stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Hermányi Dienes József, az EME klasszikusa

Hermányi Dienes József Szépprózai munkái. Sajtó alá rendezte, az előszót és jegyzeteket írta S. Sárdi Margit.
Régi Magyar Prózai Emlékek. Szerkeszti: Tarnai Andor. 9. kötet.
Akadémiai Kiadó–Balassi Kiadó. Bp. 1992. 724 lap.

A címben foglalt állítások egyikét, hogy ti. Hermányi Dienes József klasszikus, vagyis általánosan elismert rangú, kiváló tollforgató, éppen az alábbiakban ismertetésre kerülő impozáns kötet bizonyítja minden méltató szónál elhihetőbb erővel. A másikat, vagyis azt, hogy ezt a klasszikus értékű életművet örökül hagyó írót Egyesületünk sajátjának tekinti, nem valamilyen kirekesztő szándék, hanem tudománytörténeti tények sugallták. Kettőt említünk ez utóbbiakból. Először azt, hogy az író hatalmas (javarészt elkallódott) kéziratos hagyatékából a legtöbbet az Erdélyi Múzeum-Egyesület alapító nemzedékének tagjai mentettek meg és helyeztek el az egyesületi levél-, illetve kézirattárban. Nagy érdeme volt ebben a történetíró Kemény József mellett Szabó Károlynak, az Egyesület hívására Kolozsvárra telepedett könyvtárosnak, aki 1877-ben elkezdte Hermányi Dienes kéziratainak publikálását is. Másodszor pedig arra emlékeztetünk, hogy az EME két kiváló XX. századi tudós tagja: Kelemen Lajos és György Lajos emelte be Hermányi Dienes Józsefet a magyar irodalmi köztudatba emlékiratának és hamarosan ismét híressé váló anekdotagyűjteményének közzétételével és életpályája fölvázolásával. Ugyanis az ő edíciós tevékenységüket megelőzően az irodalomtörténeti kézikönyvek meg sem említették e jeles XVIII. századi magyar író nevét. Még az olyan teljességre törekvő írói lexikon is, mint amilyen Szinnyei József híres műve (Magyar írók élete és munkái), csak lelkipásztori működéséről emlékezik meg s gyászbeszédek szerzőjeként méltatja, mellékesen jegyezve meg, hogy „történelmi, földrajzi, teológiai és vegyes dolgozatok” is maradtak kéziratos hagyatékában.

S. Sárdi Margit a kötethez írt bevezető tanulmányában messzemenően méltányolja a Hermányi Dienes-filológiát megalapozó két erdélyi tudós munkáját, ugyanakkor elismeréssel szól Tolnai Gábor, Klaniczay Tibor és Gyenis Vilmos ide vonatkozó kutatási eredményeiről. Klaniczay és Gyenis ügybuzgalmának köszönhetően a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárában megvan az író valamennyi jelentős munkájának a mikrofilmje. Ez a körülmény nagymértékben megkönnyítette a kötet gondozójának munkáját, ugyanakkor — mint írja — „néhány vonatkozásban feltételessé teszi a kiadást”, mivelhogy a nem Magyarországon őrzött kéziratok eredeti példányainak egyikét sem vehette kezébe. Ebben a tekintetben a kötetet akár mementónak is tekinthetjük, hogy 1989 karácsonya előtt milyen tudományos kutatási feltételek uralkodtak a magyar írásbeliséget századok hosszú során át kitermelő tájakon.

E sorok írója kutatói munkaköréből következően fényképről és mikrofilmről sok ezer lapnyi régi szöveget másolt le életében, így pontosan érzékeli, hogy mit ért a könyv gondozója szövegközlése „feltételességén”. Ugyanakkor mint akinek kezében megfordult az Erdélyben őrzött Hermányi Dienes-kéziratok mindegyike, és közülük többet le is másolt (nem tudván, hogy Budapesten készül ez a kiadvány), megnyugtathatja az aggályoskodó szöveggondozót és természetesen az olvasókat, hogy a szövegátírást példásnak találta; számbelileg elenyészőek és egyáltalán nem lényegbe vágóak az itt-ott tetten érhető másolásbeli vétségek, illetőleg elírások.

Ez a kiadvány biztos filológiai alapja minden ezutáni Hermányi Dienes életművével foglalkozó kutatásnak. Ismertetésemben csupán egyetlen kérdést kívánok vita tárgyává tenni, nevezetesen azt, hogy írónk „szépprózai” munkásságának mekkora a terjedelme.

Hermányi Dienes betűvető munkásságának mennyiségéről pontos felvilágosítások állnak rendelkezésünkre. Ezt azért hangsúlyozom, mert olykor a régiségben jártas szakemberek is kétségeskednek, hogy vajon mekkora lehetett az író kéziratos hagyatéka. A kérdésben a legilletékesebb, maga Hermányi Dienes nyilatkozott, amikor 1758-ban papírra vetett emlékiratában így írt: „Ki-fogyván a' papirosbol, mellyet e' Könyvbe köttettem, sok következendő dolgaim innen ki‑rekedtenek; de talám enged az Isten idöt, hogy azokrol is jegyzéseket tégyek magam, nem lévén nékem Fiam, a' ki az Eletemet le-irhassa, ha pedig semmit nem találnék irni, az en Életemnek Historiája légyenek azok az en M[anu] Scriptumim, mellyeknek száma már is fel-ment CXXVIII darabokra, s' állanak bé-kötve a' Thekámban.” E szavak leírása után Hermányi Dienes még öt évet élt, minthogy 1763‑ban halt meg. Ez az idő elég volt ahhoz, hogy kéziratos köteteinek számát 158-ra emelje. Ennyiről emlékezik meg ugyanis veje a gyászbeszédekhez (Lázár György és Abats Márton halotti prédikációjához) csatolt Epitafiumában, és ennyiről szól Benkő József is Filius Posthumus című munkájában. Nem valószínű, hogy a harminc kötet öt évnek lett volna a termése, inkább azt tartjuk hihetőnek, hogy ebben az időben régebbi és újabb írásaiból ennyit köttetett be könyvkötő mesterével. Kötetei ugyanis úgy keletkeztek, hogy vagy egy bizonyos mennyiségű tiszta papirost köttetett be, s azt utóbb — mint a fennebb idézett szöveg is bizonyítja — teleírta, vagy különböző alkalmakkor negyed rétre hajtogatott papírra írt dolgozatait vitte el a könyvkötő mesterhez.

A Kolozsvári Református Teológia könyvtárában őrzött prédikációs kéziratkötet arra enged következtetni, hogy a másfélszáz kötet nagyobb része prédikációkkal volt teleírva. Nos, ezzel a prédikációs hagyatékkal mind az egyháztörténetnek, mind pedig az irodalomtörténetnek számolnia kell.

A most ismertetett könyvről szólva, ha bakafántoskodni akarnék, azt kérdezhetném a könyv gondozójától, hogy miért alkalmaz két szempontot impozáns munkájában: egyet a bevezető tanulmányban, s egy másikat a szövegközlésben. A tanulmányban ugyanis Szénási Sándor elemzéseire és a Rettegi Györgytől származó információkra támaszkodva helyesen értékeli a nyomtatásban megjelent és a kéziratban maradt prédikációk hitéleten túli irodalmi (azaz „szépprózai”) kvalitásait, a szövegközlésben viszont ezeket az írásokat mellőzi. Egy letűnt korszak ideológiai beidegződése ez, vagy talán műfajelméleti meggondolás eredménye, esetleg csupán terjedelmi korlátokból következő, minden elvi megfontolást nélkülöző gyakorlati megoldás?

A válasz nem e sorok írójának feladata; neki be kell érnie annak leszögezésével, hogy a prédikációkat egyrészt Hermányi Dienes életműve fontos alkotóelemének tartja, másrészt olyan „szépprózai” alkotásoknak, melyekben tetten érhető az élőbeszéd formáló ereje az erdélyi szépprózai műfajok történetében — valahol a mese és a novella határán —, tehát éppen abban a közegben, amelyet a műfajelmélet a görög eredetű anakdota névvel jelöl meg.

Várjuk tehát a folytatást: Hermányi Dienes József szépprózai munkáinak újabb kötetét, prédikációinak a publikálását. Természetesen a nyomtatásban megjelenteket éppen úgy, mint a kéziratban maradtakat. Bízunk benne, hogy S. Sárdi Margitnak ez is éppolyan szívesen vállalt munkája lesz, mint ez a mostani szép kötet.

 

Benkő Samu

 

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret