Catholic cultural magazine
Keresztény kulturális havilap

dERŰ ÉS IRGALMASSÁG A SZERZETESI ÉLETBEN

 

Bodó Márta: Arra kérem, ossza meg, mi érintette meg a szerzetesség évének meghirdetésekor a pápa által megfogalmazott üzenetekből.

Kürti Bokor Judit: Ferenc pápa szavai mélyen megérintik az ember szívét, legyen az keresztény vagy nem, szerzetes vagy világi, de elsősorban hozzánk, katolikusokhoz szól. Nagyon sokszor kitért már az örömhír csodálatos titkára, az öröm teljességére, keresésére, megélésére és átadására, arra, hogy mindannyiunknak a Lélek örömének hírnökeivé kell válnunk. Szerzetesekként mi is arra kötelezzük el magunkat, hogy Krisztus-követőkké váljunk, Krisztus példája szerint éljünk, akinek születése, élete, szenvedése, halála és feltámadása az evangélium, azaz örömhír. Mi is ennek az örömnek az örökösei vagyunk, és mindennap megélőivé, továbbajándékozóivá igyekszünk válni a szeretet karizmáján keresztül. Alapítóanyánk, Boldog Celestina Donati egyik imádságos gondolata így beszél piarista hivatásunkról: „Szeretni azt jelenti, hogy a saját boldogságomat a másokéért adom." Életünket Istenre bízzuk, és ez kimeríthetetlen boldogság forrásává válik, amely által képesek leszünk mi magunk is boldogságot adni másoknak. Kalazancius karizmánkat követve a nehéz sorsú gyermekeken keresztül éljük meg azt, hogyan válik megtapasztalhatóvá számukra Isten kifogyhatatlan és örömteljes szeretete. Ferenc pápa szavai ekként visszhangoznak bennünk: sürget minket a Lélek, hogy elvigyük a gyermekeknek Isten ölelését.

B. M.: A piarista rend női ága nem ismert Erdélyben: milyen üzenete van a mai világ, a mai Erdély számára?

K. B. J.: Minden ember boldogságra és szeretetre vágyik, mindegy, hogy a 10. vagy a 21. században él. Isten gyermekének lenni, érezni és megélni a tökéletes szeretet figyelmét, növekedni a gondviselésben, megérezni, hogy a Teremtő társaivá tett bennünket: így képesek vagyunk boldogságot, szeretetet ajándékozni a ránk bízottaknak, s tudjuk, hogy a fogyatkozás nélkül való teljességre szól a meghívásunk - ezek soha el nem évülő forrásai személyes életünknek és az emberi történelemnek egyaránt. A világot életre keltő, az embert a teremtett világ közepébe elhelyező Atya folyamatosan keresi a kapcsolatot teremtményeivel, hogy törékenységüket, mulandóságukat a maga teljességével tökéletessé tegye. Isten a kapcsolatkeresés, teremtés, megélés nagy mestere, ő maga a tökéletes közösség a Szentháromságban. Ő minden nyelvet és minden jelzést ismer és használ, hogy megszólítson bennünket. Milyen nagy ajándéka a Szentléleknek a szerzetesi hivatás, aki századokon keresztül arra indít embereket, hogy a Fiú életpéldáját követve „anyanyelvi környezetben", a Szentháromság közösségében részesedve tanulják Isten nyelvét. Azért, hogy közreműködésükkel Isten emberi szóval, gesztusokkal, cselekvéssel is megérinthesse, éltethesse minden egyes ember szívét. Mert az üdvtörténet nemcsak az emberiség történelmének egy darabja, hanem mindannyiunk személyes életében újra végbemenő megváltássá tud lenni.

Mit tud felmutatni a szerzetesség, benne a piarista hivatás a társadalomnak? Krisztus feltámadását. Aki alászáll szívünkben hordozott sírjainkba, és feltámadásával új életre kelti azt. Újra és újra megváltja aggodalomtól, félelemtől, kétségektől tépett életünket. A szerzetesi élet jel. Jele annak, hogy Krisztus feltámadásával megnyitotta minden ember számára Isten végtelenségét, részesedünk az Atya, Fiú, Szentlélek legteljesebb közösségében. Mindez annak az életnek kiteljesedése, amelyet már most élünk, éppen ezekben a napokban is!

B. M.: Hogy tud a szerzetes, aki nem családban, hanem úgymond magányban él, derűs lenni?

K. B. J.: A szerzetes nem magányos ember, hiszen éppen annak az általános emberi meghívás megélésének adja át magát, hogy részesedjen a legteljesebb Szentháromság közösségében. Annak az isteni közeledésnek kíván teret engedni, hogy Istenben éljen s Isten éljen őbenne. Hogy ezt emberi érzékei számára is megtapasztalható, hiteles módon tehesse meg, a szerzetes is közösségben él szerzetestársaival. Egy vagy több olyan szolgálat felvállalásával, amely tevékenység révén újabb formában szólhat Teremtőjéhez, és felismerheti, megértheti az ő akaratát. S ha az ember azzal él, annak munkatársa, annak szerető szívévé és cselekvő karjává tud válni, aki maga a szeretet, az öröm és a remény, akkor saját gyarlóságai, tévelygései vastag burkának repedésein át akkor is átszűrődik, -sugárzik Isten. A másik dolog, ami a derűhöz, reményhez kapcsol bennünket, az az, hogy piarista nővérnek lenni azt is jelenti: anyának lenni. Isten rám bízott valakit, aki számára nagyon fontos, és én örömmel, szeretettel gondoskodom testilelki fejlődéséről. S ebben sem érzem magam egyedül, mert Istentől mindent meg lehet tanulni.

B. M.: A piarista nővérek tehát kvázi anyai hivatást élnek meg, hiszen sajátos feladatukként gyermekek nevelésével foglalkoznak. Hogy telik egy átlagos napjuk, reggeltől reggelig?

K. B. J.: Nagyon gyorsan. Talán a reggel a legnehezebb, mert mindenki álmos és durcás. Aztán belejövünk - ők óvodába, iskolába mennek, mi pedig napi teendőinkkel foglalatoskodunk. Reggel mi, nővérek közösen elmondjuk a laudest, ehhez kapcsolódik a napi elmélkedés, majd szentmisén veszünk részt a plébánián. Azután a délelőtt villámgyorsan elröpül. Tizenkét órakor már megyünk a legkisebbekért az óvodába, iskolába. Ebéd mellé a szokásos kérdés várja őket: „Mi történt ma az oviban, mi volt a suliban?". A kicsik ebéd után lepihennek, a nagyobbak rövid szünet után elkezdik a tanulást. Fél négykor már mindenki a házi feladatával bíbelődik, s már alig várják az ötórai uzsonnaszünetet. Ekkor tör(ne) ki belőlük a mesélhetnék, de folytatni kell a tanulást. Fél nyolckor vacsora és mosogatás, majd tíz óráig mindenki tesz-vesz, vagy tanul még egy keveset. Mi imádkozunk, majd próbáljuk lekapcsolni a villanyt a szobákban, de a villanyoltás ránk nem érvényes. Mindig vannak napközben elmaradt teendőink. Hétvégén, vakációban változik minden. Ilyenkor versenyeket szervezünk, kirándulunk, játszunk vagy megnézünk közösen egy filmet. Mindent közösen csinálunk a gyerekekkel: mosunk, főzünk, takarítunk, gyomláljuk a virágoskertet, bevásárolunk, agyago-zunk, kézműveskedünk.

B. M.: Szerzetesként, gyermekek nevelőjeként mi jelenti az Ön számára a legnagyobb kihívást, s mi a legnagyobb öröme?

K. B. J.: Ez nehéz kérdés. Amikor reggel felkelünk, azt kérjük: „Istenem, legyen meg a te akaratod!", lefekvéskor pedig annyit mondunk: „Köszönöm!" Ami közte van, azt mindig megpróbáljuk vele együtt hordozni, azért, mert ő szívesen hordozza velünk. Amire soha nem lehet elég jól felkészülni, az a szenvedő, nélkülöző, beteg, lelkileg tönkretett, kolduló gyermek látványa, és sajnos ebből jut bőven. Ilyenkor próbálunk valamit tenni ez ellen. Ha sikerül, megköszönjük, ha nem sikerül, imádkozunk. Mert nagyon is szükségünk van arra, hogy imádkozzunk. Minden gyermek kihívás a számunkra, ha újonnan érkezett, azért, ha pedig régóta neveljük, azért. Velük minden új és egyszeri. Mindenkit lehet szeretni, és szeretünk is. Hivatásunk a szeretet. Valamilyen módon minden gyermekünk megsérült az életükben támadt viharokban, és nekünk az a dolgunk, hogy visszaállítsuk az egyensúlyt a lelkükben. Meg kell tanítanunk őket arra, hogy igenis szeretetre méltóak, hogy őket is lehet szeretni úgy, ahogy vannak, hogy nincsenek, nem voltak és nem is lesznek soha egyedül, mert Isten a szeretet, az pedig nem magányos. A múltunkat púpként cipeljük, hozzánk tartozik, és sok kegyelem forrása lehet. De nem csak a ránk bízott gyermekek nevelése a feladatunk. Küldetésünk minden emberhez szól. Ezekben a találkozásainkban azt tapasztaljuk egyre erősebben, hogy az embereknek Isten vigasztalására van a legnagyobb szükségük. Rengeteg fájdalmat, terhet hordozunk magukban, és szomjazzuk Jézus megváltó valóságát, mert ez ad értelmet küzdelmeinkben. Ferenc pápa is arra bátorít bennünket, hogy hivatásunkban legyünk tanúi, közvetítői Isten irgalmasságának és gyengédségének. Szerzetesként váljunk a vigasztaló Szentlélek munkatársaivá, amelynek nyomán mindannyiunkat derű, bátorság és remény tölt el.

B. M.: A szerzetesség éve után Ferenc pápa most az irgalmasság évét hirdette meg. Mit jelent a piarista nővérek közösségének az irgalmasság?

K. B. J.: Az irgalmasságon keresztül jutunk el Isten szeretetének végtelen világába. A megtestesült Isten fia nyitotta meg Isten irgalmának útját az emberek felé, ugyanakkor ő tette járhatóvá ezt az utat számunkra. Isten megteremtette az embert, és nem elégedett meg annyival, hogy létezzen. Párbeszédet kezdeményezett vele, hogy kapcsolat jöhessen létre közte és az emberek között. S ebben a kapcsolatban kölcsönösségre törekedett, amelyben Isten rátalál az emberre, és az ember is Istenre. Ennek a kölcsönösségnek az alapja az isteni irgalom. Az irgalom az a kapu, amin keresztül Isten teremtő, éltető szeretetével találkozunk, azzal egyre mélyebben egyesülünk. Emberi kapcsolataink is úgy válnak egyre mélyebbé és gazdagabbá, ha irgalommal átszőtt igazságkeresés és szeretetvágy formálja, alakítja azokat. Piarista nővérként nemcsak emberi, szerzetesi életünk, hanem nevelői hivatásunk élő és éltető eleme is az irgalom. Nélkülözhetetlen abban, hogy nevelői-oktatói tevékenységünket hatékony módon tudjuk megvalósítani, ne csak a jelenben formáló szeretettel, hanem az életüket megalapozó útravalóval is elláthassuk gyermekeinket. A szatmári egyházmegyében az irgalmasság évével párhuzamosan a Krisztus-közösség évét kezdtük meg azzal a céllal, hogy különös figyelmet fordítsunk arra a szeretetre, ami Krisztusban volt irántunk, s törekedjünk azt beépíteni emberi közösségeinkbe.

Bodó Márta: A pápa által a szerzeteseknek megfogalmazott üzenetekből mi érintett meg téged? Van esetleg olyan vonatkozás, amit a rendetek, rendtartományotok kiemelten kezel?

Orbán Szabolcs OFM: A Megszentelt élet évének Ferenc pápa általi meghirdetése azt hiszem, egy kicsit váratlanul ért minket, szerzeteseket is: a szerzetesség jelszerűsége központi témája a zsinat utáni megszentelt élet teológiájának, de ez nagyon belterjes fogalom, s a gyakorlatban inkább a szerzetesség háttérbe szorulásának, elhalványodásának lehettünk tanúi az utóbbi évtizedekben. (Nálunk elsősorban az uralkodó rendszer miatt, Nyugaton a társadalmat átjáró szekularizáció miatt. De alapvetően egyik társadalmi forma sem tudta, hová tegye a szerzetességet. Nem is beszélve arról, hogy a zsinat utáni nagy felfordulásban maguk a szerzetesek sem igazán találták helyüket nem csak az új társadalmi rend(ek)ben, hanem még az egyházban sem). Az utóbbi néhány évben a rendek többsége - több-kevesebb sikerrel -komolyan törekedett „újrapozicionálni" magát a megváltozott s folyamatosan változásokat megélő egyházban, világban. De hogy egy évig „rivaldafénybe" kerüljön, talán sokak számára meglepetés volt (s arról sem vagyok meggyőződve, hogy ezt mindenki kitörő örömmel vagy legalábbis bizonyos mértékű félelem nélkül fogadta).

Említettem, hogy az utóbbi években többfelé megtörtént az egyes rendek helykeresése, s ilyen szempontból Ferenc pápának a Megszentelt élet évére írt levele, amely első részében tartalmazza az év célkitűzéseit, nálunk, ferenceseknél egy már „lefutott" kört jelent: a „hálával tekinteni a múltra", „szenvedéllyel éljük meg a jelent" és „átölelni a jövőt reménységgel" olyan jelszavak, amelyeket az utóbbi időben többször is célként tűzött ki a ferencesek elé a rendünk vezetősége (az más kérdés, hogy ezek folyamatosan is időszerű kihívások, s talán soha nem lehet a végére jutni ennek a folyamatnak). Ennél talán „érdekesebbek" a várakozások, amelyeket a „Pápa úr" levele második részében vázol fel, s amelyek több szempontból elgondolkodtató s egyben kihívást jelentő elemek. Rendtartományunkban közösségi szinten nem foglalkoztunk még ezzel, ezért inkább csak személyes szinten tevődnek fel bennem kérdőjelek, hogy vajon én vagy a közösségem mennyire is felelünk meg az - egyház nevében, a Pápa úr által felvázolt - elvárásoknak. Az öröm, az „ébresztés", a kommunikáció, a kifelé való nyitás mind-mind olyan kihívások, amelyek szükségesek kellene hogy legyenek egy hiteles szerzetesi élethez. S ezt nem felülről kell előírni, hanem úgy gondolom, hogy mindannyian először belülről, személyes meghívottságunk forrásaitól indulva tudunk megélni. Én személyesen most ezt érzem az év kihívásának a magam számára.

B. M.: A ti rendetek Erdélyben mindig és minden időben jelen volt, a nép barátja: ma mitől és hogyan aktuális és releváns? Mit tudtok „nyújtani", mutatni a ma társadalmának? Van-e mondanivalótok a nem katolikusok számára is?

O. Sz.: Igen, felénk régóta mondják a ferencesekre, hogy „barátok" (az olaszok pl. inkább a „frati", azaz testvérek kifejezést használják), s ez mindenképp szoros kapcsolódást jelent. De a barátsághoz mindig két fél kell: én azt hiszem, hogy a történelem folyamán nemcsak a ferencesek voltak a nép barátai, hanem - s talán elsősorban - az emberek voltak igazi barátai a ferenceseknek: mindazzal együtt, ami egy igazi „barátsághoz" hozzátartozik: az egymás melletti kiállás, a vállvetve való küzdelem, nem ritkán az őszinte kritika... Én nyilván már olyan kor gyermeke vagyok, amely sok mindent megkérdőjelez, szeretne tisztán látni (néha túlságosan is), egyértelműsíteni. Ilyen szempontból néha felmerülnek bennem kérdések, hogy tudunk-e igazán barátok lenni a mai kor emberével, vagy inkább a másik oldalról nézve: hogy a mai, modern ember, a maga sokszínűségével akar-e barát lenni egy - látszólag középkori maradványnak tekintett vagy rosszabb esetben „shaolin papnak" titulált - számára ismeretlen figurával. Aztán hála Istennek egy-egy ilyen, főleg nagyvárosi idegentapasztalat után jönnek találkozások, amelyek megerősítik bennem, hogy vannak még, akik „barátot" keresnek, akik barátként tekintenek ránk. S talán ez kellene legyen az egyik, amit a mai világnak adnunk kellene: a személyes kapcsolatok fontosságának a felismerése, ezek gazdagságának a megtapasztalása. Egy kicsit úgy érzem, hogy ez hiányzik a mai kor emberének életéből. Nagyon sok kapcsolatunk van: a reális világ gazdasági, politikai, kulturális vagy éppen a mindennapi élet különböző hierarchikus összefonódásai, nem is beszélve a virtuális (vagy félvirtuális) kapcsolatok sokaságáról, amelyek szilárd kéregként ráépülnek az életünkre, de egyben megakadályozzák azt, hogy igazi emberi, minőségi kapcsolataink legyen. Számtalanszor belemenekülünk - sokszor mi, szerzetesek is - a külső csillogást villogtató kapcsolatok sokaságába, s elveszítjük az igazi kapcsolatot Istennel, az emberekkel. Én azt hiszem, hogy Ferenc nagyon jó kapcsolatépítő ember volt: igazi, testvéri kapcsolatot tudott felfedezni a teremtett világ minden elemével. Ezért tudta fivérnek/nővérnek szólítani nemcsak rendtársait vagy az életpéldáját követő nőket, hanem a teremtett világ minden elemét, sőt még a halált is. (Azt hiszem, ebből érzett meg valamit Ferenc pápa is, amikor elvárásként fogalmazza meg a mai szerzetesekkel szemben, hogy a „kommunió szakértői" legyenek.) Természetesen ez csak az egyik - még ha nagyon is - alapeleme annak, amit ma, ferencesként tovább kellene adnunk az embereknek. Emellett, azt hiszem, számtalan olyan kincsünk van, amit meg kellene osztanunk a mai kor emberével, mert ezekre egyre inkább éhes az emberiség, s az kitűnik akkor, amikor mindenféle krízisről beszélünk: környezeti krízis (vö. a teremtett világ védelme), gazdasági krízis (vö. az anyagiakhoz való helyes hozzáállás, az egyszerűség értékelése) stb. Úgy gondolom, ezek olyan kérdések, amelyekkel nem csak a katolikusok, nem csak a vallásos emberek szembesülnek. S ha mi magunk ismernénk ferences lelkiségünk mély gazdaságát, sok mindent tudnánk mondani a mai kor emberének!

B. M: Hogy tud egy „magányos" szerzetes derűs lenni, és kifelé örömet, reményt sugározni?

O. Sz.: Jaj a szerzetesnek, ha magányos ember! Sőt, az a szerzetes, aki magányos, már nem szerzetes. Ha nincs kapcsolata a jó Istennel, ha nem ragaszkodik foggal-körömmel a közösségéhez, ha nem osztozik a körülötte lévők örömé-ben-bánatában, akkor viselhet bármilyen rendi ruhát, az már csak máz, nem szerzetesség, vagy legalábbis nem ferences-ség. De ha ezek a kapcsolatai megvannak, vagy legalább őszintén törekszik ezeket ápolni, fenntartani, ezekben élni, akkor nem tud nem derűs lenni: ez nem biztos, hogy harsogó kacagást kell hogy jelentsen (mint azé az éretlen kamaszé, aki mindent túlharsogva ily módon igyekszik leplezni belső nyugtalanságát), hanem belső derűt, ami alapvetően összefügg az említett kapcsolatokkal, s egyben meg is határozza azokat. Ez nem jelenti azt, hogy egy szerzetesnek nem lehetnek szomorú pillanatai, nem vehet erőt rajta a csüggedés, nem tapasztalja meg saját végességét, de mindezekben tudja, hogy mellette vannak a „barátai", s e tudat mellett minden egyéb csak háttérbe szorulni tud.

B. M: Hogyan telik el egy átlagos napotok? Mivel foglalkozik egy ferences ma? Mi a legnagyobb kihívás/öröm ebben az életformában?

O. Sz.: Nem hiszem, hogy van egy „átlagos" ferences nap. Az egyes közösségek élete, a különböző feladatkörök eléggé egyediesítik az életünket. Amire mindenképp törekszünk, az a napunk stabil pontjainak a közösségben való megélése: legalább a reggeli és az esti közös imaóra, a napi közös szentmise, a lehetőleg közösen töltött esti programok (ún. rekreációk). Az ezek közötti időket tölti ki a különböző feladatok végzése: akár házon belül, akár külső lelkipásztori tevékenység, más szolgálatok, amelyeket végzünk. Az utóbbi években számomra éppen itt van a legnagyobb kihívás: ebben a sokszínűségben, illetve sokféle kihívásban helyesen választani, s azt tenni, arra szánni időt, ami igazán szükséges. Sajátos feladattal megbízottként, egy kisebb közösség tagjaként ez nem mindig könnyű feladat ... De talán ebből fakadnak a mindennapi örömeim is: esténként az a tudat, hogy a mai napon is sikerült valamit tenni az emberekért, a közösségért, a jó Istenért (s persze néha egy-egy kis szomorúság is amiatt, hogy talán nem eleget).

B. M: Az Irgalmasság szentévébe léptünk a Megszentelt élet éve után. Mit jelent neked szerzetesi életedben az irgalmasság?

O. Sz.: Számomra irgalmasság nélkül elképzelhetetlen a szerzetesi élet: nem lehet közösségi életet élni irgalmasság nélkül, de a szerzetesi élet is értelmét veszti, ha nincs a forrásánál az irgalmasság tapasztalata, s nem fakad belőle irgalmas lelkület. Ez nem csak azt jelenti, hogy nagylelkűen viszonyulok a másik emberhez (akár szerzetesi közösségen belül, akár azon kívül), esetleg elnézek neki egy-egy gyarlóságot vagy megbocsátok egy-egy hibát, hanem sokkal inkább azt, hogy a mindennapokban törekszem észrevenni a konkrét helyzetekben az ő szükségeit, azt, amiben segítségre szorul, amiben ő saját maga kevés, amiben én esetleg mellette tudok lenni, előbbre tudom lendíteni. De azt hiszem, hogy ezt csak az tudja megtenni - s ezért fontos, hogy a szerzetesi élet forrásánál ott legyen a megtapasztalt irgalmasság -, aki saját maga is tudja, hogy nap mint nap rászorul Isten és az emberek irgalmasságára, hogy ezek nélkül ő egymagában túlságosan is kevés. Amit nagyon fontosnak gondolok, hogy ennek az irgalmasságnak mindig valami távlata is kell hogy legyen, túl kell látnia a pillanatnyi ínségen, a konkrét bajon. Végső soron az örök üdvösség felé kell mutatnia. Ezért is számunkra, ferencesek számára nem véletlen egybeesés, hogy az irgalmasság rendkívüli szentéve egybeesik a Porciunkula-búcsú 800 éves évfordulójával, tehát azzal az eseménnyel, hogy Assisi Szent Ferenc 1216-ban kiesdette III. Honoriusz pápától az Assisibeli Angyalos Boldogasszony kis kápolnája - ezáltal később a ferences rend minden temploma - számára az első helyhez kötött, ingyenes és teljes búcsú kegyét (az ún. Porciunkula-búcsút). Ennek az a leírása őrizte meg Ferenc vallomását, amelyet a búcsú kihirdetésekor, könnyekkel a szemében mondott az ott egybegyűlteknek: „Testvéreim, mindannyiatokat a Paradicsomba akarlak juttatni!", természetesen nem saját erejéből, hanem elsősorban az isteni irgalmasság kiesdése és elérhetővé tétele által. Úgy gondolom, hogy az igazi irgalmasság célja végső soron ez: a mindennapokban, a problémákban úgy viszonyulni a másik emberhez, a közösségben lévő testvéremhez, hogy segítsem őt az örök üdvösség útján, s közben én is legyek képes az ilyen segítséget elfogadni testvéremtől, embertársamtól, a jó Istentől.

Bodó Márta: A karmelita kifejezetten szemlélődő rend. Mitől aktuális ez ma, miért releváns a mai világban, a ma társadalmában?

Johanna Andrea nővér, a marosszentgyörgyi Kis Szent Teréz Kármelita Kolostor perjelnője: Milyen a „ma társadalma"? A mai társadalomban fölerősödött a transzcendencia utáni vágy. Ennek egyik oka a közelmúlt történelmében van, amely tiltotta a vallásgyakorlatot. Még az ún. puha diktatúrában sem nézték jó szemmel, ha valaki nyíltan megvallotta hitét. A mai plurális társadalomban (majdnem) mindent szabad, még a vallást is lehet gyakorolni. A rendszerváltozást megelőző hosszú-hosszú évtizedeket viszont nem lehet nyomtalanul kitörölni az emberek életéből. Több generáció úgy nőtt föl, hogy semmiféle tanításban, képzésben nem részesült a vallást illetően. A liberalizmus csapdájában mégis érzi, hogy rabságban él - érzi, hogy nem szabad. Ha mindene meg is van, hiányt él meg. Ha testi vágyai kielégítést is nyernek, a lelke nyugtalan marad. Van egy megfogalmazhatatlan belső éhség, amelyet egyedül Isten tud csillapítani. A mai ember ezt nem tudja, ezért szenved: promiszkuitásba, valamint a szexualitás perverz formáiba menekül, alkoholbeteg, drogfüggő lesz, és ki tudja, még milyen kényszerű pótlékok rombolják egészségét, személyiségét - mert nem ismeri fel: Istenre szomjazik. Minden rossznak, amihez mint pótcselekvéshez folyamodik, az oka: ennek a belső szomjúságnak a fel nem ismerése. Az emberek általában akkor döbbennek rá, hogy földi életük véges, amikor ún. határhelyzetbe kerülnek. Ez lehet egy súlyos betegség, az életből való kiábrándultság, fásultság vagy súlyos csalódás eredménye. A mindennapokban ösztönösen élnek, és a földi lét végességével nem néznek szembe. Talán éppen ezzel magyarázható, hogy a halál kultúrájában élünk. A társadalom dekadens, nincs kiben, miben reménykednie, mert teremtményi voltát megtagadta, és ezzel a Teremtőt kizárta életéből. A társadalom dekadenciája az oka a sok öngyilkosságnak is, amelynek sokszor konkrét okát sem lehet fölmutatni. Miért lesz öngyilkos egy fiatal, élete teljében lévő egyetemista, aki jól tanul, látszólag mindene megvan, semmi oka sincs rá? A társadalom lelki beteggé teszi mindazzal, amit él, vagy éppen azzal, amit nem él.

B. M.: Van-e a mai szerzetesnek mondanivalója a nem katolikus számára is?

J. A. n.: A monachus (a szerzetes) hatalmas felkiáltójel a világnak, aki Illés prófétával együtt ezt kiáltja: Él az Úr, akinek színe előtt állok. A monachus szüntelenül Isten színe előtt áll, és Mózes módjára könyörög minden embertársáért. Nézzük meg egy monachus arcát, aki Istennek átadott életben öregedett meg! A béke és harmónia sugárzik belőle, Istent tükrözi vissza, mert béke és öröm annak ajándéka, aki szüntelenül Isten színe előtt áll. A szenvedés, amely hozzátartozik életéhez, nem zárja ki ezeket az ajándékokat. A küzdelem ugyanis - és a szenvedés ide tartozik - az emberi természet része. A monachus tehát jel. Ha valaki fölteszi az életét (amiből csak egy van!) Isten szolgálatára, akkor ez a legnagyobb jel: Isten létezik, és személyes kapcsolatba lehet lépni vele, csupán személy szerint nekünk akarnunk kell. Amíg a világ áll, mindig lesznek Istennek egészen átadott emberek, mert Isten újra meg újra kiválaszt férfiakat és nőket, megszólítja őket a szívük mélyén, és ők boldogan válaszolnak: A tiéd vagyok, veled akarom élni az életemet. Ezt nem feltétlenül kell megérteni, egyszerűen csak élni kell, és Isten kinyilatkoztatja magát a szív mélyén. (A szív itt a személyiség központját jelenti.) Isten jelen van az emberi szívben - ez a monachus egyik legfontosabb üzenete. Ember! Keresd az Istent a szíved mélyén, a csöndben, és rátalálsz! Őrá találsz, aki boldoggá akar és tud tenni téged. Ne kívül keresd a pótcselekvésekben, hanem belül, önmagadban!

B. M: Hogy tud egy elvonultságban, elzártan élő ember derűs lenni, és a világ felé örömet, reményt sugározni?

J. A. n.: A monachus gondolkodó ember: tudja, hogy Istentől jött és Istenhez tér vissza. A monachus a legszabadabb ember, mert semmiféle földi béklyó nem köti, nem tartja rabságban, igent mond az életre, mert Jézus az út, az igazság és az élet, és őt követi. Jó a társaságában lenni, mivel szabad ember. El tudja fogadni és be tudja fogadni a másik embert úgy, ahogyan van, mert a monachus a szeretet embere. A szeretet szelídségének meggyőző erejével lép fel, nem szóval, hanem magával a létével. Isten életét éli, illetve Isten éli benne az ő életét, és ez teszi vonzóvá. Örökké fiatal marad, még akkor is, ha agg kort él meg. Derűje az „éppen olyan régi, mint örökkön új szépségből" (Szent Ágoston), vagyis Istenből fakad. Benne él, küzd, szenved, örül, ad és kap, vagyis szeret. Isten szeretetét árasztja a világba, még akkor is, ha soha nem lép ki a monostor, kolostor kapuján. A világban ugyanis spirituális egység van: nemcsak a rossznak van kisugárzása, hanem a jónak is. Az imádkozó szerzetes olyan, mint egy oszlop, tartja a világot. Isten ingyenes szeretetét mutatja föl az önző, emberi magatartás ellentéteként. A monachus mindenkiért imádkozik, kivétel nélkül mindenkiért, és ezzel beemeli az emberiséget Isten jelenlétébe. Ez a hivatása. A monachus a létével üzeni: Ember! Nemcsak a látható világ létezik, hanem egy láthatatlan is. Fedezd föl a láthatatlan, szellemi világot, csak be kell lépned önmagadba, és egy csodálatos világot találsz! Benned, a szíved mélyén rejtőzik az Isten, aki vár rád. Várja, hogy belépj hozzá, hogy betölthessen javaival, amire öntudatlanul vágyakozol: az örömre, a boldogságra, a békére, a harmóniára.

B. M: Hogyan telik a kolostorban egy átlagos napjuk, reggeltől estig?

J. A. n.: A Kármel napirendjében két óra van rögzítve a csendes (belső) imára. Az imaórák liturgiáját, az egyház hivatalos imáját, a zsolozsmát közösségben énekeljük (reggeli dicséret, délelőtti, déli, délutáni imaóra - az utóbbit egyénileg végezzük -, esti dicséret, olvasmányos imaóra és befejező imaóra). Kápolnánkban naponta van szentmise. Kétkezi munkát végzünk, hogy közben a lelkünk-szellemünk szabad maradhasson az Istennel való érintkezésre, a szüntelen imára, amely nem más, mint Isten számára jelen lenni minden pillanatban. A házimunka mellett három műhelyben dolgozunk: gyertyadíszítő, könyvkötő, varroda. Kápolnánk mindenki számára nyitott, aki imádkozni szeretne. Vendégeink velünk együtt imádkozhatnak a szentmisében és a zsolozsmában.

B. M: Mi a legnagyobb kihívás ebben az életformában?

J. A. n.: A monachus életének legnagyobb kihívása ugyanaz, mint minden elkötelezett életben, így a házasságban is: a hűség, az állhatatos kitartás és a bátorság, vagyis mindig készen lenni az új befogadására, amit Isten szándékozik adni mind egyénileg, mind közösségileg.

B. M.: Az irgalmasság évében fel kell tennem a kérdést: mit is jelent az irgalmasság fogalma?

M. k. k.: Az irgalmasság a szeretet teljessége, amelyben Isten a maga lényegében mutatkozik meg. Rám néz, és azt mondja: „Érted lettem a te fiaddá" - amint a nagyszombati liturgián olvassuk egy ókori szerző beszédéből. Az isteni irgalom műve, hogy az Isten emberré lett és közöttünk lakott. Kiüresítette önmagát, és fölvette a szolga alakját, hogy megajándékozzon minket isteni természetével. Egy lett velünk, hogy mi egyek lehessünk vele.

B. M.: Hogyan éli meg és hogyan gyakorolja a karmelita közösség az irgalmasságot?

J. A. n.: Az imánkban mindennap megjelenik: „Uram, Jézus Krisztus, Isten Fia, könyörülj rajtam, bűnösön!" Sajnálatra méltó, akinek mindig minden sikerül, mert így soha nem tapasztalja meg Isten irgalmát. Aki ugyanis egzisztenciálisan nem tapasztalja meg saját gyöngeségét (vagy képtelen azzal szembesülni), azt, hogy rászorul Isten irgalmára - nem tud irgalmas lenni sem magához, sem másokhoz. Éppen ezért gyöngeségeink, kisebb-nagyobb bukásaink a mi erősségünk, amelyekben megélhetjük Isten könyörülő jóságát, irgalmát, amellyel lehajol hozzánk és fölemel. Mivel mi is gyöngék és esendők vagyunk, ezért a nővérünk gyöngeségeit, hibáit sem tragédiaként kell megélnünk, hanem szerető tekintettel venni őt körül, ahogyan bennünket Isten irgalmassága körülölel. Ezért fontos számunkra, hogy ne csak szembenézzünk hibáinkkal, hanem el is tudjuk azokat fogadni, mert amint Szent Pál írja: „amikor gyönge vagyok, akkor vagyok erős" (2Kor 12,10). Ha gyönge vagyok, engedem, hogy Isten fölemeljen.

B. M.: Van-e ma aktualitása az irgalmasságnak?

J. A. n.: A mai ember nagy akar lenni, és túl büszke ahhoz, hogy elfogadja, befogadja Isten irgalmas szeretetét. Meg kell tanulnunk gyermekké lenni, a gyermek lelkületével teljes bizalommal az

Atyára hagyatkozni, és szeretni kicsiny voltunkat. Korunk embere megalomániá-ban szenved, a teremtésben nem közreműködik, hanem tönkreteszi, mert olyan uralomra tör, ami nem illeti meg. Nagysága többé nem az értelem, az isteni szikra teremtő létében nyilvánul meg, hanem hatalmaskodássá fajult, amely rombol, ahelyett, hogy uralmával építene, mert ki akarja iktatni életéből a Teremtőt. Ha elvesszük az emberből és cselekedeteiből az igaz, a szép és a jó forrását, akkor nem marad belőle semmi, ami értéket alkothatna. A társadalmi igazságtalanság soha nem látott méreteket öltött világszinten. Ennek egyik oka az Isten nélküli humanizmus, ami gyümölcseivel bizonyítja, hogy pusztán üres eszme, és a mindenkori hatalom kiszolgálója marad az emberiesség, ha önnön létének forrását megtagadja.

B. M.: Ferenc pápa igyekezetét, iránymutatásának lényegét e kérdésben hogyan látják a karmeliták?

J. A. n.: Szentatyánkkal együtt mindannyian látjuk, hogy óriási az emberi nyomorúság: testi és lelki szinten egyaránt. Gyökerében támadnak alapvető emberi értékeket, mint például a családot, amely a társadalom alapja. Ugyanígy az emberhez méltó élet jogát, valamint a munkához való jogot. Míg egy szűk réteg hatalmas vagyont halmoz fel, addig az emberiség nem kis része éhezik. Az egyház méltán áll a kiszolgáltatottak mellé, és nem hallgathatja el a társadalmi igazságtalanságokat. Ha mindenki a maga szintjén gyakorolja az irgalmasságot, előítélet és ítélkezés nélkül tekint a másikra, segít, ahol tud - állapotbeli kötelességeit nem feledve -, akkor, ha nem is az egész világ, de a környezete megtapasztalhat valamit abból a jóságból, irgalmasságból, amely Isten lényegéből árad a világra. „Aki birtokolja a világ javait, és szűkölködni látja testvérét, de a szívét elzárja előle, hogyan marad meg abban az Isten szeretete? (...) Ne szeressünk se szóval, se nyelvvel, hanem tettel és igazsággal!" - olvassuk Szent János apostol első levelében (3,17-18). A szeretet feladat. Könnyű irgalmasságot gyakorolni azzal, aki tőlem távol él, de nap mint nap szeretetben élni azzal, aki mellettem él, sokszor komoly kihívást jelent, és a szeretet próbája. „.aki nem szereti testvérét, akit lát, nem szeretheti Istent, akit nem lát" - írja Szent János ugyanott (4,20). Ezek nem üres frázisok, hanem naponta a szeretet próbái, életünk végén pedig a szeretet alapján ítéltetünk meg.