Catholic cultural magazine
Keresztény kulturális havilap

Lakatos Fleisz Katalin
aNDREI PLEȘU SZELLEMI SÉTÁI

A szerző Nagykárolyban született, egyetemi tanulmányait magyar szakon végezte. Néhány évig Finnországban kutatott, majd a debreceni egyetemen 2013-ban védte meg doktori dolgozatát. Jelenleg a kolozsvári Szent Mihály plébánián dolgozik.

Mintha keskeny mezsgyén járnék

Andrei Pleșu az a típusú alkotó, akinek könyveit néhány évtized távlatából is érdemes kézbe vennünk. Sőt megkockáztathatjuk az állítást: mondanivalója talán a következő generációk számára sem lesz idejétmúlt. Ennek egyik oka minden bizonnyal az, hogy Pleșu filozófusként egy olyan rokonszenves gondolkodói pozíciót foglal el, amelyből nem egy nagyszabású szellemi építmény megalkotásán fáradozik, inkább a dolgokban való termékeny szétszóródásban lehet őt tetten érni. Életünk jelenségeit egy gazdag fénytörésű optikán keresztül szemléli.

Ezt a gazdag fénytörésű optikát lehet felfedezni a rövidke bejegyzéseket, elmélkedéseket tartalmazó Tescani naplóban. Érezzük, egy-egy jelenség, élmény kapcsán kifejtett rövid gondolatai nemcsak elmondanak, kinyilvánítanak, de ugyanúgy hallgatásba is burkolóznak. Töredékek, széljegyzetek. Pleșu számára viszont a töredék nem kevesebb, mint az alkotás egyetlen illő, adekvát formája.

Maga a teremtmény, az ember sem más, mint töredék, mivel a Logosz részecskéje, átmeneti lakhelye Pleșu szerint. Egyik naplóbejegyzésében így vall: „Öntelt és mesterkélt dolog pillanatnyi kiterjedésű alámerüléseinket rendszerszerű értekező beszéddé alakítanunk. Önteltség, mivel azt, ami egész, az előrehaladás módszerével, az egymás után logikájával kívánja átfogni, holott az meghamisítja egész természetét. (...) A (látható és láthatatlan) világ koherenciája más természetű, mint egy rendszeré."1 Még a teológiai szöveg is csak töredékként gondolható el: „mint szöveg-sziget az isteni hallgatás vizein".2 Ehhez a képhez híven a Tescani naplóban megfogalmazott gondolatok is felfoghatóak szövegszigetekként valami nagy-nagy hallgatás vizeitől körülvéve.

Milyen is ez a saját töredékességével tisztában levő, rokonszenvesen alázatos látásmód? Elsősorban rebbenően érzékeny, saját személyiségét is felvállaló, játékba hozó. Egyszerre fogékony a dolgok egyediségére,3 de az egyediségben mindig valami többletet, valami általánosat is lát. Ez a többlet a hirtelenváratlan kapcsolódásokban érhető tetten. A hirtelen-váratlan átcsapások, az asszociációk termékeny vibrálásai a metafora logikáját idézik. Ahogy például a felhők („az ég testszíne") analógiás kapcsolatba kerülnek a kinyilatkoztatás szövegeivel, „amelyek Istent közelebb hozzák, »testet adnak« neki, »mozgatják«".4 Vagy ahogy az őszi napfény a megismerés metaforája lesz. A szellem simogató érintését az ősz ragyogásában meglát-ni-megérezni5 - a Tescani napló ilyen és ehhez hasonló ihletteli pillanatokat rögzít. De megkockáztathatjuk, Pleșu látásmódjának lényegét sűrítik magukba ezek a rövidke bejegyzések. Egy Pleșu által használt metaforával élve olyan keskeny mezsgyék, ahonnan a dolgok egyidejűségükben látszanak. Ahogy a hegyoldalra kapaszkodva a szem körülnéz: egyik irányban metszően téli táj, másikon telt, rézvörös alkonyat. A transzcendenciára nyitott szem látása ez, amely korántsem csak a hitélményeket jelenti. Olyan rácsodálkozó pillantás, amely a látszólag jelentéktelen apróságokban is képes valamilyen nagyszerűt felfedezni.

Andrei Pleșu szárnyaló gondolatfutamai alapján némileg ezoterikus, misztikus szerzőnek tűnhet, de pontosítsunk: mégsem az. Nem ködös fejű, emóciókban lubickoló hitélmény az övé. Nem egy írásában teszi szóvá a hit és ráció „barátságát", azt tulajdonképpen, hogy az Istennel való kapcsolat igenis igényli a tudás, a szellemi elmélyülés közvetítő útját. Ezért formál ironikusan görbe tükröt arról az értelmiségi hívőről, aki a templomba betérve minden könyvekből szerzett tudását elfelejti, úgy gondolván, hogy a hit útja csakis az érzelmi közvetlenség, a szív útja lehet. Aktív közéleti emberként Pleșu egy pillanatra sem hanyagolja el a distinkciókat teremtő, értékorientáló értelmiségi szerepét. Például amikor az elit szerepének újragondolását végzi el.6 Vagy amikor látleletet ad napjaink „bűnös értelmiségijéről", az önelégült, saját világába bezárkózó, transzcendens érzék híján levő embertípusról, de ugyanúgy a klérus tagjait vagy a hitet maga mesterkélt egyszerűségében mímelő rusztikus hívőt sem kíméli. Metszően találó portréiban sokan - akár mi is - magunkra ismerhetünk.7

Angyalok a térközben

Pleșu szellemi, ha úgy tetszik, racionálisan érvelő látásmódjára épp az egyik „legezoterikusabb" témájú könyvét, az Angyalok címűt hozhatjuk fel példaként.8 Azt a kötetét, amely akár egy nem hívő számára is érdekfeszítő, igazi szellemi kuriózum lehet. Ahhoz viszont, hogy ezt bizonyítsuk, szükséges egy, a térről szóló elméleti kitérőt tennünk. Már csak azért is, mert Andrei Pleșu mélyen térszerű gondolkodásmódját érhetjük tetten általa.

A térnek mint a kultúratudományokban élő gondolkodási állandónak hatalmas hagyománya, története van. A térelképzelése sokat változott az idők folyamán. Napjaink humántudományos diskurzusainak térhez való viszonyulása abban foglalható össze, miszerint az ember és a világ között nincs üres tér, a tér nem megismerésünk a priori feltétele - ahogyan Kant gondolta. Heideggerrel szólva inkább azt mondhatjuk, hogy a tér maga is sokalakú, szüntelen változásként, kimeríthetetlen mélységként mutatkozik meg. „A tér elől nincs kitérés valami más felé. Az, ami a tér sajátja, önmagából kell megmutatkozzék" - mondja Heidegger.9 Saját személyességünktől független, vizsgálat tárgyává tehető tér nem létezik. Mindez azt jelenti, hogy maga a személyesség is eredendően viszonylatokban feloldódó-szét-szóródó entitás, hiba volna valamiféle objektivitással szembenálló szubjektivitást tételezni.

Ez az alapállás viszont azt jelenti, hogy felértékelődik a közöttiség, a térköz problémája, mert a világot értelemmel felruházó ember a saját helyét ebben a folyton változó, nem rögzíthető térközből - nem-helyből - kell pozicionálja. Hogy mennyire felszabadító, ugyanakkor az embert magára hagyó alapállás ez, a tükör, a képi, a képzeletbeli, összességében a metafora ösztöne árulja el, amely egyúttal az irodalom, a fiktív birodalmak hajtóereje. A tükrözés, a képzeletbeli, de mindenfajta szimbolikus gondolkodás ebből a térközből él, ahogyan - a Biblia, az egyházatyák, valamint görög és távol-keleti filozófiai szövegek alapján a román filozófus bizonyítja - az angyalok birodalma is ez. Az angyal a mi saját azonos másikunk, emberi igényünk a hasonmásteremtésre, hogy teremtett másikunkban végre önmagunk legyünk. A hasonmás, lényünk rejtett oldala, mégsem sötét, kiszámíthatatlan, mint a pszichoanalízis tudattalanja. Sokkal inkább teremtő, létbehozó. Teremtő képzelet: imaginatio vera. Az angyalokról szóló diskurzus tehát nem az ember tudat alatti másikának valamiféle tetszetős átnevezése, ugyanis a könyv szándéka éppen hogy a közöttiség alapján megragadható, a térközből beszélő etika.

Ez az etika azonban nem elvont moralizálás. Inkább intellektuális erőfeszítésre sarkall, amihez hozzátartozik a kettéosztó, szembeállító, fogalmakba merevült gondolkodás veszélyeivel való számvetés. Hiszen ha csak saját mindennapi életünkre nézünk, épp elégszer kerítenek be észrevétlenül olyan - sokszor elkerülhetetlen - szembeállítások, mint „anyag-szellem", „test-lélek", „jó-rossz." (Magának Pleșunak idézett példái ezek.) Az angelológia szempontjából talán mégis legkényesebb dichotómia - amely a hívő és a nem hívő, de kereső ember számára egyaránt veszélyeket rejt - az út térbeli metaforájából adódó közel-távol kettősség. Ha hívők vagyunk, azaz a világot a hit, a kinyilatkoztatás természetfölöttiségéből szemléljük, könnyen szembetalálhatjuk magunkat az egyre távolabbi, elérhetetlen dimenziók tapasztalatával. (Hozzátehetjük, ezzel élete során alighanem mindenki szembenéz, a krisztusi „Uram, miért hagytál el engem" felkiáltás alapján mélyen emberi hiányérzet ez.) Ha viszont a világot nem a hit, hanem nagyon is evilági céljaink, vágyaink alapján ruházzuk fel értelemmel, talán még inkább ki vagyunk téve a szétszóródás, az értelemnélküliség tapasztalatának. Mindkét esetben ott a kísértés, hogy a világota közel és távol pólusaiba merevítsük, és ebben a bénító, üres térben hitünk, gondolkodásunk elveszítse termékenységét.

Másrészről viszont azt maga Pleșu is elismeri, hogy a látóhatár, az abszolútum vonzása nélkül mindenfajta szellemi erőfeszítés elveszítené hajtóerejét. A lényeg viszont a közelítés, az úton levés tapasztalata. Az átmenet, az intervallum felszabadít, a pólusteremtés, a vagy-vagy logika megbénít. Az átmenet teszi lehetővé, hogy kívül kerüljünk önmagunkon, kívül az alany-tárgy viszonylaton, közel viszont a képhez, a szimbolikushoz. A „távolság nevében kell közel lenni" - ha az angyaltannak létezik etikai imperatívusza, akkor ez az. Ahol is a „kell" nem annyira előíró, legalábbis nem a puszta felszólítást érezzük, mivel a román filozófus szellemi kalandként teszi vonzóvá ezt a korántsem könnyű, hiánnyal, buktatókkal terhes utat.

Morális középszer

A térszerű gondolkodás Pleșu etikájában is meghatározó sajátosság. Etikai-morális érzékenységének talán legkifejezőbb művében, amely a Minima moralia10 címet viseli, etika és a morál határterületének keskeny mezsgyéjét igyekszik kitapogatni. Méghozzá megkapóan konkrét, valóban szinte tapintható látásmóddal, képekkel. Abból indul ki, hogy él az emberben egy olyan kikezdhetetlen tekintély, amely önmaga erkölcsi feddhetetlenségét sértetlennek találja. Lehetünk bármilyen esendők, azonban ha erkölcsileg találnak minket bűnösnek, az ellen tiltakozunk. Még a nyilvánvalóan bűnös cselekedeteinket is a végtelenségig igazoljuk. Épp ez az felismerés - amelyhez napjaink hazai közéletének korrupt volta segítette - indítja a szerzőt az etika és a morális hozzáértés fogalmainak újragondolására. Etika és moralitás nem ugyanaz. A morális törvény rugalmas tere - egyfajta tengelyként - a legmagasabb pontot, az abszolútumot egyesíti az ugyan szükségszerűen alacsonyabb szinten álló, de azért emberi törekvések legmagasabbikával. Azaz a morális törvény nem elvont vagy uniformizált törvénytisztelet, hanem mélységesen személyes találkozás, mely az egyedi és a transzcendens között jön létre.

Az etika viszont a moralitás rugalmas terének az alapjaként egyfajta otthont biztosít. (Az ethos az eredeti görög jelentése szerint lakóhelyet jelent.) Lakozás, térfoglalás, ahol a lélek otthon érezheti magát. Az etika ugyanakkor mélyen sorssze-rű.11 Számunkra, mai emberek számára, akik az abszolútumtól eltávolodtunk, titokzatos és idegen. Semmi sem olyan idegen a józan ész számára, mint az etika12 - mondja Pleșu. Az etika ott kezdődik, ahol a józan ész válságba kerül - és ahol a morális hozzáértésünk illúziója már nem érvényes.

A határok felismerése, újraértelmezése, egyáltalán a határszerű gondolkodás azért is releváns ebben a gondolatkörben, mert az ember maga is határlény, életének minden pillanatában választani kényszerül. Az angyalok birodalmában nincs értelme morálról beszélni, mint ahogy a tökéletes ember ideája esetében sem. Mindkét jelenség már túl van minden etikán, egy olyan térben áll, ahol az etikai megfontolás már befejezettnek számít. Az embernek mint határon álló lénynek a nevében lesz a mérték az a morális középszer, amely az ember rendes helye is: hiszen erről a középről kell valahova elmozdulnia. Ez a határszerűség azt is jelenti, hogy az etika terepe nem elsősorban az „égbekiáltó bűnök" számbavétele. Sokkal veszélyesebb a bűnös középszerűség, az alvó, mindennel megelégedett lelkiismeret. A középszerű ember erkölcsi nyugalma. Ahogy Pleșu könyve befejezéshez közeledve megjegyzi: a középszerű ember a morális nyomorúság letéteményese.13

Fontos látnunk: a közép problémája Pleșu számára nem értékítélet, mentes minden pejoratív értelemtől, még ha etikájában szó is van középszerű emberről. A közép problémája és a középszerűség mint emberi tulajdonság nem ugyanaz. A közép közvetítő is egyben. Például ilyen közvetítő szimbólum Pleșunál a táj, a természet. Átjáró, út, átlátszóság, áttűnés.14 (Nem véletlen, hogy írásaiban annyi szó esik a természeti szépről, a tájról.) De ilyen közvetítő a metafora ösztöne az emberben, továbbá a mítosz, a példabeszéd is idetartoznak. Jézus példbeszédei nem elméleteket fejtenek ki, hanem megkapóan konkrét módon mondanak el egy helyzetet, egy tényállást.15 A példabeszéd maga a totális jelenlét,16 a maga fényével és árnyékával, szónokiságával és elhallgatásával. Mert a jelenlétet nem kezdi ki az üresség, ellenkezőleg: beletartozik.

Folyamatosan úton lenni, távolodni, közelíteni - egyszerre gondolkodás- és alkotásmód, valamint etika. Szellemi utazás. Nem magáról az útról, hanem az utazásról beszélni, átélve annak fáradtságát, bizonytalanságát, mégis szívósan állhata-tosan.17 Ez teszi Pleșu írásait mélyen rokonszenvessé, emberközelivé, akár természetről, művészeti élményekről, akár hitről, etikáról vagy Jézus példabeszédeiről ír. Érdemes útra kelni vele.

 

Jegyzetek

1 Andrei Pleşu: Tescani napló (ford. Horváth Andor). Koinónia, Kolozsvár 2000, 48.

2 I. m. 49.

3 Pleşu egyébként az egyediséget észrevevő tekintetben a kultúra alapját tételezi. „Nincs szomorúbb annál, mint amikor egy tollforgató többet beszél intézményekről, mint személyekről. A személyre figyelni, az egyedi bűvöletében élni - ez a kultúra." (Kiemelés a szerzőtől), i. m. 52.

4 I. m. 19.

5 „A szellem »heve« nem olvasztja meg, nem hozza tűzbe a dolgokat, csak simogatóan megérinti őket." I. m. 30.

6 Andrei Pleşu: Elitek Keleten és Nyugaton. Lettre 40. szám, 2001, tavasz. https://epa.oszk.hu/00000/00012/00024/plesu.html. (Letöltés dátuma 2016-10-06 )

7 Uő: Értelmiség és egyház. Lettre 23. szám, 1996, tél, https://epa.oszk.hu/00000/00012/00007/04ples.htm. Letöltés dátuma: 2016-10-26.

8 Andrei Pleşu: Angyalok (ford. Székely Melinda). Koinónia Kiadó, Kolozsvár 2006.

9 Heidegger: Művészet és tér, in, uő: ...költőien lakozik az ember... Válogatott írások ford. Bacsó Béla), T-TWINS-Pompei, BudapestSzeged, 211-218.

10 Andrei Pleşu: Minima moralia, Elemente pentru o etică intevalului. Cartea Românească, 1988.

11 Pleşu meglátása szerint a sors a törvény vertikális és az esetleges emberi horizontális találkozása. Ez adja az élet sajátos struktúráját, rendjét.

12 Uo.

13 I. m. 147.

14 Andrei Pleşu: Pitoresc şi melancolie. Humanitas, Bucureşti 1992, 172.

15 Andrei Pleşu: Parabolele lui Isus, Adevărul ca poveste. Humanitas, Bucureşti 2012, 19.

16 Uo. 19.

17 Minima moralia, 153.

 

Keresés a Katholikos oldalain