Catholic cultural magazine
Keresztény kulturális havilap

Kovács Sándor
fERENC PÁPA,
A TEREMTÉSVÉDELEM APOSTOLA

Assisi Szent Ferenc nyomdokain

 

A szerző a kolozsvári Szent Mihály-templom plébánosa, kerületi főesperes, a Verbum Egyesület kuratóriumának elnöke.

Megtiszteltetésnek érzem, hogy itt és most szentatyánk, Ferenc pápa teremtésvédelemről, illetve környezetvédelemről írt új enciklikájáról értekezhetem. Ezt a pápai dokumentumot akár az igazságosság jegyében megszületett ökológiai enciklikának nevezhetjük, amelyet a világnyelvekre lefordítva máris hetvenezer (!) példányban adott ki a Vatikáni Könyvkiadó.

Előrebocsátom, hogy a környezetvédelemnek nincs önálló vatikáni intézménye, hanem az Igazságosság és Béke Pápai Tanács keretén belül foglalkoznak a témával.

A Laudato sí kezdetű dokumentum Ferenc pápa első önálló enciklikája. Megírásához felhasználta az egyház társadalmi tanítását, a püspökkari konferenciák környezetvédelmi dokumentumait, a testvéregyházak megnyilatkozásait, kiemelten Bartholomeosz konstantinápolyi ökumenikus pátriárka e témájú írásait, a pátriárka ugyanis már évtizedek óta személyesen foglalkozik a környezetvédelem kérdéseivel.

Szentatyánk már szolgálata kezdetétől fogva többször jelezte, hogy egy enciklikában szándékozik a teremtésvédelemről nyilatkozni. Most beérett a munka: a Naphimnusz szavait idézi a Laudato sí kezdetű apostoli buzdítás, amely a katolikus egyház hitét és tanítását összegzi a környezetvédelemmel kapcsolatban. Ebben az enciklikában a pápa Assisi Szent Ferenc nyomdokaiba lépve dicséri Istent a teremtett világért.

Ebben az összefüggésben ejtsünk néhány szót arról is, a szentatya miért vette fel éppen a poverello - Isten szegénykéje nevét. Általános meglepetést okozott ugyanis, hogy Róma püspöke miért Ferencnek akarta nevezni magát. Egyesek a jezsuita Xavéri Szent Ferencre, mások Szalézi Szent Ferencre, az egyháztanító püspökre gondoltak. Sokan rendkívülinek tartották, nem hitték, hogy egy jezsuitából lett pápa a ferencesek rendalapító szentjének nevét viselje. A pápa néhány egyszerű szóval beszámolt döntéséről, amely nem hosszas eszmélő-désből, hanem egy baráti ölelésből született: „A választáskor a szomszédom volt Sao Paulo nyugalmazott érseke, a Klérus Kongregáció nyugalmazott prefektusa, Claudio Hummes bíboros: jó barátom, nagyon jó barátom! - meséli a pápa. - Amikor a helyzet kezdett számomra veszélyessé válni, bátorított - teszi hozzá, utalva a rá eső szavazatok számának növekedésére. És amikor a szavazatok száma elérte a kétharmadot és kitört a szokásos taps, mert megtörtént a pápaválasztás, átölelt, megcsókolt, és azt mondta: »Ne feledkezz meg a szegényekről!«. És ez - folytatta a pápa - szöget ütött a fejembe: a szegények, a szegények! Majd hirtelen a szegényekkel kapcsolatban eszembe jutott Assisi Ferenc. Azután miközben folyt a szavazatszámlálás, a háborúkra gondoltam - Ferenc a béke embere. Így született meg a szívemben a név: Assisi Ferenc. Számomra ő a szegénység embere, a béke embere, a teremtést szerető és őrző ember; mostanában ugye nekünk sem jó a kapcsolatunk a teremtett világgal? Ő az az ember, aki ezt a békés lelkületet adja nekünk, ő Szegény ember.....Ó, mennyire szeretnék egy szegény, a szegényekért élő egyházat!"

Szentatyánk életviteléről elmondható, hogy igazán szerény. Ferenc pápa rendes körülmények között este kilenckor fekszik le, és egy órát még olvas. Akkor gyorsan el tud aludni, mélyen alszik hat órát. Ebéd után negyven perc-egy óra sziesztát szokott tartani. Televíziót nem néz, amióta 1990 júliusában megígérte a Kármel-hegyi Szűzanyának. Nyilván azért, mert sok időt takarít meg ezzel, s mert a tévé annak ellenére, hogy sok értéket nyújt, sok felesleges műsora is van. Mivel tájékozódnia kell, a szentatya minden reggel átolvassa a La Republica aznapi számát. Erre elég tíz perc számára, mert nyilván csak a hírek érdeklik, nem a kommentárok.

A pápai pásztorlevelet alaposan tanulmányozva személy szerint most még inkább megértettem, hogy nincs két válság, egy környezeti és egy társadalmi, hanem egy komplex társadalmi-környezeti problémával állunk szemben, ezért határozottan védelmeznünk kell az emberiség teremtett örökségét mint Isten adományát. A napokban elmélkedve még inkább elmélyült bennem annak fontossága, hogy a Laudato sí enciklika szellemében lelki szemeinkkel, füleinkkel figyeljünk arra, mit is sugall ma nekünk a természet: ne a pompát keressétek, amikor a házatokat építitek, hanem a lényeget. Akkor az egyszerűség szépséggé és felszabadító harmóniává lesz. Ne tegyétek tönkre az erdőket azért, hogy olyan üzemeket hozzatok létre, amelyek lényegében fokozzák a munkanélküliséget és a gazdasági zavarokat, hanem segítsétek az embereket abban, hogy például újból bekapcsolódjanak a vidéki életbe, élvezzék a jól végzett kézműves munkát, újra érezzék a földdel és az éggel való kapcsolat és a csend örömét. Ne halmozzátok a pénzt, mert rátok tör az értékcsökkenés és a kihasználók szélhámos hada, hanem tartsátok nyitva szívetek kapuját minden embertestvérrel való párbeszédre és a szegényebb szolgálatára. Bizonyára még ezt is mondaná nekünk a természet: ne alacsonyítsátok le munkátokat azzal, hogy olyan tárgyakat alkottok, amelyek csak rövid ideig tartanak, felhasználva hozzájuk azt a kevés elsőrendű anyagot, amitek még van. Mindezt próbáljátok meg, s meglátjátok, hogy lehetséges.

Bár a szentatyát rengetegen szeretik, lesznek olyanok is, akik azzal vádolják őt, hogy szereptévesztésben szenved, nem úgy viselkedik, ahogy az egy pápától elvárható, s lám, megint olyasmivel foglalkozik, ami nincs kapcsolatban az evangélium hirdetésével vagy az Istent magasztaló szent liturgiával. Ezek az emberek rossz néven veszik, hogy a pápa nem a hagyományok elvárásai szerint vezeti az egyházat, hanem visszamegy az igazi fundamentumhoz, Jézus Krisztushoz. Ahhoz a Jézushoz, aki nagy szeretettel beszélt az ég madarairól és a mezők liliomairól, hangsúlyozva, hogy maga a mennyei Atya táplálja, illetve öltözteti őket. Ahogy az Úr Jézus járta a hegyeket, völgyeket, a pusztát és a tavakat, a hívő ember kiolvassa ebből annak a Jézusnak a természetszeretetét, aki Istenként tevékeny társa volt az Atyának a világ teremtésében, és tevékeny társa a teremtett világ fenntartásában és kormányzásában is. „Vadállatok között volt és az angyalok szolgáltak neki" - olvassuk az Újszövetségben. Nem mindenki érti, hogy Jézus itt a „második Ádám" szerepét tölti be, aki legyőzve a kísértőt a pusztaságban, már kezdi visszaállítani az első Ádám által elveszített édenker-tet, amelyről a kereszten így tesz említést: „Bizony mondom neked, még ma velem leszel a paradicsomban" (Lk 23,43). Megjegyzem, nem tartom szerencsésnek a „paradicsom" szót „mennynek" fordítani, mert így ízét veszíti a szöveg, és elsikkad Jézus küldetésének egyik célja: az, hogy visszaszerezze Ádám leszármazottainak az elveszített édenkertet.

S ha már visszamentünk az édenkertbe, lapozzunk visz-sza még egyet a Szentírásban, és máris ott vagyunk az első teremtéstörténetnél, ahol nem a részletek a fontosak, hanem az eszmei mondanivaló. A teremtéstörténet eszmei mondanivalója pedig elsősorban az, hogy mindent az egyetlen jó Isten teremtett, még a zsidóság szomszédságában lakó népeknél istenként tisztelt nap(oka)t, holdakat, csillagokat és a tengeri szörnyeket is. „Isten látta, hogy ez jó" - ezt ötször olvashatjuk a Szentírás első két oldalán, a harmadikon pedig ezt találjuk: „Látta az Isten, hogy nagyon jó mindaz, amit alkotott" (Ter 1,31). És ez a második mondanivaló: a jó Isten mindent jónak teremtett. Amikor pedig az emberek (és az angyalok) bukása után beköltözik a világba a rossz, Isten nem semmisíti meg, nem dobja tűzbe a művét, hanem elküldi Szent Fiát annak megmentésére, mert „úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte" (Jn 3,16). A világon nem a „bűn világát" kell értenünk, hanem Isten művét, amelyet Igéje által alkotott. A teremtő és a megváltó Isten pedig nem két isten, hanem egy és ugyanaz, és világ nélkül nincs ember sem, emberi lélek sem és (teremtett) kegyelem sem.

Kétségtelen, hogy a természetfeletti világ (a kegyelem világa) magasabb rendű, mint a természetes, mert a kegyelemben Isten már nem valamit, hanem önmagát adja nekünk. Mégis a két világot együtt kell látnunk, mert a kegyelemnek éppen az a rendeltetése, hogy megszentelje, a maga szintjére emelje a teremtett világot - elsősorban annak koronája, az emberen keresztül. Ám azt is látnunk kell, hogy Isten az embert általában nem környezetéből kiemelve, attól elkülönítve szemléli, hanem azzal együtt. Isten az embert azért helyezi az Éden kertjébe, hogy „művelje és őrizze" azt. Az embernek nem csupán az a rendeltetése, hogy Istenét imádja, hanem az is, hogy hozzá vezesse a teremtett világot. Ez a küldetésünk a bűnbeeséssel sem szűnt meg. Szent Pál mély értelmű tanítása szerint „maga a természet sóvárogva várja Isten fiainak megnyilvánulását". Nemcsak az embernek kell visszajutnia a paradicsomba, hanem a teremtett világnak is vissza kell nyernie paradicsomi szépségét és harmóniáját a Krisztustól megváltott gondozója, az ember által. Az eredeti méltóságába visszaállított Édenkert nyer azután kozmikus mértékeket „az új égben és az új földben".

Erről szól a II. vatikáni zsinat is: „A szeretet és művei megmaradnak, és a mulandóság szolgai állapotából mindenestől felszabadul az a világ, amelyet Isten az emberért alkotott." Erre vonatkozik Izajás költői látomása arról a világról, amelyben „együtt lakik a farkas a báránnyal, és a párduc együtt tanyázik a gödölyével, együtt legelészik a borjú és az oroszlán, s egy kisgyermek terelgeti őket..." Természetesen földi szavakkal nem tudjuk hűen leírni a mennyországot, mégis valamit megsejthetünk róla, ha azt mondjuk: olyan, mint a csillagos ég, melyet felhő többé nem takar, mint egy csodálatos hajnal, amelyre nem jön éjszaka, mint a természet tavaszi ébredése, amelyet nem követ őszi haldoklás, mint egy fának lombba és virágba borulása, amelyre nem jön lomb- és sziromhullás, mint a természet semmilyen természeti csapástól már nem fenyegetett szépsége együttvéve. Mint az Ádám által elveszített, ám a második Ádám (Jézus Krisztus) által visszaszerzett paradicsom, amelyben „vele leszünk", ahol a második Ádám arcán „felragyog számunkra Isten fényes dicsősége".

A pápai enciklika kapcsán is feltehetjük a kérdést: kik jutnak el a visszanyert paradicsomba? Akik élnek a természet javaival, de nem visszaélnek velük, akik a természet rendje mögött felfedezik a teremtő rendezőt, a szépségek mögött imádják a legnagyobb művészt, akik világosan látják, hogy a fejlődés nagy programja mögött nem a környezethez való alkalmazkodás, nem a létért való küzdelem, hanem egy nagy programozó van, akinek „minden gondolata a béke és nem a pusztítás. Akik igazságosan és irgalmasan osztják szét a föld javait, akik - Mécs László szavaival - „a vadócba rózsát oltanak, hogy szebb legyen a föld", akik nem a szakrális értékek meggyalázá-sában, hanem a profán világ szakralizálásában lelik örömüket.

Az anyaszentegyház kiemelten ráfigyel a teremtett világ, illetve a természet válságára. Szent II. János Pál pápa már huszonöt évvel ezelőtt, 1990. január 1-jén, béke-világnapi üzenetében a következőket írta: „A modern társadalom nem lesz képes megoldást találni az ökológiai válságra, hacsak komolyan át nem gondolja egész életformáját." 2006. november 30-án a dialógus gyümölcseként létrejött egy XVI. Benedek pápa és Bartholomeosz konstantinápolyi ökumenikus pátriárka által aláírt közös nyilatkozat. A dokumentum hatodik pontja vizsgálja a környezetvédelem témáját mint olyan feladatot és küldetést, amelyben a két testvéregyház közösen kíván előrehaladni. Mindezek ellenére a katolikus egyház tanítóhivatala Ferenc pápa enciklikájának megjelenéséig nem nyilatkozott sajátosan és a legmagasabb tekintély hangján az ökológiáról.

Tény, hogy az elmúlt huszonöt év nem az azóta csak egyre súlyosabbá váló globális környezeti válság megoldásáról szólt. Nagyot változott a világ: szétestek az európai kommunista diktatúrák, kinyílt a szabad világ, és ezzel párhuzamosan rendkívüli fejlődésnek indultak a globális szabadkereskedelmi hálózatok. Sokszorosára emelkedett az ipari termelés és a fogyasztás - a jóindulatú feltételezések szerint mindannyiunk jóléte érdekében. Mindeközben kiderült, hogy bár a fejlettségbeli különbségek a világ országai között valóban csökkentek, az egyes társadalmakon belül egyre nagyobb mélység tátong a szegények és a leggazdagabbak között. Észre kellett venni, hogy a bioszférát szinte ellenőrzés nélkül kizsákmányoló gazdaság élhetetlenné teszi a Földet az elkövetkező nemzedékek számára, és ezzel párhuzamosan az egyenlőtlenségeket is fokozza, szegények milliárdjait termeli ki.

Ilyen előzmények után a huszonnegyedik órában született meg Ferenc pápa tanítása. Az enciklika szól hívőnek és hitetlennek, de elsősorban a világ vezetőinek, ideértve azokat a felelős döntéshozókat, akik a kormányok és a gazdasági birodalmak élén állnak. Az utolsó pillanatban vagyunk, hiszen ma már tény, hogy környezeti rendszereink - a talaj, a növény- és állatvilág, az óceánok és a légkör - kritikus állapotba kerültek, és néhány év, évtized múlva lesznek olyan térségek, ahol a legelemibb életfeltételek biztonsága is megszűnik. Ha ez bekövetkezik, akkor már nem tíz- és százezres nagyságrendű lesz az úgynevezett környezeti menekültek száma, hanem ennek a sokszorosa. Nem a háború, hanem például a vízhiány kényszeríti majd őket biztonságosabb területek felé. „Falakkal" pedig már ebben a helyzetben nem védekezhetünk. Egyetlen dolgot tehetünk: meg kell előznünk és idejében kezelnünk a fenyegető ökológiai és az abból következő emberi katasztrófát. Sokkal határozottabb, szigorúbb és világosabb, jogilag érvényesíthető nemzetközi szabályok közé kell szorítani a világgazdaság működését, nem csupán az éghajlatváltozások következményeinek csökkentése, hanem egy sor más sérülékeny környezeti rendszer elpusztításának megakadályozása érdekében is, ideértve például az erdők és az ivóvíz kérdéskörét.

Erről a témáról huszonöt éve folynak rendkívül bonyolult, sokszor átláthatatlan nemzetközi egyeztetések, szinte eredmény nélkül. Előrelépésnek számít, hogy a múlt század nyolcvanas éveinek közepén született nemzetközi egyezmények segítségével a fejlett világban megszűntek a savas esők, és az ózonlyuk mérete is csökkenni kezdett. Ám egyelőre minden más erőfeszítés szinte eredmény nélkülinek bizonyult.

Az Egyesült Nemzetek Szervezete úgynevezett Globális Környezeti Kitekintései egyre súlyosabb folyamatokat tárnak fel. Megállapítják, hogy a globális környezetre ható folyamatok változásának mértéke, intenzitása, terjedése példa nélküli. A sokasodó népesség és a növekvő gazdaságok egyre nagyobb terhet rónak a környezeti rendszerekre, egyre inkább bizonytalan tényezőkké válnak. Az említett szakosított hivatal becslése szerint 2100-ra az emberiség lélekszáma eléri majd a tízmilliárdot, és nagyjából itt tetőzik. Ázsia és Afrika népessége gyorsabban fog növekedni, míg Európáé és Észak-Amerikáé megáll. Az is igaz, hogy a sokasodó népesség talán nem jelent majd gondot, ameny-nyiben sikerül jelentősen csökkenteni a gazdaság, az ipari termelés, szolgáltatások, fogyasztás nemcsak fajlagos, hanem abszolút mértékű környezeti terheit és ezzel együtt társadalmi költségeit is.

Az egyik legismertebb globális környezeti probléma az emberi tevékenység által okozott éghajlatváltozás. Ezzel kapcsolatban a küszöbértékek becslést adnak a természet tűrőképességére vonatkozóan. Úgy tűnik, hogy a különböző természeti alrendszerek (légkör, víz, bioszféra) közötti kapcsolatok sok esetben kiszámíthatatlan következményekkel járhatnak az emberiségre nézve. Jobb, ha szem előtt tartjuk: „a természetnek nincs szüksége az emberre, csak az embernek van szüksége a természetre".

A globalizációs folyamat során a talaj- és a vízszennyezés, a légszennyezés okai és közvetlen hatásai jobban ismertek, mint az etikailag és a hatósági eszközökkel is gyengén ellenőrzött, bonyolult befektetési, ipari és pénzügyi folyamatok környezeti hatásai. Megdöbbentő, de igaz, hogy a környezetkímélőnek tűnő, jóindulatú kezdeményezések is igen károsak lehetnek, ha csak az ellenőrizetlen gazdasági érdekek irányítják. Így például a környezetkímélő megoldásnak számító, elsősorban a fejlett országokban felhasznált úgynevezett bioüzemanyagok előállítása hatvan százalékkal nőtt az elmúlt tizenöt évben. Ennek következtében a trópusi országokban (Indonézia, Brazília) nagyon gyors talaj- és biodiverzitás-degradációs folyamat indult be, egész esőerdők tűnnek el. Ennek későbbi következményei nem csupán az adott országokat érintik, hanem tovább rontják az egész Föld már eleve megbomlott ökológiai egyensúlyát. Érdekességképpen említem, hogy például az Amerikai Egyesült Államokban a húsz legnagyobb ipari szennyezésforrás közül nyolc vágóhíd, amit nem is gondolnánk. De ezen a téren bőven van teendő hazánkban, szűkebb pátriánkban, Erdélyben is. A mai termésszerkezetünk felülvizsgálatra szorul, s - bár első hallásra nem tűnik fontosnak - gondot jelent az is, hogy a boltjainkban kapható zöldségek és gyümölcsök tápértéke a felére, harmadára esett vissza. Mindeközben a mezőgazdasági termelés és az élelmiszer-előállítás környezeti terhei - néhány kivételtől eltekintve - nem csökkentek. Azaz viszonylag magas élelmiszer-ipari környezeti terhek mellett egyoldalú és egészségtelen a táplálkozásunk, tápanyaghiányosak az élelmiszereink. Az alapanyagaink egy része sok ezer kilométeres távolságból érkezik hozzánk, különböző, a hazainál jóval intenzívebb és nagyobb mezőgazdálkodásból származó környezeti károkért felelős európai uniós tagállamokból, még a szállításukkal is növelve az anyagi terheléseket, melyeket jórészt nem a származási ország fizeti meg, hanem mi.

Az élet szinte minden területét érintő, az energiaellátásunkra, a közlekedésünkre, az egészségünkre, a mezőgazdaságra, az élet- és vagyonbiztonságunkra is hatással lévő éghajlatváltozás immár köztudottan nem csupán ingadozó probléma. Az egyre gyarapodó éghajlatváltozás-szkeptikus megnyilvánulások mellett, amelyek a globális felmelegedés lelassulását, sőt megtorpanását vélik felfedezni, az egyik legismertebb klímaadatelemző amerikai tudós, Thomas Karl széles körű elemzésekre hivatkozva nemrég azt nyilatkozta: „A felmelegedés folytatódik."

Méltó és igazságos, hogy mindezek után beszéljünk arról a nagy szentről, Assisi Ferencről, a Poverellóról, Isten szegénykéjéről is, akinek világnézete mondhatni alapja a Laudato sí pápai enciklikának. Assisi nagy szülöttjének egyénisége és életműve kimagasló jelentőségű fejezete az egyháztörténelemnek. Nem töltött be magas tisztséget, tudós sem volt, még áldozópap sem, de Krisztus tanításától és példájától ihletve olyan vonzóan élte meg és hirdette az evangéliumi szegénység eszméjét, hogy az évszázadok folyamán mindmáig százezrek, sőt milliók választották őt példaképül, a természetvédelemmel kapcsolatban Ferenc pápa is. Szent Ferenc olyan családból származott, amelynek érdeklődése középpontjában az anyagi jólét és gyarapodás állt. Posztókereskedő apja Assisi leggazdagabb embere volt, aki nem törődött azzal, hogy Ferenc iskolába járjon. Latinul és franciául ezért csak hibásan beszélt, írni is nehezen tudott, ami élete végéig bántotta. Tékozlóan bánt a pénzzel, számlálatlanul szórta aranyait. A világfi Ferencet egy betegség döbbentette rá arra, hogy addig mennyire léha életet élt. De ez csak annyit jelentett, hogy már nem kereskedő, hanem lovag akart lenni, már nem a pénz, hanem a dicsőség és hírnév vonzotta. Eljött azonban az óra, amikor nem kerülhette el a világgal és apjával való összeütközést. Ferenc elhatározta, hogy egyedül Istennek fog szolgálni. 1209 februárjában a Porciunkula-kápolnában misén vett részt, ahol hallotta az evangéliumot: Jézus elküldte a tizenkettőt, és meghatározta életformájukat: ne vigyenek magukkal sem pénzt, sem tarisznyát; ne legyen két ruhájuk, se sarujuk, még botjuk sem (Lk 9,3-5). Úgy érezte, ez személy szerint neki szól, és szó szerint elkezdte megvalósítani a hallottakat. Mezítláb, kötéllel a derekán, szürkésbarna csuhában vándorolt és prédikált, gyógyított, halottat támasztott fel és ördögöket űzött. Eredetisége és hite ellenállhatatlan erővel vonzotta az embereket. Az assisi bűnbánók, az első ferencesek, hamarosan felkeltették az emberek figyelmét. Azt látták ugyanis, hogy soha egyetlen fillért sem fogadnak el, vidámak, s egymással nagyon figyelmesek a szeretetben. Ez mindenkit megragadott, voltak olyanok, akik megdöbbentő, nyilvános bűnvallomást tettek, majd elajándékozták a vagyonukat és csatlakoztak Ferenchez. Egy idő után a testvérek száma olyan nagy lett, hogy már nem alapozhattak csupán az alamizsnára, ezért dolgoztak is, többek között mint cselédek, betegápolók a leprások házaiban, vagy parasztoknak segítettek a mezei munkában. Amint Krisztus isteni szeretetébe fogadta az egész teremtett világot, úgy Ferencet is bensőséges kapcsolat fűzte a természethez, baráti módon tudott szólni az állatokhoz is. Mint egy ártatlan gyermek, teljesen közvetlen és bizalmas kapcsolatban állt a természettel, és nem engedte, hogy a teremtményeket, „Isten gyermekeit" bárki is bántalmazza. Költői megfogalmazása világirodalmi hírnévre tett szert: a Cantico delle Creature - A teremtett lények himnusza, amelyben a halált is testvéreként üdvözölte, ahogyan a Napot fivérének, a Holdat nővérének nevezte. Mivel Assisi Ferenc tekintélyét mindenki elismerte, békét tudott közvetíteni a sokféle háborútól gyötört világban, úgy, hogy mindig valami jobb felé mozdította az ügyeket. 1226. október 3-án adta visz-sza halhatatlan lelkét a Teremtőnek, a hagyomány szerint Isten dicsőségét dalolva költözött el. Már halála után két évvel, 787 esztendővel ezelőtt, 1228-ban IX. Gergely pápa szentté avatta, ünnepét azonnal felvették a római naptárba, október 4-i dátummal. A címében a Naphimnuszra utaló enciklika nemcsak világos erkölcsi támaszt és érvanyagot nyújt, hanem hitünk szerinti evangéliumi reménységet ad. A szentatya jelezte: egyetlen út van, „a teremtés evangéliuma". A tanításban foglaltakról elmélkedve válik nyilvánvalóvá számunkra, mit tehetünk mi magunk s mit várhatunk el a világ vezetőitől. Meg vagyok győződve arról, hogy a pápai enciklika mustármag, amely hamarosan az ég felé szökell, gyönyörű és erős lesz. Személy szerint reménykedem abban, hogy az emberiség jelképesen mondva a gubbiói farkas, amely Szent Ferenc egyenes, de szelíd szavait hallva maga is megszelídül s hálásan tekint fel teremtő Istenünkre: „Laudato si, mi Signore, cum tucte le tue creature - Áldott vagy, Uram, s kezed minden műve áldott."