Catholic cultural magazine
Keresztény kulturális havilap

Bács Béla János
hŰNEK LENNI

 

A Jelenések könyve 2. fejezetének 10. verse a Szent István Társulat fordításában így szól: „Légy hű mindhalálig, és neked adom az élet koszorúját", a Békés-Dalos Újszövetség szerint: „Légy hű mindhalálig, s neked adom az élet koronáját". Hűnek lenni, mindhalálig. Ezt (is) üzeni a Lélek az egyháznak a Jelenések könyvében, ezt üzeni az örökkévaló, az „első és az utolsó" (Jel 2,8). Hű maradni a „szorongattatások" (Jel 2,9) és a fogság idején, hűnek maradni a próbatételek közben. Tehát hűnek maradni földi létünk egész ideje alatt, mindhalálig.

Aki az első és az utolsó, kéri ezt tőlünk, az első, akitől elindultunk, az utolsó, akihez reményeink szerint visszatérünk. Ő adta meg nekünk a földi élet lehetőségét, annak szépségeivel és gyötrelmeivel együtt. Útra indított ebbe a világba, amelyben sebeket kapunk, de ahol az is megadatik nekünk, hogy a gyógyulás csodáját is megtapasztaljuk. Ez idő alatt több-kevesebb örömben és bánatban is lehet és van részünk. Átélhetjük a szeretet és a félelem harcát lelkünkben. Úton vagyunk életünk pályáján.

De mit jelent hűnek lenni? Kihez, mihez kell hűek maradnunk?

Ígéretek, fogadalmak, eskük - gesztusok, amelyekkel a társadalomba szerveződött ember rendet, átláthatóságot és kiszámíthatóságot akar teremteni. És valóban az ígéretek, a fogadalmak, az eskük képezhetnek jelentős emberi értéket, társadalomszervező erővel bírnak, amire építeni lehet, működő rendszert lehet fenntartani a segítségükkel. De a fenti ígéretben elhangzott hűség esetén ennél többről van szó. Ez a hűség több annál, hogy nem szegjük meg valamelyik eskünket. Eskünket, amelyet annak ellenére megtettünk, hogy hallottuk, tudtuk, elég lenne, ha beszédünkben az igen igen, a nem pedig nem lenne, mert ami ezen felül van, az a gonosztól való (Mt 5,37). Mégis esküdözünk, fogadkozunk, mintha bármink is lenne, amivel Isten előtt garanciát tudnánk vállalni kijelentéseinkért.

Hűnek lenni tehát más dimenzió, mint minden áron kitartani egy személy, egy terv vagy egy elképzelés mellett. A hűség a hitelesség felségterületén van otthon. Hű az, aki hitelesen őrzi arcát, amellyel őt az Úr földi útjára küldte, és amelyet számon kérnek majd az angyalok a mennyország kapujában.1 Az az arc útközben majd sebhelyessé válhat, lehet örömtől ragyogó, esetleg fájdalomtól görcsbe ránduló, aszerint, hogy ki hogyan halad át földi életén. De álnokká nem szabad válnia. Az a hűtlenség jele lenne. Hűtlenség önmagához és a Teremtőhöz.

Ha már sok-sok álarcot viseltünk vagy nagyon hosszú ideig hordtuk, s megszoktuk azt, ha kényelemből vagy gyávaságból már sajátunknak tekintjük, akkor valami valahol elcsúszott. Tévútra tértünk. És menet közben talán a lehetőséget sem vettük észre, nem érzékeltük a megfelelő időpontot és élethelyzetet arra, hogy megtérjünk, azaz visszatérjünk arra az útra, melyet számunkra az Úr megálmodott. Mindeközben elmulasztottuk vigyázni arcunkra, az arcra, amelyet képmására teremtett.

Van eset, amikor ahhoz, hogy a földi élet útvesztőjében hűek maradjunk az Úrhoz, ki kell lépnünk a jól megszokott komfortzónánkból, annak fogságából, és fájdalmat vállalva is változtatnunk kell élethelyzetünkön, hogy ne legyünk többé részesei egy olyan rendszernek, amelyben nem lehetünk önmagunk. Akkor sem, ha abba önként léptünk be egykoron. De az is lehet, hogy csak fel kell emelnünk tekintetünket, hogy újra tisztán lássunk, és ezáltal új, eddig ismeretlen távlatok nyíljanak előttünk azon a helyen, ahol állunk. És az is előfordul, hogy hűségünket éppen azzal bizonyítjuk, hogy a legnagyobb krízis idején is kitartunk, a fájdalmak, a kilátástalanság és az értelmetlennek tűnő hétköznapok közepette is. A próbatételek ideje ez. Sokan választják, hogy helyben maradnak, földre szegezett tekintettel, miközben azt mondják, nem jó ez így nekem, nem vagyok a helyemen, de vállalom másokért: gyermekeimért, idős szüleimért, örök hűséget esküdt szavamért. Kívülről nem ítélhető meg maradéktalanul egyetlen élethelyzet sem, és a személy, akinek határoznia kell a próbatétel idején, nem ítélhető el választása miatt. Ha nem is mondja ki hangosan, ő már most számot ad arról, hogy döntésénél mi nyomott jelentősebben a latban: önként és szeretetből vállalt áldozatot hozott, vagy önsajnálatba és képmutatásba bújtatott szerep az, amit vállal. A döntés helyességének próbaköve: hűen őrizte-e közben arcának leghitelesebb isteni vonását? Az igazi számadásra akkor kerül sor, amikor a földi fény utolsót villan és az örök világosság felsejlik. Jobb esetben ekkor tűnik fel az élet koszorúja vagy koronája, mely a megjárt pályát betetézi. Az egyik fordításban az ókori sport világából vett babérkoszorút ígéri nekünk a Lélek, a másik szerint a koronát, a legfelsőbb státust, amit egy társadalomban az ember elérhetett. Mindkét fogalom arra utal, hogy nem hiábavaló az út azok számára, akik mindhalálig hűek maradnak. Ők kiteljesedett életre számíthatnak az örök hazában.

De addig itt van dolgunk. Magunkkal és embertársainkkal, akiket hosszabb-rövidebb ideig ránk bízott vagy mellénk rendelt az Úr. Közben felismerjük-e még magunkat, igazi arcunkat, cselekedeteinkben, lelkünkben táplált reményeinkben, gyümölcsöző képességeinkben? Tévedéseink vagy árulásunk után képesek vagyunk-e felindítani magunkban a bánatot, bocsánatot kérni és újrakezdeni? Felismerjük-e a Teremtő akaratát az élet kihívásaiban? Megfelelő-e a szemléletünk és a hozzáállásunk a ránk váró feladatok elvégzéséhez azon a helyen, ahol éppen vagyunk? Talán két úrnak akarunk egy időben szolgálni? Vagy függetlenül attól, hogy hol tartunk az úton, arcunkat őrizve, mindig csak egynek?

Az egynek. Akinek neve: szeretet.

 

Jegyzet

1 Az úton ránk leselkedő veszélyekről az Omega együttes is tud: „Arcunkon az idő, saját képét hívja elő, és az angyalok végül nem ismernek ránk".

 

Keresés a Katholikos oldalain