2005. október 6-án a washingtoni Arlington Nemzeti Temetőben Gyurcsány Ferenc miniszterelnök megkoszorúzta Asbóth Sándor és Stahel-Számvald Gyula sírját. Az előbbi neve ismerősen cseng, ám a másik tábornokról itthon még mindig keveset tudunk. Állítható ez annak ellenére, hogy az amerikai magyar emigráció kutatói közül néhányan - mindenekelőtt Pivány Jenő (1873-1946) - sokat tettek emléke megőrzése érdekében, a szintén szegedi születésű Vasváry Ödön (1888-1977) pedig módszeresen gyűjtötte földijéről a dokumentumokat.
Vasváry szellemi hagyatéka a szegedi Somogyi-könyvtárba került, és ennek három vaskos jegyzetkötete ma már megkerülhetetlen forrása a Stahel-Számvald-kutatásoknak.

Az életrajzi lexikonok téves születési adatokat közölnek: a majdani tábornok világra jöttét a szegedi Alsóvároshoz és 1825-höz kötik. A hiba rendületlenül öröklődik, miközben Lugosi Döme már évtizedekkel ezelőtt megállapította, hogy - egy bizonyos - Számvald Gyula valójában egy évvel korábban és a palánki városrészben jött a világra. Ennek megfelelően az 1824. szeptember 25-én megkeresztelt Julius Caesar Franciscus Fridericus Andreas anyakönyvi bejegyzése a Belvárosi Római Katolikus Plébániahivatalban található. Lugosi közlése nyomán a Vasváry-gyűjteményt gondozó Kórász Mária ellenőrizte, és publikációjában megismételte a pontosnak hitt adatot.
E megerősített közlések nyomán megállapíthatóvá lett, hogy azon a kora őszi napon első gyermekének adott nevet a házaspár. Az addig nőtlen, huszonnégy esztendős Számvald András budai királyi tisztségviselő és a nála két évvel fiatalabb, hajadon Nagy Borbála helyi lakos ugyanis 1823. szeptember 30-án kötött házasságot, mégpedig ugyanabban a szegedi templomban, ahol fiukat megkereszteltették. Első gyermekük, a már említett Gyula tehát egy év múltán, és Szegeden született. Számvaldék feltehetően rokoni látogatáson tartózkodtak a feleség szülővárosában, és a kiszámítottnál korábban indult meg a szülés. Ezt az is valószínűsíti, hogy második gyermekük már a lakóhelyükön, a budai várnegyedben jött a világra; Hermina Elisa Paulina 1826. január 10-én sírt fel.

A hadtörténész Bona Gábor hívta fel a figyelmemet arra, hogy a házaspár következő gyermeke azonban ismét Szegeden született. A többi anyakönyvi adathoz hasonlóan személyesen ellenőriztem, hogy esetében a Julius Ludovicus Emericus nevet jegyezték be a belvárosi plébánián, ami csupán úgy képzelhető el, ha az ugyancsak Gyulának keresztelt első kisfiú időközben meghalt. Vagyis ez az 1827. november 5-én született Számvald Gyula lett előbb ismert pesti könyvkereskedő és -kiadó, majd az amerikai polgárháború neves tábornoka. A szülők nevének, valamint az egyéb körülmények egyezése gyakorlatilag kizárja, hogy két különböző, de azonos nevű személyről lenne szó. S ez akkor is így van, ha ő később, egyelőre ismeretlen okból, elhalt bátyja születési éve szerinti életkort mondott magáénak.
Édesanyja a húszas évek végén elhunyt, és a megözvegyült Számvald András budai számvevőtiszt 1830 táján ismét megházasodott. Második feleségét Ágoston Aloyziának hívták. Számvald Andrásnak ebből a házasságából is legalább két gyermeke lett: Ferdinánd Béla 1832. október 19-én, Stefánia Antónia pedig 1835. június 11-én született. Őket is a budavári plébánián keresztelték meg.
Számvald András első feleségének családja szegedi volt. Ebből következően Gyula fiuk az anyai rokonságnál lakhatott, amikor az 1837/38-as tanév két szemeszterét a szegedi piarista gimnáziumban elvégezte. Ekkor a „2. Grammatica” osztályba járt, vagyis az első évben és a későbbiekben más iskola tanulója volt. Szegeden még a valóságos születési éve alapján - tehát kilenc, illetve tizenegy esztendősnek feltüntetve - jegyezték be a félévi értesítőkbe.

Ács Tivadar szerint a középiskola után Számvald Gyula egy ideig katonáskodott. Leszerelése után, 1846-ban alkalmazta a kiadással is foglalkozó Emich Gusztáv (1814-1869) pesti könyvkereskedő, aki megkedvelte a tanulékony és agilis fiatalembert. (Először talán ekkor mondta magát három esztendővel idősebbnek, hogy nagykorúnak higgyék.) Cége befolyása révén a megjelenni kívánó kortársak körében hamar közismert lett. (Így természetesen Petőfi Sándorral is kapcsolatba került, és a költő 1848 januárjában hozzá intézte az Egy könyvárus emlékkönyvébe című tréfás intelmét.) A forradalom természetesen a márciusi ifjak közé sodorta Számvaldot: a Közcsendi Bizottmányba és az Egyenlőségi Társulatba egyaránt beválasztották. A nemzetőrség után ősszel honvédnak jelentkezett; Guyon hadtestparancsnokságán szolgált. 1849. február 5-én Branyiszkónál megsebesült, amiért megkapta a III. osztályú ezüst érdemkoszorút és Görgey vezérkarának főhadnagya lett. (A szabadságharc tiszti állományát számba vevő Bona Gábor az előléptetéseiről azonban nem talált hivatalos dokumentumokat.)
A világosi fegyverletételt követően Németországba távozott, és még abban az évben valószínűleg részt vett a badeni felkelésben. Szintén Ács Tivadar állítja, hogy aztán „Berlinben volt hol tanító, hol újságíró”, míg Agárdi Ferenc lipcsei hírlapíróságról tudott. Mindkét tartózkodási hely és alkalmi foglalkozás igaz lehet.

Első emigrációjából egy éven belül hazatérhetett, mégpedig Emich közbejárására, aki minden bizonnyal a személyes kapcsolatai és a szervezőtehetsége miatt kedvelte egykori alkalmazottját. (Ebben nyilván az is szerepet játszhatott, hogy az előző két esztendőből a hatóságok - akárcsak utóbb Bona Gábor - nem találtak "terhelő" iratokat.) Szorossá váló üzleti kapcsolatukat jelzi, hogy Emich 1850. szeptember 29-én formálisan eladta neki a könyvkereskedést, és e tulajdonoscserét a váltótörvényszék is bejegyezte. Számvald valójában még 1852/53-ban is a cégvezető csendestársa volt, feltehetően a szabadságharcos múltja miatt. A könyvkereskedés vezetése közben azonban a kiadói elképzelései is mind határozottabban formálódtak. Első önálló tevékenységeinek egyike a Szépirodalmi Lapok nyomdai hátterének megteremtése volt. Bár e folyóirat, akárcsak a Hölgyfutár és a Délibáb impresszuma csupán Emichet tünteti fel kiadóként, a fennmaradt kortársi levelezés tanúsága szerint a szervezési munka oroszlánrészét a fiatal üzlettárs vállalta magára. Őt Gyulai Pál, Arany János, Kemény Zsigmond, Jókai Mór és Csengery Antal egyaránt emlegetik leveleikben.

Az önmagát huszonkilenc esztendősnek mondó Számvald Gyula 1853. november 9-én a budai várnegyedben vezette oltár elé a tizenhét éves Zeilinger Emmát, egy magas beosztású katonatiszt, Zeilinger Károly lányát. Családi állapotának megváltozása és a közélet számára is kedvezően alakuló viszonyai nyomán elérkezettnek látta az időt a tényleges önállósodásra. Emich hivatalosan 1854. március 15-én vette vissza tőle a könyvkereskedést, mégpedig készpénz helyett a nyomdavállalatért (vagy annak egy részéért) cserébe. Az előbb közösen, majd önállóan vezetett nyomda ekkor az Úri utca 8. alatt, 1855/56-ban pedig az Egyetem utca 2-ben, a Takarékpénztár épületében működött.

Számvald még 1853 decemberében évtizedes szerződést kötött Jókaival, akinek ez idő alatt tízívenkénti kétszázötven pengőre kötelezte magát. Kortársai iránti fokozódó figyelme hatásosan szemlélteti, hogy az önállósodó fiatalember mindenekelőtt a saját nemzedékének ígéretes szerzőit karolta fel. Jókai Mór mellett akkoriban még Bérczy Károly, Beöthy László, Tóth Endre és Vas Gereben is ilyennek számított. Ízléses küllemű könyveiket - és általában mindazt, ami Számvald nevével hagyta el a nyomdát - az olvasók és a kritikusok egyaránt tetszéssel fogadták. Múlhatatlan érdemeket szerzett azzal, hogy 1855-ben kiadta Vajda János első önálló könyvét, a Béla királyfit, egy év múltán pedig előfizetői lista nélkül jelentette meg a Költemények című kötetet. Hálájának nyilvánosan is hangot kívánt adni a költő, amikor a Magyar Sajtóban tudatta olvasóival, hogy a „szerzőt e versekért illően honorálta is. Számvald a kiadók fehér hollója, ki irodalmunk iránt, kiadó létére, több hazafiúi, mint kiadói részvéttel viseltetik; előtte az ügy és a műbecs képezik a döntő szempontot, s e tekintetben - ismerős levén a világirodalommal - önálló ismerettel bír”. Vajda János hálás megnyilatkozása mindenekelőtt azért fontos, mert egyik kötetének címlapján sem szerepel Számvald neve. S ez pedig igazolja a feltevést, hogy nem véglegesíthető az általa kiadott - ma már többségükben újrakötötten kézbe vehető - könyvek listája. Egyértelműen csupán azok sorolhatók ide, amelyek címlapján szerepel a neve, kiegészítve mindazzal, aminek a megjelenését a kortárs dokumentumok ugyancsak a tevékenységéhez kötnek.
Mindeközben periodika- és lapkiadás is foglalkoztatta. A Csengery Antal és Kemény Zsigmond szerkesztésében megjelenő sorozat, A Magyar Nép Könyve első füzetét 1854 májusától hirdette. 1855-ben Hölgyfutárnak és a Budapesti Viszhangnak [így!] egyaránt a kiadója volt, és még ugyanebben az évben egyik alapítója a bécsi Magyar Sajtónak.

Az ötvenes évek közepén a buzgó és élelmes Számvald pályája felfelé látszott ívelni; csillaga legfényesebben 1855-ben ragyogott. Azon a farsangon egyik szervezője volt az Európa szálloda táncvigalmainak, és a saját otthonában tartott estélyek is nevezetes eseményeknek számítottak. Egészen 1856 kora őszéig, amikor is váratlanul csődbe ment.
Nem egyértelmű, hogy szélhámos volt-e Számvald, vagy a buzgalma okozta vesztét. Hátrahagyott lapjainak egyike, a Hölgyfutár az utóbbit sejttetve mentegette, mondván, „szerződött, kölcsönzött és pénzelt mindenféleképpen”, illetve „véletlen bukás”-ról beszélt. Egyelőre kérdéses, hogy mindez egészen pontosan mit jelenthetett. A rendőrségi iratokat áttanulmányozó Angyal Dávid is csupán annyit állapíthatott meg sommásan, hogy „a korsó addig járt a kútra, amíg eltört. Számvald 1856. szeptember 20-a körül elszökött Pestről. Állítólag hamis váltókat hozott forgalomba. Vagyonára szeptember 27-én elrendelték a csődöt. Ez a szökés nagy feltűnést keltett”. Ács Tivadar forrás nélküli közlése szerint Számvald egy ideig Hamburgban és Berlinben tartózkodott, majd Londonban telepedett le. Nevét Julius H. Stahelre változtatta.

Stahel-Számvald Gyula 1859-ben tűnt fel az Egyesült Államokban, ahol rövid ideig New York-i lapok, a Belletristische Zeitung, majd az Illustrated News munkatársaként tevékenykedett. (Pivány Jenő szerint az előbbiben „ein Deutsch-Ungar” szignóval publikált.) A polgárháború kitörésekor a 8. New York-i - jobbára német anyanyelvűekből felállított - önkéntes gyalogezred alezredese lett. 1861 májusában lépett uniós katonai szolgálatba, és már július 21-én részt vett az első Bull Run-i ütközetben. Ezért augusztus végén ezredessé nevezték ki, és rábízták a fővárost védő nehéztüzérség megszervezését, amiért november 12-én vezérőrnagyi rangot kapott. 1862. június 8-án a Shenandoah Valley védelmét irányította a Cross Keys melletti ütközetben, augusztus végén - a második Bull Run-i csatát követően - pedig megint ő fedezte az északiak visszavonulását. A második tábornoki csillagot 1863. március 14-én varrathatta az egyenruhájára, és a fővárost védő lovas hadosztály megszervezésével bízták meg. Stahel később lovassági parancsnokként harcolt Antietem és Gettysburg mellett.

Bő fél évvel a gettysburgi ünnepséget követően, 1864. június 5-én a virginiai Piedmontnál hajtotta végre legismertebb haditettét, melynek során súlyosan megsebesült. Szétroncsolódott bal karja csak hosszas gyógykezeléssel jött rendbe, és a felépülése után már nem tért vissza a harctérre. 1864. november 17-től 1865. január 6-ig a Közép Hadszíntér katonai bíróságának elnöke volt Baltimore-ban. Február 8-án szerelt le. Katonai pályafutása elismeréseként megkapta az USA legrangosabb katonai kitüntetését, a Congressional Medal of Honort.
Leszerelése után Stahelt yokohamai (1865-1869), később oszakai és hiogoi konzulnak (1877-1884), végül pedig sanghaji főkonzulnak (1884-1885) nevezték ki. Közben előbb egy csatornahajózási vállalatot igazgatott, majd az USA nyugati államainak bányászati kutatásait felügyelte. Miután végleg otthagyta a külügyi szolgálatot, egy New York-i életbiztosítási társaság főtisztviselőjeként vonult nyugalomba. Pivány Jenő szerint cége „megbízásából kétszer, 1900-ban és 1902-ben körülutazta a földgolyót, s szervezte távol-keleti üzletét”. Szintén Pivány Jenő 1913-ban megjelent írásában olvasható, hogy „a millenniumi ünnepségek alkalmával >inkognito< meglátogatta Magyarországot, és [...] igen büszke volt Magyarország tüneményes haladására”. Mindezt személyesen hallhatta tőle, további részletek - például, hogy felvette-e a kapcsolatot a családjával - azonban nem ismeretesek. Bizonyos, hogy Amerikában sosem nősült meg; talán még a közvetlen környezete sem tudta, hogy feleséget és gyermeket hagyott Magyarországon.

Julius H. Stahel, vagyis a magyar Számvald Gyula 1912. december 4-én egy New York-i szállodában szívroham következtében halt meg. Hamvait két nappal később temették el; koporsójára az elnök is küldetett koszorút. Utóbb gránit obeliszkkel díszített sírja a washingtoni Arlington Nemzeti Temetőben található.
Vasváry Ödön szerint a „25525 dollárnyi hagyatékának nagyobb részét gazdasszonyára, egy Claudine L. Hammel nevű nőre hagyta, kisebb része pár barátjának és Magyarországon élő féltestvéreinek jutott”. Kitüntetései a Magyar Nemzeti Múzeumban, iratai pedig az Országos Levéltárban találhatók.