Catholic cultural magazine
Keresztény kulturális havilap

Megismeritek az igazságot,
és az igazság szabaddá tesz
titeket… (Jn 8,32)

Kedves Rita
a SZENVEDÉLYBETEGSÉG MINT A TÁRSADALOM PEREMJELENSÉGE (?)

 

Die Suchtkrankheit als Randerscheinung der Gesellschaft

Der Artikel beschreibt sowohl die Veränderungen der Sucht-formen, als auch die Faktoren, die zur Entwicklung der Krankheit beitragen, bzw. die typische Selbstschutzmechanismen, die die Krankheit begleiten. Zuletzt wir über der Akzeptanz der Wahrheit geschrieben, als das Mittel der Befreiung und Möglichkeit zum Brechen des Teufelskreises. Der Heilungsprozess ist langsam und mühsam, aber er befreit das wahre „ich", und dadurch wird das Leben des Menschen erfüllt, und die Verwirklichung des Plan Gottes möglich sein.

 

A szerző segítőnővér, vallástanár, szociális munkás és addiktológus konzultáns. A Gyulafehérvári Caritas Ki-Út Programjának szakmai felelőse.

A szenvedélybetegség megjelenése és változatossá válása

Egyre gyakrabban találkozunk a szenvedélybetegséggel mint jelenséggel, és egyre „változatosabb" arcát mutatja.

A ma pszichoaktív/tudatmódosító szerként definiált anyagok egyidősek az emberiséggel. Legalábbis ezek „ősei", amelyeket elsősorban bizonyos vallási/kulturális szertartások során, valamint a gyógyászat területén használtak. Az ember/társadalom változásait végigkísérte a pszichoaktív szerek használata. Mégis arról, hogy a történelem során a pszichoaktív szerekkel visszaélés történt volna, elég keveset tudunk. Ennek oka vélhetően nem az, hogy az írásbeliség előtt nem is volt mód erre, majd az írásbeliség fejlődése során más dolgokat feljegyzésre méltóbbnak találtak. Sokkal inkább az lehet e „hallgatás" oka, hogy olyan erős volt a közösség ereje, kontrollja, hogy a visszaélésre nem nagyon adott lehetőséget, illetve ha elő is fordultak visszaélések, nem volt hosszantartó, rendszeresen visszatérő jelenség, így a függőség vagy ki sem alakult, vagy a közösségnek megvoltak a lehetőségei, hogy kontroll alatt tartsa a jelenséget, illetve a függővé vált embert.

Az egyik „hétköznapi" szer, amellyel a szenvedélybetegség mint fogalom (is) megjelent, az az alkohol. A 18. századi Anglia és Amerika területéről van információnk az alkoholfogyasztás olyan mértékéről, hogy a politika és a kormányok is foglalkozni kezdtek vele (pl. alkoholtilalom). Az „alkoholizmus" kifejezést először 1852-ben használta Magnus Huss orvos, hogy leírja az alkohol szisztematikus káros hatását. 1935-ben az Anonim Alkoholisták (AA) mozgalmának megjelenése lényeges változást hozott a szenvedélybetegség - ami akkor konkrétan (még csak) alkoholfüggőséget jelentett - értelmezésében és gyógyításában. Az AA nyomán a betegséget újraértelmezték, és elindult az egyre erősödő folyamat, amely szerint a függőség/ addikció nem erkölcsi kérdés, nem sok köze van a morálhoz, hanem betegségkategória, ami más hozzáállást, szemléletet igényel, mind megértésében, mind kezelésében. Az önsegítő sorstárssegítés módszerként világszerte ma is egyik nagyon fontos pillére a felépülésnek. Az orvostudományban a szenvedélybetegség diagnózisként 1968-tól létezik, mégpedig a pszichiátriai zavarok között említik.

Ma már a szenvedélybetegségek sokféle osztályozása közül a legelterjedtebb az, amikor a szerfüggőségeket és a viselkedési függőségeket külön kategóriába sorolják.

A szerhez/anyaghoz kötött függőségek is óriási változáson mentek át. A legális-illegális szerek ismert felosztása már szinte semmit sem mond, mert a „szürke" zóna, az átmenet egyikből a másikba egyre kiterjedtebbé válik. Ma már egyre több „legális" szer van forgalomban, ami függőséget okozhat (pl. energiaitalok), illetve az ember internetes tájékozódás alapján, akár saját magának is keverhet össze „szereket". Ezen túlmenően a szintetikus szerek lehetősége és (internetes) piaca is óriásit fejlődött. Gyakorlatilag bármit - akár vidéken is - be lehet szerezni, ha valakinek kedve van a kísérletezéshez.

Míg a különböző szerhez kötött függőségeket - elsősorban az orvostudomány - egyre komolyabban kezdte venni, a ma viselkedési függőségeknek nevezett kategóriában elsőként megjelenő társfüggőség/kodependencia fogalma elég újszerű: az AA 12 lépését adaptáló programokhoz kötődik, noha az első szakmai leírás 1979-ből származik. Természetesen, az idő múltával és a pszichológiai megfigyelések és elméletek egyre kifinomultabb megalkotásával, ez a fogalom is „finomodott", s már - sem a fogalom, sem a jelenség - nem egy alkoholista személlyel együtt való játszmában fordul elő, hanem önálló kritériummá vált.

Ma már nagy probléma, hogy miként osztályozható és írható le a viselkedési függőségek - szintén egyre táguló -világa. Az addiktológiai szemlélet értelmében a viselkedés kényszeres, ciklikus, repetitív és ártalmas jellege az a döntő tényező, amiért egy adott viselkedés az addikciók közé kerül. A jelenleg használatban lévő orvosi rendszerezés (BNO-10-World Healt Organisation - 1994), illetve a DSM-IV-TR (American Psyhiatric Association, 2001) is változásban van. Nagy kihívás, hogy a különböző osztályozási kísérletek mellett még a tudomány is szembesül azzal a ténnyel, hogy mire valahogy rendszerbe szedné a meglévő „zavarokat", már új jelenségek törnek elő (pl. internet-, facebook-függőség), amelyek, bár még nem léteznek a tudományos rendszerben, tünetileg és megnyilvánulási formáiban addikciónak tekinthetőek, így ekként kell viszonyulni hozzájuk.

Azonban a tudományos/orvosi kutatások (amelyek egyre inkább hajlanak arra, hogy bebizonyítsák: az addikciónak genetikailag megalapozott neurobiológiai háttere van) nélkül is egyre inkább észrevehető - akár a pszichoaktív szereknél, akár a viselkedési függőségeknél - az egyre szaporodó, egyre inkább „bővülő" spektrum, ahol gyakorlatilag (szinte) bármi függőséggé válhat.

A tény, hogy különösen a 20. századtól errefele egyre többen, többféle tudomány oldaláról közelítve vizsgálják a szenvedélybetegség fogalmát, jelzi, hogy a jelenség mennyire összetetté vált (mint egyébként hétköznapi életünk is).

A fentiekből kiderül, hogy ma már a szenvedélybetegség a társadalom színterén közel sem számít peremjelenségnek.

A szenvedélybetegség kialakulásában szerepet játszó tényezők

A függőségek kialakulásának egyik komoly tényezője, a személyi adottságok és a szer tulajdonságai mellett (ez utóbbira nem térünk ki itt, mert ez alapvetően más szakterülethez tartozik) a környezet. Egyes értelmezések szerint a szenvedélybetegség jelensége a társadalomban/környezetben végbement változásokra adott reakció/öngyógyító kísérlet. A társadalom kulturális szokásai, a „megbomlott" hagyományok, amelyek még 2-3 évtizede is megtartóerővel bírtak, már nem tartanak. A szociális tényezők - mint a közvetlen környezet dezintegráltsága, illetve a stresszhelyzetek - mind kockázati vagy védő tényezőként szerepelnek az ember életének ezen a területén is. A környezet személyi tényezőinél a vonatkoztatási személyek „sokfélesége" (amikor egy mai fiatalnak az ideálja szinte naponta változik) szintén egyre kevésbé kínál olyan mintát, amelyet követni érdemes.

Mindezek a környezeti együtthatók olyan háttér-bizonytalanságot adhatnak, hogy ha még a személyen belüli bizonytalanság is felmerül, akkor komoly a kockázat, hogy valamelyik fajta függőség a hétköznapi élet része legyen, mint mankó, mely segít az élet nehézségeiben. Tehát a függőség azért épül be az egyén életébe, mert valamiféle önszabályozó funkciót kap.

Egy másik tényező, amit vizsgálni kell, amikor a szenvedélybetegséget nézzük, az maga a személyiség. Itt a genetikai tényezők, valamint a tolerancia (hozzászokás) fejlődése igen nagy fontossággal bír, ahogy a személy pszichés jellemzői (az érzelmi teherbírás, elhatárolódási képesség, kíváncsiság stb.) is. A pszichodinamikus szemlélet szerint a szerhasználat, de akár a viselkedések ismétlése is a belső indulatok, érzések, feszültségek szabályozására szolgál. A személyben kontrollálhatatlannak tűnő intenzív harag, szégyen, bizonytalanság és/vagy kétségbeesés uralkodik el, amelyekkel nem tud megküzdeni, és így, a tagadás és az elfojtás mellett, „farmakogén elhárítást" is alkalmazni fog, a belső elhárítási mechanizmusok kisegítése érdekében. Khantzian (1999) szerint sem a szerhasználat, sem annak típusa nem a véletlen következménye, hanem egy tudattalan választási és döntési folyamat része, amelynek az alapját a személynek az a törekvése adja, hogy a számára megoldhatatlannak tűnő konfliktusokat kezelni tudja.

Külön fontossággal bír a család, mint szűkebb környezet. Az itt kapott minta, a főként utánzás által tanult magatartások, kapcsolati minták, illetve a személyiségbe beépült (vagy éppen be nem épült) megküzdési stratégiák és a személyiségfejlődés során átélt folyamatok hozzájárulnak ahhoz, hogy kialakul-e valamilyen függőség.

A peremre szorulás folyamata, avagy az önvédelem

Az eddig leírtakból kiderül, hogy a szenvedélybetegség is „fejlődött", azaz sokkal több formájában fordul elő - nem csak a távoli - környezetünkben. Tény az is, hogy elsősorban az orvostudomány és a pszichológia e területen is komoly felismerésekkel fejlődött, és így jobb rálátást enged erre a jelenségre. Ugyanakkor tény az is, hogy egyre többet hallani a szenvedélybetegségekről, ami a megváltozott kommunikációs csatornáknak és a szintén (valamennyit nálunk is) fejlődött ellátórendszernek is köszönhető.

Mégis: ha vennénk a fáradságot (ami ennek az írásnak a kereteit meghaladná), s kutatnánk a számok között, hogy az ellátórendszert igénybe vett szenvedélybetegek/hozzátartozók száma nőtt-e az utóbbi két évtizedben, félek, hogy az derülne ki: a jelenség arányait tekintve nem biztos, hogy sokkal többen fordulnak szakintézményekhez segítségért, mint tíz évvel korábban. Még ha az ellátórendszerben fel is bukkannak a segítségkérők, igen gyakran csak a tünetek enyhítésére keresnek gyógyírt, de nem tudnak/mernek szembesülni problémájuk valódi gyökerével. S emiatt a segítség sem könnyű.

Tehát valami másnak is kell lennie, amiért hallgatás övezi ezt a témát, és amiért „szívesen" hallgatunk róla, amiért peremjelenségnek tűnhet a szenvedélybetegség.

Ennek az egyik igen lényeges oka az a sokféle önvédelmi/ hárítási mechanizmus, ami a szenvedélybetegség kísérőjelenségévé válik.

Amikor a személyiség nem eléggé stabil és nem tud megbirkózni a helyzet adta feladatokkal, és a környezet sem ad támpontokat, mintákat, megoldási lehetőségeket, akkor az illető kénytelen valamilyen álságos módon mégis megvédeni azt az illúziót, hogy ő kézben tartja az életét. Így elkezdi a szert/ viselkedést funkcionálisan használni (pl. ha a feje fáj a feszültségtől, akkor azt „oldani" alkoholt iszik), s ezzel mintegy eltereli a figyelmet a valódi problémáról, és a szer/viselkedés ismétlése egy ideig lehetővé teszi, hogy ellássa a feladatait. Így elkerüli, hogy a problémája mögé nézzen, s valódi megoldást keressen.

A szenvedélybetegség kialakulása nem egyik napról a másikra történik, hanem folyamat, amely hosszabb-rövidebb ideig tarthat, és mindenképp a személyiség torzulásával jár. A személyiség belső átalakulásával (a hamis én megjelenésével) bizonyos jellegzetes elhárító mechanizmusok alakulnak ki, amelyek a beteg/torzult egyéniség részét képezik. Az egyén e mechanizmusok által tart fenn magában egy olyan énképet, amivel egyáltalán valamiképpen funkcionálni tud. A tagadás, a hazudozás (nem ittam, nem szoktam részeg lenni), a kicsinyítés, bagatellizálás (csak egy pohárral, csak egy keveset), a vádolás: mást tesz felelőssé az ivásáért (pl. azért iszom, mert felidegesítettek), a racionalizáció/magyarázkodás (kénytelen voltam inni, mert...), az eltolás (elismeri, hogy van probléma, de az nem az alkohol), vagy az ingerült, ellenséges, türelmetlen reagálás a témára - mind-mind olyan kísérletek, amelyek segítik az egyént a hétköznapi életben, s amelyek segítségével elkerülik az igazi probléma felvállalását.

Az is tény, hogy ha valaki szenvedélybeteggé válik, akkor a környezetében is változások állnak be. Az elhárító mechanizmusok családi vonalon is elkezdenek működni és a rendszer részévé válnak. Tehát bár a családtagok nem szenvedélybetegek, mégis átvesznek bizonyos magatartásokat, megnyilvánulásokat (például az önvédelmi mechanizmusokat is), amelyek segítségével a családi rendszert - egy ideig - mégis működtetni tudják.

A másik ok, amiért nagyon nehéz a szenvedélybetegségről beszélni: a bűntudat. Szinte semmilyen más betegségnél nem teszik fel azt a kérdést, hogy a betegség bűn-e - sem maguk a betegek, sem a hozzátartozók, sem a környezet. A szenvedélybetegségnél ez a kérdés igen gyakori. A felmerülő kérdés egzisztenciális: Miért váltam én - feleségem/férjem alkoholbeteggé? Miért zuhantam én/ zuhant ő a mélybe?

A bűntudat kérdése nem jogi, nem észérvek kérdése. Azok az emberek, akiket erős erkölcsi-etikai értékek és normák köteleznek, nyomasztóbbnak és kínzóbbnak érzik a szenvedély okozta bűntudatot, mint mások. A bűntudatot annak kell tekinteni, ami: a szenvedélybetegség tünetének, amely direkt vagy indirekt módon mutatkozik egy betegség lefolyásában.

Hogy megértsük, miért van a függőség témában szerepe a bűntudatnak, meg kell különböztetnünk a „bűn" és a „bűntudat" fogalmát. Bűnös - jogi szempontból is - valaki akkor lesz, ha: elkövet egy (bűn)cselekményt, ha felismeri/beismeri, hogy tette büntetendő/hibás, és ha a büntetendőként/ hibásként felismertet mégis tudatosan és akarva megteszi. Ha ezek a feltételek nem, vagy csak részben teljesülnek, akkor nem, vagy csak behatárol-tan beszélhetünk bűnre való képességről.

A szenvedélybetegségből következtethető, hogy a cselekvési kontroll, a szabad akarat és ezzel együtt a cselekvési képesség behatárolt, illetve teljesen hiányzik. Gyakran a felismerőképesség is hiányzik. A szenvedélybeteg a betegség előrehaladott stádiumában csak behatároltan vagy egyáltalán nem rendelkezik bűnre való képességgel. Ennek a felismerésnek tulajdonképpen tehermentesítően kellene hatnia. Legtöbbször mégis az ellenkezője áll fenn: ha ezt így megmagyaráznák a szenvedélybetegnek, és ő képes lenne a gondolatmenetet eddig ésszel felfogni, akkor is hevesen tiltakozna, állítva, hogy ő a „hibás", a „bűnös", egyedül őt terheli a felelősség. A betegség elfogadását a szenvedélybetegek és hozzátartozóik is gyakran évekig elutasítják, tagadják, elnyomják, minden rendelkezésükre álló eszközzel.

Aki bűnösnek érzi magát, bűntudata van, gondolkodás nélkül abból indul ki, hogy bűnös is. A bűntudat azt a benyomást kelti, hogy megvan a valódi bűn összes alkotó feltétele. Az ember szeretne tevékenységéért és tetteiért felelős lenni. Nem szeretne báb lenni, nem akarja, hogy idegen erők vezessék és irányítsák. Saját maga szeretne élete „rendezője" lenni. A függő ember ösztönösen érzi ezt a kívülről jövő irányítást, ezt a szerepcserét, és védekezik ellene - bűntudattal. A bűn érzése, a bűntudat szuggesztíven hat, mert bemagyarázza, hogy az illető nem függő, hanem sokkal inkább kezében van teljes akarása és tette. Mindaddig, amíg bűnössé válhatok, van önbecsülésem és felelős vagyok tevékenységemért és cselekedeteimért...

Tehát mindezek a védekező, elhárító mechanizmusok hozzájárulnak ahhoz, hogy a betegségről csak nagyon „távoli" módon beszéljünk, sőt, lehetőleg kerüljük a témát. De ha mégis tárgyalunk a jelenségről, akkor sem engedjük magunkhoz közel, hanem csak „a társadalomban" jelen lévő jelenségként szólunk róla, és nem arról beszélünk, hogyan érinti az a mi életünket. Így „sikerül" a játszma: van is szenvedélybetegség, meg nincs is, s ha van, akkor az nem a mi életünkben van. Ez teszi nagyon nehézzé a belátást, a betegség felvállalását. Pedig a (fájdalmas) beismerése annak, hogy valaki szenvedélybeteg, szabadítás-ként (teológiailag: megváltásként) hathat.

A valóság elfogadása mint a peremre szorultságból való kilépés lehetősége

Eddig arra figyeltünk, hogyan változott a szenvedélybetegség megjelenési formáiban, illetve hogyan van jelen az orvostudomány és a pszichológia területén, hogyan próbálják leírni a különböző tudományok. Illetve azt is láttuk, hogy messze nem peremjelenségről van szó, hanem olyan egyéni-társadalmi változásról, amely az elhárító mechanizmusok jellegzetessége miatt szorul a peremre. Egy hibát mégis fontos tudni: azt, hogy bármennyit tudunk a szenvedélybetegségről (hátteréről, kialakulásáról stb.), általánosan nem találunk választ egy végső kérdésre: miért válik valaki szenvedélybeteggé? Illetve arra sem, hogyan lehet kilépni belőle. Itt van egy „titok", amit nem lehet megfejteni, ami túlmutat minden tudományon. Ezekre a kérdésekre a választ egyénileg, a felépülés folyamatában lehet megtalálni.

Az, hogy a különböző tudományok komolyan foglalkoznak a szenvedélybetegség kérdéseivel, szinte ki is emelik a személyes felelősségvállalás terepéről. „Ez az értelmezésüket és kezelésüket bizonyos fokig megkönnyítheti, hiszen a diagnózishoz terápia kapcsolható, a morális megítélés destigmatizálódik, viszont a változáshoz kapcsolódó motivációk ezzel nem erősíthetők, és a függőségben tapasztalt terápiás együttműködési zavarok mintegy elfogadottá, megszokottá válnak, normalizálódnak." (Buda Béla) Mivel megjelent a betegségfogalom, beleeshetünk abba a csapdába, hogy nem nézünk mögé, arra, hogyan indul el a folyamat, s hol van abban az egyéni/társadalmi felelősség, így aztán gyógyszert is „készen" várunk, természetesen a gyógyszeripartól.

Azt gondolom, hogy ide eljutva ismét két kérdéssel szembesülünk: hol van az a pont, amikor az ember belátja, hogy nem tartja végsőkig kezében a saját életét? Hol van lehetősége kapcsolatba kerülni a transzcendenssel, Istennel, aki az ember és a világegyetem középpontja? A másik kérdés: Ha tudom, hogy létezik az Alkotó, aki mindent kézben tart, mit várhatok el tőle, s hol kezdődik az én személyes felelősségem? Hol és miként kell/ lehet együttműködni vele? Mit bízott rám, hogyan lehetek társa szeretetre meghívott emberként?

Ennek a két kérdésnek a megválaszolására kaptunk meghívást, és ahogy e kérdésekkel való szembesülés elkerülése szerepet játszik a betegség kialakulásában is, úgy a kérdésekre való válaszkeresést a felépülés folyamatában sem lehet megkerülni.

A szenvedélybetegség mind az érintett, mind a közvetlen környezete/családja számára hosszú ideig mókuskerékként, lefele tartó spirálként működhet, amely lassan vagy gyorsan, de progresszív módon megfoszt az életörömtől, az önbecsüléstől, és az érintett elveszíti belső tartását.

A kilépés erről a pályáról sokféleképpen bekövetkezhet. Van, amikor olyan krízishelyzet, drasztikus változás következik be az egyén/család életében, amitől tarthatatlanná válik a helyzet, s a rendszer valamelyik tagja segítséget keres, vagy legalábbis kiszakad az addigi környezetből, emiatt az addigi „egyensúly" megbomlik, s ez mindenki számára krízist indukál. Van, amikor belső érés folyamatának a következménye, hogy valaki változtatni akar.

Az első lépés tehát mindenképp a beismerés, a helyzet vállalása, amelyhez nagy belső erő és bátorság szükséges. Amint a szenvedélybetegség lefelé tartó, a személyiséget/ környezetét minden vonatkozásában pusztító folyamat, úgy a felépülés is folyamat. Ezt azért fontos megérteni, mert nem lehet a folyamatot megkerülni, és tulajdonképpen felgyorsítani sem. A bio-pszicho-szociális szemlélet a szenvedélybetegek és hozzátartozók gondozásában egyre elterjedtebb. Ez kiegészül a spirituális dimenzióval, amely egyre nagyobb fontossággal bír a gyógyulás/felépülés folyamatában. Amikor megtörténik a beismerés, hogy valaki nem ura saját életének, hanem a szenvedély vált központtá, akkor továbbvisz a felé a kérdés felé, hogy akkor ki az élet ura. S itt elkerülhetetlenül szembesül az ember az élet egzisztenciális kérdéseivel, s alapvetően rendet kell raknia értékrendszerében. Ez nyilván nem egyik napról a másikra történik, hisz évek során felépített hazugságrendszert nem lehet azonnal megváltoztatni. De lehet tanulni a látást: megtanulni érzékelni a valóságot, a saját belső valóságot és a világét is. Folyamat a hazugságrendszer elengedése, és helyében szép lassan a valóság (igazság) felfedezése és elfogadása. A szenvedélybetegség (környezete számára is) torzító látásmódjából vissza kell térni a realitásba. Ez a valóságérzékelés mind a külső, mind a belső valóság érzékelésére értendő. Felszabadí-tóan hat, amikor el tudunk engedni illúziókat, elvárásokat, és rá tudunk nézni az életünkre úgy, ahogy az van: a megtörtséggel, az összegyűlt nyomorúsággal együtt.

Ezután meg a belső, alapvető hozzáállás-változást kell tettekre váltani, keresni minden nap, minden helyzetben a választ a második kérdésre: hogyan kell/lehet együttműködni Istennel, az élet központjával, hogy megvalósítsuk önmagunkat, azt, amire ő meghívott, s amire az adott körülmények lehetőséget adnak. Itt kezdődik a személyes felelősségvállalás. Ehhez nagy erő szükséges, de tulajdonképpen az meg is van, mert az erőt már nem a valóság elrejtésére, az attól való menekülésre, hanem a felépülésre lehet fordítani. A változás/változtatás folyamatában, amelyben egy külső, semleges (szak)ember segítsége nagyon fontos lehet, a beteg eljuthat odáig, hogy a megtett életútra igent mondva, megbékélve, e tapasztalatok belső erőforrássá tudnak válni.

A felépülési/gyógyulási/változási folyamatnak a társadalom nem szenvedélybeteg tagjai is részesei lehetnek, ha személyes felelősségüket felismerik, s nem szállnak be a jelenséget kísérő hazugság-halmazba, hanem szeretettel, de a valóságban maradva tudnak kapcsolatot létesíteni és fenntartani azokkal, akik valamilyen módon a szenvedélybetegség hálójába kerültek.

Ezek tehát a valóság/igazság apró és gyakran fáradságos lépései, amelyek segítségével a szenvedélybetegeket és hozzátartozókat is ki lehet segíteni a peremről, hogy átéljék a rejtőzködés, a menekülés fájdalma után az élet igazi lüktetését, örömét is.

 

Felhasznált irodalom

Demetrovics Zsolt (szerk.): Az addiktológia alapjai I-IV, 2007-2010. Dr. Kelemen Gábor: Az addikciók széles spektruma. 1994. Kály-Kullai Károly: Utak-útkeresők-szenvedély-betegség. 2007. Gerald G. May: Függőség és kegyelem, 2006.