Catholic cultural magazine
Keresztény kulturális havilap

Mire rezonál egy-egy szerzetes vagy akár egy egész közösség szíve és gondolatvilága Ferenc pápa nekik írt leveléből? Mi ihleti meg őket? Milyen meghívást, feladatot olvasnak ki belőle a maguk számára? Hol cseng egybe a szentatya egy-egy mondata az egyes rendek sajátos karizmájával, adottságával, célkitűzésével? - Ilyen és hasonló kérdésekre reméltünk válaszokat kapni, amikor erdélyi szerzeteseket kértünk arra: osszák meg szerkesztőségünkön keresztül az olvasókkal a megszentelt élet évére írt pápai levéllel kapcsolatos személyes gondolataikat.

a PÁPAI LEVÉL VISSZHANGJA A CÍMZETTEK SZÍVÉBEN

 

 

A SZERZETESI ÉV MAGNIFICATJA

Ferenc pápának a megszentelt élet évét meghirdető szavai az angyali üdvözletet, Jézus születésének hírüladását juttatják eszembe. Akkor Mária fogadta Isten angyalát, küldöttét, ma mi fogadjuk Isten mai „angyalát", aki ezt a szent évet hírül adja nekünk. Mária válasza Gábriel szavára ez volt: „Legyen nekem a te igéd szerint". Ugyanezt a választ szeretnénk adni Ferenc pápa hirdető szavaira is, amelyek - hisszük - egyben az Úr szavai is: „Legyen nekem a te igéd szerint." És amint Mária azonnal örömmel és sietve ment, hogy a már méhében megfogant Isten Fiának jelenlétével szolgáljon, úgy indulunk mi is útra ebben a szent évben oda, ahová csak küld az Úr.

Ferenc pápa levele arra hív, hogy történelmet építsünk, mert a történelem nem csupán mögöttünk áll, hanem előttünk is. Ennek az új történelmi lapnak az elején állhat a Magnificat, amelyben egyszerre jelenik meg a múlt, a jelen és a jövő. Benne megvalljuk Istennek azt a szerető jóságát és irgalmát, amellyel körülveszi megszentelt életünk minden napját. Mária hálaénekét abban az elővételezett örömben vesszük ajkunkra, hogy a mi életünk és szavaink is egyre inkább Isten szeretetéről tanúskodhatnak a jövőben.

Magasztalja lelkem az Urat...

Ferenc pápa arra buzdít, hogy szeretetünk elsődlegesen és kizárólag Jézusra irányuljon. A szerzetes számára nagyon radikális tapasztalat: csak ha egyedül Istent szereti, akkor lesz képes másokat, mindenkit szeretni. Mert amikor egészen átadja magát Istennek, akkor lesz bensőleg olyan szegény, hogy szeretete ne részleges legyen, hanem mindeneket átfogjon benne az Isten rááradó szeretete. Már most „Isten legyen minden mindenben" (1Kor 15,28). Ez a kizárólagos szeretet az Úr felé megtanítja a szerzetest arra, hogy ne tapadjon le semminél, senkinél. Ilyen értelemben is beszélhetünk arról, hogy Isten féltékeny Isten. A szeretet egyetlen!

.és szívem ujjong megváltó Istenemben.

Az Istenhez tartozás öröme ez, amely nem hull a szerzetes ölébe. Öröme megküzdött öröm, nem pedig felszínes jókedv, vigasság. Olyan öröm, amelyet - Jézus ígérete szerint - senki el nem vehet tőle (Jn 16,22). Örömének oka, hogy az Úr megszabadította életét és folyamatosan szabadítja azt minden önszere-tettől, lerántva ezzel az összes kísértés álarcát (Vö. Zsolt 79,4).

.mert tekintetre méltatta szolgálója alázatosságát.

Nagyon fontosak azok a pillanatok - és munkálkodnunk kell azon, hogy ezek egyre gyakoribbak legyenek -, amikor szívünk szegénységében egészen odahelyezzük magunkat az Úr elé. Egyre természetesebbé kell válnia annak, hogy az Úr tekintete alatt élünk, az ő színe előtt járunk.

Íme, mostantól fogva boldognak hirdet engem minden nemzedék.

Istennek szentelt életünk jel a világ számára; valamiképpen Isten válik láthatóvá, tapinthatóvá abban a szerzetesben, aki átengedi magát az Úr szeretetének és működésének. Ez a szív alázatában történő tapasztalás nem gőg.

.mert nagy dolgot cselekedett velem a Hatalmas, és szent az ő neve.

Az Istennek szentelt ember tudja, hogy amit Isten vele tesz, nem csupán érte van. Tapasztalja a kegyelem áradását a világra mindabban, amit saját magában Istennek átenged. Azzal, ami jót az Úr benne cselekszik, nem magának szerez nevet, hanem Isten szent nevét magasztalja. (Vö. Zsolt 113B,1)

Irgalma nemzedékről nemzedékre azokra száll, akik őt félik.

A megszentelt életet élő szerzetes számára Isten irgalma bővizű forrás, amelyből elsősorban a maga számára kell hogy merítsen. Csak ezután lehet hiteles tanúja Isten mindenki iránti irgalmának. „Ha ismernéd Isten ajándékát." (Jn 4,10)

Hatalmas dolgokat művelt karja erejével, szétszórta a gondolataikban kevélykedőket.

Ennek mindennapos csodája a szemünk előtt kell hogy legyen, de ugyanakkor tudnunk kell azt is, hogy ezek a kevély-kedők mi voltunk és vagyunk, valahányszor magunknak tulajdonítunk bármi jót is.

Hatalmasokat levetett a trónról, és kicsinyeket felemelt.

Amikor saját életünkben engedjük, hogy hatalmaskodó énünk levettessék, akkor a kicsiny, az új teremtmény életet nyer: „... még ha a mi külső emberünk romlásnak indul is, a belső emberünk mégis napról napra megújul". (2Kor 4,16)

Éhezőket betöltött jókkal, és üresen bocsátott el gazdagokat.

A szerzetes Isten iránti éhsége táplálja a népet, akivel kapcsolatban ezt mondta az Úr: „Honnan veszünk kenyeret, hogy ehessenek?" (Jn 6,5) Szeretnénk, hogy az Úr iránti éhség betöltse a földet.

Felkarolta szolgáját, Izraelt, megemlékezve irgalmasságáról...

Isten önmagáért cselekszik nagy dolgokat, s ez egy szilárd pont a szerzetes számára. Mielőtt mi emlékeznénk a múltra, Isten már megtette azt.

... amint megmondta atyáinknak, Ábrahámnak és utódainak mindörökre.

Isten hatalmas szava élteti a szerzetest mindenkor. Isten szava valóban „vademecum". Isten szólt a múltban, szól a jelenben és szól a jövőben. Hiszen egyetlen az isteni szó, maga az örök Ige. Ezért szól Isten mindörökre.

Angyalos Boldogasszonyról nevezett Ferenc-Mária, klarissza nővér

 

EGY MADÁRTOLL A SZÉLBEN...

A szerzetesi életforma nemcsak a régebbi, de a mai világ számára is érthetetlen, számos titok övezi, már csak a külső világ számára való elzártságából kifolyólag is, ami aztán számos értelmezésnek ad teret. Egy ilyen fantáziával kitöltött, anekdotikus történetet tolmácsolt az egyik belga nővér ismerősöm: 40 évvel ezelőtt az egyik gyermek megkérdezte tőle: vajon nincs haja, vagy miért kell eltakarnia a fejét? Vagy lehet, hogy madártoll van a fátyol alatt elrejtve?

De hasonló „madártollak" vagyunk a teológia szemszögéből is. Hova tartoznak a szerzetesek? A koncentrikus egyházképnek melyik körében vélik felfedezni magukat önszántukból vagy az egyház részéről? Enzo Bianchi azt írja a Nem vagyunk különbek - a szerzetesek mint jelenktéktelen laikusok című könyvében, hogy „a szerzetesek életének nincs sajátságos célja, az egyházban nincsen sajátságos feladatuk. Egyszerűen csak jelen vannak..."

Amikor a szentatya már 2013-ban előrejelezte a szerzetesi évet, nagy örömmel készültem erre az évre. Végre beszélhetünk önmagunkról, arról, ahogyan mi látjuk önmagunkat, arról, hogy a jelenlétünk elsősorban nem a szociális ínségekre adott válaszként értelmezendő, hanem a jó Isten irgalmas, együttérző szeretetének kiáradásaként.

A Romániai Rendfőnöki Konferencia keretében az elöljárókkal számos tervünk volt, aztán eljött az advent, és mintha mégis készületlenül ért volna minket ez az év... Ráadásul a mi egyházmegyénkben nem ez az egyetlen tematikus év. Vajon képesek leszünk-e annyi mindenre figyelni? A szentatya azt várja tőlünk, hogy „ébresszük fel a világot", de ezt a csak már felébredt szerzetesek tehetik. Igazából ez az egyik nagy lehetőség számunkra ebben az évben: hogy magunkról beszélve, mi magunk is felébredünk.

A szentatya a megszentelt élet évének megnyitója alkalmából írt levelében hármas célkitűzést fogalmaz meg: hálával tekinteni a múltra, szenvedéllyel megélni a jelent, és reménységgel átölelni a jövőt. Szeretem ezt a megfogalmazást, hiszen nagyon ott van benne a szerzetesi életet olyannyira jellemző emberi dimenzió. A szerzetesi élet emberségünk teljes megélését kéri tőlünk, annak fényeivel és árnyékaival együtt, belevetve magunkat minden érzelmünkkel, hálával és örömmel, reménnyel és reménytelenséggel, szenvedéllyel és elcsüggedéssel.

Ami különösen is megérintett Ferenc pápánk levelében, az a Szentlélek folyamatos jelenlétének hangsúlyozása és az öröm melletti döntés. Szociális testvérként úgy érzem, ez az év számomra a saját karizmánk szenvedélyes megélését is fogja jelenteni, de az egész közösségünk számára is, amely éppen ebben az évben üli meg a 15. általános káptalanját, Szociális testvérek küldetésben: Együtt mozdulunk a Szentlélekkel és a világ ütőerén tartjuk kezünket tematikával.

A szerzetesi statisztikákat tekintve világviszonylatban, vagy akár a saját egyházmegyénkben közösségünk létszámát nézve talán azt hihetjük, mi csak egy madártoll vagyunk a szélben, hiszen olyan sok a rászoruló, aki várja, hogy elvigyük az evangélium örömhírét, és a mi szavunk néha olyan könnyen elsöprődik a társadalomban, az egyházban... De ennek ellenére a jó Isten azt kéri tőlünk, a szentatyán keresztül, ebben az évben különösen is, hogy döntsünk a remény mellett, hiszen a Szentlélek ösztönöz bennünket, mert továbbra is nagy dolgokat akar végbevinni velünk.

Ahol megszentelt személyek vannak, ott öröm van - mondja a szentatya. Az örömre mindig képesek leszünk, ha gyakoroljuk azt a pozitív hozzáállást, amire alapítónk, Slachta Margit hív meg minket: „Az élet sokkal inkább a jónak állítása, mint a rossznak tagadása. Ezzel az irányzattal belső összefüggésben van a testvérek kifelé való működésének stílusa: soha sem visz-szavonulni valamitől azzal az indoklással, hogy ez nem jó vagy nem szép vagy veszélyeket rejt, hanem mindenbe behatolni, meghódítani a jónak és szépnek, és legyőzni a veszélyeket."

Homa Ildikó SSS

 

a kommuniÓ ritka, de jÓ szakÁrtŐi

Annyi mindenre oda kellene figyelnünk, hogy nem győzzük. Mindig elfeledkezünk valamiről. Az utóbbi időben azt találták ki az elöljárók, hogy ha már nem sikerül mindenre egyszerre odafigyelni, mindenik évben valamire különösen felhívják a figyelmünket. Így a Szent István királyról elnevezett erdélyi ferences rendtartomány a csíksomlyói kegyszobor jubileumi évét ünnepli; az egyházmegyénk a szórvány évében van; a ferences rend nagykáptalanra készül; az ENSZ a fény nemzetközi évét hirdette meg, a zöldek a talaj évét. Még bizonyára sokféle évet meghirdettek, de számunkra a sokféle év között különleges jelentőséggel bír a szentatya által meghirdetett megszentelt élet éve.

E körlevél nem szorul magyarázatokra, hisz mindenki számára érthető formában írta Ferenc pápa. Csupán néhány gondolatot írtam le, melyek a dokumentum olvasása közben felmerültek bennem.

Szinte félelemmel tölt el, milyen magasra emeli Ferenc pápa elvárásait velünk, szerzetesekkel szemben, de arra is biztat, hogy ne önmagunkban bízzunk, hanem abban, aki meghívott. Ezt is tesszük. Ha nem, már rég megfutamodtunk volna. Mi is elvárjuk magunktól, egymástól mindazt, amit Ferenc pápa kér tőlünk, de a mai társadalomban nagyon nehéz, emberileg szinte lehetetlen a megszentelt élet. Jólesik tehát hallani a biztató szavakat: az egyháznak szüksége van ránk, számít a jelenlétünkre, a munkánkra.

Azt is örömmel olvasom, hogy nemcsak dicsőséges múltunk van, hanem Isten továbbra is csodás dolgokat akar végbevinni általunk. Az utóbbi időben többet foglalkoztam ferences rendtartományunk történetével. A jó ferences atyák, akik a provinciánk történetét írogatták, igyekeztek dicsőségesnek bemutatni a múltat, kiemelve mindazt, amire büszkék lehetünk. Persze azokat a tényeket sem hallgatták el, amelyek miatt szégyenkeznünk kell, ha a „dicső" múltunkat meséljük. Mióta ferences vagyok, látom, hogyan csökken a kisebb testvérek száma itt, Erdélyben, és azt is látom, mennyire messze állunk attól az eszménytől, amely bennünk élt, amikor elindultunk ezen az úton, amikor Istennek szenteltük az életünket. Ahogy számbelileg csökkenünk, csökken a lehetőség is a dicső megvalósításokra is, de a régi problémák hűségesen kitartanak mellettünk. Nem csodálkozom hát, ha abból a néhány jelentkező fiatalból is, akik megpróbálják közöttünk a szerzetesi életet, egyesek egy idő után úgy látják, hogy nem ez, amit kerestek, és hátat fordítanak a mi életformánknak.

Öröm tehát olvasni, hallani a pápától érkező biztatást, hogy van jövőnk. Nem csak fennmaradunk. A pápa arra biztat minket, hogy reménnyel nézzünk a jövő felé, mert az Úr továbbra is nagy dolgokat akar végbevinni általunk.

Hát épp ezek a nagy dolgok, a dicső megvalósítások szorulnak tisztázásra. Maga a pápa is figyelmeztet bennünket, hogy ne engedjünk a számok és a hatékonyság kísértésének.

Úgy gondolom, a szerzetesek száma nagyrészt a társadalmi körülményektől függ. Ha a közvélemény megbecsüli, nagyra értékeli a szerzetesek életét, akkor többen jelentkeznek erre az életformára. Ha pedig furcsán néznek rájuk, csodabogaraknak tekintik őket, kevesebben merik elfogadni a meghívást. De akár kevesen vagyunk, akár sokan, iránymutatók, jelek akarunk lenni az Isten felé vezető úton. Nem a szerzeteseknek kell kezükbe venniük a társadalom vezetését, sem annak egyes feladatait: a nevelést, szociális intézmények irányítását, hanem nekik a lelki élet mestereinek kell lenniük. És abból nem kell sok. Talán a struktúráinkat kell átgondolnunk, átszerveznünk, hogy ne cipeljünk fölösleges terheket, hogy be tudjuk tölteni azt a szerepet az egyházban, amelyre az Úr meghívott minket.

Amikor rendünk dicső múltját emlegetjük, elfeledkezve a szerénységről, felsoroljuk a missziókban elért sikereket is, de akkor vagyunk igazi kisebb testvérek, amikor olyanokat is testvéreinknek tudunk tekinteni és azokkal is keressük a találkozási lehetőségeket, akikről mások lemondtak, mert a velük való munka nem kecsegtet látható sikerekkel.

Nem azok az igazán nagy dolgok, amelyekre sokan felfigyelnek. Akkor valósítunk meg nagy dolgokat, ha sikerül igazi szerzetesekként élnünk.

Ennek egy lényeges eleme az, amit a pápa a megszentelt élet célkitűzései között különösképpen kiemel: arra szólít fel, hogy a kommunió szakértői legyünk.

Különösen szükség van ma erre, amikor a jelen társadalomban, a jelen kultúrában, a mi közösségeinkben is erős az individualizmus, az egymástól való elszigetelődés, az önállóskodás, az egymással szemben álló csoportok közötti feszültségek. Arra biztat, hogy ott legyünk jelen, ahol feszültségek vannak.

A pápa felszólítása közel áll hozzánk, ferencesekhez, mert lelkiségünk egyik lényeges eleme a testvériség, a kapcsolatok építése: felismerni a testvért minden teremtményben. Ha a rendünk történetére tekintünk vissza, voltak sikeres lépések, látható eredmények ezen a téren. Büszkén meséljük Szent Ferenc és a gubbiói farkas történetét. Azt, hogy Szent Ferenc miként teremtett békét egyik város lakói között, hogyan tudnak a ferencesek együtt élni a muzulmánokkal a mai napig, áldozatok árán is, a Szentföldön és más helyeken; hogyan készítették elő a ferencesek az Amerikai Egyesült Államok és a hajdani Szovjetunió elnökeinek csúcstalálkozóit; hogyan igyekeznek a ferencesek ma is hallatni szavukat az ENSZ-ben. Szent Ferenc azonban nem ilyenfajta sikert akart. Érdemes ezzel kapcsolatban elolvasni Szent Ferenc Megerősített Regulájának 16. fejezetét. Ott arra bátorítja a testvéreket, akik a szaracénok közé akarnak menni, hogy ne féljenek az elutasítástól, az üldözéstől, még a haláltól sem, és viselkedjenek szeretetteljesen, szelíden, akkor is, ha bántalmazzák őket. Szent Ferenc ugyanis meg volt győződve arról, hogy Isten a kisebb testvéreket az emberek közé küldi, de nem azért, hogy lelki trófeákat gyűjtsenek, hanem hogy találkozzanak a testvéreikkel, felkínálják nekik lelki kincseiket, és ők is gazdagodjanak a testvéreiktől kapott lelki kincsekből.

Szent Ferenc a keresztes háborúk idején, 1219-ben el mert menni az ellenséges táborba. Megkereste az egyiptomi szultánt, anélkül, hogy bármiféle rendkívüli eredményt várt volna ettől a látogatástól. Ferenc nem meggyőzni, megváltoztatni akarta a szultánt, sem jobb belátásra kényszeríteni, miként a keresztesek, hanem találkozni akart a másik emberrel. A hatalmas szultán, a félelmetes hadvezér szerepébe rejtőző ember találkozott a katolikus szerzetes szerepében megjelenő emberrel. Még kétegymástól ennyire távol álló ember is tud testvérként találkozni.

Nem változott semmi. Nem szűnt meg a háború, nem békültek ki a muzulmánok és a keresztények. Ferenc felkínálta a szultánnak azt, ami számára nagy kincs: a Jézus Krisztusba vetett hitet. Látszólag nem ért el semmi eredményt. Az igazi eredmény legtöbbször nem feltűnő. Maga Ferenc azonban gazdagodva tért vissza. Fellelkesült látva, hogy a muzulmánok, amikor elhangzik az imára való felszólítás, naponta többször megállnak, mindent abbahagynak és leborulva imádkoznak. Bizonyára a szultán lelkében is történt változás. A ferences hagyomány ennek a találkozásnak tulajdonítja, hogy a muzulmánok jobban megtűrik a ferences szerzeteseket maguk között, mint más keresztényeket.

Várjuk tehát a nagy dolgok megvalósulását, de nem számítunk látható sikerekre, eredményekre. Az emberek egyre inkább vágynak arra, hogy testvérekre találjanak, akikkel közösséget alkothatnak. Mi vagyunk ennek a szakemberei.

Ez az esztendő különös módon támaszunk lesz azért is, mert sokan fognak imádkozni érettünk, és tudatosítják, hogy fontos szerepünk van Isten népe körében. Segítsen ez bennünket abban is, hogy komolyabban vegyük önmagunkat, életünket.

Páll Leó OFM

 

BENNE AZ ÉLET ÖRÖM

Azzal, hogy a szentatya meghirdette a megszentelt élet évét, Isten szerető gondoskodásának az egyházon keresztül áramló fényét irányította a papi és szerzetesi hivatásokra. A papi és szerzetesi hivatásra, ami létező, vállalható, küzdelmekkel és örömmel teli valóság sok ezrünk számára. Olyan férfiak és nők vagyunk, akik Isten meghívása szerint választottunk életformát, hogy „a világnak kiáltsuk az életszentséget, és örömmel tegyünk tanúságot" (Ferenc pápa apostoli levele). Tanúságot tegyünk arról az életerőről, amely Krisztusban van, s Krisztus által bennünk, mindannyiunkban.

A szentatya apostoli levelének első része rendalapítóink, gyökereink felé fordítja a figyelmünket, aminek nyomán mi, piarista nővérek különösen érintve érezzük magunkat. Az elmúlt esztendőben ünnepeltük kongregációnk alapításának 125. és nagykárolyi letelepedésünk 10. évfordulóját. Alapítónk, Boldog Celestina Donati mondta az Istenben megélt életről: „Benne az élet öröm. Minden, ami vidám és boldog, tőle jön, s ha nem miatta lenne, nem lenne boldogság sem a földön, sem az égben." Ahogy ma az alapítóanya életére nézünk, azt látjuk, hogy Isten szerető kegyelme és az ő odaadó ragaszkodása révén egy halandó ember személye, tettei és szavai Istenben sugárzó teljességet nyertek, és nem kevesebb történt, mint hogy általuk Isten újra a világba lépett. E mindennapi csodában részesülni, valóságának tanúja lenni, ez életünk előtt új távlatokat megnyitó nagy lehetőség. Celestina anya, Kalazanci Szent József és valamennyi rendalapító, valamint a nyomukban szerzetessé váló rendtársaink életcsodája hív és válik útmutatóvá számunkra a mi életünk csodái felé.

Az apostoli levél üzenete Boldog Celestina egy másik gondolatához vezetett: „Szeretni azt jelenti, hogy a saját boldogságomat odaadom a másokéért." Ebben található a válasz arra a kérdésre, hogy milyen ígéretekkel teljes meghívásban volt részünk, és miért választottuk ezt az utat: akkor vagyok képes a boldogságomat másoknak adni, ha magam boldog vagyok. A boldogságnak életem forrásává kell válnia, hogy újra és újra meríteni tudjak belőle. Arról, hogy ez a forrás kiapadhatatlan legyen, nem más gondoskodik, mint a végtelen Isten. Ugyanitt, ugyanezen a ponton találjuk meg hivatásunkkal járó legfőbb feladatunkat. Azt, hogy folyamatosan és fáradhatatlanul Isten felé kell törekednünk, hogy így találkozási hellyé váljunk, ahol Isten ránk talál. Számunkra, piarista nővérek számára ez a feladat egyben karizmánk lényege: a szegények, az elesettek felkarolása, különösképpen a nehéz sorsú gyermekek és fiatalok érzelmi, kulturális, szociális és vallási értékekben való harmonikus és teljes növekedésének előmozdítása.

Örömmel és várakozással kezdtük meg tehát mi is ezt az új esztendőt, Isten áldását kérve anyaszentegyházunkra és szerzetes közösségeinkre. Boldog Celestina imádságos gondolatával ajánljuk mindannyiunk hívatását az Isten túláradó kegyelmébe: „Jézus gyengédsége érintsen meg minket és erősítse meg szegény lelkünket, hogy alázatos bizalmunk ne ismerjen határozatlanságot, lehetetlent és korlátokat, hogy Jézus érdemei és isteni kegyelmei által elnyerjen minden lehetetlen csodát."

Tóth Borbála

 

EGYRE BENNEBB JUTNI A BELSŐ VÁRKASTÉLYBA

Több mint egy év az a kegyelmi idő, amellyel Ferenc pápa megajándékozott bennünket, szerzeteseket. Időt kaptunk és meghívást arra, hogy megálljunk: visszanézzünk, magunkba tekintsünk és jövőt építsünk. A mi rendünk immár ötödik éve ennek folyamatát éli, hiszen négy felkészülési év előzte meg Szent Terézia születésének 5. centenáriumát, amit 2014. október 15. és 2015. október 15. között ünneplünk.

Az elmúlt négy év során minden kármelita olvasta és imádkozta az ő műveit, hogy elteljen azzal a tűzzel, amely őt betöltötte Istenért és az ő ügyéért: „Lángokban áll a világ, újra halálra akarják ítélni Krisztust [...] és porba akarják taszítani az ő egyházát. [...] Nem ez az az idő, amikor csekély jelentőségű ügyekkel kell zaklatnunk Istent" (Tökéletesség útja 1,5). Szavai ma is aktuálisak.

„Igyekezzünk olyanok lenni, hogy imádságaink támogathassák Istennek e szolgáit (a papokat), akik annyi erőfeszítés árán erősítették meg magukat tudománnyal, szent élettel és szenvedéssel, hogy most segíthessenek az Úrnak." (TÚ 3,2) Ó, Szent Terézia Anyánk! Gyújtsd fel a mi szívünkben is azt a szenvedélyes szeretetet, amelyet húsz év középszerű szerzetesi élet után sikerült kikönyörögnöd a Szentlélektől a magad számára! Hogy emésszen bennünket a buzgalom az Úrért -ahogy ezt Illés próféta nyomán vallja a Kármel -, hogy ebben a „kis Krisztus-kollégiumban", amelyben együtt élünk, megéljük azt a három dolgot, amelyet a hiteles (és boldog) szemlélődő élet érdekében minden leányodnak lelkére kötöttél: a testvéri szeretetet, a belső szabadságot és az alázatot! (Vö. TÚ 6,1)

Mi ezáltal lehetünk „a kommunió embereivé", amire a szentatya hív bennünket. Ez a kommunió maga a mennyország, s ha sikerül megélnünk ezen a földön, akkor a mennyország előízét érezzük. Mennyit küzdünk, szenvedünk érte a mindennapokban, míg Krisztus ki nem alakul bennünk, míg úgy nem élünk, ahogyan ő élt!. Nem mondjuk, hogy már elértük, de futunk, hogy magunkhoz ragadjuk azt, aki már magához ragadott bennünket... (Vö. Gal 1,4; 1Jn 2,6; Fil 3,12)

Azért küzdünk, mert van bennünk remény a jövőt illetően. Reménységgel öleljük magunkhoz a jövőt, amikor kolostorunk kánoni megalapítását kérjük. Kevesen is jövőt építünk, és próbáljuk ezt prófétai módon tenni, önellátásra berendezkedve: erdőt telepítve, megújuló energiaforrásokat beépítve. S környezetünk lassan átveszi tőlünk ezt a gondolkodást. Ez is az idők jeleire való odafigyelés része.

A szentatya azt is várja tőlünk, hogy tanúságot tegyünk az örömről. Ez az öröm mindig ott lakik a szívünk mélyén, de leginkább akkor szokott megmutatkozni, amikor megfeledkezünk önmagunkról, amikor valakibe vagy valamibe belefeledkezünk egyénileg vagy közösségileg. S lehet ez közös kirándulás, társasjáték, fahordás vagy zsolozsma egyaránt. Mindez ott van Istenben, s ő megadja nekünk, hogy beléphessünk az ő világába, hogy benne éljük meg mindezt, hogy az ő színe előtt éljünk meg és hordozzunk örömet és bánatot. Egy nagy egység megjelenítői vagyunk, még akkor is, ha ezt sokszor nem tudjuk átélni. Ott állunk, ott küzdünk és ott örülünk Isten színe előtt, oda visszük sokak örömét és küzdelmét, s ebben csatlakoznak hozzánk időnként mások is.

El(vissza)jöttünk Erdély szívébe, hogy ezen a „peremterületen" is meggyökereztessük a szemlélődő kármelita életet. (Ha a kommunizmus nem lett volna, már legalább negyven évvel korábban sor került volna erre.) Nagy öröm látni, hogy az emberek megtalálnak bennünket kéréseikkel, adományaikkal, és csatlakoznak hozzánk imáikkal.

Tegye az Úr kairosszá, kegyelmi idővé mindannyiunk számára ezt az évet, és Szent Terézia közbenjárása segítsen minket egyre bennebb jutni a belső várkastélyba, amelynek legmélyén a kommunió Istene él, az Atya, a Fiú és a Szentlélek, akinek dicsőség legyen mindörökkön örökké.

Szentháromságról nevezett Katalin Ildikó kármelita nővér

 

MÉG LELKESEBBEN ISTEN NAGYOBB DICSŐSÉGÉRE

Ferenc pápa megszentelt élet évére írt levelében újból emlékeztet arra, hogy egészséges, élő, „a közösség otthonává és iskolájává" alakuló egyházat szeretne. Megvalósításában különösen is számít azokra, akik magukat teljesen Krisztusnak szentelték. Szentévi célkitűzéseiben felhívja figyelmünket arra, hogy „hálával tekintsünk a múltra". A hála jó kiindulópontja a visszatekintésnek. Általa felismerjük, hogy Isten kegyelme minden történésnek értelmet ad, a múltbeli fájdalmakat, tévedéseket is képes a jelenben kamatoztatható értékké váltani. Helyükre tesz bennünk dolgokat, és segít hátrahagyni azt, ami akadályoz, kinyílni afelé, ami előttünk van. A hála boldogsággal tölt el, megújítja a kapcsolatokat és kommuniót teremt. A „Lélek képzelőerejének" csodáját látom abban, hogy 75 évvel ezelőtt a Jézus Szíve Társasága élete elindult és megmaradt Erdélyben. Nehéz időkön át a testvérek elkötelezettsége, csendes jelenléte, apostoli ébersége a lakótelep elrejtettségében is megteremtette a megszentelt életet átsugárzó miliőt. Nem a nagy művek, még kevésbé „a számok és az intézmények" tartották fenn, „hanem ő, akibe bizalmunkat vetettük, és akinek „semmi sem lehetetlen". Ez az év arra hív minket, hogy a Lélek jövőnkre mutató perspektíváit kutatva ne mulasszunk el esszenciális kérdéseket feltenni magunknak. Válaszra váró időszerű kérdéseink: miként tudnánk átalakítani jelenlegi kereteinket, úgy, hogy életünk és szolgálatunk az

evangélium hiteles tanúja legyen? A fogyasztásra beállított társadalomban, ahol a magukra hagyott, magukra maradt emberek száma egyre növekszik, az evangéliumi tanácsok bázisán élő közösségnek önmagában is apostoli értéke van. Hogyan jeleníti meg intézményünk a társadalomban ezt az értéket, és miben van szükségünk változtatásra? A szentignáci lelkiség egyik alapeleme a „magis" (latin: jobb, több), azt jelenti, hogy Istennek adott szolgálatunkban a tőlünk telhető legtöbbet, legjobbat adjuk. Már így is jó és sok, amit teszünk, de a „magis" lelkületével még lelkesebben, még lángolóbban tegyük Isten nagyobb dicsőségére. Ezt a „magis" lendületet is felfedezem a levél lelkesítő hangvételében, de a példabeszédbeli szüzeknek szóló éjféli kiáltást is eszembe juttatja, akik annak hallatán fölkeltek és rendbe hozták lámpásukat. A lámpás arra jó, hogy világítson, a Lélek szándékait és az idők jeleit érteni engedő világosságot teremtsen. A szívünk rejtekében Jézusnak szentelt meghitt, éber figyelem hozza rendbe lámpásunkat és tölti meg a szeretet olajával. Úgy tudjuk felébreszteni a világot, ha a minden embert befogadó kommunió előbb a szívünkben, majd a közösségünkben, aztán a „karizmatikus családjaink" között történik meg.

Kulcsár Apollónia, Jézus Szíve Társasága

 

A MEGSZENTELT ÉLET ÉVÉNEK CÉLKITŰZÉSEI

Tekintsünk a múltra, a jelenre és a jövőre

Nekem Ferenc pápa levele lendületet ad, életre hív, bátorít, a hivatás mélységét, küldetését tárja újra elém. Szívesen veszem a kezembe és olvasom mint lelki olvasmányt, és ragadok ki belőle gondolatokat, amelyek mozgatnak, foglalkoztatnak. Már a bevezetőben kedves, ahogyan buzdít, hisz Péter utódaként megerősít a hitben, de szerzetesként is szól hozzánk: „de úgy is írok, mint testvéretek, hiszen magam is Istennek szentelt személy vagyok". Arra hív, hogy adjunk hálát az Atyának a hívatá-sunk kegyelméért, hogy meghívott Krisztus követésére, élve az evangéliumot, az egyház szolgálatára szentelve magunkat, és tanúságot téve az ő irgalmáról és szeretetéről.

Hálával tekinteni a múltra

Az alapító szellemében arra kaptunk meghívást, hogy közelebbről kövessük Krisztust, adjunk hálát a múlt minden kegyelméért, mindazért, amit a jó Isten kegyelméből megtettünk, gyengeségeinkért, mulasztásainkért bocsánatot kérve.

Szenvedéllyel éljük meg a jelent

Figyeljünk arra, amit a Szentlélek ma az egyháznak mond, egyre mélyebben éljük meg a megszentelt életünk lényegi elemét. Minden megszentelt életforma a Léleknek abból a hívásából született, hogy Krisztust az evangélium tanítása szerint kövessük (vö. Perfectae caritatis 2). A rendalapítók számára az evangélium megélése elsősorban az életszabály, eszményük Krisztus volt. A dokumentumot olvasva eszembe jutott és örömmel tölt el, hogy Assisi Szent Ferenc ezt írja a végrendeletében: „És miután testvéreket adott mellém az Úr, senki sem mutatta meg nekem, mit kell tennem, hanem ezt ő, a Magasságbeli nyilatkoztatta ki nekem, hogy a szent Evangélium szerint kell élnem. És kevés és egyszerű szóval írásba foglaltattam ezt, a pápa úr pedig megerősítette számomra." Igen, ma is az evangéliumi életre hív a jó Isten, a szentatya is buzdít, hogy olvassuk, elmélkedjünk róla, éljük és valósítsuk is meg Jézus evangéliumi örömhírét.

Azt kérdezi a szentatya: Jézusra irányul-e elsődlegesen és kizárólagosan a szeretetünk? Jó elgondolkodnunk és imádságunkban kérnünk Jézust, hogy ő legyen mindig a legfontosabb az életünkben, csak a tőle tanult szeretettel tudunk szeretettel és irgalommal lenni minden ember iránt. A tevékeny szeretet nem ismer határokat.

„Rá kell kérdeznünk a ránk bízott küldetéshez való hűségünkre." Megfelelnek-e a Lélek indításának?

Számomra nagyon lényegbevágó és igazi projekt az, amit a szentatya ír: „Az alapítókat lenyűgözte a Jézus köré gyűlt tanítványok egysége, és az a kommunió, amely az első jeruzsálemi egyházat jellemezte." Az alapítók vágytak arra, hogy közösségeikben megvalósítsák: „egy szív, egy lélek lenni, örvendezni az Úr jelenlétének". A jó Isten elgondolása valóban az, hogy az egység és a „kommunió szakértőivé" váljunk, testvéri életet élve a különbözőségek ellenére, tiszteletben tartva minden ember személyi méltóságát. Meghallgatni, odahallgatni egymásra, érteni, megérteni egymást.

Átölelni a jövőt reménységgel

Sokféle nehézséggel kell szembenéznünk, de mindezek ellenére a pápa bátorságra, bizalomra hív. A bizonytalanságok és nehézségek közepette osztozunk embertársaink nehézségeiben, szenvedéseiben. De mindezek mellett megjelenik a remény, az Úrba vetett hitünk gyümölcseként, hiszen ő azt mondja: „Ne félj, mert veled vagyok!" (Jer 1,8) Bizalommal fordulunk a jó Istenhez, hiszen „semmi sem lehetetlen". (Lk 1,37) A jó Istennek továbbra is terve van velünk, a Szentlélek továbbra is nagy dolgokat akar végbevinni velünk.

A megszentelt élet évéhez fűződő várakozásaink

Az öröm emberei legyünk, akiknek az örömük az Úrban van: „Ahol szerzetesek vannak, ott öröm van" - mondja a szentatya. Igazi belső tapasztalat, amelyet meg kell mutatnunk, hogy Isten képes betölteni a szívünket, képes boldoggá tenni minket, nem kell máshol keresnünk a boldogságunkat. A közösségben megélt testvéri szeretet táplálja örömünket, az önátadásunkban végzett szolgálatokban, különösen a szegények szolgálatában, életünk eléri a kibontakozást.

Nekünk, ferences nővéreknek a küldetésünk elsősorban a legkisebbek közé szól, akik valamilyen okból a társadalom peremére szorultak. Ebben is megerősít a pápa levele, amikor a szegények szolgálatára buzdít. Nagyon szívhez szóló buzdítások ezek számomra, és arra vágyom, hogy a közösségünkkel egyre mélyebben meg tudjuk élni a jó Istentől kapott hivatást az egyházban. A megújulásra minden nap szükségünk van a jó Isten kegyelméből.

Azt mondja a szentatya: „közöttünk ne legyenek szomorú arcok, örömtelen és elégedetlen emberek, hiszen a szomorú Krisztus-követés szomorú egy Krisztus-követés". Más emberekhez hasonlóan nekünk is vannak nehézségeink, a lélek sötét éjszakáját mi is megtapasztaljuk, csalódások, betegségek, erőink megfogyatkozása minket is érnek, de ezekben is meg kell tanulnunk felismerni Krisztus arcát, aki mindenben hasonlóvá lett hozzánk, vállalta a kereszt szenvedését.

Az életünk legyen példa, vonzó mindazok számára, akik hívást éreznek a megszentelt élet megélésére, akik boldognak látnak minket: „Olyan életet kell élnetek, amelyen átsugárzik az evangélium megélésének öröme és Krisztus követésének szépsége". „Azt várom - mondja a szentatya -, hogy „felébresszétek a világot." A szerzetesi élet prófétai küldetés! A prófétának „nincs más gazdája az Istenen kívül, nincsenek más érdekei Istenéin kívül". Minket is, akárcsak a prófétákat, elfoghat a kísértés, hogy elfussunk, elmeneküljünk, mert túlságosan megerőltető, megterhelő, belefáradtunk, csalódottak vagyunk. Jó ilyenkor hallani az imában a szerető, jó Istentől: „Ne félj, mert veled vagyok és megoltalmazlak!" (Jer 1,8)

Az imádságban tudunk Jézussal szoros kapcsolatba kerülni, ő velünk van és példát mutatott. Ő nem akart mást itt a földön, mint a Mennyei Atya akaratát cselekedni.

„Akkor találtok életet, ha adjátok az életet, akkor találtok reményt, ha adjátok a reményt, akkor találtok szeretetet, ha adjátok a szeretetet" - hívja fel a figyelmet a pápa. Az imádság abban is segít, hogy felismerjük, mit kér a jó Isten, és a Szentlé-lekre figyelve fel tudjuk ismerni Isten hangját.

Szűz Máriára bízta a szentatya ezt a megszentelt évet, az Atya különösen is szeretett leányára, a hallgatás és szemlélődés asszonyára, akit a kegyelem minden ajándékával elhalmozott. Kérjük a Szűzanyát, hogy legyen velünk anyai oltalmával és járjon közben értünk, hogy hűséges és hiteles követői lehessünk szent Fiának.

Dánél Mária Francesca, Assisi Szent Ferenc Betegápoló Nővérei

 

A KÖZÖSSÉG EREJÉRE
TÁMASZKODVA ÖRÖMHÍRT VINNI

Mély benyomást tett rám, hogy Ferenc pápának sikerül bennünket egyszerre legfelsőbb egyházi méltósági minőségében és testvérünkként megszólítania. Megragadott körlevelének közvetlen hangvétele, egyszerű nyelvezete, logikus felépítése, a célkitűzések, elvárások és távlatok világos megfogalmazása.

Az egyik kérdése, ami különösen foglalkoztatott: „Vajon elég közel élünk-e az emberekhez, annyira, hogy megosszuk örömeiket és fájdalmaikat, és így valóban meg tudjuk érteni, mire van szükségük, és felajánlhassuk segítségünket?" Utam kezdetén, amikor felismertem hivatásomat, nagyon vágytam arra, hogy ha szerzetes leszek, ne különüljek el a körülöttem élő emberektől, hanem egy legyek közülük, így téve tanúságot róla, aki egy lett közülünk. Döntésemben, hogy a Segítő Nővérek Kongregációjához csatlakozom, nagy szerepet játszott, hogy tudtam, a rendnek nincsenek saját intézményei, hanem tagjai különféle egyházi és állami munkahelyeken dolgoznak, életkörülményeiket tekintve a környezetükhöz hasonlóan élnek. A rend történetét olvasgatva forradalmian újszerűnek találtam azt, ahogyan a 19. századi Franciaországban az első segítőnővérek a testi-lelki rászorulókat szolgálták: civil ruhába öltözve, kilépve a rendház falai mögül, gyakran otthonukban keresve fel a különféle krízishelyzetben levőket, olyan emberekhez jutottak el és vitték el nekik az Örömhírt, akik az egyháztól távol álltak, és „egyházi személyekkel" szemben nem sok nyitottságot tanúsítottak volna.

Most, tizenhat évnyi szerzetesi életemre visszatekintve, Ferenc pápa szavai magammal való szembenézésre és önvizsgálatra késztetnek. „Vajon hűségesek vagyunk-e a ránk bízott küldetéshez?" Szerzetesi hétköznapjaink külső keretei, amelyek sokban hasonlóak a környezetünkéihez, még mindig azt a célt szolgálják-e, hogy könnyebben kerüljünk kapcsolatba azokkal az emberekkel, akikkel utunk során találkozunk, vagy egyszerűen „álcázva élünk" közöttük, berendezkedve egy kényelmesebb életre, „lemondva a próféciáról"?

Ami még nagyon megragadott a pápa üzenetében: a felhívás, hogy „éljük meg a találkozás misztikáját", legyünk „a kommunió emberei", és „a kommuniót először is az intézményhez tartozó közösségeken belül éljük meg". Mit látok, ha az intézményünkhöz tartozó közösségeinket nézem? Nem mi kerestük meg egymást, hanem Jézus Krisztus szeretete hívott egybe minket. Ahogy törekszünk erre a meghívásra egész életünkkel válaszolni, az kétségtelenül mélyen közös bennünk, ugyanakkor életritmusunkat, vérmérsékletünket, jellemünket, neveltetésünket, életkorunkat, nemzetiségünket tekintve alaposan különbözünk. Három-négy fős kisközösségekben élünk, és hétköznapjainkat ennek a kettős valóságnak a feszültsége határozza meg. A közösségi élet gazdagít, fejlődési lehetőségeket jelent, kitágítja a látókörünket, támaszt nyújt, ugyanakkor idő- és energiaigényes, fájdalmasan szembesít bennünket önmagunk és társaink korlátaival. Közösségben élni a mindennapokban ajándék, kihívás és szenvedés egy időben. Mivel nemzetközi szerzetesközösség vagyunk, szerte a világon vannak társaink, és egy részükkel életünk folyamán néhányszor személyesen is találkozunk. Lehet, hogy csak törve beszélünk egy nyelvet, de ugyanaz a lelkiség jár át, hasonló módon keressük Istent, valamiféle kötelék fűz össze bennünket. Ez a hétköznapokból ismert vagy nemzetközi találkozók alatt megtapasztalt, minden különbözőségünk ellenére is létező összetartozás jelenti számomra az alapítónőnk által sokat hangsúlyozott „családi szellemet".

A kommunióért sokat kell imádkoznunk és keményen kell dolgoznunk. Minket, erdélyi segítőnővéreket - éppen azért, mert „az emberek között élünk", mindnyájan még viszonylag fiatalok vagyunk, és ki-ki a maga területén nagy lendülettel dolgozik - időnként környékez „a számok és a hatékonyság kísértése", illetve a veszély, hogy igen sok energiát fordítunk a célcsoportjainkra, a kelleténél kevesebbet arra, hogy közösségeinket építsük, egymás számára támasz és otthon legyünk, és így egymást megerősítve forduljunk a ránk bízott emberek felé.

Ferenc pápa szavai józanságra intenek, reményt adnak és bátorítanak, hogy istenkapcsolatunkból táplálkozva és testvéri közösségeink megtartó erejére támaszkodva lépjünk ki házunk küszöbén, és „menjünk el az egész világra".

Kerekes Izabella segítőnővér

 

ISTEN RABJAI

„János kertész víg ember volt. Szerette a névnapokat, disznótorokat, lakodalmakat. Meg is hívták a fejérváriak minden alkalommal. Egyszer azonban, hogy hazafelé dülöngött, belekapaszkodott tréfából egy paripának a legyezőjébe. A paripa oldalba rúgta" - így kezdődik Gárdonyi Géza nagyszerű regénye, az Isten rabjai. Gyerekkoromban jobban szerettem, mint a kötelező olvasmányt, az Egri csillagokat. Lehet, hogy a tudatom alatt mocorgott valami titokzatos vonzódás a szerzetességhez?

Gyerekkoromban kertész akartam lenni, és én is szerettem az ünnepeket. Mint Jancsi apja. Királylányba nem voltam szerelmes, de udvaronc életet éltem a pipere világában. Volt ott sok előkelő dáma, de egy se súrolt volna padlót, mint Margit. Nem szentek között éltem. S ma, mint „magam is Istennek szentelt személy", hogy Ferenc pápa szavajárását idézzem, szentek között élek-e? Jó kérdés. A testvérek, köztük Miska bácsi, a kertész, aki 80 évesen is fára mászott, és akinek tulipánjait és liliomait az egész környék megcsodálta, ő minden bizonnyal az.

Hadd meséljem el, milyen is szent-jelöltek között élni.

A pápa azt mondja, a megszentelt élet -vatikániul ilyen fura neve van a szerzetességnek, mintha bizony a „szerzetes" nem lenne önmagában is elbizonytalanító rejtély. Annyit sejthetünk, hogy ez a rendre rímel. Azt bizony megkívánják. Erre van a regula, a szabályzat. A mindentudó Wikipédia, ahol a mai gyerek utánanéz, mi is az a szerzet(es), azt mondja, hogy „Szerzetesrenden vagy renden az egyházuk által jóváhagyott szabályok, regulák szerint élő és általában közös fedél alatt, kolostorban (rendházban, monostorban, zárdában) lakó szerzetesek (barátok), illetve szerzetesnők (apácák vagy nővérek) közösségét értjük. Szinte minden vallásban kialakult ez az istentiszteleti életforma." Továbbá: a „miféle szerzet ez?" - különös csodalényre utal. Na, tessék!

Az átlagember szemében már jó száz éve „különös csodalények" ezek a szerzetesek. Amikor egykori kollégáim a L'Oréal-nál meghallották, hogy beléptem a jezsuita rendbe, ezt úgy kommentálták, hogy „a Kiss belépett valami amerikai szektába". A jereváni rádió logikája szerint erre azt kellett volna válaszolnom, hogy nem amerikai, hanem magyar (még ha Kanadában működött is), nem szekta, hanem... de inkább hagyjuk. A bátrabbak meglátogattak Torontóban. Nem győztek csodálkozni, hogy a „kolostornak" nincs magas kőkerítése, hanem kanadai módra brit előkertje, és egy dörmögő kapus testvér helyett Póta Laci, aki szakácsunk és „miniszterünk" is volt, cigarettával a szájában nyitott ajtót, amin nem volt lakat. Lám, újabb csodabogár, mifelénk a gazdasági ügyek felelősét, aki pénztáros, raktáros és könyvelő egy személyben, „miniszternek" hívják. Ami persze latinul szolgát jelent. S ha már a latinnál tartunk, régen, a zsinat előtt, latinul Carisisime, ami „igen kedvest" jelent, volt a novíci-us, a jelölt hivatalos és kissé formális megszólítása. És ezek az újoncok, majd később skolasztikusok - ami meg iskolást jelent, de nálunk a képzésben lévő, tanuló rendtagokat is, egészen papszentelésükig - egymással latinul társalogtak, és ebéd közben, és néha ebéd helyett, latinul vitáztak egy-egy hittételen. És ugyanolyan szenvedéllyel kellett védeniük az ellenkező álláspontot, ha éppenséggel azt a szerepet osztották ki nekik. Ez a retorikai gyakorlat akarva-akaratlanul - de inkább tudatosan - egyúttal empátia-gyakorlat is volt: az ellenfél fejével kell gondolkodni! Szóval fura egy szerzet! Ma csak a PhD-ző doktoranduszok, mármint ha teológiai tanárnak készülnek, tanulnak meg alaposan latinul, de téziseiket angolul publikálják. Ami a rendben az új lingua franca.

Nos, visszaemlékezve a kezdetekre, a pápa azt mondja, „hálával tekintsünk a múltra". Ő persze a rendek nagy múltjára gondolt, mint ihlető forrásra. Én most szerényen megelégszem az utolsó 25 évvel, a magam múltjával, ami eltelt a noviciátus befejezése óta. 25 éve fogadtam meg, a kétéves noviciátus után, hogy belépek a rendbe, ha majd megengedik. Erre 2001-ben került sor, tizenhárom év jelöltség után. Ez egyike a különcségeknek, amellyel a jezsuiták más rendektől különböznek. Én megtoldottam 20 évvel, amennyiben 1968-ban a chartres-i zarándoklaton kaptam meg a hivatásomat, de csak 1988-ban léptem be a rendbe. Túl hosszú idő! - gondolják és mondják sokan. Nos, én ezt a két évtizedet is ajándéknak tekintem. Ferenc pápa arra is buzdít, hogy „szenvedéllyel éljük meg a jelent". Lám, én a tizennyolc évet, amikor a piacgazdaságban menedzserkedtem, is szenvedéllyel éltem. Mégis, egy szép napon fel kellett tennem magamnak a kérdést: elég lesz ez a szenvedély az egész életre? A válaszom az volt, hogy bizony nem, és mielőtt elfogyna, váltanom kell. Mégsem vagyok drop out. Egy időben, épp a '68-as „forradalom" utóhullámaként az volt a divat, hogy azok a drop outok, akik otthagyták karrierjüket, hogy a trópusokon hűsöljenek, távol a nyugati civilizációtól (és mégis közel). Időközben a szótárak inkább azokra mondják, akik főiskolai tanulmányaikat befejezetlenül hagyták, akik megunták a tanulást. Nos, bevallom, a hatvanas években épp azért haboztam követni az Úr hívását, mert egyfelől be akartam fejezni a tanulmányaimat - és be is fejeztem -, másfelől nem nagyon éreztem kedvet arra, hogy újra beüljek az iskolapadba. Pedig egyértelmű volt, hogy ez vár rám, ha pap és szerzetes akarok lenni. Úgy is lett. Persze 43 évesen beülni a huszonévesek közé nem volt könnyű. Két dolog vigasztalt: egyfelől egy metszet a római nemzetközi kollégium falán, amely a rendalapítót, Szent Ignácot ábrázolja iskolás lurkók társaságában, nem tanárként, hanem osztálytársként, másfelől egy dédnagymama, a 80 éves padtársam Rómában a Pápai Gergely Egyetemen, aki azzal indokolta kései tanulmányait, hogy tanúságot akar tenni hitéről. Utólag gondviselésszerűnek mutatkozott a korkülönbség, mivel két szakkollégium rektoraként további tíz évig huszonévesek között élhettem. Fiatalon tartott.

Végül Ferenc pápa azt kéri, „öleljük át a jövőt reménységgel". Nos, ez az év, melyet az egyház nekünk, a „kommunió (azaz a közösség) szakértőinek" szentel, épp azért újabb ajándék, mert a nagy többletet előző életemhez képest nem is annyira a három, sőt a mi esetünkben négy fogadalmunkban látom, hanem a közösségben. Az korántsem tökéletes, de mégis, a jövő nálunk azért nem lesz menthetetlenül múlttá - amint azt évfolyamtársaimnál láthatom az üzleti iskolában, amelyen júniusban diplománk 45 évét ünnepeljük - , mert a közösség maga mintegy halhatatlan. A pápa az „együttélés misztikájáról" beszél. Ez nagyon rejtélyesen hangzik. De pár sorral később elárulja a szentatya, hogy „el kell érnünk, hogy mindenki kifejezhesse magát, mindenkit elfogadunk a maga ajándékaival együtt, mindnyájan egészen felelősséget vállaljunk közösségünk életéért". Ezt gyakoroljuk, és ha csak egy kicsit is sikerül, van mit mutatnunk a világnak. Mert épp erre van szüksége!

Kiss Ulrich SJ