Catholic cultural magazine
Keresztény kulturális havilap

Cselényi István Gábor
a SOKARCÚ BÖLCSESSÉG

4. rész. Logosz és Szófia a görög bölcseletben

 

Logos and Sophia in Greek Philosophy

Many voices of ancient Greek philosophy are echoed in the later modifications of the wisdom-principle and the dichotomy of Logos-Sophia which does not only mean a servile adaptation of the ideas but their reconceptualisation and their embedding in truths of revelation: The authors of the Bible trim the Greek notions of their pantheist and poly-theist overtones, but, as we shall see, a number of motifs has found a place in the transcendent idea of God as well.

Keywords: Ancien greek philosophy, Logos, Sophia, Philon, Wisdom.

 

A szerző teológiai tanulmányait Szegeden, Budapesten és Rómában végezte. 1975-ben szentelték pappá. 1978-tól a szegedi Hittudományi Főiskolán tanít, 1980-tól a biblikus tanszék vezetője. Teológiai doktori címet szerzett a budapesti Pázmány Péter Katolikus Egyetemen 1977-ben, biblikus teológiai diplomát Rómában a Pontificia Universita Gregorianán 1982-ben, majd PhD-fokozatot a PPKE Teológia Karán 1997-ben. A szegedi nemzetközi biblikus konferenciák szervezője (1989-től).

Közismert, hogy a Logosz fogalma, amely a János-evangélium prológusában megjelenik, nemcsak ószövetségi előzményekre mutat vissza, hanem Philónra, sőt az antik görög filozófiára is. Vajon mennyiben érvényes ez a Szentírás bölcsesség-eszményére is?

A bölcsesség-elv nyelvi alakjai

A bölcsesség fogalma kapcsán a görög nyelvben nyolc fogalom jöhet szóba: logosz, idea, nousz (Núsz), démiourgosz, eikon, pneuma, pszükhé és szophia.1

1. A logosz a görög legein (mond) szóból származik, aminek latin változata a legere, jelentése: olvas, számol, beszél; ennek eredménye: a szó, a folyamat: a beszéd; másik vonatkozás: valaminek az értelme; valakinek az értelme, aki a szó mögött áll; szellem, aki gondolkodni, beszélni képes. Így jutunk el az alkotó emberi vagy isteni szellemig. Viszont a gondolkodó lény értelmi képessége elvezet az ideáig, a következő fogalomig. A Logosz az idea hordozója. A végső eredmény: a világszellem, világértelem, Világlélek.

2. Az idea: az id-wid indoeurópai gyökből származik (vö. latin videre): nézni, rátekinteni valamire, ebből: megragadni a dolgok lényegi tartalmát. A dolgok a bennük lévő idea megvalósulásai, amennyiben az eszme az anyagba ereszkedik alá és beletestesül. Az alászálló eszmét Logosz noétosznak, a materializálódott ideát Logosz aszthetosznak is nevezték, ilyen értelemben Logosz és Idea egymást átjáró fogalmak.

3. A núsz a noein-ből jön (=gondol, ért, átért), így végül is a Logosz végső értelmével azonos, ugyanakkor mind a Logosz, mind a Núsz úgy is szerepel, hogy idea idearum, tehát az egyes ideák, lényegiségek átfogó tartalma és megalapozása. Egyeseknél a Núsz a Démiourgosszal is azonos.

4. A démiourgosz a démosz (nép) és ergó (tesz, alkot) szóból származik, tehát: teremtő, építőmester, művész, világformáló.

5. Az eikon az eiken (tükröz) szóból ered, tehát: kép, képmás, hasonmás, tükröződés, ikon.

6. A pneuma a pneuszó (fúj, lehel, lélegzik, él) szóból származik, akárcsak a latin Spiritus az azonos tartalmú spirare (lehel) szóból, s az emberben a légies, anyagtalan elemet, a szellemet jelöli. (Magyar nyelvben ennek analogonja a szellem, a szél képzetéből.)

7. A pszükhé a pszükhein (hűt, hűsít, elevenít, lelkesít) szóból, tehát: lehelet, szellem, lélek, életerő, szív, hajlam, érzelem, bátorság, kedv. (Hasonló logika mentén alakul ki a magyarban is a lélek szó a lehelésből, csak kicsinyítéssel /lelkecske/.)

8. A Szophia (Szófia) a szophosz (bölcs, okos, értelmes, ravasz, ügyes) melléknévből származik, tehát: bölcsesség, okosság, ravaszság és művészi képesség. Egyeseknél a pneuma, másoknál pszükhé a szinonimája. A Szophia latin tükörszava a sapientia, amely a sapere (tud, érez) szóból származik.

A sok oda-vissza hatás ellenére úgy áll össze a kép, hogy a logosz, a núsz, a démiourgosz, a pneuma, a pszükhé maga az értelmes alkotó alany, személy, szellemi lény, szellemi szubsztancia, a szophia az értelmi képesség (de úgy, hogy lehet cselekvő alany, és lehet a szellemi folyamat is), ugyanígy a logosz is; az idea, az eikon a szellemi alkotás eredménye. Érdekes, hogy „párok" is előtűnnek, amelyek a nyelvtani nem szerint is igen pontosak: egyik oldalon áll a logosz, a núsz és a démiourgosz, mint aktív, „férfias" lételvek, másik oldalon a szophia (sapientia), a pszükhé és az idea, mint „nőies", befogadó lételvek, a mérleg nyelvét pedig a két semlegesnemű szó, a pneuma és az ikon alkotja, talán mert magán hordozza mindkét oldal jegyeit, mintegy a két oldal „gyermeke", gyümölcse.

Számunkra most a szophia a legfontosabb. A görög világban a szophia kifejezés eredetileg inkább etikai és „kézműves" tartalmú, később azonban filozófiai tartalmat kapott a Világlélek alakjában, ahol a Szophia a világ rendezőelve, értelemadó tényezője, az idea idearum, a Démiourgosz vagy a társa a teremtésben (lásd a hierosz gamoszról mondottakat!), s talán épp ezért is veszi át a logosz vagy a núsz egyik-másik jelentéstartalmát. Érdekes összefüggésre mutat rá Thomas Schipflinger, aki a katolikus egyházban sokat tett a szophiológia, a bölcsesség-elv elfogadtatásáért.2 Mivel a Szófia (például Platónnál) az eszmék eszméje, a legfelső eszme, vele egy jelentésű szó a kalon (a szép, jó, nemes, értékes, kedves és boldog). A kalon viszont azonos gyökerű a holonnal (egész, teljes, egészséges), amiből a katolikus (kat'holon=egész szerinti, teljes, egyetemes) és a manapság oly divatos holisztikus (az egészben való gondolkodás) is származik, de ugyanígy az ősgermán Hail és német Heil (üdv és heilig = szent), vagy az angol whole (egész, minden) kifejezés. A Szófia-fogalom tehát egész összefüggésrendszerével az egészben való látásra, az összefüggések felfedezésére (vö. intellectus az inter-legere, sorok közt is olvas), a holisztikus gondolkodásmódra, a teljesség keresésére és megélésére, sőt a (testi-lelki) egész-ségre, üdvösségre, boldogságra irányítja figyelmünket, s nem annyira a rációt, a boncolgató értelmet, hanem az elméleti és gyakorlati, az értelmi, az akarati, az érzelmi szempontot is egyesítő átfogó látásmódot fejezi ki.

A világformáló értelem az antik görög bölcseletben

A klasszikus görög bölcselet első perctől az archét, a végső magyarázatot kutatta (vö. milétosziak), és a Szófia, a bölcsesség keresését tűzte ki céljául: Püthagorász (Kr. e. 624-545) a philo-szophia (a bölcsességre való törekvés) elnevezést adta e tudománynak (ti. philein: kedvel valamit, törekszik valamire). S bár a görögök öröknek vélték az anyagot, kezdettől úgy gondolták, hogy valamilyen isteni rendező erő, értelem alakítja ki a kozmosz (a szépen feldíszített anyagvilág) arculatát.3 Az antik gondolkodás még nem tisztázza ennek az elvnek az ontológiai tartalmát, egybemossa az abszolút és relatív lét szintjét, így az isteni értelem panteista színezetet nyer.

A Logosz fogalma először Héraklei-tosznál tűnik fel (Kr. e. 500 körül), ahol bölcs, ellentéteket magába foglaló világértelem, a mindenség „vállalkozója", erő, amely mindennek értelmet ad, de amelyet ember nem érthet meg. Az atomisták közül Anaxagórász Núsznak nevezi ugyanezt. A Hérokleitosznál meglévő dialektikus elemet Empedoklész viszi tovább: a dolgokat Philotész és Neikosz: Szeretet és Viszály ellentétpárja hajtja előre. Platónnál (427-347) a logosz logikai tartalmat nyer, nála a hérakleitoszi Logosz szerepét a Núsz és az Idea veszi át. Kiindulópontja a Núsz, az ideák ideája, melyben minden további idea benne rejtőzik. A maga őseszméjét azután alá-bocsátja az anyagba, melyet az örök anyagból a világformáló, a Démiourgosz (Núsz) alakít kozmosszá; majd a világszellem (Pszüché, Pneuma, Szophia, az ideák ideája), pronoiával (gondviselés, előrelátás, bölcsesség és erő) formálja meg az anyagból az egyes létezőket, alakítja ki testüket. Így a világ, a kozmosz a materializált ideák ideája, a világállat, amelynek teste az anyagvilág, annak lelke a Núsz mint Világlélek. A világ szép és jó, ahogy Platón a Timaiosz végén biztosít róla bennünket.4

A másik nagy klasszikus, Arisztotelész (384-322), Platón tanítványa szerint minden egyes létezőben ott szunnyad az entelecheia (en = ban-ben, telosz = cél), a belső célprogram. Híres égmodellje szerint a szférák átlátszó, egymásra épülő kristálygömbök formájában keringenek a Kinészisz akinéton, a Nem mozgó Mozgató körül, aki tehát mintegy Világszellemként működik. Ez az elképzelés volt uralkodó a középkorban is. Ám Arisztotelész számára a szférák is élőlények, amelyeket a bennük rejtőző entelechiák, lelkek vezérelnek.

A Kr. e. 300 körül útjára induló Sztoa felfogásában ismét visszatér Hérakleitosz Logosz-fogalma, amelyhez a Pneuma fogalma kapcsolódik. A Pneuma jelképe a tűz, dinamikus szellemi erő.5 A Pneuma élteti és működteti a lét különféle formáit, afféle általános életelv a szervetlen és főleg a szerves létezőkben, lélek az állatokban, szellem az emberben és világlélek a mindenségben. Ez a világlélek azonban nemcsak élteti a dolgokat, hanem alászáll a mindenségbe és pronoia lesz (gondviselő szellem), részeit megtaláljuk mindenben mint Logoi szpermatikoit (értelmi magvakat), ratio seminalisokat, amelyek már eleve benne vannak a Logoszban, de most alászállanak a dolgokba. A Sztoa, mint a hellenizmus vezető bölcselete, tagadhatatlanul hatott az újszövetségi szerzőkre, így főleg Szent Jánosra, akinél a Logosz és a Pneuma (Ige és Lélek) fogalompár jelenik meg, de már - a világhoz képest transzcendens - Isten belső életében, a Szentháromság személyeiként.

A hellenizmus másik ágán, az újplatonizmusban a Núsz-Pneuma fogalompár Núsz-Pszükhé fogalompár formájában tűnik fel. Plotinosz sem ismeri a teremtést, emanáció-elméletet dolgoz ki: a világ a Henből (az Egyből) árad ki (= emanáció), megformálója a Núsz, majd a Pszükhé. Akár a Logosz-Pneuma, akár a Núsz-Pszükhé, akár a Démiourgosz-Szophia, sőt a Philotész és Neikosz fogalompárt vesszük, mindegyik férfi-női elv egységében simul egymáshoz, mintegy hierosz gamoszt, szent nászt alkot, a világot megformáló isteni lét aktív-robusztus és befogadó-esztétikai oldalát.

A görög bölcselet átfogó tanítása a világformáló isteni értelemről hatott az Ószövetségre (ld. bölcsességi irodalom), később a keresztényi gondolkodásra, Philón közvetítésével, majd közvetlenül is Alexandriai Szent Kelemenen, Órigenészen és Szent Ágostonon keresztül, konkrétan pedig olyan fogalmakban, mint a rationes seminales (éppen Augustinusnál), a természettörvény, a sarkalatos erények, a kötelesség, a lelkiismeret és a természetjog.

De - és sorozatunk szempontjából ez a leglényegesebb - az antik kor fogalomrendszerének számos árnyalata csendül visz-sza a bölcsesség-elv, a Szófia fogalmának és a Logosz-Szófia fogalompár további fejlődési formáiban, ti. a Szentíráson belüli megjelenésében is,6 ami nem egyszerűen fogalmak szolgai átvételét jelenti, hanem új tartalommal való megtöltését, a kinyilatkoztatás igazságaiba való beágyazását: a Biblia szerzői a görög fogalmakat megtisztítják panteista, politeista felhangjuktól, de - mint látni fogjuk - számos motívumuknak helyet találnak a transzcendens Isten-fogalom eszmevilágában is.

 

Jegyzetek

1 Schipflinger, Th.: Sophia - Maria. Eine Ganzheitliche Vision der Schöpfung. München-Zürich 1988. 231. kk.

2 Schipflinger, TH.: i. m. 283.

3 Cselényi I. G.: Filozófia dióhéjban. Esztergom 2001. 11. kk.

4 Kalokagáthia, vö. a világ jó-volta a teremtésben: Ter 1, az egyes „napok" végén.

5 Ismét érdekes párhuzam: A Szentlélek jelképeihez is hozzá tartozik az Újszövetségben a tűz, a szélvihar, a vízforrás.

6 Schipflinger, Th.: i. m. 39.