Catholic cultural magazine
Keresztény kulturális havilap

Máshol

András Szabolcs
mAGÁNYOS ZARÁNDOK A SZENT VÁROSBAN

 

A legtöbb keresztény ember lelkében ott él a vágy, hogy életében legalább egyszer eljusson a Szentföldre, ahol Jézus született, élt, meghalt és feltámadt. Ezzel én is így voltam, de nem volt konkrét tervem arra vonatkozólag, mikor és hogyan fogom ezt megvalósítani. Azonban szilveszter tájékán egy reklámüzenetet kaptam a térségünkben is tevékenykedő fapados légitársaságtól, hogy ha egy napon belül jegyet vásárolok Izraelbe, nagy kedvezményben részesülök. Rövid gondolkodás és némi ima után úgy döntöttem, hogy belevágok, bár nem volt idő társaságot szerezni az útra. A jegyet valóban olcsón kaptam, és az interneten sikerült aránylag kedvező áron szállást találni egy jeruzsálemi ifjúsági szálláson. Így lett belőlem magányos zarándok. Mindig is zarándoklatnak tekintettem ezt az utat, nem kirándulásnak.

Természetesen volt bennem némi szorongás, hiszen Izrael és Palesztina kapcsán a tévéből összecsapásokról, robbantásokról lehet értesülni, és sem a héber, sem az arab írást nem ismerem. Volt némi előítélet is bennem Kelettel kapcsolatban. Mint kiderült, mindez naivitás - sok minden mással együtt. Például azt hittem, hogy ott mindenki tud angolul, ami természetesen nem igaz. A jegyvásárlás és indulás közti rövid időszakot arra használtam, hogy az internet segítségével felkészüljek arra a néhány napra, amit ott tölthetek. Úgy döntöttem, hogy utamat Jeruzsálemre és Betlehemre korlátozom, ami végül is helyesnek bizonyult, különben csak rohanás lett volna az egész. A telefonomra kiváló, angol nyelvű alkalmazásokat töltöttem le, amelyek segítettek a tájékozódásban. Beszereztem a biztosítást, csomagoltam, és indulhattam is. Az egész utam legkellemetlenebb része a belföldi utazás volt: az otthon és a repülőtér közti szakasz.

Amint Tel-Avivban leszálltam, máris kaptam egy üzenetet a román külügyminisztériumtól, hogy veszélyes övezetben járok, vegyem fel a kapcsolatot a nagykövetséggel. Nagyon meglepett az aggodalmuk, még inkább a tájékozottságuk. A Ben Gurion repülőtéren hamar találtam egy sherutot (kisbuszt), ami épp Jeruzsálembe indult, és mindenkit címre vitt. Egy idős francia-zsidó házaspárral, néhány ortodox zsidó fiatallal és egy román házaspárral osztoztam a buszon. Hamar rádöbbentem, hogy Románia kevésbé fejlett, mint Izrael, mindenhol nagyon modern infrastruktúrát találtam. A kisbuszon Woody Allen-i hangulat uralkodott, főleg amint az idős házaspár a francia, angol és héber nyelvet váltogatva vitatkozott. Aztán feltűntek Jeruzsálem hegyei, már besötétedett, a szent város pedig fényárban úszott. Úgy éreztem magam, mint amikor a keresztesek többi hónapnyi vándorlás után elérték céljukat.

A városban sokat bolyongott a kisbusz a szűk utcákban, míg mindenkit elvitt a címére. A közlekedés az otthont idézte fel, az utakon és járdákon, hagyományos viseletben, rengeteg ember versenyzett a járművekkel. Végül én is megérkeztem az óváros közelében lévő szállásra, ahol mindenki nagyon kedves volt, üdítővel, térképpel, útmutatással fogadtak. A szobában két oroszországi fiatal volt, akik inkább kínaiaknak néztek ki, és két zsidó férfi. Az előbbiek mondták, hogy a hatalmas ország melyik részéből vannak, amit nem tudtam betájolni, mint ahogy ők sem Erdélyt.

Másnap reggel a tudakozótól megérdeklődtem, mennyire biztonságos átmenni Betlehembe, lévén, hogy a Palesztin Hatóság területén van. Elmondták, hogy külföldiek nyugodtan mehetnek (főleg hogy akkor még nyugalom volt a térségben), majd elmagyarázta, hogyan és merre menjek. A Jaffa-kapun át léptem be az óvárosba, amely az első pillanattól magával ragadott szűk utcácskáival, ódon házaival. Kora reggel lévén az üzletek még zárva voltak és minden csendes volt. Kis nézelődés és bolyongás után értem el a Damaszkuszi kaput, mely a város arab negyedének egyik csomópontja. A jeruzsálemi kapuk közül talán ez a legszebb. A közelében található az ún. palesztin buszállomás, onnan indult busz Betlehembe is. Már ekkor megdöbbentett, hogy mennyire elkülönülnek a zsidók és az arabok, hiszen ezekre a buszokra héber ember nem száll (vagy szállhat) fel. Ez a döbbenet később tovább fokozódott. A fiatal buszsofőr elég nagy apátiával osztogatta a jegyeket a felszállóknak, akik között volt egy nagyobb létszámú olasz csoport is, így megnyugodtam, hogy jó járműre ültem fel. Egyébként is az európai keresztények közül talán az olaszok alkották mindenhol a legnépesebb csoportot.

A nyolc kilométeres távolságot negyven perc alatt tette meg a busz, mivel csak egy kijelölt úton mehetett. Hamarosan hatalmas falak választották el az utat a palesztin területektől, ami hasonló érzés volt ahhoz, mint amikor Boszniában egy aknamezőn keresztül kellett átmenni. Betlehem előtt, az út mellett hatalmas piros tábla figyelmeztetett, hogy zsidóknak tilos továbbhaladni, Izrael nem tud felelősséget vállalni az életükért. Arra gondoltam, vajon milyen érzés lehet ez egy holokausztot túlélő idős zsidó ember számára, ha el szeretne jutni Dávid király szülőhelyére.

Amint leszálltam a buszról, palesztin taxisok különféle ajánlatokkal árasztottak el, egyikük egy közeli román ortodox kolostorhoz is el akart vinni. Kalasnyikovos rendőröktől kértem útmutatást a Születés templomához, akik udvariasan elmagyarázták, merre menjek tovább. Egy kisebb bazáron, óvárosi részen áthaladva lehet elérni a Jászol teret, amelynek egyik felén egy mecset van, másik felén pedig a Születés temploma. Nemrég Betlehem volt az utolsó keresztény többségű város a térségben, a lakosság nagyobb része ma már ott is muszlim. A téren az ortodox karácsonyra való előkészületek folytak. A templom melletti konventen örmény zászló leng, mely számomra igen kedves, ugyanis családomban örmény katolikus felmenők is vannak. A templomba egy nagyon alacsony ajtón át lehet belépni, amit az alázat kapujának neveznek: mindenkinek meg kell hajolnia, ha az Úr jászolához akar jutni. A régi oszlopok között haladva, az oltár mellett található a lejárat a születési barlangba. Ukrán és olasz zarándokcsoporthoz csatlakoztam, miközben keresztény palesztin rendőrök ügyeltek a rendre, és ortodox apácák árulták a szentföldi földet, vizet és gyertyákat.

A Születés barlangja az egyik leginkább magával ragadó hely, ahol eddig jártam; amint beléptem, nagy áldásnak éreztem, hogy eljuthattam ide. A különböző szertartású keresztények halkan imádkoztak, még egy olasz mise is zajlott közben. A hívek türelmesen sorban állva érintették meg a Jézus születésének helyét jelző követ. A félhomály és a füstölők tovább mélyítették az érzést, hogy nem mindennapi helyen járok. Úgy éreztem, hogy zarándoklatom egyik fő célját nemcsak fizikailag, hanem lelkileg is sikerült elérni, és ebből mindmáig erőt tudok meríteni.

Az ősi, görög Születés temploma mellett van az újabb, katolikus Szent Katalin-templom, amely sokkal csendesebb. Onnan lehet lemenni Szent Jeromos barlangjába. Az egyházatya és bibliafordító itt élt az 5. században. Itt is látni a barlang falának hasadékaiban olyan kívánságcédulákat, mint amilyeneket az olasz templomok Szent Antal-szobraihoz helyeznek el a hívők. Betlehemben még az ún. Tej-barlangot néztem meg, amely a hagyomány szerint azért fehér, mert amint Szűz Mária szoptatta a Kisdedet, egy csepp teje lecsöppent és fehérré változtatta a helyiséget.

A visszaúton a katonaság megállította a buszt, mindenki robotszerűen szállt és állt libasorba az ellenőrzéshez, miközben engem elfogott az izgalom, mivel Jeruzsálemben felejtettem az izraeli tartózkodási engedélyemet. (Ugyanis az izraeliek nem pecsételnek az útlevélbe, hanem egy tartózkodási engedélyt jelző kártyát adnak.) Szerencsére, a külföldi útlevél láttán, az izraeli katonák gond nélkül továbbengedtek. Visszaérve Jeruzsálembe úgy döntöttem, hogy végigjárom a Via Dolorosát, ugyanis egyazon napon akartam a két fő célom, a Születés és a Feltámadás helyére elmenni.

A Damaszkuszi kaputól indulva, a falakon kívül, a Kidron-völgyön keresztül átmentem az Oroszlános kapuhoz (oroszlán domborművek díszítik), ott léptem be az óvárosba, ugyanis itt kezdődik a Via Dolorosa, vagyis az az út, amelyen Jézus végigvitte keresztjét. A város már nem volt olyan csendes, mint a reggeli órákban, az üzletek, fodrászatok és más bazárok mind javában működtek, a turisták, a zarándokok és a kereskedők gyúródtak az igencsak szűk utcákban. Azonban a múltat idéző hangulat, az erős fűszerillat (különösen ánizs) bőven kárpótolt. A tömegben elég nehéz ráhangolódni a Via Dolorosa üzenetére, ezért másnap, csendesebb órában több helyre visszamentem, főleg mert sok templom csak délben van nyitva.

Kezdő zarándokként elég nehéz volt megtalálni a Szent Sír templomot, mely a Via Dolorosa egy kis mellékutcájában van. Kezdetben Feltámadás templomának hívták, ami szerintem jobban megfelelne ma is a hely lényegének. A templom előtti tér sokkal kisebb, mint amilyennek képekről, tévéből tűnt. Hatalmas tömeg töltötte be a világ minden tájáról, amelynek nagy része a látványosságra volt kíváncsi, kevésbé a vallási tartalmára. Sajnos ez a hangulat a templomra is jellemző.

A főkapun belépve azt a kőlapot láthatjuk, amelyen a Bibliában említett asszonyok beolajozták a halott Jézus testét. Ortodox hívők frissen vásárolt kegytárgyaikat dörzsölték a kőhöz, miközben turisták hada fényképezte őket. Onnan továbbhaladva lehet eljutni a szent sírhoz, mely egy, a lovagok által építtetett hatalmas kupola alatti kriptában található. Erre görög ortodox szerzetesek ügyeltek, ugyanis a templom és a szertartások időpontjai el vannak osztva az ortodoxok, az örmények és a katolikusok között. A sírnál hosszú sor kígyózott, amelyben a világ minden tájáról érkező hívek álltak sorban. A szent sír természetesen egy üres kripta, vörös márványlapokkal, ikonokkal, füstölőkkel és a „Krisztus feltámadt" görög felirattal.

A keresztény világ középpontjában álltam, illetve térdeltem, hiszen itt történt meg a történelem legfontosabb eseménye: a betlehemi barlangban született Jézust bár itt keresztre feszítették, ő feltámadt. És a zarándok hite az, hogy ha Krisztus feltámadt, akkor utunk végén mi is feltámadunk.

A templom másik kupolája alatt, a sírral szemben egy nagyon szép ortodox liturgikus tér van. Még számos más kis kápolna, oltár található cirill, latin, örmény feliratokkal. Egy idő után belefáradtam, ezért inkább kimentem a térre. A szomszédos minaret müezzinje épp befejezte kihangosított imáját, és a templom harangjai kongani kezdtek, nagyon szép dallamot formálva.

A Jaffa-kapunál megint elhagytam az óvárost, hogy a falak mentén haladva eljussak a Sion-hegyhez, amely közelében található a felső terem (cenaculum, az utolsó vacsora helyszíne). Így közelebbről meg tudtam nézni Dávid tornyát, valamint egy nagyszerű szabadtéri bemutatót a város falrendszerének kialakulásáról. Innen látható a Hinnom-völgy is, amit a Biblia gyehennának nevez.

A Sion-hegyen egy nagyon szép újkori, francia építésű templom állít emléket

Szűz Mária elszenderülésének. Onnan továbbhaladva kissé nehezen, de megtaláltam a felső termet is, amely napjainkban a legvitatottabb keresztény kegyhely. Ennek két oka van: egyrészt a Sion-hegyen van, másrészt alatta található a zsidó hagyomány szerint Dávid király sírja, így a zsidóság számára is szent hely. Izrael állami tulajdonba vette mind Dávid sírját, mind a felső termet, így a keresztények (turistákként) látogathatják a kegyhelyet, de nyilvánosan nem szabad ott imádkozni. Eddig csak II. János Pál és Ferenc pápa mutathatott be ott szentmisét.

Dávid sírja, és általában a zsidó negyed, jól karban van tartva. Egy kis lépcsőn lehet felmenni a felső terembe, amely egy, a lovagkorban, gótikus stílusban újraépített helyiség. Természetesen a zarándok magában elmond itt egy imát, és megemlékezik a hely jelentőségéről.

Innen, az örmény negyeden keresztül, elindultam a Siratófalhoz, a zsidóság egy másik szent helyszínére. Az örmény utcák csendesek és nagyon szépek. Iskolájuk, galériájuk, templomaik és természetesen több üzletük is van. Megjegyezendő, hogy itt keleti vagy apostoli örmények laknak, akiknek hitük kissé különbözik az örmény katolikusokétól. Ennek ellenére kellemesen elbeszélgettem egy ajándéktárgyárussal az erdélyi örményekről.

A közelben található a Churva-zsinagóga, amely talán a legnagyobb Jeruzsálemben. Azért is érdemes oda és környékére elmenni, mert itt megmaradtak a Dávid korabeli falrészek.

Innen pár lépés volt a Siratófal, amely az ószövetségi templom egyetlen megmaradt része. A Templom-hegy lábánál található, amelyen viszont a muzulmán Al-Aksza mecset és a Szikla-dóm látható. Ez a helyszín a zsidó-arab konfliktus legfőbb forrása. Sajnos a mecsetekbe csak muzulmánok mehetnek be, pedig szívesen megnéztem volna belülről is. A Siratófalhoz, ellenőrzés után, beengedik a keresztényeket is. Érdekes volt megfigyelni a hagyományaikhoz hű zsidó férfiakat és nőket ima közben, vagy a buszra várva a fiatalokat, akik kevésbé hangolódtak rá a hely jelentőségére.

Másnap délelőtt az Olajfák hegye volt a célpontom. Mivel ki akartam kerülni a zsúfolt óvárost, ezért a Hanevi'im utcán mentem, így, akaratomon kívül, de nagy örömömre az etióp keresztény templomhoz kerültem. Kívülről egy nagy kupolás, kerek templom látszik. Belépéskor le kell húzni a cipőt, és csak akkor látható, hogy bent van az igazi templom, amely négyzet alakú. Élénk színű falak és drapériák, a Szentháromságot dicsérő ikonok díszítették a teret. Az arra járónak érdemes ide betérnie, hiszen láthatja a kereszténység sokszínűségét és gazdagságát.

Innen folytattam tovább az utamat, amíg el nem értem az Olajfák hegyének alsó részéhez, Mária barlangjáig. Ez már tulajdonképpen a Getsemáné-kert, amelynek neve a Get Shemanim héber kifejezésből ered, és azt jelenti, hogy kipréselni az olajat. Itt tulajdonképpen két barlang van, egy ortodox és egy katolikus. A helyi keresztény árus magyarul is tudott, lelkesen próbált rábeszélni a tájékoztató füzet megvásárlására. Az ortodox barlangba hosszú és széles lépcsősor vezet le, rengeteg füstölő teszi misztikussá. A katolikus barlang sokkal kisebb és egyszerűbb, mégis nagyon szép, épp spanyol misét mutattak be ottjártamkor.

Pár percet kellett menni a Getsemáné-kerthez, amely a ferencesek gondozásában áll (mint általában a szentföldi katolikus kegyhelyek). A nagyon szépen gondozott kertben ősrégi olajfák találhatóak, magunk előtt láthatjuk Jézust és tanítványait, amint itt imádkoztak, és arra készteti a zarándokot, hogy ő maga is bekapcsolódjék ebbe az imába. Köztudott, hogy az olajfák több ezer évet is élhetnek, ezért nem kétséges, hogy néhány itteni fa már megvolt Jézus idejében is. A kerthez tartozik az Agónia temploma, amelyet a Nemzetek templomának is neveznek, mert több európai nép ada-kozta a templom építéséhez szükséges anyagiakat. Például Magyarország fizette az oltár fölötti mozaikot, ezért ott látható a magyar címer is. Lengyel mise volt ottjártamkor, amely után megérinthettem azt a szikladarabot, amelyen a hagyomány szerint Jézus vért izzadt szenvedései kezdetén. A szentföldi zarándokok számára kihagyhatatlan helyszín ez is, csendje és szépsége visszavezet a bibliai időkbe. Innen érdemes felmenni az Olajfák hegyének felső részére, útközben megcsodálni az orosz kolónia gyönyörű kertjét, a Kidron-völgy lenyűgöző látványát, a hatalmas zsidó temetőt, a Mennybemenetel templomot stb. A tetőre felérve láthatjuk Jeruzsálem legszebb panorámáját a városfalakkal, templomokkal, zsinagógákkal, mecsetekkel, apró házakkal, háttérben a modern várossal.

A visszaúton újra bementem az óvárosba, és betértem az örmény katolikus patriárkátusra, amelynek temploma része a Via Dolorosának. Az örmény helyeken mindenhol megemlékeznek az 1915-ös genocídiumról, amikor is a törökök másfél millió örményt mészároltak le. A tömeggel haladva kerültem a kopt templomba. A benti kaotikus állapotok ellenére is nagyon érdekes, színes ikonok díszítik. Tovább sodródva a kopt templom és kolostor tetején találtam magam, majd egy szűk lépcsőn át a Szent Sír templomnál, ahova újra bementem, mert a turistahad ellenére is olyan a vonzása, mint kevés helynek a Földön.

A délutánt a Yad Vashem Intézet felkeresésére szántam, mely a város nyugati, modern felén található. Elég hosszú séta volt oda kimenni, de így jobban meg lehet ismerni egy várost. Pár nappal megérkezésem előtt havazott Jeruzsálemben, ami ritka és rendkívüli esemény. Sok fa nem bírta a havat és kidőlt. A nyomait láthattam, sőt néhány árnyékos helyen még az összegyűjtött hó is megvolt. A Yad Vashem a holokausztot és antiszemitizmust hivatott bemutatni. Magyarként kötelességemnek éreztem meglátogatni. A belépés ingyenes. Filmek, képek, emléktárgyak által mutatják be az antiszemitizmus és a holokauszt történetét. Kissé túlzottnak találtam a kereszténységnek és a pápaságnak tulajdonított szerepet; tudok róla, hogy volt is emiatt nézeteltérés Izrael és a Vatikán között. Viszont a magyar holokausztot reálisan mutatja be, nem éreztem, hogy kollektív bűnösként bélyegeznék meg a magyarokat. Külön tetszett a kiállított eredeti Radnóti-kézirat, melyen egy verse olvasható. A román antiszemitizmusnak szentelt rész is tanulságos, részletesen bemutatják a jászvásári és egyéb pogromokat. A világ igazai kertjében meg akartam keresni Márton Áron püspök fáját, de sajnos nem találtam ehhez semmilyen útmutatót, enélkül pedig lehetetlen vállalkozás lett volna.

Mivel már beesteledett, visszaindultam a szállásra. Szerencsére közben betévedtem a Jaffa úton található Mahaneh Yehuda piacra, mely pont olyan, mint amilyennek elképzeltem a keleti piacokat. Kippától (zsidó fejfedő) savanyított zöldségeken át édességekig mindent ajánlottak a hangos árusok a kitartóan alkudozó vásárlóknak. Minden jeruzsálemi utazónak ajánlom ezt a helyet azért is, mert itt lehet a legolcsóbban vásárolni.

Utolsó napom délelőttjén még egyszer az óvárosba mentem. A zsidó és az arab negyed határán láttam, amint egy zsidó fiú áruval teli szekerével a muszlim részhez érkezve levette a kippáját, és úgy ment tovább. Szerintem ez nagyon szomorú, hiszen a szent városban mindenkinek szabadon és félelem nélkül kellene gyakorolnia vallását és hagyományait. Sajnos a napjainkban zajló gázai konfliktus is azt mutatja, hogy még nagyon messze vagyunk ettől.

Búcsúzóul harmadszor is visszatértem a Szent Sír templomba hálát adni ezért a zarándoklatért. Mivel még volt egy kis időm, leültem a Sírral szembeni padra, és az embereket figyeltem. A görög szerzetes meglehetősen unottan terelgette az embereket ki és be. A sorban álló hívők között érdekes volt a nigériai keresztények csoportja: élénk, színes ruhában, alkalomhoz készített sapkákkal, izgatottan és izgágán várták, hogy beléphessenek a szent helyre. A többség azonban turista volt, aki zsebre dugott kézzel fényképezett. Egy kisebb társaság, amely valószínűleg India térségéből érkezett, még pózolt is, mintha a tengerparton lettek volna.

Végül busszal elmentem a repülőtérre, ahol ezúttal alapos ellenőrzésre került sor, a kikérdezést és a csomagok szétszedését is beleértve. Még az induló repülőt is leállították keresvén valakit, az illető azonban nem volt rajta. A repülő késéssel ugyan, de elindult Kolozsvárra. Így ért véget zarándoklatom a szent városban, amely ez alatt a rövid idő alatt is olyan sokat adott, hogy egész életemben táplálkozhatom belőle. Vannak ugyan a Szentföldnél szebb és látványosabb helyek a földön, de amit ott kaphat az ember, azt sehol máshol nem találja meg, különösen ha nem csak kirándul, hanem zarándokol.