Catholic cultural magazine
Keresztény kulturális havilap

Antal Erzsébet
mAGYARFALU 56 ÉV TÁVLATÁBÓL

 

A szerző nyugalmazott tanítónő.

Csángóföld legfőbb kincse maga az ember, nem az épületek, a tájak, amelyek hasonlítanak hazánk bármely tájához. Itt úgy érzi az ember, hogy egy óriási időutazást tett. Ők nem őrzik, nem ápolják, hanem ma is élik az archaikus gyökerű magyar kultúrát. Itt még élő a középkori magyar nyelv, őket nem érintette a Kazinczy nevével fémjelzett mozgalom, a nyelvújítás. Messze voltak ahhoz, hogy elérje őket. Elszigeteltségük eredménye, hogy hagyományaikban, hiedelmeikben, szokásaikban és nyelvükben őrzik az ősi kincset. Több száz éves nyelvi utazás élményét nem lehet szavakba foglalni.

Csángóföld páratlan vonzerő, az itt élő magyar közösség teljesen egyedülálló, archaikus a beszédmódja, a honfoglalásig visszanyúló hagyományvilága, művészete, nem utolsósorban a hagyományos falusi életmódból fakadó természetesség is megkapó. Más a mentalitás, a vendégnek törvény a vándor ősi tiszteletén alapuló megbecsülése. Ők nem depressziósak, nem fogyókúráznak, nem futópadon edzik a testüket, és nem érdekli őket a drágább öltöny. Nem féltik sivár kis életüket a haláltól. Tudják, hogy ez az élet rendje. Akárcsak azt, hogy tavasz-szal vetni kell ahhoz, hogy nyár végén arassanak, hogy legyen mit enni télen. A szemekben boldogság csillan és igazi életöröm, még ha az olykor kemény is, meg is tépázza őket.

Összeköti őket a katolikus vallás, a nyelv és a hagyományos kultúra. Ez különbözteti meg őket az ortodox románságtól.

Az '50-es években Magyarfaluban, ahol tanított am, az idős asszonyok nem tudtak románul, csak a férfiak, akik a katonaságnál annak idején megtanultak. A közösség nyelve a magyar volt. Voltak és vannak települések, ahol már az öregek sem emlékeznek, hogy ott valaha beszéltek magyarul. Nincs szó tudatos hagyományőrzésről. A kultúra ápolásában, népszokások őrzésében, átörökítésében szervezettség, tudatosság nem jellemző. Nincsenek tudatában, hogy milyen érték nyelvük és kultúrájuk. Ma már többet tudunk a moldvai csángókról, mint annak idején, ezelőtt 56 évvel, de még mindig keveset tudunk róluk. A moldvai csángó magyar falvakban a Vatikán a keleti terjeszkedés reményében a román nyelvet ismerte el a templomi szertartás nyelveként 120 évvel ezelőtt, 1893-ban, és rendelettel, büntetés terhe mellett tiltották meg a magyar nyelv használatát a prédikációkban, a templomi éneklésben és imában. A mélyen vallásos, magyar anyanyelvű csángó falvakban így a legnagyobb tekintéllyel bíró személy, a pap - elenyésző kivételtől eltekintve -kizárólag román nyelven végzett minden szertartást. Ennek ellenére számtalan magyar nyelvű imádság, egyházi ének maradt fent.

Érdekes időutazás! Az elaprózott csángó falvakban egy-egy papnak általában több falut kell ett ellátnia. Akadtak olyan helyek, ahová a pap esetleg csak havonta egyszer jutott el. Ilyen helyeken a liturgia levezetése a kántorra hárult. Így volt ez Magyarfaluban is, ahol a kántor, Bogdán Rafael éppen úgy beszélt magyarul, mint a falu népe. A kántorko-dásra Károly Liszt tanította, aki akkor főpap volt Valénben és 1936-ban halt meg. Az általa betanított kántor, Bogdán Rafael, az 1805-ben kiadott Kájoni-féle imádságos- és énekeskönyvből végezt e az imákat. Weber Albert plébános, aki abban az időben időnként bejárt Magyarfaluba, tudta, hogy magyar nyelven végzi a kántor az imaórákat, de nem tiltotta meg, csak az volt a követelése, hogy az ő jelenlétében román nyelven énekeljenek és imádkozzanak. Csupán két magyar liturgikus könyv maradt fenn, a kántor lakásán, ugyanis az adjudi rajontól az elvtársak két alkalommal is kutatást végeztek a templomban, és a magyar könyveket elkobozták, elégették.

A helyzet mára nagyon megváltozott. A templomi szertartásokból teljesen kiveszett a magyar szó. A szülők a gyermekeikkel románul beszélnek, hogy amikor iskolába mennek, ismerjék a román nyelvet. Ma már szerencsére van Magyar Ház, ahol magyarórákra járhatnak a gyermekek. Kopnak az emlékek, talán még Magyarfaluban sem tudja mindenki, hogy a templom és a falu védőszentje Szent István volt.

Az utolsó, magyar nyelven szolgáló moldvai kántor (vagy ahogy Moldvában mondják, deák), Bogdán Rafael, 13 évvel ezelőtt halt meg. A lánya, Bogdán Szilvia (Ládás Józsefné), Magyarországon, Egyházaskozáron lakik, többször hazalátogat szülőfalujába, ilyenkor engem is felkeres. Egy alkalommal éppen az unokatestvérének, Bogdán Istvánnak, aki Magyarfalu szülöttje, az első miséjén vett részt. A fiatalember Gyulafehérváron végezte teológiai tanulmányait. Ilyenkor az a szokás, hogy az osztályt ársak egy része és a közeli falvak papjai is részt vesznek az eseményen. Az első misés kispap kérte a helybeli plébános engedélyét, hogy az evangéliumot magyarul is felolvashassák, de a plébános, valamint az ott levő papok egyhangúan nemmel válaszoltak. Ennek ellenére a fiatal kispapok úgy döntöttek, hogy magyarul is felolvassák. A vége az lett, hogy mikor meghallották, hogy megszegték a parancsot, két pap dühösen letépte magáról a miseruhát, ledobták egy székre és elhagyták a templomot, még a templom udvaráról is elmenekültek. A moldvai csángómagyarok máig, kérésük ellenére, nem misézhetnek magyar nyelven. Sajnálatos, hogy a krisztusi emberszeretetet hirdetők közt is van ilyen lélekgyilkoló magatartás. Reményünket azonban nem veszítjük el, bízunk abban, hogy Istenhez bármilyen nyelven szólhatunk, ő megérti. Én pedig, mint krónikás, meghatódva, szeretettel emlékezem vissza a moldvai magyarok közt eltöltött évekre, amelyek életem legszebb éveihez tartoznak.