kÉPESEK VAGYUNK
VÁLTOZÁST ELÉRNI!

 

W.C.M.A.D. - olvasom a Szatmár megyei, alsóhomoródi gyerektábor angliai önkéntes szervezőinek pólóján. Mit jelenthet ez az öt betű? Nem akarom megkérdezni, rá kell jönnöm... „We can make a difference" (szabad fordításban: képesek vagyunk változást elérni!) - jut eszembe a Liverpool melletti, Huytonban lévő hazai plébániáikon sokszor hallott, olvasott jelszó. Legyen szó helyi problémáról, szegénységről, természeti katasztrófáról vagy egy távoli ország kedvezőtlenebb körülmények között élő lakóiról, nem a közömbösség, a tehetetlenség, a „mit tehetnénk mi, kis emberek"-szerű siránkozás, hanem ez a sokat ismételt jelszavuk a válasz, amiből aztán konkrétum lesz: ima, gyűjtés, látogatás, odafigyelés, kétkezi vagy szellemi munka - mikor mire van szükség és lehetőség. A táborról a projekt kezdeményezőjét, a két huytoni plébánia Sri Lankából származó lelkipásztorát kérdeztem.

Bereczki Silvia: Hogyan és mint került ez a különböző korosztályokhoz tartozó önkéntes csoport éppen országunkba, Alsóhomoródra?

Anton Fernandopulle: Közel tíz éve vagyok a két plébánia - Saint Agnes és Saint Aidan - lelkipásztora, és mintegy hat éve merült fel bennem a gondolat, hogy jó lenne egy határokon túli misszió is a közösségnek. Egyetemista és diákonus koromban Jamaicában teljesítettem szolgálatot, ahova nyaranta mentek kanadai diákok nyári tábort tartani a gyerekeknek. Ők hoztak mindent, ami szükséges volt a programhoz, és ott is laktak, egyszerű szállásokon. Rácsodálkoztam nagylelkűségükre és egyszerűségükre. Így hát megvolt már ez a tapasztalatom, és erre alapozva elindítottunk egyik plébániámmal egy hasonló, dél-amerikai projektet, Surinaméban. Két évvel később a másik plébánia hívei is jelezték, hogy ők is szeretnének egy ilyenszerű projektet, de az idősebbekből álló közösség - így tudtam -, nem mehetünk annyira messze velük. Így kezdtem el interneten keresgélni kelet-európai helyek, szükségek, lehetőségek után. A szegénységi indexeket és más információkat megnézve úgy döntöttem, Romániával veszem fel a kapcsolatot, és mivel a jezsuitákkal volt más országokban kapcsolatom, a kolozsvári Manrézán keresztül próbálkoztam. Így aztán egy jezsuita segítségével eljutottam Szatmárra, ahonnan körbehordoztak a vidéken, elvittek Alsóhomoródra is, amire aztán a választásom esett. A templomba belépve feltűnt, hogy nagyon hideg van: nem volt fűtés benne. Így aztán azzal kezdtük, hogy a fűtésrendszer beszerzésére gyűjtöttünk Huytonban. Aztán egy, a plébániához tartozó nagyszerű tanárral elkezdtünk szervezni egy kéthetes nyári tábort a falu és a környék gyermekei számára, mert azt láttam ottjártamkor, hogy ezeknek a gyerekeknek, bár hosszú nyári szünetük van, mégsincs igazi vakációra lehetőségük, dolgoznak otthon és a földeken, esetleg vigyáznak kisebb testvéreikre, de igazi kikapcsolódásuk nincs. Így aztán elindult ez a bejárótábor, amiből az idei már a harmadik volt. Ebben az évben már több mint százan voltak, a résztvevők száma egyre nő. Délelőttönként tartjuk a foglalkozásokat, amelyek során igyekszünk minél sokrétű bb szórakoztató programot kínálni: játékokat, kézműves foglalkozásokat, sporttevékenységeket stb. Mindig felcsomagolunk itthon eszközökből a foglalkozásokhoz, ajándékokból, és a vetélkedőkhöz díjakkal. A tábor idején a gyerekek étkeztetéséről is mi gondoskodunk. És bár az ebéddel lezárul a napi közös program, mivel önkéntes csoportunk a faluban lakik (néhány szobát bérelünk ilyenkor két házban), sokszor délután, egy-egy sétánk vagy közös tevékenységünk során is körénk gyűlnek gyerekek, olykor még imánkon és csoportmegosztásainkon is részt vesznek.

B. S.: Hogyan viszonyulnak a gyerekek egymáshoz? A környéken viszonylag sok a roma gyerek. Sikerül egy csoportba egyesíteni a roma és nem roma gyerekeket?

A. F.: Az elején nem akarták befogadni a roma gyerekeket, senki sem akart melléjük ülni, nem vonták be őket a játékba stb. Mikor ezt észrevettük, próbáltunk különösen is figyelni rájuk. Aztán mikor a többiek látták, hogy mi nem zárjuk ki őket és nem részesítjük hátrányos megkülönböztetésben, lassan a gyerekek hozzáállása is megváltozott.

B. S.: Nyelvileg hogy boldogultok?

A. F.: A legelején losif Sandoru jezsuita (akinek a papszentelésén augusztusban részt vettem) segített nekünk nem csak a fordításban, most pedig egy Liverpoolban élő román fiú a fordítónk, aki év közben románórákat is tart nekünk a plébánián, így most már mi is tudunk néhány alapszót. A gyerekek nevetve kijavítják, amit helytelenül mondunk. Ők tanulnak az iskolában angolul, így néha mondanak ők is ezt-azt angolul, és sok ragad rájuk. Tanulást viszont nem akarunk beiktatni a programba, hogy legyen igazi vakációjuk. Csak Isten szeretetét akarjuk közvetíteni feléjük, semmi mást.

B. S.: Hogyan fogadnak benneteket a helybéli felnőttek?

A. F.: Most már ismernek és örömmel fogadnak. Többen, különösen a pedagógusok közül, segítenek is nekünk. A falubeliek nagylelkűek, hol néhány tojást hoznak, hol tejet, mikor mit. A szülők pedig hálásak, hogy a gyerekeikre figyelünk. A plébániát most Szatmárról a jezsuiták látják el (lulian Budau SJ a felelős ezért a közösségért), velük is jó a kapcsolatunk.

Év közben is próbáljuk tartani a kapcsolatot a faluval. Karácsonyra és húsvétra minden gyereknek és pedagógusnak küldünk egy kis édességcsomagot. Egyik évben, kis helyi hozzájárulással, az iskolát felszereltük mosdókkal, tavaly pedig az udvar egy részét leaszfaltoztattuk, és kosárlabdapályát alakítottunk ki.

B. S.: Tudom, hogy az önkéntes csoport mögött ott áll a plébánia közössége, hiszen a gyűjtés által sokan konkrétan hozzájárulnak a tábor megvalósulásához, de imáikban is hordozzák a kezdeményezést és magukénak érzik azt.

A. F.: Igen. Közben a dél-amerikai projektünk átalakult, oda már nem utazunk, hanem másként próbálunk segíteni nekik, így a homoródi tábor most már a két plébániánk közös akciója. Ez a csoport pedig már annyira önálló, hogy nekem nem kell részt vennem a táboron, így egy következő projektet tervezünk, újabb önkéntesekkel. Saját, helyi közösségünknek is nagyon jót tesz, hogy van ez a kezdeményezés és ez a lelkes csoport. Bármi történjék a plébánián, tudjuk, rájuk, összetartásukra, tapasztalatukra számíthatunk. És ezek a kezdeményezések megtanítják az embereket másokkal osztozni. Meggyőződésem, hogy a világon mindenkinek meglenne mindene, amire a megélhetéséhez szüksége van, ha mindannyian osztoznánk. Ha minden jómódú plébánia felkarolna egy szegényebbet, képesek lennénk változást elérni!