IV. Béla új várpolitikája jegyében a vármegyei vár Létára költözött, s a tatárok után főképp német telepesek építették fel azt az új, Piactér-központú várost, melynek első kiváltságlevele V. István (1270–1272) korából származik. Gündisch külön hangsúlyozta V. István – 1241 után csak iunior rex – szerepét az erdélyi városok és bányavárosok alapításában, ami eddig elkerülte a kutatók figyelmét. Kolozsvár esetében szintén a kézműves és kereskedő szász lakosság betelepedése segítette elő az addigi vár várossá fejlődését.

Szemben Gyulafehérvárral és Kolozsvárral, ahol a városiasodás a középkori magyar várakból indult ki, Beszterce és Nagyszeben két jellegzetes növekvő város (gewachsene Stadt), amelyek a szász alapítású falvakból a 13. század folyamán fejlődtek ki. A városok kialakulásáról írt fejezet összefoglalásában K.Gündisch kiemeli, hogy itt az antik városok nem élték túl a népvándorlások korát, s noha az őshonos és magyar lakosság urbánus szerepe nem vethető teljesen el, a nem-agrár foglalkozású németség megtelepedése vitt el a középkori városok kialakulásához.

Jogi szempontból a városok a magyar Anjouk uralkodása alatt érték el önállóságukat a városi önigazgatás kiépítése által. A városok és a céhek megizmosodása felgyorsult a román vajdaságok megalakulása óta, mivel ezután sokkal biztonságosabbak lettek a Levantét Nyugattal összekötő országutak. A városok gazdasági megerősödésével megszilárdult a patríciusi réteg, s a források már cives et hospites (polgárok és vendégek) közösségéről beszélnek. A gerébből (később bíró), esküdt polgárokból és „község”-ből álló városi közösség első említése Radnabánya 1268-ban (gref, 12 gesworen, dy gemeyn). Az erdélyi Királyföldön megalakuló városokban a legfőbb bíró a főhatalmat képviselő királybíró. A 14. századtól kezdve a bírákat és gerébeket (ezek eleinte öröklődő tisztségek voltak), fokozatosan felváltja a választott belső, majd külső tanács. Az utóbbi szervezet tagjai a centumpáterek, tehát a százak bizottságának tagjai. Az erdélyi szász városokban a helyi vezetőség a következő elemekből tevődött össze:

1) A város élén rendszerint duumvirátus állott: a jogi vezető a bíró, főbíró vagy (Szeben és Segesvár esetében) a polgármester. A gazdasági vezető neve villicus (Stadthann, magyarul folnagy, románul funogiu).

2) A rendszerint 12 tagból álló városi tanács tagjai az esküdt polgárok (Geschworene oder Bürger, románul pârgar). Közülük választották a bírákat, ők döntöttek a város sorsáról, többek között ők hagyták jóvá a házak adás-vételét is.

3) A városi jegyző vagy nótárius, egyetemi végzettségű értelmiségi, vezette a városi jegyzőkönyvet s hol a budai királyi udvarban, hol a román vajdák székhelyén gyakran a város képviselője volt.

Konrad G. Gündisch könyvének három legfontosabb fejezete a háromféle patríciusréteg bemutatása. Ezek a gerébpatríciusok, a külföldi tőkére alapozó vállalkozók és a helyi új patríciusság.

a) A gerébpatríciusság a telepítő lokátorból kialakuló helyi szász nemesség városi változata. A szász romantikus történelem-felfogással szemben már Victor Werner kimondta, hogy a bevándorlók között a parasztok mellett német és vallon kisnemesek is voltak, akik a magyar királyságban a várjobbágyok rendjébe illeszkedtek. A gerébek német neve Gräf, latinul comes, románul greav. Az erdélyi vallon nemesek (mint például Johannes Latinus) bizonyára kapcsolatban voltak Esztergom és Székesfehérvár vallon-olasz városlakóival.

A szerző főleg Radnabánya, Beszterce, Kolozsvár és Szeben esetében – genealógiai és birtoktörténeti módszerrel – részletes esettanulmányokat végez s bebizonyítja, hogy a szász gerébpatríciusság második vagy harmadik nemzedéke legtöbb esetben beolvadt a magyar nemességbe. Kolozsvárt a 14. századot a Stark és Székely patrícius-dinasztiák küzdelme jellemezte.

A szász városi patríciusság terjeszkedését behatárolta a környező területek birtokviszonya. A szabad királyi területen fekvő Szeben vagy Brassó patríciussága aránylag szabadon terjeszthette ki fennhatóságát a kerületre vagy székre, Kolozsvár esetében azonban a gazdag magyar birtokosok (elsősorban a szamosfalvi Mikolák és a kolozsmonostori apátság) megakadályoztak egy kolozsvári városi kerület megalakulását.

b) A gerébpatríciusság meggyengülésével, illetve a nemességbe való beolvadásával a 14. században új kereskedő-patríciusság jelenik meg, s ez némelykor már a névről is leolvasható (l. a szebeni Niclas Pfeffersak nevű polgármestert). A kutatókat bizonyára a szerző azon eredményei lepik majd meg, melyekben bebizonyítja, hogy a magyar Anjouk idejében a firenzei bankárok erőteljesen behatolnak az erdélyi szász városokba is. Itt elsősorban Matthäus Baldi családtagjairól van szó, akik eleinte a sóaknákat bérelték, majd házat vásároltak Szebenben, Abrudbányán, Kolozsvárott, s főleg a pénzverés, a pénzforgalom és a kereskedelem felvirágzásában szereztek érdemeket. Luxemburgi Zsigmond azonban az olaszok helyett a délnémet tőke képviselőit részesíti előnyben, így kerülnek a nürnbergi Amberger, a frankföldi Trautenberger, a bambergi Lemmel vagy a danckai Hecht család tagjai Szebenbe, Nagybányára vagy Kolozsvárra.

c) Brassóban, Besztercén és Segesvárt főleg a helyi gyökerű kereskedő és kézműves patríciusság veszi át az illető városok vezetését. Besztercén még a 15–16. században is fontos jövedelmi forrás volt a radnabányai arany- és ezüstbányák bérlete. Kolozsvárt a Bulkescher és Mün (Münnich, magyarul Barát) család az 1437. évi eseményekben is szerepelt.

Az erdélyi fejedelemség önállósulása idején az erdélyi szász városok patríciussága harmadik renddé szerveződött. A magyar nemesek, székely főrendűek mellett a szász városok polgársága az erdélyi alkotmány harmadik tartópillére. A szebeni polgármester átvette a hajdani szebeni ispánok (comesek) hivatalát, s ezzel az Universitas Saxonum jellegére nézve egy városi szövetséggé alakult. Habár Hunyadi János idejében megpróbálták a Királyföld egységét megbontani, Mátyás király véglegesen megerősítette a Szász Egyetem autonómiáját, ami – Közép-Európában egyedi esetként – városi polgárok kezébe tette le Erdély legfejlettebb részének igazgatását.

Konrad G. Gündisch alapvető munkát végzett. Sikerült nyomon követnie az erdélyi városok szociális fejlődését és a patríciusság több rétegének kialakulását. Hiányosság, hogy nem vizsgálta meg Medgyes, Torda, Nagyenyed és Dés polgárosodását, s elnagyolt a bányavárosok fejlődésének és patríciusságának feltárása is. Sajnos, ő is, mint elődei, összetévesztette a középkori Abrudbányát a később feltörekvő Zalatnával, s ezzel elmulasztotta az ottani bányászpolgárság bemutatását is. Erdély középkori négy bányavárosában (4 Bergstet), vagyis Abrudbányán, Aranyosbányán, Körösbányán és Kisbányán élénk gazdasági tevékenység folyt; itt is kialakult egy helyi polgárság, s a szebeni vagy kolozsvári patríciusoknak ezekben a városokban több háza és bányája volt.

Binder Pál

 


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret