Catholic cultural magazine
Keresztény kulturális havilap

KÖNYV
a LEGINKÁBB EMBEREK
Eberhard Schockenhoff: Elszántság és szembeszegülés.
A vértanúk életének tanúságtétele

 

Eberhard Schockenhoff azon német papok közé tartozik, akik hivatásukat nem csupán az oltár asztala mögül gyakorolják, hanem egyetemi fórumokon is hirdetik azt, amire felesküdtek, és amiben meggyőződésesen hisznek, valamint a néha gyarlóságokat elkövető, ellenben javulni vágyó ember fülébe is bele próbálják csepegtetni a jóság isteni mivoltát, de a tudást is, amit olvasmány- és autentikus hallomásélményeikből szereztek. A szerző morálteológus professzor a freiburgi egyetemen; legfrissebb, „nagy" jelzővel is ellátható művének címe: Elszántság és szembeszegülés. A vértanúk életének tanúságtétele.

Igencsak nagy feladat egy letűnt kor adatait, történelmét szemlélni és tanulmányozni azzal a szándékkal, hogy ezt bizonyos szempontok révén összekapcsolhassa a jelen társadalom elsősorban vallási, de ugyanakkor - mivel nem egészen leválasztható - társadalmi, politikai és gazdasági jellegzetességeivel. Eberhard Schockenhoff márpedig erre a mély megfontolásokat igénylő feladatra vállalkozott akkor, amikor a vértanúk korát (1-3. század) a ma társadalmával hasonlítja össze olyan szempontból, hogy az olvasónak szembetűnjön: nem csupán az első századokbéli emberek estek áldozatul egy-egy teóriának, hanem a huszadik és huszonegyedik század embere is ki van téve a mártírság lehetőségének. A már szentté avatott II. János Pál pápa mondása, amely e kötet alapgondolata, tendenciózusan fejti ki a jelen történelmének egyik alapvető jellemvonását - ő ugyanis a huszadik századot a vértanúság, valamint a vértanúk századának nevezte. Meglehetősen bizarrnak tűnhet ez a kijelentés a modern kori ember számára, aki a vértanúság kapcsán nagy valószínűséggel az első keresztények áldozatos, tudatos és önként vállalt halálával asszociálja a fogalmat, nem pedig a ma jelenének olykor nagyon is drasztikus valóságával, ahol ugyanúgy megölnek valakit azért, mert keresztény mivoltát megvallotta (lásd például: szíriai keresztények helyzete és az iszlám állam „közreműködése").

A könyv első oldalain a szerző meghatározza mindazt, ami kötete alapvető fogalmaiként számon tartható: a mártírság manapság az erőszakos terrorista cselekedetek legitimálásának elősegítésével van kapcsolatban, tehát eredeti jelentése nagymértékben kibővült. A kereszténység különböző korszakaiban azonban más jelentéssel volt lefedve a vértanúság eszménye: olyan módon is lehetett valakiből vértanú, ha a keresztes hadjáratok valamelyikében részt vett vagy közreműködött az eretnekek „lebuktatásában", s így szemben áll az iszlámmal, ahol a vallási kultúra csak akkor engedi meg az ember elleni erőszakot, ha az Isten ügye miatt folyik, valamint harc legtöbb esetben a politikai támadások ellen alakulhat ki. Ezt nevezhetjük radikális megnyilvánulásnak, s ezzel párhuzamosan magyarázható a dzsihádok léte is, amelyeknek keretén belül elsősorban önmagukat, másodsorban a politikai támadásokat kell legyőzniük.

Eredetileg tehát a mártírium az erőszakos halál elszenvedését jelentette, a huszadik századra viszont a mártírság fogalmát a politika igyekszik kisajátítani hamis elgondolásokkal, például olyan módon, hogy elmossa az áldozat és a delikvens közötti különbséget, és erőszakos és brutális terrorcselekményekkel erősíti magát. Jellemző az is, hogy a jelen társadalmában számos keresztény félénken, bizonytalanul, megalkuvásokkal teli életet él, ami szöges ellentétben áll mind a háborús területeken élő és kereszténységüket vállaló emberek életmódjával, mind az első századokbéli hithű keresztények külsőleg szomorúan, belsőleg viszont a halált boldogságtudattal vállaló magatartásával.

A szerző alaposan kifejti, hogy a hit keresztény értelmezése szerint a vértanúk azok, akik igazi módon élik vallásosságukat, sőt, mi több: ők a leginkább emberek, teljes értékűek, akik már nem is maguknak, hanem Krisztusnak/ Krisztusban élnek (vö. Gal 2,20). Péter apostol, későbbi apostolfejedelem vértanúságából kiindulva szépen kielemezhető az, ahogyan a vértanúk ilyen mértékű áldozatvállalása létrejön. A hagyomány szerint ugyanis Péter Rómát a Via Appián kényszerült elhagyni, azonban szembetalálkozott Jézussal, akitől megkérdezte: Quo vadis, Domine? Jézus válasza: megy, hogy újra megfeszíthessék. Ebből az epizódból adódóan jól érthető a vértanúk és Krisztus együtt-szenvedése vagy az a tény, hogy ezek az emberek örömmel, mosolyogva, megnyugodva mennek a halálba.

A koncentrációs táborok túlélőinek beszámolójából hangzanak el olyan információk, amelyek a vértanúk belső megnyugvását közvetítik, és az imádkozó papot látva mintegy a többi rab is erőt nyer: „Imádkoznak. Figyelem őket. valahogy nagyon elmélyültnek látszanak. (...) És még arra is van erejük, hogy mosolyogjanak." Egy másik szemtanú, aki együtt élte át Edith Stein elszállítását AuschwitzBirkenau táborába, szintén arról számolt be, hogy társa rendkívüli nyugodtságot sugárzott, mi több, nem is saját halála miatt aggódott: „Amikor a szenvedésre gondolt, amit előre látott, nem a sajátja foglalkoztatta, emiatt nagyon is nyugodt volt, hanem arra a szenvedésre gondolt, ami a többiekre vár" (74.).

Szent II. János Pál pápa a Tertio millennio advenientes kezdetű apostoli levelében fejti ki azt a tézisét, amelyet már említettünk: ma a vértanúk századát éljük. Eberhard Schockenhoff véleménye szerint ellenben a mából hiányzik egy olyan teoretikus mártírteológia létrejötte, amely jelentősen túlmutatna az egyháztörténészek meglehetősen szűkös írásain és alapelvein, ahol mintha esettanulmányokat olvasnánk: pontokba vannak szedve az áldozat életének fontosabb eseményei, Krisztus-hitének mértéke, valamint az, hogy a vértanúságot milyen módon élte át. A huszadik század egyik legjelentősebb és legtöbbször emlegetett vértanújaként egyértelműen Maximilian Kolbe lengyel származású papot jelölik, hiszen ő volt az, aki egy szegény és sokgyermekes családapa helyett önként vállalta az éhségbunkert, s akit 1982-ben áldozatvállaló tettéért szentté avatott II. János Pál pápa. Ő nevezte a szeretet vértanújának is: „Az a halál, amit valaki szeretetből szenved el testvére helyett, hősies cselekedet. Ő maga mint a koncentrációs tábor foglya a halál mezsgyéjén egynek a négymillióból érvényre juttatta az élethez való jogát, ami egy ártatlan embert megillet" (120.).

A mártírteológia és a klasszikus leírások között helyezkedhet el az a részletes ismertetés, amellyel a szerző mintegy megajándékozza az olvasót: jelenkori vértanúk utolsó napjait veszi számba, tüzetesen kifejtve, hogy ezek az emberek hogyan készülnek a tudatosan vállalt halálra, hogyan várják a gonosz politikai erők lesújtását, ugyanakkor lelkiállapotukra is kitér: „Biztos . nagyon nehéz meghalni, és ennyire tudatában lenni annak, hogy meghalok. (...) A halál akkor is nehéz, és a halállal szemben mindig egyedül maradunk." A félelem tehát mondhatni mindig jelen van a halálra készülők esetében, ugyanúgy, ahogyan a szomorúság és a kialakult helyzet valóságosságának elfogadása vagy elfogadni-nem-tudása: „még az én helyzetemben is mindegyre elfelejti az ember, mert a test nem akarja tudomásul venni" (68-69.).

A II. vatikáni zsinat (1962-1965) ugyancsak igyekezett olyan módon meghatározni a mártíromság mibenlétét, amely megállhatja a helyét a mai, mondhatni Isten nélküli világban is. A zsinat kifejti, hogy az üldözés és szenvedés mindig is gondot jelentett az egyház életében, rányomta bélyegét a keresztény történelemre, s emiatt a ma emberének is készen kell állnia arra, hogy életével bármelyik pillanatban tanúskodhasson Krisztus mellett az emberek előtt - még abban az esetben is, ha a szó szoros értelmében vett vértanúságot nem kényszerül vállalnia. A Lumen gentium kezdetű zsinati dokumentum ugyanakkor azt is meghatározza, hogy a vértanúság különleges ajándék, a szeretet legnagyobb próbája is, amelyet a nagybetűs Szeretet mér az egyes emberre.

A vértanúság meghatározására találunk különböző elhatárolásokat például az egyházatyák részéről vagy egyes mártírok életrajzíróinak a tollából: eszerint két formája ismeretes az efféle áldozatvállalásnak: békeidőben a rejtett és az üldözések közepette a nyilvánvaló hitmegvallás, továbbá Nagy Szent Gergely a vértanúságot ugyancsak két részre osztja: in mente, azaz a lélekben és a belső életvitelben véghezvitt magatartás, valamint az in mente simul et actione, vagyis a külső cselekedetekkel is megpecsételt vértanúság. Szent Ágoston úgy határozza meg a vértanúk mibenlétét, mint akik nem csupán a kínzás miatt, hanem azért lettek mártírok, mert önként és tudatosan felvállalták Isten iránti szeretetüket, odaadásukat. Karl Rahner szerint a vértanúság eleve két síkra osztható: egyrészt vallási áldozatok azok, akik hitükért halnak meg, másrészt vértanúk lehetnek azok is, akik valamilyen erkölcsi magatartás végett kerülnek bitófa alá.

A mártíromság történetének hosszas áttekintése után a szerző áttér a jelenben végbemenő szándékos, vallás miatti vértanúságok elemzésére, szóba hozza a szíriai és iraki keresztényüldözéseket - ez a vészjósló szituáció mutatja, hogy a vértanúság lehetősége mindig fennáll korszaktól függetlenül, azonban az is bizonyos, hogy ebben a században a vértanúság fogalma eltolódott az élet vallási területéről a társadalometikai területre, és már nem a lélekkel való megélés van a középpontban, ahogyan ezt Dietrich Bonhoeffer is megfogalmazta: „A vallás a 19. és 20. század pszichéje számára egyfajta wellness-szoba szerepét tölti be, ahová az ember néhány órára szívesen visszavonul" (152-153.). Ugyanakkor kifejti, hogy egy vallásosságát mélyen élő keresztény ember számára nincs annál nagyobb megpróbáltatás, mint a teljesen e világi létben való elhelyezkedés, hiszen Isten innen csaknem egészen visszahúzódott.

Egy következő fejezetben arról van szó, hogy az ökumenizmus keretén belül beszélhetünk-e, és ha igen, milyen módon a vértanúság eszmei alapjairól. Tulajdonképpen azt kell mondanunk, egy ilyen nagy mártíromsági aktus volt a huszadik század holokausztja, ahol nemcsak a másfajta nemzetiségű, zsidó vagy csupán nem-árja emberek élték át a hatalom őket meg nem tűrő visszaéléseit. Ez mindenképpen hozzátartozik a zsidóságban jelen levő vértanúság fogalmához, ugyanakkor a kereszténység felelősség terhe is benne foglaltatik. E fogalomkör mintegy beszűkülni látszott az évszázadok során olyan értelemben, hogy csupán azokat tekintjük vértanúknak, akik keresztény hitük miatt üldözést, majd erőszakos halált szenvedtek el; ezzel a meghatározással kizárjuk azokat, akik például filozófusi mivoltukból kifolyólag saját meggyőződésükért halnak meg, akikre külső hatalmak, legtöbbször az inkvizíciós mozgalom rányomta az eretnek jelzőt, ugyanúgy máglyára küldve őket, ahogyan a keresztényeket lökték az oroszlánok elé. Mégsem nevezzük őket vértanúknak, mert mégiscsak eretnekek voltak, s nem katolikus álláspontokat képviseltek. Ebből látható, hogy a vértanúság fogalmát egyrészt vagy kibővítve - saját ideológiájukért meghaló emberek -, vagy beszűkítve - vértanú az, aki keresztény hitéért hal meg - határozzák meg a kutatók. Eldöntendő kérdés marad továbbra is, hogy vértanúknak tekinthetőek-e azok, számos esetben ápolók, akik Isten és emberek iránti szeretetükből kifolyólag - és egyes álláspontok szerint ez már elég is a mártíromsághoz - áldozatául estek például egy vírusnak, amit egy betegtől kaptak el, különböző terrorcselekményeknek, amelyek az embereken való segítés közben érték őket.

A könyv utolsó részeként Gárdonyi Máté tanulmányát találhatjuk a magyar vértanúk felsorakoztatásával, életük és haláluk elemzésével: Salkaházi Sára, Slachta Margit, Apor Vilmos, Romzsa Tódor, Mindszenty József, az erdélyiek, partiumiak közül Scheffler János, Bogdánffy Szilárd, Márton Áron püspök. A kérdés itt az, hogy e kortársak hogyan gazdagítják az őskeresztény korban kialakult vértanúság képének századunkbéli magyar lenyomatát? Ki lehet ma vértanú?

(Fordította: Lukács József, Vigilia Kiadó, Budapest 2016; eredeti nyelven: Entschiedenheit und Widerstand. Das Lebenszeugnis der Märtyrer, Verlag Herder, Freiburg 2015.)

Lengyelfi Emőke

 

 

Keresés a Katholikos oldalain