Catholic cultural magazine
Keresztény kulturális havilap

Cselényi István Gábor
a TELJES LEBORULÁS

 

Konferenciák, sőt tévéviták kereszttüzébe került napjainkban az eucharisztia. A nyugati egyházon belül két irányzat ütközik: a vétel pillanatára összpontosító úrvacsora-szemlélet és a maradandó jelenlétet feltételező szentségimádás, amely láthatóvá kívánja tenni az oltáriszentség titkát, sőt kiviszi azt az utcákra, terekre, mintegy demonstrációt szervez köré (gondoljunk csak az úrnapi körmenetekre). De valahogy kikerült a képből a keleti szertartás vallomása.

Kelet talán jobban őrzi az eucharisztia titok-jellegét. Nem látni és láttatni akarja Jézus testét és vérét, sőt inkább elrejti, elfátyolozza azt. A liturgiában a szerzés igéi zárt szentélyben hangzanak el, bezárulnak a királyi ajtók, sőt függöny is eltakarja a szemek elől a betekintést. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne lennénk tudatában annak, hogy Krisztus személyesen van jelen a kenyér és a bor színe alatt. Akárcsak a nyugati szertartás, a keleti is világossá teszi: az áldozás részesedés „a te legtisztább testedben..., drága véredben".

Ehhez a központi igazsághoz azonban másképp közelít Kelet. Nagyböjtben, amikor hétköznapokon nem zajlik eucharisztikus liturgia, és mintegy ezzel is böjtölteti Kelet a híveket, felcsendül egy sajátos szertartás, az ún. „előszenteltek", vagyis az előre megszentelt áldozatok liturgiája, amely (alkonyati zsolozsma keretébe ágyazott) ünnepélyes hódolat az eucharisztia előtt, amelyet egy korábbi szentmiséről a szentségházban őriznek, és aztán áldozás, hálaadás, a szó eredeti értelmében: eucharisztia.

Ebben a szertartásban mutatkozik meg, Kelet hogyan is hódol a nagy titok előtt: az ünnepélyes menetben körbehordozott szentség előtt a pap (és segédlete) többször is földre borul. Ez az ún. proszkünészisz, a teljes leborulás. Nem csak főhajtás, nem is csak metanoja (meghajlás) ez, hanem teljes hódolat. Meglepő, de a szó a künosz (kutya) szóból származik. Tehát mint ahogy a kiskutya odajuhászodik gazdája elé, úgy borul a szertartást végző a titokzatosan jelen lévő Úr Jézus elé.

Olyan pillanat ez, mint amilyen a napkeleti bölcsek hódolata volt, akik Betlehemben „meglátták a gyermeket, anyjával, Máriával, és leborulva hódoltak neki, aztán fölnyitották kincsesládájukat és ajándékokat adtak át neki: aranyat, tömjént és mirhát" (Mt 2,11). Mi is megnyitjuk szívünket-lelkünket az immár áldozattá lett Krisztus előtt. És olyan pillanat ez a proszkünészisz, mint amilyen a papszentelésben zajlik, amikor ugyancsak teljes leborulásban adja át magát a szentelendő Krisztusnak, a Főpapnak. Vagy leginkább olyan ez, mint amiről a Jelenések könyve beszél: „Az angyalok mind körülfogták a trónt, a véneket és a négy élőlényt, arcra borultak a trón előtt és imádták Istent." (Jel 7,9). Ebből a szinte megsemmisülésig haladó hódolatból fakad a bárány és áldozata előtti imádás.

Igaz, bezárulnak az ajtók. De ebben a találkozásban most kitágulnak a templom belső terei. Nemcsak a pap vagy a nép végzi a liturgiát, hanem a mennyeiek is: „Az égi erők láthatatlanul velünk szolgálnak". „A dicsőség királya vonul be; a titkos áldozat angyaloktól körülvétetik."

Kelet nem annyira látni, mint inkább ízlelni szeretné az isteni irgalmat. „Ízleljétek és lássátok, mily jó az Úr!" - énekeljük ezen a liturgián, az áldozás folyamán. Nem egyszerűen valamilyen „tárgyról" van szó, amelyet megfoghatunk, körültapogathatunk, hanem valakiről, Krisztus feltámadt valóságának megtapasztalásáról, az ő üdvösségszerző titkaiban való részesedésről. Az elkezdett örök életről.

 

Keresés a Katholikos oldalain