Catholic cultural magazine
Keresztény kulturális havilap

Könyv
tHÉRÈSE GARDEY DE SOOS: MINT AKI TŰZÖN MENT ÁT
Az időhatárokon túli felebarátokért cselekvő rendalapító

 

Jövőre lesz 190 éve annak, hogy a franciaországi Lille-ben, 1825. március 25-én látta meg a napvilágot Eugénie Smet, Gondviselésről Nevezett Boldog Mária, a Segítő Nővérek Kongregációjának alapítónője. Neki állít emléket Thérése Gardey de Soos Mint aki tűzön ment át című, nemrég megjelent könyvében.

„Hogy jobban felfoghassuk és talán megérthessük Eugénie Smet személyét, érzékelnünk kell a zenét, és hagyni, hogy az magával ragadjon. Kétségtelenül meg kell vizsgálnunk pályája egyenes és ívelt vonalait, de mindenekelőtt táncának lendületét kell keresnünk, a vezető ritmust és a titkos dinamizmust, amely segít belebocsátkozni a kalandba. Így talán megleljük annak okát, miért nyilvánította boldoggá az egyház 1957-ben azt, aki Gondviselésről Nevezett Máriává vált" -olvashatjuk az előszóban. A segítő nővérek szabályzatában ez áll: „hűek akarunk maradni Gondviselésről Nevezett Mária alapítási gondolatához és ügyelni arra, hogy a benne rejlő gazdagságot kibontakoztassuk, azáltal, hogy korunk bajaira kreatívan igyekszünk válaszolni".

A kiadvány Békés családi élet; A lille-i Sacre Coeur növendéke; A loosi élet; A jelek; Útban Párizs felé; Új név és új otthon felé; Három templom között; Találkozás az ignáci lelkiséggel; Ellentétekben bővelkedő lelki út; A föld végső határáig; Jézus, a szentek vég nélküli öröme, valamint Szereted Isten tüzét, és lángra lobbantod másokban című fejezeteiben megismerhetjük a karizmatikus alapítónő nem megrázkódtatások nélküli életútját, amelynek végén 1871-ben egy fiatal, erős intézmény szilárd alapját hagyta hátra, amelynek harmadik letelepedési helye -Párizs és Nantes után - Kína volt.

Meghatározó tény, hogy születésekor a korabeli társadalom az ipari forradalom nyomán hatalmas változásokon ment át. Édesanyját mélységes hit jellemezte, a tisztítőtűzben szenvedő lelkek iránti különös áhítata pedig valószínűleg szerepet játszott abban, hogy a kis Eugénie szívében is életre kelt ugyanez az áhítat. Már kisgyerekkorban tudatában volt az emberi szolidaritásnak és azoknak a láthatatlan szálaknak, amelyek élőket és holtakat összeköthetnek. Azt szerette volna másoknak is, amit önmagának: boldogságot és teljességet. Ugyanakkor azt akarta, hogy minden élet elérje végérvényes kiteljesedését. Tízéves korában volt elsőáldozó, és a hálaadás jegyében már akkor „teljesen felajánlotta magát".

Abban az időszakban legyőzhetetlen korlátok keletkeztek a franciaországi - és nemcsak - társadalmi osztályok között. Különböző események, mint a gyapottkrízis, a gabona árának mértéktelen emelkedése, a munkanélküliek számának gyarapodása mélyítették az őket elválasztó szakadékot. A kiadvány ugyanakkor hangsúlyozza, hogy a korabeli keresztények megpróbálták a felebaráti szeretet gyakorlását, de nem fedezték még fel, hogy ez a szeretet csak az igazságban bontakozhat ki. Eugénie életét meghatározta a lille-i Sacre Coeur növendékeként eltöltött hat év. Még az is megfordult a fejében, nem kellene-e Sacre Coeur nővérré lennie.

A könyvben arról is olvashatunk, hogy már akkor síkra szállt a tisztítótűzben szenvedő lelkekért. Ez az a „vörös fonal", amely egész életén végérvényesen végighúzódott. A jelek, amelyeket a Gondviseléstől kapott, ösztönzésként hatottak rá. Már a kollégiumba való érkezésétől kezdve - akkor tizenegy évesen -néha eltűnt és a kápolnában imádkozott. Ezt észrevette egy tanárnő, aki megkérdezte: „Milyen imádságokat mond?" - „Minden este elmondom a Szentlélek litániáját, hogy rámutasson a világ hiábavalóságaira és a Veni Creatort, hogy felismerjem hivatásomat" - olvashatjuk Eugénie válaszát.

1842-ben Saliier jezsuita lelkigyakorlatot tartott az intézetben a „nagyoknak". Eugénie ezt az évet „megtérése évének nevezte". Az történt vele, hogy Loyolai Szent Ignác Lelkigyakorlatai megérintették a lelkét. Feltétel nélkül át akarta adni magát, ezért minden január 25-én hálával eltelve újra megismételte a kezdeti felajánlást: 1843. szeptember 4-én hagyta el a Sacre Coeur intézet kapuját, meggyőződve arról, hogy nemsokára visszatér és belép az apácarendbe.

Az 1840-es években a francia egyház tettre kész volt, hogy agyagi és lelki segítségére legyen a népnek, amelynek nyomorúsága fokozódott. Ugyanakkor a textilipar fejlődése a polgárság nagy részének gazdagodását eredményezte. Eugénie komoly „buzgalmi és karitatív tevékenységet" - ahogy ezt később megfogalmazta - végzett, amelyek túllépték Loos határait, ahol a család akkor élt. Még a kínai gyerekek javára is gondolt. Vállalkozásai kiterjedése és sikere által, anélkül, hogy tudatában lett volna, megkérdőjelezte kora gondolkodásmódját, amely szerint a nő másodrendű lény, aki arra van rendelve, hogy egy férj vagy egy kolostor árnyékában éljen - nyomatékosítja Thérése Gardey de Soos.

Eugénie Smet vakmerőségében nem ismert határt, amikor Isten dicsőségéről volt szó. Törékeny egészségére hivatkozva azonban, édesapja ellenezte a Sacre Coeur apácarendbe való belépését.

1853. november 1-jén a loosi templomból kijövet, az ötödik lépcsőfokon, Eugénie valódi küszöböt lépett át. Gondolataiban egyesült a szentek dicsősége és a tisztítőtűzben szenvedő lelkek várakozása. Szemrehányást tett magának, amiért az előző évben nem tulajdonított elég jelentőséget a novemberi hónapnak. Jelet kért Istentől: „Uram, ha te sugallod nekem ezt a gondolatot, add meg, hogy a templomból kifele menet egy barátnőm a tisztítótűzről beszéljen velem." Istenre irányult szívvel ért a negyedik lépcsőfokhoz, az ötödiken egyik barátnője megszólította: „Eugénie, az Oltáriszentség kitételekor megígértem, hogy ebben a novemberi hónapban veled együtt mindent megteszek a tisztítótűzben szenvedő lelkekért!" Eugénie még aznap este beszervezte az új társulatba családját és egy ismerős fiatal munkásnőt.

Következő napon, november 2-án, halottak napján, áldozás után az a gondolat ragadta meg, hogy: „A küzdő egyház minden szükségletének enyhítésére léteznek szerzetesrendek, de egy sincs, amely teljesen a szenvedő egyháznak szentelné magát ima- és szeretetgyakorlatai által." Öt dolgot kért, amelyek egymás utáni megvalósulását várta: a tisztítótűzben szenvedő lelkek javára létrehozott imaközösségének sikere; a szentatya írásbeli áldása erre a társulatra, még a helyi, érseki jóváhagyás előtt; a cambrai és több más érsek jóváhagyása; öt személy, aki csatlakozni akar hozzá az új közösség megalapítása érdekében; végül találkozás egy számára ismeretlen pappal, akit ugyanezek a szándékok vezetnek a tisztítótűzben szenvedő lelkek javára. Csupán két év alatt megkapta a válaszokat a kívánt sorrendben. Huszonnyolc éves volt akkor, de már gyerekkora óta készen állt arra, hogy eszköz legyen Isten kezében.

Jean-Marie Vianney, a szent életű ars-i plébánostól kapott megerősítést és tanácsokat is az új rend alapításával kapcsolatban, amelynek véleménye szerint gyorsan fog terjedni az egyházban. Párizsba utazott, ahol felkereste a főváros érsekét, közben így imádkozott: „Add, hogy mosolyogjon, különben nem lesz bátorságom beszélni." Miután beszámolt az új rend születésének ötletéről s a szentatya áldásáról, ezt a feleletet kapta: „Menjen, lányom, a hit, amely hegyeket mozgat, házakat is épít. Hirdesse hangosan Párizs városának, hogy megnyerte műve számára az érsek fejét és szívét, és hogyha támogatásra vagy tanácsra van szüksége, itt vagyok!"

A könyv szerzője hangsúlyozza: „Isten vargabetűkkel is egyenesen ír." Olyan megpróbáltatásokon kellett keresztülmennie az új szerzetesközösségnek, mint betegségek a nővérek körében, minimális anyagi forrás, egy sor intézkedés sikertelensége. De aztán a segítőnővérek alapítónőjükkel együtt boldogan mondhatták: „Itthon vagyunk." Sikerült megteremtenie a közösség lelki alapjait is. A La Barouillére úti házat ma is áthatja a Gondviselésről Nevezett Mária emléke, az átörökölt karizma szelleme.

1857-től kezdve, hét éven át, egy Basuiau nevű fiatal jezsuita mutatta be naponta a szentmisét a házban. Az ala-pítónő 1858. január 20-án tette le örök fogadalmát Párizs érseke, Morlot bíboros jelenlétében. Ezt megelőzően lelki mestere, Basuiau kísérte háromnapos lelkigyakorlatát. Bizonyos értelemben akkor már élte az szentignáci lelkiséget, amelyet a lille-i Sacre Coeur növendékeként megismert. Akár különleges égi kegyelemként is elkönyvelhetjük, hogy alapítónőként Gondviselésről Nevezett Mária előbb volt szerzetesnő, mint novícia és előbb volt elöljárónő, mint képzésben lévő nővér. Nemsokára a jezsuita Gondviselésről Nevezett Máriával hozzákezdett a Jézus Társasága szabályzatának átdolgozásához a segítőnővérek számára, amit hivatalosan 1859. március 25-én vettek át. Számos jelölt érkezett, néhányan azonban el is mentek, akiknek nem volt komoly hivatásuk.

A könyvből azt is megtudhatjuk, hogy 1860. június 14-én Martin Van der Beeck, a Jézus Társaság generálisa ezeket írta az alapítónőnek: „A tisztítőtűzben szenvedő lelkek iránti odaadás mindig kedves volt a mi Társaságunknak, és elődeim egyike, Lainez atya, Szent Ignác közvetlen utóda, intézményünk céljának kiegészítőjét látta ebben a tiszteletben és különösen ajánlotta nekünk."

1865. október 1-jén különös betegség tört Gondviselésről Nevezett Boldog Máriára, aminek okát az orvosok nem tudták felismerni pontosan, és amelyet ő „súlyos betegségem"-nek nevezett. Több mint egy hónapon át élet és halál között volt, nagy fájdalmaktól szenvedett. Csak november végén volt észlelhető javulás. Időközben Basuiau atyát misszióba küldték Kínába, helyette 1866. szeptember 30-án megérkezett lelkigyakorlatot tartani

Olivaint jezsuita páter, aki már kezdetben kijelentette: „Az Urunk iránti bizalmat és szeretetet hirdetem." Ez a jezsuita nem azt kérte tőle, hogy félretegye érzékenységét, hanem hogy hagyja magát belülről átalakítani. A nővéreknek ugyanakkor javukra vált Eugénie nyugodt és mély kisugárzása is, aki leveleit így írta alá: „anyai barátnőjük".

1867 februárjában feljegyezte, hogy kezdődik számára a Krisztus feltámadása titkában való részesedés. Megtudta, hogy rákos beteg és előrehaladott állapotban van. Ez „rejtett kincsévé" lett, amelyről csak Olivaint atyával és a betegápoló nővérekkel beszélt.

Az alapítónő hozzáállásának köszönhetően a segítő nővérek az első olyan szerzetesnők közé tartoztak, akik akkoriban a hatalmas Kínai Birodalomban a jezsuiták mellett szolgálták a kereszténység ügyét, egyáltalán nem kockázatmentesen.

1869. augusztus 24-én kapta a hírt Rómából, hogy az Apostoli Szentszék kiadta a vatikáni elismerő okiratot (Breve Laudativa) az új intézmény részére. Örömében spontánul térdre borult és így kiáltott fel: „A szent egyház gyermekei vagyunk." December 8-án pedig - gond-viselésszerűen éppen az I. vatikáni zsinat megnyitásának napján - érkezett meg Rómából a távirat, amely Eugénie-t „a Tiszteletreméltó Gondviselésről Nevezett Mária Anyát életre szólóan általános főnöknővé" nyilvánította.

Nagyon megkapóan írja Gondviselésről Nevezett Boldog Máriáról Thérése Gardey de Soos, hogy naplója - amely 1870. október 7-én ér véget - egy kiáltáshoz hasonló, amelyben remény, fájdalom és szeretet olvad egymásba.

Életéből már kevés volt hátra. Egészségi állapota súlyosbodott, betegsége nagy fájdalmakat okozott, amelyek csillapítására akkor még nem voltak gyógyszerek. 1871. február 7-én halt meg. XII. Pius pápa avatta boldoggá 1957. május 26-án.

Eugénie Smet életpéldája és lelkesedése napjainkban, másfél évszázaddal később is lelkesíti a világ nem kevesebb, mint huszonöt országában, négy kontinensen élő és szolgáló segítőnővéreket.

A külalakra is vonzó könyv a Szent István Társulat és a Verbum Keresztény Kulturális Egyesület közös kiadásában került az olvasók kezébe. Fordította Both-Vanda Erzsébet segítőnővér, a borítóterv Szőcs Zsolt munkája. (Budapest-Kolozsvár 2014)

 

Fodor György