Catholic cultural magazine
Keresztény kulturális havilap

éLET ÉS HALÁL KAPUJÁBAN
Látogatóban a budapesti Korányi TBC és Pulmonológiai Intézet
Polcz Alaine Hospice-Palliatív Osztályán

 

A budapesti Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán tett látogatásom alkalmával vendéglátóim érdekes témájú szabedegyetemi előadásra invitáltak. A haldoklók és hozzátartozóik lelkigondozásával, a halál kérdéséhez való viszonyulásunkkal kapcsolatos programra, bevallom, szorongva ültem be, majd megnyugtató, jó érzéssel jöttem el róla. Olyannyira tetszettek a hallottak, hogy az egyik előadó, dr. Révay Edit docens kolozsvári előadására is elmentem. A BBTE Római Katolikus Teológia Kara által szervezett Katolikus Akadémia keretében lezajlott program után újabb budapesti találkozóról egyeztettünk a vendégtanárként Kolozsváron gyakran megforduló, szociológusi és teo-lógusi végzettséggel rendelkező Sacre

Coeur-nővérrel. Megbeszéltük, hogy elkísérhetem abba az intézménybe, ahol ő önkéntes lelkigondozóként tevékenykedik: a Korányi TBC és Pulmonológiai Intézeten belül működő Polcz Alaine Hospice-Palliatív Osztályra.

A hosszú budai buszozás során azt erősítgettem magamban - már csak az előadásokon hallottak nyomán is -, hogy erős és valamennyire talán „felkészült" is vagyok arra, amit tapasztalni fogok. Nem voltam. Bár a mosolygós, jó hangulatúnak látszott munkatársak kedvesen fogadtak, kalauzoltak a meleg pasztellszínekre festett helyiségek között, és kávéval is megkínáltak, nem tudtam feloldódni. Nekem ez még nem megy. Valamiért tabu maradt számomra ez a kérdés. És - jól tudom - sokunk számára az. Éppen ezért vállalkoztam ennek a riportnak az elkészítésére.

 

Tóth Krisztina osztályvezető főorvossal való beszélgetésünket is innen indítottam.

 

Egy otthonosabb hely...

Ozsváth Judit: Mennyire tabu a halál-téma Magyarországon?

Tóth Krisztina: Nagyon az. Az utóbbi időben minimálisan változott a helyzet, de társadalmunkban az a jellemző, hogy a gyerekektől kezdve mindenkit elzárnak ettől a témától. Nagyon sokszor kapok olyan kérdést, hogy hány éves kortól lehet elvinni temetésre a gyereket. Ez már eleve olyan hozzáállás, amelyikből látszik, hogy tabu, merthogy ez a kérdés nincs beépülve a családok gyakorlatába. Én óvodás voltam, amikor meghalt a déd-nagymamám, és teljesen természetes volt a családtagok számára, hogy elmegyünk hozzá a kedves kis lakásába, ahol a család már felöltöztette, és elbúcsúzunk tőle. Föl sem merült, hogy engem ne vigyenek oda.

Itt, a kórházban is sokszor beleütközünk abba, hogy gondolkodnak a hozzátartozók, hozzák-e be a kamasz gyereket vagy ne a haldokló vagy elhunyt rokonhoz. Gyimesi tartózkodásom idején mesélték az ottani asszonyok, hogy a család haldokló betegét szégyen kórházba vinni, hiszen azért van a család, hogy ápolja. Ott a halálra sokkal inkább az élet részeként tekintenek. Itt részben tabu is, meg félnek is az emberek. Félnek attól, hogy rosszul csinálják a dolgokat, mert nem tanulták meg, hogyan kell, aztán pedig ez a helyzet megélhetési problémákat is okoz. A különböző generációk általában nem együtt élnek, a fiatalok dolgoznak, és így nincs, aki vigyázzon a haldokló idős szülőre vagy más hozzátartozóra.

O. J.: Hogyan lehetne segíteni ezen a helyzeten?

T. K.: Például azzal, amit mi csinálunk itt, de ez csak egy kicsi csepp a tengerben. Az itt lévő betegeket és hozzátartozóikat mi próbáljuk felkészíteni. Persze a család összetartása segíthetne a legjobban.

O. J.: Kérlek, mutasd be ezt az osztályt!

T. K.: Ez az osztály 2007-ben létesült, még Polcz Alaine életében, aki azt mondta, hogy halála után felvehetjük a nevét. Én teljesen véletlenül kerültem

Alaine közelébe, mert olyan onkológust kerestek, akivel élete utolsó szakaszában Alaine szót ért. (Polcz Alaine daganatos betegségben szenvedett és halt meg. A kemoterápiás kezelést visszautasította. - O. J. megjegyzése.) A „szót értés" azt jelentette, hogy semmit sem engedett csinálni, tehát az onkológus olyan legyen, aki azt fogadja el, amit ő gondol, de ha kell, mégis segítsen. Mivel Alaine a Magyar Hospice Alapítványhoz kötődött évtizedeken át, így kaptuk meg az ő nevét.

Fontos hangsúlyozni, hogy a Korányi TBC és Pulmonológiai Intézet akart egy hospice osztályt létrehozni - e nélkül a háttér nélkül nem működött volna. Létre is hozták, és nagyon sok támogatónk volt. Amit az intézmény bele tudott adni, azt gyakorlatilag megduplázták a támogatók. A Korányi kórház rájött, hogy sok tüdő -daganatos beteg van, ezért szükség van egy ilyen osztályra. Én azelőtt fél évvel mentem el a Korányiból. Mikor azt kérdezték, visszajönnék-e, ha nyílna hospice osztály, igennel válaszoltam. Tehát a kezdetektől itt vagyok.

Az osztály 24 ágyas hivatalosan, de 24 ágyat nem lehet működtetni a hospice-ban. Minimális feltétel tíz nővér, nálunk ennél eggyel kevesebb van. Megjegyzem, Angliában minden ágyra jut egy nővér, ahogyan az az előírásban is szerepel. Nekünk tehát a minimum sincs meg, ezért kellenek az önkéntesek. Az önkéntesek, a pszichológus, a mentálhigiénés szakember, a gyógytornász, a pszichiáter, az orvos és - első-, másod-és harmadsorban - a nővérek munkája nagyon fontos. Ettől lesz egy „sima" osztályhoz képest kicsit otthonosabb ez a hely. Soha nem töltöttem föl minden ágyat, mert a hozzátartozóknak is helyet kell biztosítani. Tehát afféle családi szobákként is működnek a kórtermeink. Ha a betegükkel akarnak maradni az utolsó időszakban a hozzátartozók, akkor igyekszünk helyet biztosítani számukra.

Polcz Alaine 1922. október 7-én született Kolozsváron, és 85 éves korában (2007. szeptember 20-án) hunyt el Budapesten. A világháború borzalmainak átélése után, a halálközeli élmény hatására jelentkezett az ELTE pszichológia szakára. 1949-ben diplomázott. Pályája kezdetén felnőtt betegeknek szervezett művészetterápiát, majd játékdiagnosztikával foglalkozott. 1970-től Magyarországon elsőként vizsgálta a betegek, hozzátartozóik és segítőik elmúláshoz való viszonyát, a budapesti Tűzoltó utcai gyermekklinikán dolgozott, ahol a nagyon súlyos beteg és haldokló gyermekek és hozzátartozóik pszichológusa volt. 1976-ban Magyarországon elsőként hozott létre klinikai osztályon játszószobát, illetve külön szobát a szülők számára. Sokat tett a kórházi környezet gyermekbaráttá alakításáért, bevezette a gyermekek kreatív foglalkoztatását, a játékterápiát. A halál és a gyász kutatásának magyarországi úttörője volt, közvetlen szerepe volt a Magyar Hospice Mozgalom és a Magyar Hospice Alapítvány életre hívásában. Ezen a területen is számos tanulmánya és kötete jelent meg.

Kilenc kórtermünk van, ezek egy-, két- és háromágyasak. A kétágyas kórteremben például gyakran a beteg és a hozzátartozója van. A háromágyast pedig függönyökkel tudjuk három részre osztani. A hospice osztály a terminális állapotú daganatos betegek érdekében jött létre, akiknél már aktív onkológiai terápia már nem jön szóba. Magyarországon tehát a hospice a daganatos betegeknek van.

O. J.: Aki tehát ide bejön, már nem megy ki élve innen?

T. K.: Hála Istennek ez nem így van. Betegeink 75-80 százaléka hal meg itt. Persze ez is sok. Évente 300 és 400 közötti halálesetünk van, tehát minden napra jut egy halott. Az osztály ötéves születésnapján tartott előadásomban egy katonai temető képét vetítettem ki, és elmondtam, hogy addig ezerkétszázva-lahány halottunk volt. Vannak viszont olyan betegek, akik hazamennek, visz-szajönnek, majd újra hazamennek, visz-szajönnek. Ezek a „jó" betegek, akik időben jelentkeznek a hospice-ba. A hospice számára az a jó, ha háromhat hónappal a jó Isten által „tervezett" halál beállta előtt meg tud ismerkedni a családdal és a beteggel, mert akkor van időnk valamilyen kapcsolat kialakítására.

A mi hospice-unk ennél sokkal súlyosabb betegekkel van tele, hiszen a tüdőrákosokat három-hat hónappal a halál előtt általában még kezelik. Én igyekszem kintről a még aktívabb betegeket felvenni. Sok tüdődaganatos betegnél áttét lesz az agyon, ezért nagyon sok a tüdődaganatos és áttétes betegünk. Sok tehát a nehezen kontaktáló és értelmileg zavart betegünk. De ez egyébként nem jellemzője a hospice-nak, mi is próbálunk ez ellen tenni. Nem azért, mert azok a betegek nem érdemlik meg ezt az ellátást, hanem azért, mert a hozzátartozókat és a nővéreket védeni kell a kiégéstől. Munkatársaink nem lehetnek állandóan ilyen közegben.

O. J.: Ezek a betegek tehát nem is biztos, hogy tudják, hol vannak...

T. K.: Ez egy másik tabukérdés. Ahogyan tabu a halál, nagyon sokszor tabu a daganatos betegség stádiuma és a hospice szó is. Azok a „jó betegek", akik saját maguk fedezik fel, hogy mi a hospice, maguk jelentkeznek és döntenek arról, hogy ide kerülnek. A betegutak azért nem ennyire egyszerűek. Gyakran megtörténik, hogy X osztályon betelnek az ágyak, és ideszólnak, hogy van egy daganatos betegük végstádiumban, vegyük már fel. Ekkor sem a beteg, sem a hozzátartozó nincs felkészítve. Ilyenkor ehhez a helyzethez igyekszünk alkalmazkodni. Az ilyen beteg rendszerint első nap szorong, mert nem tudja, hová került. Az is lehet, hogy már eljutott hozzá a híre, hogy itt azért meghalnak az emberek, és akkor négy-öt napon keresztül a tüneteivel kommunikál. Fájdalmat jelez, kéri, hogy húzzuk le a takarót, nyissuk ki, csukjuk be az ablakot, hallgattassuk el a szomszédot stb. Amikor rájön, hogy több idő jut rá, és többen tudnak vele foglalkozni, akkor általában megnyugszik, sőt még meg is jegyzi: kár, hogy nem jött korábban.

A jelenlegi egyébként még az említetthez képest is nehezebb osztály, nagyon sok most az előrehaladott agyi áttétes beteg, ezért nem is ajánlom, hogy közelről nézd meg. Az elmúlt két nap alatt felvett hat betegből három meghalt.

O. J.: Mennyiben más itt az orvosi munka?

T. K.: Teljesen más. Az orvosi munkának a 90 százaléka itt a beteg egészével, és nem a betegséggel való foglalkozást jelenti. Itt is van egyfajta vizit, de nem a máshol megszokott nagyvizitként kell elképzelni, hogy mi sorban bemegyünk a kórtermekbe. Itt team-munka van, minden munkatárs tudja a dolgát, aztán átadjuk egymásnak a tapasztalatainkat. Itt is érvényes a több szem többet lát, megbeszéljük, ki hogyan ítéli meg a beteget, mennyire van vagy nincs fájdalma, milyen fájdalomcsillapítót ajánlanánk neki. A tünetekkel való foglalkozás a munka kb. 15 százalékát teszi ki, az összes többi tevékenység a beteg egészére figyel. A fájdalomra, a szenvedésre és az összes körülötte levő érzelemre, érzésre, mindenre. Ezeket elég nehéz csillapítani, néha nem is lehetséges.

O. J.: Bevallom, meglepődtem azon, hogy az osztályon feltűnően jó hangulatúak a munkatársak. Úgy gondolnánk, itt nem ez a természetes.

T. K.: Pedig ez a természetes. Persze komoly kérdés, hogy mennyire lehet nevetni egy hospice-osztályon. Az nyilván zavaró, ha a nővérek nagyokat nevetnek külön, az viszont sosem zavaró, ha a beteggel vagy a hozzátartozóval együtt nevetnek. Ezt is lehet.

O. J.: A munkatársak tudatosan köteleződnek el erre a szolgálatra?

T. K.: A hospice indulása előtt megszűnt egy osztály, ahonnan én is elmentem, onnan jött fel néhány nővér velem; ők tudták már, hova jönnek. De van olyan is, aki állást keres, és azt mondják neki, hogy a hospice-osztályon van hely. Az is előfordul, hogy ide küldenek egy 21 éves lányt frissen szerzett oklevéllel, amin még meg sem száradt a tinta. Ilyenkor elelgondolkodom, hogy biztosan ide való-e vagy nem. Volt, hogy a pszichológusaink is egyenesen az egyetemről kerültek ide.

O. J.: Ki tudnál emelni - név nélkül -egy kuriózum értékű esetet?

T. K.: Igen. Például azt, amikor nevének említése nélkül felhívott egy orvoskolléga, hogy ő végstádiumú daganatos beteg, s a legszívesebben kimenne Hollandiába, mert ott engedélyezik az eutanáziát. Ezt viszont nem akarja megtenni a családjával, mert az nagyon ellenzi az ötletét. Tőlem viszont azt kérte, ígérjem meg, ha odakerül, akkor fölveszem és segítek. Mondtam, hogy fölveszem, és megígérem, hogy segítek abban, hogy ne legyen fájdalma, de nem abban a részében, amire ő gondolt. Itt persze nyitva marad az a kérdés, miért gondolkodik a beteg előre azon, hogy ha majd kiszolgáltatott helyzetben lesz, akkor eutanáziát szeretne. Voltak vizsgálatok ez irányban is, osztályunk pszichológusával azt találtuk, hogy a méltóságuk elvesztése és a fájdalmaktól való félelem vezet ilyen irányba. Viszont ha jól csinálnánk a hospice-t, akkor igazából fel se merülne ez a kérdés. Mert éppen ez van a mérleg másik tányérjában. Egy idő után jelentkezett ez az orvos, hogy itt van a pillanat, hogy bejöjjön. Igyekeztünk nagyon szépen, odafigyelve ellátni. Egészen odáig jutottunk, hogy nem engedte, hogy morfiumot adjunk neki. Nemhogy letett az eutanáziáról, de még tudatmódosító szert sem volt hajlandó bevenni abban a stádiumban. Mert eldöntötte, hogy ő ezt úgy akarja végigcsinálni, ahogyan kell. A végén persze muszáj volt morfiumot adni neki, és el is fogadta.

O. J.: Milyen a szép halál? Volt-e ilyen?

T. K.: Szerintem az a szép halál, amilyet a beteg kívánna magának. Én inkább a lehetőségekhez képest szép halálról beszélnék. Egyrészt tehát olyanról, amilyet a beteg magának kívánna, másrészt meg olyanról, amelyik után a hozzátartozók úgy hagyják el ezt a „terepet", hogy megtettek mindent, amit gondoltak. Ha azt akarták, hogy ott legyenek a haldoklóval, akkor ott lehettek, ha el akartak köszönni és elengedni őt, akkor azt tehették. Az tehát a szép halál, amikor úgy történik, ahogyan azt a beteg és a család közösen szeretné. Mindenképpen egy olyan életnek a következménye, amelyben a kapcsolatok működőképesek. Megjegyzem, én most szándékosan csak a földi dolgokról beszélek.

Nagyon sok szép halál van. Például a ma reggeli. Volt egy hölgy, akinek olyan helyen volt egy daganata, hogy az bármelyik pillanatban elérhetett egy eret, és tudta ő is, hogy akkor gyakorlatilag befolyásolhatatlan vérzés fog bekövetkezni. Ez annyiból volt szép, hogy nem volt fájdalma a betegnek. Valóban elkezdett vérezni. Egyre álmosabb lett. A férje itt volt vele. Amikor átmenetileg megszűnt a vérzés, akkor bejött az egész család, és amikor újraindult ez a vérzés, akkor kapott fájdalomcsillapítót, mert fájdalomra és fulladásérzetre panaszkodott. Így semmiféle szenvedés nem látszott az arcán. A családot reggel megkérdezte a nővér, hogy szeretnének-e bemenni hozzá. Igennel válaszoltak. A család minden tagja odaült az ágya mellé, így halt meg. Ennyit tudunk mi tenni... A hozzátartozó pedig, úgy gondolom, bármit tesz azzal, akit szeret: simogatja, dúdol neki, sír mellette - ezekből átmegy a szándék, az érzés.

O. J.: A hozzátartozó fel tud erre készülni?

T. K.: Igazság szerint az a kérdés, hogy ő hogyan volt felkészülve. Mert ő már tudta, hogy hová hozza a beteget. A dúdolgatás nem azért történik, mert jókedve van a hozzátartozónak, hanem mert jólesik hallani a beteg édesanyának és tudja, hogy ez az a dal, amit együtt énekeltek, vagy valami ilyesmi. Ezzel persze magát is nyugtatja. Ezek ilyen kiemelten szép dolgok.

O. J.: Az osztályotokon az elsők között Szellőt, a terápiás kutyát ismertem meg. Neki mi a szerepe itt?

T. K.: Szellőről készült egy film is, ami elérhető az interneten. A Kutyával az Emberért Alapítvány terápiás kutyákat készít fel mozgássérült emberek és hallássérültek mellé, valamint különböző intézmények részére is. Ezt az alapítványt kerestük meg mi is, mert tudtuk, hogy a kutya jó szolgálatot tehet ezen az osztályon. Az ő simogatásának, a ráfigyelésnek, az ilyen taktilis ingereknek szorongásoldó hatásuk van. Jó pár hónapos kiképzés után nekem és kolléganőmnek vizsgát kellett tennünk, aztán hozhattuk el Szellőt. (Egyszer ki is rúgtak bennünket, mert nem voltunk elég jók.) Szellő sokat segít a gyógytornán, aztán amikor egészen nyugodt, leteszi a fejét és hagyja magát megsimogatni. Van, hogy odamegy a betegek ágyához. De már az is nagyon jó, ha a pszichiáterrel megy oda az ágyhoz, és amíg az beszélget a beteggel, a kutya fölajánlja magát, hogy lehet őt ott simogatni. Ez már önmagában oldó hatású.

O. J.: Beszélgetésünk végén a Polcz Alaine-hez fűződő kapcsolatodról kérdezlek. Mit őrzöl a lelkedben róla?

T. K.: Még mielőtt erre a kérdésre válaszolnék, nem szalasztom el megemlíteni a Magyar Hospice Alapítványt, amelyiknek Alaine alapító-elnöke volt. Most Müszbek Katalin az elnök, az ő neve is feltétlenül említést érdemel. Ott, az alapítvány székhelyén, a Kenyeres utcai hospice kertjében van elszórva Polcz Alaine hamvainak egy része és egy Polcz Alaine-pad is található ott.

Polcz Alaine, illetve a vele való kapcsolat nyilván mindenki számára meghatározó, aki ezen a területen dolgozik. Én előbb kezdtem a hospice-ben dolgozni - Müszbek Kati mellett -, mint hogy személyesen ismertem volna őt. Persze tudtam róla. Alaine-nel csak otthon találkoztam, amikor már beteg volt. Amit onkológusként az utolsó időszakban tapasztaltam, az nagyon személyes jellegű, így erről nem beszélek. Amikor még fent járt, minden egyes vizit alkalmával kiültünk a szép kis teraszára, és ott felszolgált valami általa főzött finomságot, és egy nagyon „alaines" kaja mellett beszélgettünk. Nagyon szeretett főzni, ezt a szakácskönyveiből is megtudhatjuk. Jó ötletei voltak, és nagyon okos volt.

A Nem trappolok tovább című, az élete utolsó évében írt naplójegyzeteiből összeállított kötetből tudtam meg, hogy „megharagudott" rám, amiért azt mondtam neki, hogy keljen fel az ágyból. Egyébként nem folyamatosan mondtam neki, hanem valahogyan így: „Alaine, nem gondolod, hogy esetleg fölkelhetnénk egyszer?" Ő akkor már nem akart felkelni. Nem tudom elfelejteni, ahogyan ő eltervezte, hogy kedvenc virága, a napraforgó ott legyen mellette földi élete végén is. Barátai ezt tiszteletben is tartották. Az utolsó időszakban is a saját szobájában volt, az volt az ún. kegyeleti szoba is. Igazából ravatalozva volt Alaine, és ott elbúcsúzhattak tőle a barátai. Ez abszolút szép volt. Ezt ő teljesen tudatosan csinálta, illetve csináltatta így.

Tóth Krisztina főorvos szobájából a kórtermeket összekötő folyosón sétáltat Révay Edit. Itt ápolónőkkel találkozunk, a betegszobákba épp csak bekukkantunk. Elég is ennyi elsőre. A haj nélküli, megadóan fekvő emberek, elgondolkodó és szomorú hozzátartozók látványa lehúzó számomra. Köszönni sem tudok. Jó napot vagy mit is kellene nekik kívánni?... Nem kívánok semmit, dermedt arccal odébbállok. Aztán egy gyönyörű panorámás teraszra érünk. Itt több a levegő, több az élet. Jó leülni és hosszasan szemlélni a frissen zöldellő erdőrengeteget. Kísérőm itt Balogh Gyöngyi mentálhigiénés szakembernek „ad át". Amíg ő kávét készít, a nagy teraszon le-fel járó, szemeit törülgető, jól öltözött középkorú asszonyra leszek figyelmes. Hosszasan nézem - egészen addig, amíg leül és egy asztalra hajtja a fejét...

Balogh Gyöngyivel forró kávé mellett kezdünk el beszélgetni.

Itt úgy fogadjuk el a betegeket, ahogyan vannak...

O. J.: Nincs valami jobb magyar szó a hospice-re?

B. Gy.: Úgy tudom, még nyelvészeket is bevontak a fordításba, hogy olyan szót találjanak, ami nagyjából ugyanazt fejezi ki a magyar léleknek, amit a hospice az angolnak. Nem találtak rá, pedig bármi, még az ispotály is jobb lett volna. Talán éppen emiatt volt nehéz bevezetni a köztudatba ennek a szellemiségét. Ha az egyszerű ember meghallotta, nem figyelt fel rá. Mert nem tudta, hogy mit jelent, mit takar. Mára talán más a helyzet, most már tudatosabban keresik az emberek ezen a néven is a hospice-t, és talán most már az orvostársadalom is segít ebben. Ami inkább szomorú, az az, hogy még mindig nagyon kevés hospice osztály van Magyarországon. A kétmilliós Budapest nagyjából ötven ággyal rendelkezik. Aztán a képzés is fontos lenne a hospice-ban dolgozók számára. Az ilyen jellegű képzések pedig nagyon drágák, és abban a világban, ahol tényleg aprópénzért dolgoznak emberek, senkit sem lehet kötelezni ilyeneken való részvételre. Pedig még az önkénteseknek is kötelező lenne, hiszen ők is idejönnek és kommunikálnak, nekik is feltesznek kérdéseket a betegek. Tóth Krisztina főorvosnő, aki maga is előadó az ilyen képzéseken, igyekszik alapítványi pénzből, támogatással képeztetni a munkatársait, de ez nincs mindenhol így.

O. J.: Mert ezek megtanulható dolgok...

B. Gy.: Igen, ezek megtanulhatóak. Én hiszek abban, hogy akinek eszébe jutott az, hogy a hospice közelében szeretne dolgozni, annak helye van itt. A belső indíttatás a legfontosabb, azután azt fejlesztjük. Többek között azzal, hogy tanulunk dolgokat. Van, aki nagyon készen van már (az önkéntesek között is van ilyen), és néhány hónap után simán beengedhető egyedül a mélyvízbe. És olyan is van, aki nincs kész, de általában érzi is magáról. Ezt mindig őszintén meg szoktuk beszélni, és akkor egyelőre csak más jellegű feladatokat végez. Közben szép lassan megtudja magáról - mert ez nagyon kemény önismereti út is egyben -, hogy mit keres itt, mit tud ezen a területen tenni. Végső soron önmagát gyógyítani jött vagy tényleg segíteni magának és másnak is. Mert azért maradjunk abban, hogy elsősorban nekik van erre szükségük. Bár a történet a betegekről szól, de róluk (is) szól. Ezek azért nem egyszerű dolgok, viszont mindenféleképpen támogatást érdemel az az ember, aki tényleg komolyan gondolja ezt a munkát. Van egy mag nálunk, kb. hat-nyolc fő, akik évek óta csinálják, róluk azt mondom, hogy már akkor készen voltak, amikor jöttek. És van még ugyanennyi, akik jönnek, megtudják magukról, amit meg szerettek volna tudni, de ők másak. Azért reménykedem, hogy odáig mindenki el tud jutni, hogy meglátja az embert a haldoklóban. Akkor van rendben a dolog, ha egy teljesen zavart vagy leépült, kiszolgáltatott, fizikailag is nehéz helyzetben lévő emberben ugyanúgy meglátod azt, aki ő volt negyven- vagy húszéves korában. Amíg eddig nem jut el a hospice-munkatárs, addig tanulnia kell.

O. J.: A mentálhigiénés szakemberre tehát nem csak a beteghez van szükség.

B. Gy.: Mi a betegek, a hozzátartozók, a kollégák és az önkéntesek részére is vagyunk. Utóbbiakat nagyjából én koordinálom. Nagyon kölünböző területekről jönnek, és nagyon laikusoknak képzelik magukat. Lelkileg pedig biztosan nem azok. Nagyon érzékeny lelkű emberek, akik könnyen tudnak alkalmazkodni ehhez a helyzethez.

Eleinte, mikor megnyitottunk, nagyon sok pszichológushallgató jelentkezett önkéntesnek. Főleg a harmadév környékén járók jöttek. Persze abból adódóan, hogy az egyetemen tanultak dolgokat, kész koncepcióval jöttek. Úgy gondolták, hogy ők ezek szerint fognak majd segíteni a betegeknek. Az első alkalommal lehet, hogy a felépített kis elképzelés alapján zajlott a beszélgetés, amire építeni készült a következő alkalommal, igen ám, csakhogy addigra a beteg már nem volt köztünk. Ez a helyzet eleinte csak frusztrálta őket, aztán egyszer csak, úgy két-három hónap után, bedobták a törülközőt, mert nem tudták a maguk képére formálni a helyzetet. A beszélgetésekben én mondtam: kérdés, hogy el tudják-e fogadni azt, hogy az van, ami van, és nem ők alakítják a helyzetet, hanem ők alkalmazkodnak a helyzethez. És elfogadják azt a tényt, hogy akkor a Sors -vagy bárminek hívjuk - ennyi lehetőséget adott annak az embernek meg neked is. Neki az lehet, hogy sokkal több volt, mintha huszonöt éven át beszélgetnénk valakivel. Ezt nem tudjuk, ez „odaföntről" dől el. Fogadják el ezt a helyzetet, és ez legyen elég. Viszont ha mindenáron egy terápiás folyamatban akarnak benne lenni, akkor nem itt a helyük. Mert ez nem az a hely. Ha nem tudjuk elfogadni, hogy mi figyeljük a beteget, és mi alkalmazkodunk hozzá, mert ő irányít, akkor semmi keresnivalónk nincs itt. Talán egy fél évig jöttek, volt olyan, hogy csapatostól is, de aztán már nem. Biztosan elterjedt a híre, hogy itt nem az van, amit ők akarnak, hanem valami más. Nincs ezzel semmi baj. A más önkénteseknek is azt szoktam mondani, nehogy emiatt bűntudatuk vagy bármi egyéb problémájuk legyen. Mert az hatalmas lépés, hogy megtudják magukról, mi az, amit nem akarnak csinálni. Ha még mindig bennük van a késztetés, akkor gondolkodjanak el azon, melyik az a másik irány, amelyik felé indulniuk kell. Mert ha a késztetés bennük van, akkor valahová menniük kell. Volt olyan, aki meg is találta a maga helyét. Például egy jó pár évvel ezelőtt innen elment fiatal azóta is a súlyos Down-kóros gyerekek mellett dolgozik. Az volt a helye, és addig kereste, amíg megtalálta.

O. J.: Mi annak az útja itt, az utolsó métereken, hogy a betegben meglássák azt, aki több évtizeddel ezelőtt volt?

B. Gy.: Folyamatosan tudatosítani kell. Egy teljesen kiégett, lefáradt, agyonhasznált személyzet sajnos nagyon nehezen tudja a tudatban tartani azt, hogy egyenrangú felek vagyunk. Akármennyire kiszolgáltatott a másik, attól ő nem kevesebb. Sőt, ő tanít. Tulajdonképpen ez a mi vizsgaelőadásunk. Azt, hogy ki vagyok, akkor tudom megmutatni, ha egy olyan emberrel állok szemben vagy annak segítek, aki fölé könnyű kerekedni, mert totálisan kiszolgáltatott. A kommunikáció pedig lehet, hogy nehéz, főleg akkor, ha a beteg agitált, nyugtalan, ingerlékeny, esetleg agresszív is. Ilyenkor meg kell keresni mindezek okát. Lehet, hogy éppen egy eszelős halálfélelemtől szenved, és most egyszerűen ebben a stádiumban van. Mert ez egy folyamat bennünk, amelyiknek stációi vannak, ahogyan azt Kübler-Ross leírta. Köztudott, hogy két dologgal születünk, és ez kivédhetetlen: az életösztönünkkel és a halálfélelmünkkel. Mind a kettő keményen dolgozik bennünk, és sajnos nem mindig segítenek nekünk az orvosok abban, hogy ezeket a betegeket tényleg érdemben kísérni lehessen. Az orvosok a legtöbb esetben hitegetik őket. Azért, hogy nekik ne kelljen szembesülniük az őszinte kommunikációval. Hitegetik őket, hogy felerősítik őket, és utána még hátha kaphatnak kemoterápiát, de ők már rég tudják, hogy szó sincsen erről. Egyrészt nem őszinte a kommunikáció, így ezzel a saját félelmük dugájába dőlnek, megnehezítve az ő útjukat és a mi helyzetünket is. Két héttel a küszöb átlépése előtt még mindig a csodát ígérik nekik. Így nagyon nehéz, sőt nem is lehet arról beszélni, hogy nem ez a csoda fog megtörténni, hanem egy másik, egy sokkal nagyobb. Ilyen módon gyakorlatilag magányra ítélik a betegeket. Mert ami belül iszonyúan feszíti őket, azt nem tudják elmondani, mert még mindig a hárítás fázisában vannak, és még mindig a csodát várják. Még mindig a matériába kapaszkodnak, és ebbe nyomják bele őket. Végső soron a hárításnak abszolút helye van, ez védő mechanizmus bennünk, a baj csak az, ha ebbe beleragad valaki, és nem tud eljutni a folyamat során, még a halála előtt, az elfogadásig. Mert az 180 fokos fordulat szokott lenni. Amikor valaki eljut oda, hogy végre tudomásul veszi, hogy az van, ami van, akkor végre el lehet kezdeni arról beszélni, hogy ebből hozzuk ki a legtöbbet, amit még lehet.

O. J.: Ezt az állapotot viszont csak ők élik át, akik már az utolsó métereken járnak...

B. Gy.: Azt tapasztalom, hogy még az úgynevezett gyakorló vallásos, idősebb emberek némelyike is, aki már jó pár tíz évet úgy élt le, hogy azt gondolta magáról, ő olyan stabilan, mélyen hívő, hogy ez neki már nem okozhat problémát, még a jó Istent is megtagadja félelmében a halála előtt. Abban, hogy ez így alakul, a lelkipásztoroknak is nagy felelősségük van. Azt gondolom, hogy nem terelték elég határozottan afelé, hogy lélekszin-ten halhatatlanok vagyunk. Hogy igen, félelemmel jár, hogy letesszük a testet, mert az akármilyen oknál fogva már nem szolgál bennünket, de nincs elég mély hitünk abban, hogy gyakorlatilag ez csak metamorfózis, létformaváltás. Hogy ami én vagyok, az halhatatlan, az tovább létezik, hiszen a jó Isten része vagyok, és minden a teremtésen belül zajlik. Erről lehet, hogy beszélnek, de sok esetben nem magyarázzák el, mit jelent.

O. J.: Valószínűleg azért, mert ők sem így élik meg.

B. Gy.: Persze. Ők is csak megtanulják, de nem élik át abban a mélységben. Van egy képünk, amit kaptunk, de valójában nem kutakodunk, hogy azt át is tudjuk élni, hogy ne szenvedjünk, amikor át kell lépnünk azt a küszöböt. Nem is olyan régen volt egy harmadrendi nővér betegünk, akinek csodálatos elmenetele volt. Ő tökéletesen el tudta fogadni a helyzetét. Persze ez olykor nagyon hosszan tartó, senyvesztő betegség, amiben nagyon el tudnak már fáradni a végére, és feladják.

Nem azért, mert már el tudták fogadni, hanem mert nagyon elfáradtak fizikailag, és az idegrendszer felőrlődött. Materiális szinten fáradnak el. Illetve nyilván megtörhet a lélek ilyen esetben, ha nem a folyamat része az, hogy odáig eljutnak.

Az említett hölgy az utolsó pillanatig tiszta tudatú volt, tökéletesen tudott beszélni az érzéseiről, mindenről, ő vezetett bennünket. Azt mondta, hogy nem fél, neki tényleg nagy a hite abban, hogy hazamegy, de azért mégis van benne félelem. Azt mondta: „Nem tudom, hogy annak a bizonyos átlépésnek a pillanata milyen lesz, az fáj-e vagy nem. Mert hogy utána már rendben lesz minden, tudom, érzem, hiszem." Nagy kegyelem az, ha valakivel ezen a szinten meg lehet beszélni a dolgot.

O. J.: Erről szólna a hitünk.

B. Gy.: Így van. És valahogyan ebben kellene segíteni, de ez egy életmű, nem lehet egy hónap alatt elérni. Van szerepe ebben a mi kultúránkban a szülőknek, és mindenkinek, akik kísérnek bennünket az élet során: a pedagógusoknak, a lelkészeknek, a barátainknak stb.

Előfordul, hogy azt látjuk, 50-60 évnyi házasság után sem tudja az egyik fél, mit tegyen a párjával. Nem tudja, hogyan nyúljon vagy szóljon hozzá.

O. J.: Te biztosan sokszor megéled velük azt az utolsó pillanatot.

B. Gy.: A jó Isten általában megadja azt a kegyelmet az embernek, hogy az utolsó pár napban, de legalábbis az utolsó pár órában megbékéljen. Eddig egy kezemen meg tudom számolni, hogy a nyolc év alatt hány nagyon békétlen embert láttam elmenni. Ezekről általában köztudott volt, hogy úgy is éltek, ahogyan meghaltak.

O. J.: Mert ez a két dolog tényleg összefügg?

B. Gy.: Közhely ugyan, de tökéletesen igaz a „ki mint vet, úgy arat" mondás. Az utolsó hetekben lehet könnyíteni, lejjebb lehet venni ennek a félelemnek az amplitúdóját pszichésen és gyógyszeresen is, de a jó halálhoz igazából egy élet munkájára van szükség. Ha az életemben nem foglalkoztam ezzel ebben a mélységben, és nem voltam elég tudatos benne, csak az anyag számított meg a hatalom és a pénz, akkor sokkal nehezebb a helyzet. Volt olyan beteg, egy maximum ötvenéves vállalkozó férfi (nem olyan régen ment el), aki már le sem tudott szállni az ágyból, amikor a következő történt: Beszéltünk arról, hogy a vállalkozásokban az a probléma, hogy nem kapja meg mindenki idejében a pénzét. Akkor ő kifejtette, miként hajtotta be a pénzt, hogyan szorította be a sarokba, hogyan verte össze azt, aki nem fizetett. Nyomatékosításként az ökle összeszorításával mondta: „Mert ezeket agyon kell ilyenkor verni, csak úgy lesz pénz." Két nappal a halála előtt még így fröcskölt a gyűlölet belőle. Így is el lehet menni. Hát szenvedett is nagyon.

O. J.: A főorvos is említette: ezek közül az emberek közül nem mindenki tudja, hol van.

B. Gy.: Sajnos a hozzátartozók és az orvosok is próbálják eltitkolni előlük, minden erővel próbálják őket tudatlanságban tartani a saját állapotukat illetően. Csak egyet felejtenek el: hogy mindenki a saját testében lakik, és mindenki tökéletesen tisztában van vele, hogy éppen aktuálisan mit tud és mit nem. Ahogyan bármelyikünk tudja egy sima influenzás megbetegedés esetén is, hogy éppen kifelé vagy befelé tart a betegségbe. Pedig ez csak egy néhány napos történet. Akkor gondold el, mennyire tisztában van vele az, aki évek vagy hónapok óta benne van. És micsoda szerepjátékok zajlanak itt az ágyak mellett, a hozzátartozók és a betegek között! Milyen magányra ítéli a beteget a saját hozzátartozója, amikor nem engedi elmondani neki. A helyzet az, hogy a saját halandóságával is szembesülnie kell, és ezt nem tudja kezelni. Ez nincs benne a kultúránkban. Nem tudunk kommunikálni a betegeinkkel, még fizikai szinten sem. Ilyeneket kellene az iskolában tanulni, nem azt a sok mindent, amire nem biztos, hogy szükségünk lesz az életünk során, és majd ott állunk tehetetlenül, lelkileg összetörve a gyászban is, mert utána a gyászidő alatt fel kellene dolgozni dolgokat. De hogyan, amikor valahol mélyen érzi, hogy rosszul csinálta?...

Még nem is beszéltünk arról, hogy miként tudtunk segíteni annak, aki átlépte a küszöböt, aki hazafelé tart. Hogy hátráltattuk abban, hogy gyorsabban haladjon hazafelé. Erről sose szól a fáma, pedig kellene. Legalábbis azoknak, akik némi spirituális utat taposnak. Miért nem beszélünk erről? Miért tabu ez is? Nem csak egy-egy tanítást kellene kiemelni, és azt lerágni, mint a csontot, hanem holisz-tikusan kellene nézni a világot. Az embert is, aki valami nagyon nagynak a része.

O. J.: Jó, hogy kimondod ezeket.

B. Gy.: Kimondom, mert azt érzem, hogy nem lehet tovább a fejünket a homokba tartva élni. Az egyházon belül is paradigmaváltásra lenne szükség. Főleg nem fenyegetni kellene a jó Istennel és a halál utáni dolgokkal, mert úgy még nagyobb félelmet ültetünk el, és még egy puttonyt ráteszünk az emberre amellé, amit úgyis cipel, mert évtizedek óta rossz a minta. Sokan nem azért nem tudnak mások lenni, mert nem akarnak, hanem mert nagyon nehéz elengedni a mintát, amelyik ott lóg a lelkünkön és mindenünkön. Tudatosabbá kellene nevelni. Ha valaki hiteles a többi ember számára, az valamiért az. Az kapott már annyit, vagy a kegyelem által eljutott oda, hogy tud a másiknak valamit nyújtani, vagy azért, mert még mindig kapja és azt továbbadja, vagy azért, mert önmaga fejlődött oda, hogy már magából is tud adni. Ez most lényegtelen, a lényeg az, hogy hiteles és tiszta ember legyen. Az ilyeneknek kutya kötelességük a rossz minta elengedésében segíteni az embereket.

Tudod, hányszor gondolok arra, hogy miért is fél a haláltól az ember, ha nem is élt?. Élte a mások életét, a lemenői, felmenői, a mindenki életét, mindenkinek meg akart felelni, mert erre tanították, mert a szülei és nagyszülei is ugyanígy éltek, hogy mindig mindenkinek meg akartak felelni, és közben úgy megy el, hogy csak magának nem felelt meg igazából. Aki ezt már érti, annak kellene az embereknek segítenie, hogy vegyék már észre, hogy nem a saját életüket élik. Ha ezt észreveszik, akkor már elkezdi őket zavarni, és vállalják fel nyugodtan azt, hogy valóban azok, akik.

O. J.: Milyen tapasztalatod van azzal kapcsolatosan, amit itt élnek meg a betegek?

B. Gy.: Azt gondolom, hogy ami a többi helyhez képest más, az az, hogy itt úgy fogadjuk el őket, ahogyan vannak. Elfogadjuk, ha ingerlékenyek, ha félóránként tisztába kell tenni, ha agresszívek. Ez általában legtöbb két-három napig szokott tartani. Ők általában többnyire valamilyen intézményből jönnek, annyira rossz tapasztalatokkal, hogy már eleve ilyen védekező állásban vannak, mert tudják, hogy kiszolgáltatottak, és ezzel visszaélnek. Amikor megtapasztalják, hogy itt másként van, visszahúzzák a karmaikat. Itt semmi sem probléma. Ez egy alaphelyzet, ami önmagában nagyon sok problémát megold. Meg aztán ugye ez fizikai tünetenként is változó. Azt nem lehet pszichésen megközelíteni, aki ordít a fájdalomtól. Azt először valahogyan nullára kell hozni, és utána meg lehet nézni, hogy a maradék kis tudatállapottal mit lehet kezdeni. A baj az, hogy nagyon az út végén kapjuk a betegeket, és nagyon kevés az idő minderre. Ezt nehéz volt eleinte elfogadni, mert azért a hospice ennél hosszabb időről szól. De hát ez egy kórházhoz tartozó osztály, és itt bizonyos dolgokat tudomásul kell vennünk, és éppen ez a lényeg. Persze ez nem ilyen egyszerű, mert azért nagyon gyorsan lehet itt fáradni, és a kiégés tüneteit az ember máson észreveszi, de magán nem szokta. Mi már nagyon edzettek vagyunk, és elfogadjuk egymástól, hogy ha jelzi a másik, hogy figyeljünk oda magunkra, mert gond van.

O. J.: Itt azért nyilván hamarább ki lehet égni, hiszen hamarább elvész az emberből a jó energia.

B. Gy.: Ez így van, de azért vannak technikák, amivel le lehet ezt védeni. Két oldalról szükséges prevenció: egyrészt az embernek saját életében oda kell figyelnie arra, hogy töltődni tudjon, másrészt meg a munkáltatónak is van felelőssége ebben. Van felmérési eredmény, amely szerint mindenféle prevenció nélkül gyakorlatilag nagyjából három év alatt kiég az ember a hospice-ban. Nagyjából ennyit bír el a lélek töltődés nélkül, illetve ha mindig csak lead, és sohasem töltő -dik, akkor ennyi. Nálunk a főorvosnő is nagyon sokat tesz azért, hogy lassítsa ezt a folyamatot. Ez egyébként nem végleges stádium, pihenés után tökéletesen lehet újra kezdeni. Mi ezt tanuljuk és használjuk is. Energetikailag közünk van egymáshoz, főleg ha testközelben vagyunk. Vannak olyan technikák, amelyekkel le lehet zárni ezt az energiakört, meg lehet akadályozni az energia elszívását, és így akár 12 órán keresztül is lehet figyelni. Meg az ember előbb-utóbb megtanulja magáról, hogy mivel tud töltekezni.

O. J.: Osztályotok egy különleges szobában is különbözik a többi kórházi osztálytól.

B. Gy.: A hospice-hoz egy úgynevezett kegyeleti szoba is tartozik. Úgy gondolom, ez is segíthet az említett paradigmaváltásban. Ha egyágyas szobák lennének, akkor talán nem lenne erre szükség. De két-három ágyasok a szobák, és nincs lehetőség az ágyán méltóságteljesen elbúcsúzni attól, akit elveszítünk. A halál bekövetkezte után a kegyeleti szobába visszük át az elhunytakat, ott mindig van mécses és virág. Oda el tudnak vonulni a családtagok, és egy teljesen védett, intim környezetben el tudnak búcsúzni a hozzátartozójuktól. Így nem egy kórházi ágyon fekvő letakart hulla képe marad meg bennük, hanem egy teljesen más dimenzió nyílik számukra. Nagyon hálásak szoktak lenni érte még azok is, akik rettegtek, féltek a közelében. Nem szoktunk erőszakoskodni, de azt, aki hezitál, hogy menjen-e be vagy ne, mindig kézen szoktuk fogni és bevisszük. Aztán mindig elcsodálkoznak, hogy ez nem is olyan félelmetes. Ezzel már valamit elmozdítottunk az emberi lélekben, és nyilván egy kicsit más kép fog megjelenni benne, ha majd az elmúlásról beszél. Fontosnak tartjuk, hogy ide a gyerekek is bejöhetnek, és a gyerekeken keresztül a másik generáció is, akinek a lelke még félig odaát van, félig itt van. Nekik egy teljesen másik mintát adunk így. Egy közeli iskolából is el szoktak jönni érettségi előtt a középiskolások. Jó érzéssel nyugtázom, hogy mennyivel érettebbek, mint a mi korosztályunk volt ennyi idősen. Mennyien vannak túl veszteségeken, és milyen fantasztikusan beszélnek erről. Igenis megértik ezek a fiatalok, hiszen aranyos kis tudatos lények, csak vezetni kellene őket.

A szép teraszról szintén nem jó érzés a kegyeleti szoba felé indulni. Még jó, hogy az ágyat éppen üresen találjuk. Beszélgetésünket a szintén hangulatos színekkel kifestett kis teremben folytatjuk.

O. J.: Milyen módon kerülnek ide a halottak?

B. Gy.: Ha valaki elhunyt az osztályon, a lányok rendbe teszik, az ágyon megfürdetik, szépen felöltöztetik, akár a saját ruhájába, akár a mi, külön erre a célra félretett, jobb minőségű anyagból készült pizsamánkba. Hivatalosan két órát tartható az elhunyt az osztályon, nálunk viszont ennél tovább is lehet. Van, hogy meg tudjuk várni a vidéki hozzátartozókat is, ha el akarnak búcsúzni. Ebben a nagyon védett, intim környezetben a nyári nagy melegek kivételével általában hat órán át tartjuk a halottakat.

O. J.: Tudnak itt viselkedni az emberek?

B. Gy.: Abszolút. Eleve váratlanul éri és meglepi őket, hogy ilyen körülmények vannak. Ezért nagyon-nagyon hálásak szoktak lenni, és szinte mindig megemlítik, hogy mennyivel könnyebb így elengedni. Minden bizonnyal a gyászmunka is biztosan sokkal könnyebb így.

A kegyeleti szoba valóban megnyugtató hely. A kórtermek viszont, ahol most kicsit alaposabban körüljárunk, ismételten felzaklatnak. Az éppen nem alvó betegek arcán még gyenge mosoly is kirajzolódik. Ők láthatóan örülnek a látogatónak. Szavak továbbra sem jönnek a nyelvemre, így kommunikációnk kimerül az egymásra mosolygásban. Szeretnék nekik erőt közvetíteni, biztosítani őket afelől, hogy Isten csodaszép világából nem lehet „kiesni", hogy „ott", ahova ők hamarosan átkelnek, a nagy Szeretet burkolja be majd őket. Egyetlen szót sem tudok mondani, de talán jobb is ez így. A fejben születő gondolatoknál minden bizonnyal többet jelent számukra a szívben született mosoly. Még akkor is, ha nem éppen olyanra sikeredett, amilyenre szerettem volna...

A Polcz Alaine Hospice-Palliatív Osztály munkatársaitól már szavakkal búcsúzom. Révay Edit önkéntes lelkigondozóval már a kórház gyönyörű kertjében ülünk le beszélgetni.

A legfőbb szerepem az, hogy egyszerűen csak jelen vagyok...

O. J.: Egy szerzetesről azt gondolja az ember, valahol természetes, hogy odaáll a nehéz ügyek mellé, hogy nagy dolgokra teszi fel az életét. Ez azért igen nehéz ügy. Te hogyan álltál oda? Miért pont ezt választottad?

Révay Edit: Azt hiszem, hogy egyidejűleg találtunk egymásra ezzel a segítő hivatással. Magamtól nem is gondoltam volna, hogy az enyém lesz, de az élet hozta a lehetőségeket az utamba. Nagybátyám, majd nagynéném is hospice-ban hunyt el, az ő betegágyuk mellett erősödött meg bennem az elhatározás, hogy ezt fogom csinálni. Mivel nagyon kötődtem az említett két személyhez, nagyon sokat voltam velük, munkahelyemből adódóan szinte többet is, mint a gyerekeik. Így nyílott lehetőségem rálátni arra, milyen az, amikor valaki mellett ott tud lenni a családja, az ilyen ember menynyivel másként tudja végigcsinálni ezt az időszakot, mint azok, akik nagyon egyedül teszik ezt. Közel két hónapot voltam a hospice-ban, így elég sok mindenre ráláttam, és valahogyan azt éreztem, hogy ez olyan nagyon szép dolog, amit én tudnék és szeretnék is csinálni, idegenekkel is. Az én személyes élményem 2006-ban volt, ez a hospice pedig 2007 nyarán indult. Élményemről beszéltem az egyik itt dolgozó orvosnőnek, aki konzultált az osztályvezető főorvossal a kérdésről. Nem titkolva beszéltem arról, hogy én késznek érzem magam arra, hogy ezzel foglalkozzam, vágyom is rá és sürgető szükségét is látom. Egyszer csak elém állt ez az orvos és azt mondta, hogy ők elindították a hospice-t, és akkor elkezdtem idejárni. Tehát hét éve végzem ezt a munkát.

Nem gondolom, hogy ez a szerzetességtől függ, mert a szolgálatok és a képességek, de az indíttatások is nagyon különbözőek. Van egy rendtársnőm, aki például hajléktalanokkal foglalkozik. Itt is nagyon sokszor van hajléktalan betegünk az osztályon, valahogy abba is bele tudok simulni, de olyannyira semmiképpen sem, hogy egy hajléktalanszállóba menjek velük foglalkozni. Azt nem érzem magaménak. Ebben viszont önmagam tudok lenni. Amikor rendi megbízatással egy évre külföldre mentem, szerettem volna, hogy vigye tovább valaki a munkámat, és éppen az említett rendtársamat kértem meg, hogy csinálja helyettem, ha van ideje, aztán majd visszaveszem. Eljött, de nagyon nem szerette, és bizony azt kellett mondania, hogy ne haragudjak, de nem tudja csinálni.

O. J.: A folytatásban is otthon voltál? Otthon lehet lenni ebben egyből, vagy tanulni kell?

R. E.: Én a spirituális oldalát végzem, nekem arra van igazán képzettségem, és hát ott a tapasztalat... Nagybátyám, nagynéném, majd édesanyám elkísérése számomra nagyon kemény, saját élményszerző időszakokat jelentett. Nekem ez volt a legjobb iskolám, meg hát Polcz Alaine nénitől tanulgattam ezt, beszélgetésekben. Ennyi „képzésem" volt, meg egy interneten elvégzett amerikai szocmunkás képzés, ami a hospice gondozásra fókuszált. Nem a papírt nézték, hanem a tapasztalatot, így már elkezdtem itt a munkát.

O. J.: Ha már Polcz Alaine-t emlegetjük, kérlek, eleveníts fel vele kapcsolatos élményeket. Milyenek voltak ezek a beszélgetések? Gondolom, jó tanítóként ő az egész lényével tanított.

R. E.: Pontosan ez volt. Nem beszélt sokat, csak egy-egy dolgot mondott el. Nem metodikát adott át, hanem szemléletet formált. Néhány beszélgetésünk volt, amelyek során életre szóló szemléletformálásban volt részem. Valamit megértettem. A haldokló szeretteim mellett, akik nem külön voltak egy szobában, hanem volt egy szobatársuk is, óhatatlanul érzékeltem a másik betegnek is a haldoklását. Tehát nekem ott sztereóban jöttek a nagyon különböző élmények. Az én szeretteim mélyen hívőkként csinálták végig ezt az egészet, de olyat is láttam, aki nagyon egyedül volt a történetben. Micsoda különbség! Az említettek és a magam szerzetessége, teológus, szociológus és tömény pszichológia végzettsége mind szintetizálódott és komplex tudássá vált. Nem csak lexikális, annál sokkal mélyebb tudás volt.

O. J.: Polcz Alaine-nek is közismerten komoly lelki élete volt, egy ponton katolizált is. Nyilván ez is meghatározta az ő emberről vallott felfogását.

R. E.: A felekezeti hovatartozásának nem sok szerepe lehetett, hiszen a hospice-mozgalom felekezet-, sőt világnézet-semlegesen működik. Nem tehetünk különbséget a betegek között, itt az empátia a nagyon fontos. Az empatikus ráhangolódás maga után vonja, hogy az ő nyelvén próbálok mellette lenni, és válaszolni vagy kérdezni. Úgy gondolom, ez volt Alaine néni igazi tanítása.

Mélyen elkötelezett katolikussága talán úgy valósult meg, hogy szerető istenképe volt, és ebbe nem fért bele semmilyen félelem. Pontosabban: a halálfélelem igen, az Istentől való félelem nem. Belső szabadsága is ebben gyökerezett. Azt gondolom, hogy ezt képviselem én is. Ha kiderülne, hogy nem, akkor gyorsan abba is hagynám a hospice-t, ha nem tudnék ezen változtatni. Mert ez a lényege.

O. J.: Ezekben az elesett testekben hogyan ragadható meg a lélek?

R. E.: Életünk utolsó időszakában a korábban viselt maszkok már lehullanak rólunk. És amikor ezek a maszkok lehullanak, akkor a léleknek is kicsit nagyobb teret biztosítunk azzal, hogy már nem akarunk valaminek megfelelni, már az igazság az, ami fontos számunkra. Nemcsak az fontos, hogy mások az igazságot közvetítsék, hanem az, hogy mi magunk is az igazat tudjuk mutatni és mondani. Ez felszabadítás. Persze ott vannak a szorongások is, nincs olyan haldokló, aki ne szorongana. Ezek a szorongások részben feljönnek olyan egzisztenciális kérdésekként, hogy mi a dolgom a világban, meg mi történik velem a halál után. Ez nem megkerülhető. Nincs az a beteg, akinél ez ne jönne elő valamilyen módon. Esetleg nem beszél róla, és teljesen magába zárkózik. Az ilyet csak azzal tudjuk segíteni ezen a téren, hogy felkínáljuk magunkat azzal a szabadsággal, hogy ő bármikor elutasíthat. Volt olyan betegünk, aki végig elutasító volt. Hiszem meg tapasztalom is, hogy attól, hogy mi nem tudjuk közvetlenül segíteni őket ebben a lelki folyamatban, Isten azért megteszi a maga munkáját bennük. Tehát nem tudják megspórolni azt sem, hogy a lelki munkát elvégezzék, legfeljebb nem vesznek igénybe tőlünk külső segítséget.

Mert valahol ezt tudjuk, már ezzel a tudással születünk, de aztán elfelejtjük, meg szépen háttérbe szorul bennünk, hogy nem a semmiből jövünk, és nem a semmibe megyünk. Ez egy nagyon biztos egzisztenciális tudás mindenkiben. Aztán persze van, aki próbálja ezeket elnyomni magában, ha úgy alakul az élete, de a végességével való találkozás csak elvezeti oda őt is, hogy feltegye a kérdést: csak ennyi lenne? Ezzel ébredezik a lelkében az a tudás, amit hajdan tudott, és amit eltemetett magában, és most újra visszakopogtat. És itt már nem csak a remény van, hanem a bizonyosság a részéről, hogy ez tényleg nem csak ennyi.

O. J.: Nem lehet, hogy éppen attól kezd szorongani, hogy rádöbben, az élet nem csak ennyi, de azon, ami már elmúlt, nem tud változtatni? Hogyan élik ezt meg ott?

R. E.: Hihetetlen nagy nyugalommal. Ha erről egyáltalán lehet beszélni velük, akkor itt jön a szerető Isten képe. Hogy nem egy büntető , hanem egy szerető Istenhez megyünk. Ehhez pedig ott van a szőlőmunkásokról szóló tipikus példabeszéd, amelyben az utolsó órában meghívott ugyanakkora bért kap, mint az, aki a nap elejétől dolgozott. Ezek lennének hát a hívő résznek szóló gondolatok, de a nem-hívőkkel is meg lehet értetni, hogy az idő emberi fogalom, és innentől kezdve a jó Istennek ugyanannyi, hogy én most, az utolsó méteren ismerem föl azt, hogy van tovább és ezzel itt nincs vége, az a lényeg, hogy felismerjem. Az út hossza teljesen mindegy, az, hogy miként teszem meg az utat, az nekem segítség. Az utolsó métereken is kiteljesedhetnek a dolgok. Összerázódik a puzzle minden mozaikja, és egy képpé lesz.

O. J.: Mesélsz egy-két olyan esetet, amelyik lelki szempontból érdekes volt ott, a finishben? Neked milyen az, hogy ott vagy mellette?

R. E.: Most egy olyan beteg jutott eszembe, aki nagyon jó családból származott, és talán egy kicsit ezzel szembeni polgárpukkasztásként, kicsit lázadásszerűen zajlott le az élete, minden olyan értéket elutasítva, ami a családjának érték volt. Ezek következtében nagyon kisodródott a családjából, mert nem az a családtag volt, akire büszke lett volna az egyébként nagyon jól szituált és magas presztízsű család. És tényleg nem is jöttek látogatni, így nagyon egyedül maradt ebben a történetben. Ráadásul rengeteget szenvedett, nagyon fájdalmas volt a betegsége. Azt gondolom, hogy a kitaszítottsága, az egyedül maradása legalább ilyen fájdalmas volt, és valahol bűntudat is gyötörte amiatt. Ő volt, aki azt mondta, hogy „elpuskázta az életét". A vele való beszélgetések, amelyek során egyszer sem hangzott el Isten neve, az élet nagy kérdéseiről szóltak. Ezek csak úgy feltörtek belőle egy idő után. És ő maga adta meg a választ: tényleg többnek kell lennie ennél a földi életnél. Ez nyitotta meg abba az irányba való beszélgetésre, hogy mi várja ott őt. Arról beszélgettünk, hogy azok az emberek, akiket ő nagyon szeretett és már előre elmentek, biztosan várni fogják. Mikor azt mondta, meglehet, hogy ők csalódottak, akkor arról beszélgettem vele, hogy abból a perspektívából már ők is más szemmel nézik a dolgokat. Azok a dolgok, amelyek itt, a földi életben jelentőséggel bírnak, egy más dimenzióból jelentéktelenek vagy nem olyan súlyúak. Amikor ők már megtapasztalták azt a teljes elfogadottságot és szeretve levést, amit itt, a földi életben még nem, már tudják adni ezt a feltétel nélküli szeretetet és elfogadást. Bár erre nincs bizonyítékunk, de jó eséllyel feltételezhetjük, hogy ha majd odaát találkozik velük, akkor ugyanez az irgalmas szeretet fogja körülvenni tőlük is, hiszen maguk is ebben részesedtek. Erre tanít a sokkal és kevéssel tartozó szolgáról szóló példabeszéd is. Nyilván ha nekem sokat elengednek, akkor én is megtanulok sokat elengedni. És feltételezhető, hogy a mennyországban úgy működik, hogy megtanultak másokat elengedni. Itt elmosolyodott a beteg, és kérte, hogy idézzük fel, kik fogják őt várni ezzel a nagy szeretettel. Még jobban felderült az arca, és azt mondta: „és akkor egy nagy, fényes mennyei kapuban fognak engem várni, amin keresztül bejuthatok, és csak a szeretettel fognak körülölelni". Azt gondolom, hogy ezek a felismerések fontosak. Ezt már úgy mondta, hogy valahova nagyon messzire nézett. Ki tudja, nem látta-e már a fényes mennyei kaput.

O. J.: Mondj valamit arról, hogyan hal meg egy ember. Te mit látsz ebből?

R. E.: Ebből nagyon sok látható. A béke meg a nyugalom azért látható. Ez biztos, hogy a megérkezettségről is szól. Nincs két egyforma születés sem a földön, és mindenki egy kicsit másként születik az örök életre is. Nagyon különböző módokon halunk meg. Inkább ez a hazatalálás a közös bennük, s ez valamiféle módon érzékelhető. Akár ebben a két világ egyszerre való érzékelésében, amit a valamerre nyúló kézzel és a távolba nézéssel jelez a haldokló. Ez, amikor a kezemben a keze, és ő finoman kifejti onnan az övét és finoman továbbnyúl valaki vagy valami felé, akit és amit én nem érzékelhetek pontosan, de ő igen. De ez sem törvényszerű, lehet, hogy mindenkinek megvan, de én nem mindenkinél vagyok a tanúja ennek.

O. J.: Minden bizonnyal ebben a belső munkában van óriási szerepe a lelkigondozónak... Ebben a fázisban milyen módon segítitek ezt a munkát?

R. E.: Ez a belső munka le is zajlik, akkor is, ha látszólag alszik a beteg, folyamatosan csukva a szeme, teljesen kizár mindent és mindenkit. Ezeknél a betegeknél sokkal jobban érzékelhető a belső munka. Lehet, hogy nagyon küzd vele, és nem enged ebbe bele, de zajlik a munka, és ennek pontosan ezek a lezárások a nagyon komoly jelei. Mint ahogyan belém kapaszkodik azzal, hogy rám nézve azt tudja mondani: „félek". Nyilván azon van inkább „fogás", aki ezt mondja, mert azzal el lehet kezdeni beszélgetni arról, hogy mitől fél. Ha már kimondja, hogy fél, az fél gyógyulás, hiszen azt jelenti, hogy szembe mer nézni a félelmével. Ha azt is meg tudja fogalmazni, hogy mitől fél, akkor egy másik lépést tesz abba az irányba, hogy ártalmatlanítani tudja azt, amitől fél. Mert ha szembe tud vele nézni, nevet tud neki adni, már nem olyan félelmetes, mert már van rajta valami „fogása". Azoknál a betegeknél nehezebb talán, akik rátapadnak a televízióra vagy rádióra, valami külsőre, ami folyamatosan eltereli a figyelmüket. Azok a betegek nagyon hárítanak. Próbálkozunk persze, de velük biztosan nehezebb amiatt, hogy ők lezárnak. De ők sem spórolhatják meg ezt a belső munkát.

O. J.: Tehát mindenkinél megtörténik ez a belső munka, de jobb az nekik, ha - például - a lelkigondozó ott van. Annak az embernek a belső munkájában mivel segít a te jelenléted?

R. E.: Főként az empátiával. Megint csak nincs recept, mert annyira az embertől függ az, hogy miként lehet segíteni. Van, akihez a fizikai szükségeinek kielégítése által lehet közelebb kerülni. Például próbálom megitatni. Úgy semmiképpen sem lehet, hogy odamegyek és elmondom, hogy én vagyok a lelkigondozó, és most beszéljünk a lelki dolgairól. Így soha nem megyek oda. Odamegyek, bemutatkozom, elmondom, hogy én vagyok a lelkigondozó, és azt mondom - például -, hogy most jó lenne egy kis folyadékot inni. Mert ez egyébként minden betegre igaz. És akkor elindul egy kis beszélgetés, és lehet, hogy nehezen eljutunk oda, hogy azt mondja, „félek", vagy valami mást, ami éppen foglalkoztatja. Azt gondolom, hogy a legfőbb szerepem az, hogy egyszerűen csak jelen vagyok. Sokszor az az érzésem, hogy nagyon eredményorientáltak vagyunk, erre vagyunk szocializálva is. Amikor például csak úgy ülök az ágya mellett, és nem is szólok hozzá, az ő szeme meg csukva van, akkor mondhatná valaki, hogy nem csináltam semmit, még csak egy szót sem szóltam. Pedig azért csak odaemeltem a jó Isten elé csendben, magamban. Van, hogy a belázasodott beteg mellett ott ül a hozzátartozó aggódva - ma is volt ilyen -, és akkor fogok egy vizes ruhát, és a beteg homlokára teszem. Kapja a lázcsillapítót is, de a vizes ruha is jót szokott tenni, és szemmel láthatóan ettől megnyugszik a beteg, és a hozzátartozó is sokkal jobban érzi magát, mert azt látja, hogy valami pozitív történt. De még ennyi sem törvényszerű, nem muszáj, hogy legyenek ilyen akciók, amelyek nyomán esetleg „sikert" könyvelhetünk el magunknak. Van úgy, hogy nem tudom mérhetővé tenni, és mégis el kell hinnem, hogy a puszta jelenlétem, az, hogy rendelkezésre álltam, hogy ott voltam, önmagában már elég. És, ha kell, megszólítom vagy megszólítanak. Ez nagyon más, mint egy aktív terápia, ahol megvan a diagnózis, a protokoll, azon szépen végigmegyünk, és akkor kipipálhatjuk, hogy megcsináltuk. Ez nagyon nem így működik.

O. J.: A lelki kísérői munkád mennyiben terjed ki a hozzátartozóra?

R. E.: Mindenképpen kiterjed. Ha ott van a hozzátartozó, akkor én vele is próbálok kapcsolatot létesíteni. Van úgy, hogy vele is nehéz dolgom van.

O. J.: Ma mit csináltál?

R. E.: Ma egy nagyon fiatal, nyugtalan és szenvedő mellett tudtam ott lenni, aki mellett itt van egy kívülről hozott segítség. Ezt a szemmel láthatóan kifáradt segítőt és a tőle kifáradó és nyugtalanná váló beteget próbáltam szétválasztani és lenyugtatni. Ez most nehéz volt, mert a beteg ettől a segítőjétől sokkal rosszabb állapotban van, mintha nem lenne mellette. Úgyhogy most azon is kellett dolgoznom, hogy megerősítsem a magam oldaláról a teamben, hogy lehet, hogy ezen kellene valamit változtatni, mert ez így nem jó a betegnek. Megetettem, -itattam különböző betegeket, beszélgettem az egyik hozzátartozóval, akit nyugtatgattam, vizes ruhát tettem erre a lázas betegre, akitől a hozzátartozó is megnyugodott, látván, hogy a beteg megnyugszik és jobban érzi magát.

A kollégákkal is jó azért megbeszélni dolgokat, hiszen bennünket is frusztrálnak ezek a helyzetek, s azzal, hogy átbeszéljük, támaszai tudunk lenni egymásnak. Erre is volt ma példa.

O. J.: Ha jól értem, ebben a munkában az egyik kulcsszó az empátia. Melyek a továbbiak?

R. E.: Fontos tudni, hogy kész recept semmire sincs. Alázatra is szükség van, hogy ugyanakkorának érezzük magunkat, mint a beteg. Amikor odaülünk mellé (és nem fölé állunk!), az nem megy alázat nélkül. Én nem ülhetek úgy oda, és senki nem ülhet úgy oda, hogy ő tudja a tutit. Ilyen nincs. Nagyon rá kell hangolódni a betegre, ez nem megy másként. És erre időt is kell áldozni. Itt azért sokkal több idő jut egy betegre, mint az aktív terápiás osztályokon. De igazán szükség is van rá, mert itt a szorongásoldás az igazán fontos, és ezt sok oldalról tesszük. A félelmeket próbáljuk oldani, hogy az energia ne a félelemre menjen el, mert a meghaláshoz is energia kell. Erőtlenül nem lehet meghalni. Nem véletlen az, hogy a haldokló beteg a halála előtt két-három nappal sokkal több ételt vesz magához, mint amennyit korábban magához tudott venni, és általában felhangolt állapotban van. Ez jelzés felénk is, hogy két-három nap múlva el fog menni. Így gyűjt erőt. Mint ahogyan a születéshez is erő kell, mert fizikai energiát is elvisz, a lelki munka is hihetetlen mennyiségű fizikai energiát emészt fel, ugyanígy maga a meghalás folyamata, a félelmek, a légzés. Ha csak arra gondolsz, hogy meg vagy fázva és másként lélegzel, fizikailag elfáradsz attól, hogy nem természetesen veszed a levegőt. Fizikai erőre van szükség ahhoz, hogy meg tudjunk halni. Mert a halál fizikai próbatétel is. A saját magán végzett lelki munkának pedig hatalmas szerepe van, hiszen tulajdonképpen az segíti az igazi „átkelést".