stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Gagyi Balla István

Az erdélyi 1956-os kutatás jelenlegi állásáról

1. A nemzetközi, de különösen a magyarországi szakirodalom egyöntetűen elismeri a magyarországi 1956-os forradalom kiemelkedő jelentőségét a közép-európai fejlődésben. A kelet-európai térségre és a világ más térségeire gyakorolt hatása konkrét megnyilvánulásainak vizsgálata a jelenkori történetkutatás egyik időszerű feladata. Mivel az 56-os forradalom Magyarországon zajlott, természetes, hogy az ottani történészfront komoly erőket állított a forradalom minden hatásának (következményeinek) a feltárására. A magyarországi rendszerváltás (1989 után) tág lehetőséget nyitott a kutató és a feldolgozó munkára, de azok a nemzetközi tanácskozások,[1] amelyeket magyar tudományos intézetek szerveztek széles körű részvétellel, azt is jelzik, hogy az európai tudományosság sem helyezte ad acta 56-nak a kontinensünkre gyakorolt hatásait.

Az 56-tal foglalkozó tudományos kutatás egyik — talán legreprezentatívabb — fellegvára Az 1956-os Magyar Forradalom Történetének Dokumentációs és Kutatóintézete; ez rendszeresen jelentet meg 56-tal foglalkozó kiadványokat, közöttük középiskolásoknak szánt, a forradalom eseményeit, valamint elő- és utóéletét bemutató tankönyvet,[2] 1992-től kezdve pedig ugyanaz az intézet Évkönyv formában tanulmányokkal, forrásközlésekkel, szemlékkel, beszámolókkal, valamint bibliográfiai közléssel teszi megközelíthetővé a korszak történetének legfontosabb dokumentumait.[3] Ugyancsak az 56-os Intézet úgynevezett Oral History Archívuma évekkel ezelőtt elkezdte a forradalmat túlélő szereplők visszaemlékezéseinek összegyűjtését. Ez a gyűjtemény hasznosan egészítheti ki a forradalomról fennmaradt írott dokumentumokat. Tudomásom szerint a fent említett intézeten kívül Magyarországon mások is (Akadémia, társadalmi szervezetek) foglalkoznak az 56-os forradalommal kapcsolatos dokumentumok gyűjtésével. De ahhoz, hogy a forradalom emlékét a köztudatban állandóan fenntartsák, nagymértékben hozzájárul a magyarországi publicisztika, valamint az irodalom is. Úgy tűnik, 56 forradalma kimeríthetetlenül szállítja az e műfajok szempontjából fontos, feldolgozásra váró eseményeket.

Már tettünk említést a magyar forradalomnak a közép-kelet-európai térségre gyakorolt hatásáról. E a hatás mindenekelőtt a Kárpát-medence térségében élő népek életére mutatható ki a legerőteljesebben. Nem szorul különösebb bizonyításra, hogy a magyar 56-os események legelőször a szomszédos országok lakosságában találtak élénk visszhangra s váltottak ki — sokszor ellentmondásos — reakciókat. Ma még — sajnos — nagyon kevés az a dokumentációs anyag, amelynek ismeretében megállapításokat tehetnénk a szomszédos országok népeinek 56-os reakciójára. Az azonban tény — s ezt a gyér szakirodalom is jelzi —, hogy a Kárpát-medencében élő, határon túli magyar lakosságra a forradalom rendkívül mély benyomást tett. A szomszédos országok történészeire hárulna az a feladat, hogy felmérjék a forradalomnak az illető ország társadalmi, politikai életére gyakorolt hatását.

Egyéni sorsom úgy alakult, hogy 1956 őszén egy kolozsvári iskolában tanárkodtam, emellett — mint a nemzeti sors iránt érdeklődő legtöbb történészt — rendkívüli mértékben lefoglaltak a Magyarországon zajlott események, folyamatok. Szűkebb baráti körben ezeket megtárgyaltuk. A szovjet intervenció után néhány nappal legjobb barátomat — V.I.-t, aki akkor egyetemista volt — letartóztatták, és hét évre ítélték rendszerellenes lázítás vádjával. A sűrű letartóztatások, ítélethozatalok mély benyomást keltettek bennem. Ez időben kezdett körvonalazódni egy olyan elképzelésem, hogy a rendszer áldozatainak a „történetét” meg kellene írni. Erre újabb impulzust akkor kaptam, amikor olyasvalakivel léptem házasságra, aki korábban maga is politikai elítélt volt, s akinek és társainak élettörténeteiből szereztem tudomást a rendszer elnyomó mechanizmusáról. Ezek a körülmények késztettek arra, hogy 89 után hozzákezdjek az 56-os romániai hatások dokumentumainak összegyűjtéséhez. Munkám megkezdése óta az a cél vezet, hogy a romániai magyarság 56 utáni nem kicsiny és nem jelentéktelen szenvedéseinek történetét a feledéstől megmentsem.

Eleinte a gyűjtőmunka — tudományos tapasztalatok hiányában — meglehetősen nehézkesen haladt előre. Megfelelő elméleti és gyakorlati felkészültség hiányában a kezdő kutató kénytelen volt saját elméletet és módszert kidolgozni. A kutatómunkában gyökeres változás akkor állt be, amikor a magyarországi 56-os Intézet jóvoltából sikerült hozzájutni az úgynevezett oral history (élőszóban elmondott történelem) tudományosan kidolgozott módszertanához;[4] ennek ismeretében lehetővé vált e tudományos módszer előtörténetét is megismernem. Itt erről a módszerről csak annyit, hogy különösen fontos olyan társadalmi közegben, ahol az írásbeliség — történeti vagy egyéb okok miatt — nem „termel” írott dokumentumokat, vagy ahol elzárják a kutatás elől a használható dokumentumokat (is). E kategóriába tartoznak Kelet-Európa államai. Ilyen esetekben az élőszóban előadott történelemnek igen nagy dokumentumértéke van. Ha megfelelő módszer áll a kutató rendelkezésére, annak a felhasználásával igen jelentős s a tudomány számára elfogadható történeti anyaghoz juthatunk hozzá. Nem kevés ugyanis azoknak a száma, akik értékes, sőt dokumentumértékű emlékeiket sohasem írnák le, részint restségből, részint azért, mert nincsenek tudatában emlékeik históriai értékének. Az oral history (O.H.) ilyen esetekben hasznos segítséget jelenthet.

Leszűkítve az 56-os kutatást Romániára, a következő megállapításokat kockáztathatom meg: Romániában intézményesített 56-os kutatás sem 89 előtt, sem pedig 89 után nem volt, sőt ma sincs. A román történetírás régen kialakult prekoncepciók hatása alatt élve, hozzá sem nyílt a kérdéshez. (Zárójelben jegyzem meg, hogy 1993. dec. 30-án Temesváron volt román [!] egyetemi diákok — ma 60 év körüliek — emlékeztek meg az 56-os romániai megmozdulásokról. Ott több felszólaló — visszaemlékező — tett célzást vagy nyílt felhívást arra, hogy időszerűvé vált a román társadalomban 56 körül fel-feltörő mozgalmak feltérképezése. A részvevőkkel való beszélgetések során kiderült: a román történészek — egyelőre [!] — nem szándékoznak romániai 56-os mozgalmakkal foglalkozni. Ugyanott hangzott el — előadások keretében —, hogy Temesváron kívül Bukarestben, Konstancán, Iaşi-ban, Szebenben olyan események történtek, amelyeknek a feltárásával a román történetírás — mindeddig — adós maradt.)

A romániai magyar történészfrontot az elmúlt 45 év alatt olyan károk érték, hogy a szakembergárdát tekintve az erők nagyon korlátozottak. De a magyar történészek — eltekintve az előbb említett szakemberhiánytól — a téma politikai implikációi miatt sem vállalkoznak a feladatra. Arról nem is beszélve, hogy ha lennének is vállalkozók a témában való elmélyülésre, ma sincsenek meg a kellő anyagi feltételek a kutatásra.

Az intézményesített 56-os kutatás helyét Romániában a jelzett okok miatt magyar részről a publicisztika, a memoár, valamint — esetenként — a polémia foglalja el.[5] A sajtó esetlegesen (főleg október 23. évfordulói körül) beszámol egy-egy 56-os áldozat életútjáról, vagy feltérképezi a még fellelhető romániai 56-osokat. Hatása és haszna azonban inkább abban áll, hogy felszínen tartja az 56-os örökséget, tudatosítja a romániai magyar lakosságban, hogy 56 körül e tájakon is lelkesedtek, cselekedtek, megbűnhődtek emberek az 56-os eszmékért. Hellyel-közzel a publicisták a romániai magyar 56-os örökség feldolgozását is sürgetik. Az 56-ról szóló publicisztikai írások zöménél azonban — sajnos — az újságírás ősi szabályai a mérvadók: a szenzációra való törekvés, vagyis az 56-osok testi-lelki tortúrájának exponálása, igen sok esetben a távolabbi összefüggések teljes elhanyagolása. Végül pedig megemlítem, hogy a romániai magyar 56-osok áldozathozatalának bemutatása a mass mediában valamelyes morális elégtételt ad a szereplőknek, hisz őnekik nemcsak a börtönbeli szenvedést kellett elviselniök, hanem a szabadulásuk utáni évtizedekre kiható diszkriminációt is, amelyben a rendszer részesítette őket. Sovány elégtétel, de ez is több a semminél.

Ami a nem intézményesített 56-os kutatást illeti, fél kezünk ujjai is soknak bizonyulnak annak az összeszámlálására, hogy hányan foglalkoznak vagy foglalkoztak a forradalom romániai hatásaival. Említésre méltó e tekintetben Dávid Gyula romániai irodalomtörténész egy rövid tanulmánya a kérdésről; ő Az 1956-os forradalom és a romániai magyarság címmel írta meg — többnyire személyes élményeire támaszkodva — a romániai magyar értelmiség egy részének 56 utáni kálváriáját.[6] E kisszámú csoportba tartozik alulírott is.

2. Az O.H. alkalmazása a hazai történetkutatásban is hasznosan töltheti be azokat a hézagokat, amelyek a kutatás más módszereivel megközelíthetetlenek. Olyan korok eseményeinek a vizsgálatánál, amelyeknek túlélői vannak, parancsoló szükségesség a még élő anyag rögzítése a későbbi kutatás és feldolgozás számára. Gyakran elhangzó ellenvetés, hogy a visszaemlékezések szubjektív voltuknál fogva a tudomány számára elfogadhatatlanok. Eme aggodalom, fenntartás cáfolatául azt említenénk, hogy a magyar történészek a forradalmi események értékelésekor mindannyiszor figyelembe veszik az eseményhez tartozó visszaemlékezéseket, egyenlő értékűnek fogadva el azokat az írásos, többnyire peres anyagokkal. Esetenként egy visszaemlékezés vitás kérdésben perdöntő lehet. Tágabb értelemben pedig köztudott, hogy az elmúlt korok történészei, természettudósai — tudományos művek mellett — számos olyan, nem a tudományosság igényével megfogalmazott írást hagytak az utókorra, amelyeket a későbbi korok szakemberei elfogadnak és előszeretettel idéznek. Mindazonáltal nem zárható ki a tévedés vagy a szándékos „csúsztatás” lehetősége sem. A történész azonban tudja, hogy még a legilletékesebb szájból elhangzott nyilatkozat vagy kézzel megírt szöveg is kritikai vizsgálaton megy át. A tévedések korrigálhatók.

Ámde bármilyen O.H. anyag csak akkor válik a kutatás számára hozzáférhetővé, ha írott formát kap; a kutató nincs mit kezdjen hangszalagokkal. A hangszalagok tárolása csak azt a célt szolgálja, hogy a szöveghűséget bármilyen gyanú vagy félreértés esetén ellenőrizni lehessen. Ha pedig az O.H. elmondója prominens személyisége volt a közösségnek, amelyben élt, akkor a hangszalagnak művelődéstörténeti értéke is lehet. A történész azonban — általában — írott szöveget tanulmányoz. Az írott szöveg tehát pontos másolata kell hogy legyen a magnetofonfelvételnek.

Az élő emlékanyag begyűjtésének fontossága kapcsán szólni kell arról: kiknek az emlékezése lehet fontos a história számára? Elvileg — gondolom — bárki véleményt mondhat 56-ról, mert minden vélemény (állásfoglalás) valamilyen konkrét adatra támaszkodik. Ha azonban a magyar forradalom romániai társadalmi-politikai kihatásait a már ismert adatok birtokában csak felületesen is áttekintjük, nem vitás: a visszaemlékezések között léteznek olyan prioritások, amelyeket tiszteletben kell tartanunk. Elsődleges mindazok megnyilatkozása, akiket hazai bíróságok ítéltek el 56-os „bűnökért”. A tőlük kapott minden — jelentéktelennek tűnő — adat is fontos adalék lehet az összképhez. Figyelembe kell még venni a politikai elítéltek hozzátartozóinak a vallomásait is, hisz köztudott, hogy az elítélt szűkebb környezete a legtöbb esetben súlyos erkölcsi és anyagi kárt szenvedett. Ott vannak továbbá azok a potenciális adatszolgáltatók, akik a koncepciós perek tanúi voltak, s akik a részletkérdések tisztázását segíteni tudnák. Nem érdektelen továbbá azoknak a vallomása sem, akik 56 táján állami, párt- vagy intézményvezetői funkciót töltöttek be, s e minőségükben megfigyelhették a rendszer belső mechanizmusát, ráláthattak e mechanizmus működésének szélesebb összefüggéseire.

Némi elégtétellel nyugtázzuk, hogy — bár elég keskeny pászmában — elkezdődött a romániai 56-osok számbavétele s emlékeik rögzítése. A számbavételről csak annyit, hogy jelenleg (1994) különböző társadalmi szervezetek, politikai foglyok megyei szövetségei vagy éppenséggel önálló személyek (újságírók) gyűjtik a hazai 56-osokra vonatkozó adatokat.

3. A továbbiakban — röviden — ismertetni szeretnénk a hazai 56-os hatásokkal kapcsolatos gyűjtőmunkát. E dolgozat bevezetőjében már utaltunk arra, hogy az 56-os magyarországi forradalom rendkívüli módon befolyásolta a Magyarország határain túl, kisebbségben élő magyarság lelkiállapotát. A szomszédos országokban a diktatúrák által fenntartott nemzeti elnyomás s az ezzel járó folyamatos megalázottság közepette a nemzetiségi magyarság, ha nem is a világ, de Európa e tájainak társadalmi-politikai átalakulását várta. Itt nincs hely annak az elemzésére, hogy eme átalakulás a romániai magyarság köztudatában milyen pászmát fogott át, tény azonban, hogy 56 senkit sem hagyott közömbösen. Az 56-ot követő romániai politikai perek ezt a megállapítást igazolják is. A korabeli romániai magyar nyelvű sajtó — nyilvánvalóan — semmit sem jelzett az aggodalommal telített lelkesedésből.

A 89-es decemberi fordulatig gondolni sem lehetett bármilyen természetű 56-os anyag gyűjtésére sem, nemhogy feldolgozására. E sorok írója a már előbb jelzett impulzusok hatására kezdte el előbb saját „módszere”, majd 1991-től az említett O.H. módszerrel azoknak az emlékeknek a gyűjtését, amelyekről jogosan volt feltételezhető, hogy hozzásegítik a historikusokat a romániai 56 hatásainak megismeréséhez. A munka a 24. órában kezdődött, több mint három évtizeddel az események után, akkor, amikor a hazai 56-osok egy része már eltávozott az élők sorából, mások pedig koruknál fogva képtelenek autentikus emlékeket feleleveníteni. A mintegy 40 főnyi meghallgatott személlyel szabályos életútinterjú (ÉÚI) készült. A meghallgatott személyek körülbelül fele értelmiségi (egyetemi oktató, tudományos kutató, tanár, pap), másik fele 56-ban diák, munkás, technikus, földműves vagy vállalkozó volt. A kiválasztott személyek körülbelül 70%-a 56-os elítélt, a többiek főleg egyetemi oktatók, akik fontos információkat adhattak, legfőképpen a kolozsvári Bolyai Egyetemen 56-ban zajlott eseményekről. Ideológiai megoszlásban: a meghallgatottak 32%-a 56-ban marxista ideológiát vagy azzal rokon tárgyat tanított, 12%-a a papsághoz tartozott, 20%-uk korabeli „klasszifikálás” alapján osztályellenségnek számított. A többi semleges világnézetű volt, abban az értelemben, hogy az ideológia nem játszott fontos szerepet életükben. Az ÉÚI-k 1991-től folyamatosan készültek. Az interjúalanyok — azon túl, hogy önként vállalták emlékeik szalagra mondását — messzemenően segítettek abban is, hogy a tárgyhoz tartozó kérdésekben az általuk fontosnak vélt vonatkozások megfelelő hangsúlyt kapjanak. A vizsgálódás — a feltett kérdések megfogalmazásával — arra irányult, hogy minél szerteágazóbb kép alakuljon ki a különböző társadalmi kategóriákhoz tartozó visszaemlékezőtől arról, hogy miként ítélte meg ő maga, valamint szűkebb (családi, munkahelyi) környezete az 56-os magyar eseményeket; miben látta a változás lehetőségét a magyar forradalom hatásaként; cselekedett-e vagy „kivárt”, vagy csak meditált az események fölött. Az elítélteknél nyilvánvalóan fő helyen politikai perük minden részlete szerepelt, főleg azok a momentumok, ahol tetten érhető a perek koncepciós jellege. Az ÉÚI-kból kiviláglik, hogy a különböző szinteken oktató tanároknál, akik „kvázi” exponensei voltak az akkor uralkodó ideológiának, rendkívül érdekes és sok tanulsággal járó módon figyelhetők meg a kor dogmáit megkérdőjelező törekvések. Az ÉÚI-kból az olvasható ki, hogy a romániai magyar értelmiség igen nagy hányada 56 kapcsán súlyos világnézeti-erkölcsi válságba került. Külön átfogó vizsgálódást érdemelne ennek a morális válságnak a bemutatása a romániai magyar értelmiség soraiban. Továbbá részletes, szerteágazó tájékozódást adnak az ÉÚI-k arra is, hogyan kerültek a nyomozó szervek reflektorfényébe olyan személyek (főleg diákok, papok), akiknek semmilyen rendszerellenes cselekedetük nem volt, nem is gondoltak ilyesmire, de baráti, rokoni kapcsolataik folytán a figyelem rájuk (is) terelődött, s már csak a per tárgyalásain tudták meg — ha megértették! —, hogy mivel vádolják s miért ítélik őket többévi börtönre.

Egyáltalán: a romániai 56-osok életútja külön-külön az ember 20. századi drámája; egyúttal az 56-os magyar forradalom történetének olyan részlete, amely kellő tanulmányozás és feldolgozás után helyet kell hogy kapjon a magyarság 20. századi történetében.

4. Befejezésül néhány szót arról, milyen soron lévő feladatokat tarthatok fontosnak a romániai 56 kutatása kapcsán.

Mindenekelőtt fontos és sürgős a még élő romániai magyar 56-osok emlékanyagának az összegyűjtése, lehetőleg az O.H. módszerével vagy akár más módon.

Feltétlenül fontos lenne az 56-os emlékanyag összegyűjtése a románság körében.

Figyelembe véve azt, hogy a romániai kommunista diktatúra üldözöttjeinek, elítéltjeinek az 56-osok csak egy részét képviselik, célravezetőnek tartanánk, ha az 56-os retorziók vizsgálatát valamilyen módon összekapcsolhatnánk más üldözött rétegek emlékeinek a gyűjtésével, vizsgálatával. Így (nem fontossági sorrendben): orosz fogságot szenvedettek, kuláklistára kerültek, a mezőgazdaság kollektivizálása miatt üldözöttek, az erdélyi magyar arisztokrácia üldözöttjei, a klérus üldözöttjei, egyéb okok miatt üldözött, bebörtönzött politikai foglyok dokumentumainak a gyűjtése.

A már összegyűjtött és feldolgozásra váró emlékanyagnak az egyetemes magyar történelembe való integrálása végett fontosnak tartjuk az 56-tal kapcsolatos közölhető anyagok publikálását, hogy azok bekerülhessenek a tudományosság körforgásába.

Mivel a feladatok sokrétűek, több történész szakember együttműködését tennék szükségessé. Fontos volna, ha egy erre a célra alakuló ad hoc történészbizottság áttekintené a romániai magyar történetírás 20. század végi egész problematikáját (esetleg magyarországi történészek részvételével), s az ott elhangzott vélemények figyelembevételével megállapítaná a prioritásokat a kutatómunkában.

Fontosnak tartanánk annak a megvizsgálását: milyen anyagi és személyi feltételek szükségesek a fent felsorolt feladatok teljesítéséhez s e számvetésben általánosan felvetett célok eléréséhez?

Úgy véljük, hogy a hazai 56-os kutatás fontosságánál fogva nagyobb figyelmet érdemel az eddigieknél. Eljött az ideje annak, hogy hazai 20. századi történetünk kevésbé ismert részeinek a kutatását intézményesített eszközökkel folytassuk, kivonva azokat az egyéni történészi műhelygondok köréből.

 

 



[1] Az 1956-os magyar forradalom helye a szovjet kommunista rendszer összeomlásában. Nemzetközi konferencia. Budapest, 1991. jún. 13–15. Bp. 1993.

[2] Az 1956-os magyar forradalom. Történelmi olvasókönyv középiskolások számára. Bp. 1991.

[3] [1956-os] Évkönyv, I–II. Az 56-os Intézet kiadása. Bp. 1992–1993.

[4] Oral history tézisek. Az 56-os Intézet kiadása. Bp. 1991.

[5] Csak ízelítőül néhány könyv és sajtóközlemény: Bartis Ferenc: Rácsok között Romániában. Kapu Könyvek Bp. 1988. Ionescu, Ghiţă: Comunism în România. Oxford 1964. Fülöp Dénes: Börtönemlékek. Erdélyi Figyelő 1990. 23–24. sz. Puskás Lajos: Szamosújvári börtönnapló. Korunk 1990. 12. sz. Gál Mária: Kolozsvári 56. Szabadság 1990. okt. 24. Bartis Ferenc: Az 1956-os erdélyi-romániai valóság megközelítése. Hitel (Bp.) 1991. 26. sz.  Baghiu, Aurel: Az 1956-os diákmozgalmak és azok következményei Romániában. (Előadás a Budapesten 1991. jún. 13–15. között megrendezett nemzetközi konferencián.) Dobai István: Vallomás 56-ról. Kapu 1992. Tófalvi Zoltán: Kései rekviem az erdélyi-romániai 56-ért. Erdélyi Napló 1992. okt. 15. Gagyi Balla István: 56-ról hitelesen. Uo. 1992. dec. 3. Gazda Ferenc: Elrabolt esztendők (Visszaemlékezés). Szabadság 1991. augusztus–november. Păteanu, Gelu: Eltérő történelemszemlélet. Erdélyi Magyarság 1993. 18. sz. Tófalvi Zoltán: 1956-ról hitelesen és elfogulatlanul. Erdélyi Napló 1993. jan. 28. Kelemen Kálmán: A kioktatás őszinte szándékával. Uo. 1993. jan. 28. Csiha Kálmán: Fény a rácsokon. Kolozsvár 1993. Gál Mária: Mítosz vagy történelem? Szabadság 1994. jún. 24. Balogh Edgár: Mi is volt az MNSZ? Uo. 1994. júl. 14. Gagyi Balla István: Reflexiók egy visszaemlékezésre. Uo. 1994. júl. 14. Bartis Ferenc: Megkérdőjelezett kérdőjelek. Uo. 1994. aug. 9.

[6]Dávid Gyula: Az 1956-os forradalom és a romániai magyarság. A Hét 1991. aug. 8.

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret