Catholic cultural magazine
Keresztény kulturális havilap

Gál Rowenna
cSAK EGYSZER A FÖLDÖN?
Gondolattöredékek halálról, halhatatlanságról, a lélekvándorlás tanáról

 

Once on Earth?

Death, life after death, immortality, reincarnation... real faith or only a possibility of escape? The human body at most the mirror image of the soul, but rather a noisance, detachable prison int he New Age concept. Our true being is the soul, but the body or the material world is equally important in the Christian culture.

Keywords: Death, life after death, immortality, reincarnation.

 

A szerző Gyergyószentmiklóson született 1985-ben. Egyetemi tanulmányait a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Római Katolikus Karának a Didaktikus Teológia szakján végezte, a mesterképzést ugyanitt, Teológia, Kultúra, Társadalom szakon. Jelenleg a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Filozófiai Doktori Iskolájának a harmadéves hallgatója. Kutatási területe a filozófiatörténet, ezen belül pedig a lélek halhatatlansága és a lélekvándorlás tana. Szakdolgozatának címe: Lélekvándorlás és halhatatlanság - egy filozófiai paradigma a materiális és spirituális kérdések megoldására. A tanulmány-cikk létrejöttét a Collegium Talentum támogatta.

A halhatatlanság vágya az emberi természet legmélyén gyökerezik. Ez a természetes vágy annyira belevéste magát az emberi kultúrába, hogy jelei - talán nem túlzás, ha ezt mondjuk - emberi tudatunk, azaz öntudatunk kialakulásáig vezethetőek vissza. A lenni vagy nem lenni, a miért vagyunk a világon, mivégre létezik az ember kérdések az ősidőktől foglalkoztatják az emberiséget, és erre a filozófia meg a teológia igyekezett a leginkább válaszokat, megoldásokat kínálni, perspektívákat bemutatni. Megtalálható azonban ez minden fórumon: vallási tanokban, mítoszokban, filozófiai tanításokban, temetkezési szokásokban, különféle művészi vagy kevésbé művészi ábrázolásokban egyaránt. Mindezek ellenére a lélek halhatatlansága a valaha legvitatottabb kérdések közé tartozott és tartozik, világnézeti vonatkozásai és az idők során kialakult kritikus állásfoglalások miatt. Mégis olyan nagy filozófusok vallották, mint Szókratész, Platón, Plotinosz, Descartes, Pascal, Leibnitz, Fichte.

A reinkarnáció eszméje Európában nyíltan először a felvilágosodás korában indult hódító útjára. Ez a világnézet nagy szerepet játszott elsősorban a műveltek körében, mint például Lessing, Herder, Goethe, Schopenhauer, Wagner, Schiller és mások esetében. Az 1900-as évektől kezdődően rohamosan nő az igény a metafizika, a spiritualitás, a miszticitás iránt. A New-Age jelenség elsősorban Rudolf Steiner antropozófiájának jóvoltából vált széles körben ismertté. Napjainkban, a 70-es évektől kezdve, újból robbanásszerű aktualitásra tett szert. Követőinek számát 2530 százalékra becsülik.

A továbbélés, a lélek halhatatlanságának és reinkarnációjának kérdésköre, mondhatjuk, örök érvényű. A „laikus" embernek azonban a legjobb esetben is csak internetes ismeretei vannak a jelenséggel kapcsolatban. Gyakran nem kompetens emberek, hamis prédikátorok és botcsinálta jósok, fűzfapoéták és utcasarki filozófusok hallatják, a névtelenségbe burkolózva, hangjukat általában a szociális hálókon, a médián és az online portálokon keresztül. Az egyszerű, laikus ember pedig elhiszi, elfogadja, amit mondanak neki, vagy amit olvas, anélkül, hogy visszakanyarodna a probléma gyökeréhez. Miért ne tenné, amikor eklektikusan összeállíthatja a maga kis felfogásrendszerét anélkül, hogy bárki is felülbírálhatná? És miért ne tenné, amikor ezek az eszmerendszerek megoldást vagy legalábbis menekülési lehetőséget nyújtanak a személyes felelősségvállalástól?

Egyetemes emberi megtapasztalásnak nevezhetnénk, hogy a halálban, a halál pillanatában valami sorsdöntő változás történik az emberrel. Az ember, hiába individuális és öntudatra ébredt lény, mégiscsak élő, biológiai szervezet, amely alá van rendelve a természetnek, és előbb-utóbb az élő szervezetek sorsára jut: az életműködések során belsőleg elhasználódik és biológiailag kimúlik. Ha az ember csupán az állatvilág tagja lenne, vagyis létét csakis a biológiai jelleg határozná meg maradéktalanul, a halál utáni lét, a halhatatlanság csak merő illúzió volna. Nem is beszélhetnénk akkor komoly létproblémáról, hiszen az embert szellemi öntudata nem kényszerítené reflexióra, olyan reflexióra, amit belőle pont a halál tudata vált ki. De az emberben az elmúlás tapasztalata mellett ott van egy másik tapasztalat is: az ember halhatatlanságra rendelt lénynek tudja magát. Ez a természetünkbe oltott ősi vágy nem csupán a régi népek hitvilágában fedezhető fel. Tapasztalatok és tanúvallomások hosszú sora igazolja, hogy még abban a személyben is jelentkezik, aki nem fogadja el a halál utáni lét lehetőségét. Példának hozhatnánk erre Stephen Hawking fizikust, aki bár ateistának vallja magát, a halhatatlanság eszméjét nem utasítja el. Igaz, nem a metafizika oldaláról közelíti meg a kérdést, hanem a tudományban keresi a lehetőségeket. A 72 éves elméleti fizikus szerint az emberi agy a számítógépes programokhoz hasonlóan működik, és a tudatunk elméletileg letölthető lesz egy adathordozóra és tárolhatóvá válik, így ha a fizikai test meg is hal, az emberi lény szellemi szinten tovább él addig, amíg a tudomány képes nem lesz arra, hogy egy új testbe, egy új agyba töltse fel a tárolt információt. A tudós megjegyezte, hogy a tudomány jelenlegi állása szerint még képtelen erre a műveletre, és még jó pár év technikai fejlődésére van szükség ahhoz, hogy az emberi tudat feltöltésének és számítógépes tárolásának a technológiáját kidolgozzák. Elméletét Hawking az életéről szóló dokumentumfilm bemutatása előtt Cambridge-ben hozta nyilvánosságra.

Egy másik tudós, Robert Lanza, a Wake Forrest Orvostudományi Egyetem professzora szerint a halál nem más, mint illúzió, amelyet az emberi tudat generál. A tudós a kvantumfizikára és a biocentrizmusra alapozva állítja: az emberek azért hisznek a halálban, mert azt tanították nekik, hogy meghalnak. A tér és idő csupán az emberi tudat eszközei, vagyis a halál és a halhatatlanság csakis egy olyan világban létezhetnek, amelynek nincsenek tér- és időbeli határai. A biocentrizmus végtelen számú párhuzamos világ egyidejű létezését feltételezi, és minden, ami megtörténhet, az meg is történik ezekben az univerzumokban, így a halál általunk ismert formája nem létezik. Példája szerint az emberi élet egy évelő virághoz hasonít, ami a halál után kinyílik egy másik univerzumban.

Míg az állat halála természetes, az ember halála probléma. Földi utunk befejezése egyfajta tragikus befejezetlenség, hiszen érzékeink megszűnésével véget ér tapasztalásunk, és már nem kaphatunk választ létünk nagy miértjeire, küzdelmeink értelmére.

A halhatatlanság, a halál utáni lét kérdésköre örökös, ciklikus probléma - nem mondható lezártnak, sem megoldottnak. A két tudományterület, amely egy kicsit behatóbban is foglalkozik ezzel a kérdéskörrel, a filozófia és a teológia, feladatuk azonban jelen kérdéssel kapcsolatban nem az, hogy matematikai bizonyosságot adjanak - éppen ezért a kérdéskör nyitott marad.

Összegezve az eddig elmondottakat, az ember nyughatatlan, kereső lény. Létének, létezésének okát keresi létére, öntudatára való ébredésétől kezdve halála pillanatáig. Rájött, vagy rá vélt jönni, hogy van valami az anyagon, a fizikai valóságon túl, ami megfoghatatlan, de ugyanakkor valós is a számára. Önmagára vonatkoztatva felfedezte a lelket vagy szellemet, és ezt mint ésszel felfoghatatlant elvonatkoztatta, kiszakította a fizikai testből. Szembesült azonban az elmúlással, a matéria felbomlásával, vagyis a halállal, és mindez félelemmel töltötte el, mivel nem tudta összeegyeztetni azzal a lélek-képpel, amely annyira automatikusan különálló volt számára a fizikai valóságtól. A megoldás szinte adva volt: kitalálta vagy ráébredt a lélek halhatatlanságára, és szinte ezzel párhuzamosan a lélekvándorlás, az újjászületés, a pre- és posztegzisztens lélek, a reinkarnáció lehetőségére.

Európába a lélekvándorlás fogalma az egyiptomi, illetve orphikus1-püthagorikus2 kultúrán és Platón filozófiáján keresztül került be.

Az orphikus hagyományok alapján Platón megfogalmazta: test-lélek = szóma-széma, azaz: a test börtön a lélek számára. Ebből kiindulva a megváltás nem más, mint a testtől való szabadulás. A tulajdonképpeni „én" hordozója a lélek. Az ember bár birtokol egy fizikai, „kézzelfogható" testet, ez a test viszont nem ő, hiszen az én nem matéria, nem egy test, hanem csupán a lélek „működési területe".

Platón az ideák segítségével magyarázza az állandóságot, a maradandóságot, a lét és az érzéki világ kapcsolatát, amelyekből természetesen az érzéki a mindig változó, mulandó, az „ideális" világ pedig az állandó.

A tanulást, azaz megismerést anamnézisnek nevezi, ami azt feltételezi, hogy amikor tanulunk, tulajdonképpen visszaemlékezünk a felismert dolgok ideáira. Ez viszont azt kell feltételezze, hogy a megtapasztalható „szférába" való költözésünk előtt már találkoznunk kellett olyan ideákkal, amelyek függetlenek az érzéki világ dolgaitól. Ebből az a következtetés vonható le, hogy a lelkünk preegzisztens3 - létezett már azelőtt, mielőtt fizikai testet öltöttünk volna, s kapcsolatba kerültünk volna a matéria által uralt világgal. A preegzisztencia azt bizonyítja tehát, hogy lelkünk létezhet a testünktől függetlenül is, már a születésünk előtt, ha viszont létezhet születésünk előtt, akkor léteznie kell halálunk után is - tehát: halhatatlan!

Platónnak a lélek halhatatlanságára viszont nem az ideatannal összefüggésben lévő anamnézis az egyetlen bizonyítéka. A lelket egyszerűnek nevezi, tagadja, hogy részekből állna, azaz: összetett volna. Ha meg nem részekből áll, nem is bomolhat fel részeire, így meg sem halhat, hiszen a halál részekre való felbomlást jelent.

Rudolf Steiner szerint csak a lélekvándorlás tana „ad magyarázatot arra, hogy miért kell olyan gyakran szenvednie a jónak, s miért lehet boldog a gonosz". Eszerint a szenvedés és a boldogság az előző életben elkövetett tettek jogos következménye. Feltevődik a kérdés, hogy a test tényleg nem lenne más, mint a folyamatosan változó szubsztancia külső burka, hasonlóan egy jelmezhez, amelyet a színész felvesz, hogy eljátsszon benne egy szerepet, majd ha a darabnak vége, visszatér azzá, ami ő valójában: az emberhez?

Az ilyen vagy hasonló test-lélek dualizmus idegen a bibliaikeresztény életképtől. Bár az idők során az egyház kötött kisebb-nagyobb kompromisszumokat az ember bűnbeesésének dualisztikus értelmezésével kapcsolatosan, azonban sem a Szentírás, sem a keresztény hagyomány nem ismeri el az effajta dualizmust. A kereszténység számára csakis maga a konkrét ember, testestől-lelkestől valóság, aki egészen test és egészen lélek.

A lélekvándorlás tanának képviselői azzal érvelnek, hogy magában a kereszténységben is fellelhetők az övékéhez hasonló dualisztikus vélemények. A legjobb példa erre a lélekről szóló elképzelés, miszerint a lélek a halál után leválik a testről, és arra vár, hogy majd az „utolsó napon", a holtak feltámadásakor visz-szakapja testét megdicsőülve. Az Istenhez visszatérő „test nélküli lélek" helyes értelmezéséhez el kell fogadnunk azt a tételt, miszerint a lélek lényegileg ráutalt marad a testre, mivel épp a testtel való kapcsolata adja meg az egyik lényegi összetevőjét. Aquinói Szent Tamás szerint, amíg a lélek nem egyesül újra a testtel, addig csupán „nyomorék", „fragmentum", nem maga az ember, nem maga a személy.

Azáltal, hogy a bibliai-keresztény hit élesen ellentmond a dualista emberszemléletnek, idegen tőle a lélekvándorlás tana. A feltámadás reménye az ember egységét és beteljesedésének egész voltát őrzi meg, már most és az elkövetkezendőkben egyaránt.4

A lélek halhatatlanságának a fogalma, valamint az újjászületés gondolata az idők során hatalmas változásokon ment át. A modern kor embere lemeztelenítette a fogalmakat, saját igényeinek megfelelően új tulajdonságokkal, új jelentéstartammal látta el őket. A köztudatban már csak ezek a zavaros értelmezések keringenek. Több problémával, paradoxonnal is találkozhatunk: a lélek halhatatlansága és a reinkarnáció között ugyanis nem tehető magától értetődően egyenlőségjel, és egyikből nem következhet a másik. A halhatatlan lélek nem tételez fel újjászületést, viszont az újjászületés mindenképp halhatatlan lelket feltételez. Hogy van ez akkor valójában?

Azt már leszögeztük, hogy a ma emberének az elképzeléseiben a reinkarnációnak, a lélekvándorlásnak már nem a hagyományos, görög gondolkodásmódra, platonizmusra jellemző „tulajdonságait", felfogását, gondolatvilágát találjuk. Míg az ókori görög filozófusoknál a test-lélek dualizmus mintegy negatíve jelenik meg, a test a lélek börtöne, a folyamatos reinkarnálódás pedig előző életeinkben elkövetett bűneink büntetése, a célja, hogy egyre magasabb szintekre emelkedhessünk, és végül eljuthassunk a tökéletesen tiszta, szellemi létállapotba. A görög gondolkodók szerint a cél nem az örökös reinkarnálódás, hogy ezáltal halhatatlanná váljunk, hanem az ettől való szabadulás. Az újfajta, modern gondolkodásmód már átitatódott a keleti vallások és filozófia sokszínű, -formájú eszméivel, hozzátéve a szabad vagy olykor szabados gondolkodást, problémamegoldást, vagy akár a halál elutasítását. Az újjászületés már nem büntetés, nem mindig és föltétlenül előző életeink hibáinak kijavítására rendeltetett, hanem a halhatatlanság forrása, kényelmes menekülés az elmúlás lehetőségének a gondolatától.

Minden bizonnyal létezik egy nagyon szoros kapcsolat korunk döntésre való képtelensége, a felelősségtől való menekülés lehetősége és a reinkarnáció tana között. Az idő és a tér, valamint a történelem ebben a felfogásban olyan dimenzió, amelyből föltétlenül valami végérvényesnek, örök életűnek kell születnie. Ha nem így van, akkor az idő és a történelem lineáris folyamata nem más, mint egy játszótér, ahol újabbnál újabb lehetőségek kínálkoznak a kötöttségektől mentes próbálkozásokra és kísérletezésekre. Mindezeket figyelembe véve az a következtetés vonható le, hogy ott, ahol az egész emberi élet annyira esetlegesnek és átmenetinek tűnik, a kudarcba fulladás esetére ott a vigasz, hogy sikerülhet második, harmadik vagy sokadik nekifutásra. A reinkarnáció folyamata egy kockázatmentes folyamat tehát, amely arra szolgál, hogy a különböző kimenetelű élet-kísérletekben az én egzisztenciája fokozatosan felküzdhesse magát a valódi érettséghez. Az emberi szabadság, a szabad akarat gyakorlása játékká válik, amelyet az ember sikertelenség esetében akármikor újrakezdhet.5

Mindenképp különbséget kell tehát tenni Platón lélektana és a hatalmas térhódításnak örvendő New Age6 irányzat között. Míg az egyik gondolkodásmódja, erős, szinte bevehetetlen várfalakkal rendelkező filozófiai rendszere strukturált és szinte kikezdhetetlen, hatása a mai napig rányomja a bélyegét az európai filozófiára, addig a másik összevisszaságában szinte lehetetlen el- és kiigazodni.

Az újkor spiritizmusának fellendülése tulajdonképpen 1848. március 31-én vette kezdetét a New York melletti Hydesville-ben, Fox farmer házában levő kopogószellem-jelenségnek köszönhetően. Azóta a spiritizmus világjelenséggé fejlődött és a mai napig akadálytalanul terjed, egyrészt a tömegkommunikációs eszközöknek, másrészt az ember transzcendencia iránti nyitottságának, fogékonyságának köszönhetően. A jóslás, telepátia, szokatlan gyógyulások, parapszichológia, metafizika mellett az 1960-as évektől kezdve a kozmológia, asztrológia és az ezotéria is hatást gyakorol a New Age jelenségeire. E tudományok beépülését a forradalmiasított okkultizmusnak is nevezhető „vallásba" valószínűleg az első ember holdraszállásának és ezzel egyidejűleg a bolygónkon túli lényekben való hitnek köszönhette. 1995-ben mintegy 150 millióra becsülték az „új vallás" követőinek a számát, azóta ez a szám rohamosan növekszik.

A New Age kereszténységre gyakorolt negatív hatása tény még akkor is, ha követői kézzel-lábbal tiltakoznak a vád ellen, hiszen üdvösségünk és beteljesülésünk szempontjából nincs szükség új kinyilatkoztatásra, sem önmegváltásra, sem életeken át tartó „tisztulásra".

A spiritizmus átfogó méreteket öltött. Ha a New Age képviselőit kérdeznénk meg, hogy szerintük mi az oka a tanaik rohamos terjedésének, válaszukat a legegyszerűbb módon a csillagászatra vezetnék vissza, miszerint az elmúlt kétezer évet a „halak" csillagkép befolyásolta, jellemezte, és a hal a kereszténység szimbóluma, tehát az elmúlt időszakra a kereszténység gyakorolta a legnagyobb befolyást. Néhány éve azonban átléptünk a „vízöntő" csillagképbe, ami az okkultisták és az asztrológusok szerint egy nagyon fontos és különleges korszak lesz, csak meg kell figyelni az „idők jeleit". Az öntudatra ébredés, a szellem önállóságának és felsőbbrendűségének a korszaka, átlépés a „spirituális sötétségből" a fény, a megvilágosodás korába. Bár az „új vallás" képviselőinek nézőpontja sok részletben eltér, egyben megegyeznek - ez az új korszak hatalmas változásokat fog hozni az emberiség számára.7

Az egyház hivatalos tanítása a lélekvándorlásról, a lélek tulajdonságairól, halhatatlanságáról a következő: a lélek halhatatlan, tisztulásra szorul, és a föltámadáskor újra testet ölthet. A lélek és a test azonban szubsztanciális8 egység, egyetlen magánvaló, és ez kizárja a reinkarnációt, a lélekvándorlást és ezzel együtt azt a manapság olyan divatossá vált felfogást, hogy ugyanaz a lélek másik testet, főleg másfajta élő szervezetet, például növényét vagy állatét „lelkesíthet".

A Kinyilatkoztatás arról tanít, hogy a halállal végérvényesen lezárult az „érdemszerzés" lehetősége. A lélekvándorlás tana nem fér össze azzal, hogy az ember személy, Isten képmására teremtetett, egyedi és megismételhetetlen. A keresztény hit szempontjából a reinkarnáció lényegében ellentmond az ember idő-, tér- és történelemtapasztalatának, nem ismeri a kegyelmet és kizárja a reményt. A Jung által felfedezett kollektív tudatalatti9 csak általános, közös ősképekről tudósít, előző életről viszont nem. Az 1254-es lyoni, majd az 1439-es firenzei zsinat elítélte a lélekvándorlás, újjászületés tanát, lehetőségét.10

A platonikus tanokkal szembeni keresztény kritika elsősorban, már a 2. századtól kezdődően, a lélek isteni mivoltáról szóló platóni tant célozta meg. A keresztény teremtésbe vetett hit azzal a következménnyel jár, hogy egyetlen teremtmény sem lehet isteni természetű, tehát a lélek sem, hiszen a teremtmény pont teremtményiségében különbözik a Teremtőtől. A lélek sem isteni lényegű, Istennel és a halhatatlan isteni élettel csak a kegyelem ajándékaként kerülhet közösségbe. A testhez kötődik, ami nem „alábukásának" a következménye, hanem Isten teremtő akarata fejeződik ki benne, aki testből és lélekből állónak teremtette az embert. Az ember teste tehát nem a lélek börtöne vagy sírja, hanem Isten jó teremtésének a műve. A lélek az általa éltetett testhez kapcsolódva az, ami.

A platonikus felfogástól eltérően a lélek az ember születése és halála között bejárt egyszeri történelmi útjához tartozik. A keresztény teológusok nagyrészt elvetették a lélek preegzisztenciájának és posztegzisztenciájának platonikus tanát. Bár hangsúlyozzák a lélek posztegzisztenciáját, sőt halhatatlanságát is, de ezen nem a lélekvándorlást, azaz a lélek többszöri megtestesülését értették, ugyanis a lélekvándorlás tana szerint az ember földi, testi élete során tanúsított magatartásának a függvénye, hogy a következő életben lelke jobb vagy rosszabb testbe kerül. Feltevődik viszont a kérdés, hogy vajon ha elfogadnánk a reinkarnáció tanát, a több száz vagy többezernyi megtestesülés során a lélek nem vesztené-e el identitását, szubsztanciáját? Vajon még a konkrét egyén lelkének tekinthető-e egyáltalán, ha újratestesülések sorozatán keresztül meghatározatlanul sok ember, személy lelkévé válik, ahogyan már korábban is jópár testet éltetett? Ha igen, akkor a jelenbeli egyén földi mivolta, élete nem több pusztán egy ruhánál, jelmeznél, ami a következő életben levehető, újracserélhető.

Levonhatjuk tehát a következtetést, hogy a keresztény tanítás álláspontja a személyes halhatatlanságról gyökeresen eltér a fentebb felvázoltaktól. Az egyén, az individuum egyszeri és páratlan léttel bír, test és lélek összetartozik, és ebben az összetartozásban Isten teremtő szándékának a kifejeződését látja.

Jegyzetek

1 Az orphizmus irányzata Thrákiában keletkezett. Azt tanítja, hogy a lélek a testnél magasabb rendű, és hogy a test a lélek börtöne. Pais István: A görög filozófia, 4. (szerzői) kiadás, Budapest 1994, 79.

2 Püthagorasz tanítványai, eszméinek képviselői. Filozófiája a ión bölcseletének az antitézise - a természet kutatása helyett a lélek kerül az érdeklődés középpontjába. Istennek tartotta magát, aki csak átmenetileg él testben. Meg tudta nevezni az összes létformát, legyen az emberi, állati vagy növényi, amelyeken átment. Püthagorasz szerint a test a lélek „sírverme", a lélek büntetésből kerül a test rabságába, amelyből csak fegyelmezett aszkézis útján szabadulhatunk meg: étkezési és beszédtilalom, lelkiismeret-vizsgálat, szellemi tevékenységek, testgyakorlás. Tanítása megvetette a test és lélek megkülönböztetésének és az anamnészisznek, a visszaemlékezésnek a filozófiai alapjait. Kozmoszfogalmuktól elválaszthatatlan a szám és az örökös visszatérés. A milétoszi bölcsek, bár a közös alapról beszéltek, de nem láttak át az ok-okozati összefüggéseken. A püthagoreusok azonban meglátták az anyagot alakító forma szükségességét és jelentőségét, és rávilágítottak arra, hogy nem elég azt kutatni, hogy miből lettek a dolgok, hanem meg kell találni a választ arra a kérdésre is, hogy mi lett az ősanyagból, és hogy ez a mi hogyan érthető meg. Nyíri Tamás: A Filozófiai gondolkodás fejlődése. Szent István Társulat, az Apostoli Szentszék Kiadója Budapest, 2001, 41-42.

3 Preegzisztens, preegzisztencionalizmus: az az elmélet, amely szerint az emberi lelkek már testi létezésük, úgymond inkarnációjuk előtt léteztek, mégpedig olyan lelkekként, amelyeket Isten kezdettől fogva egyszerre teremtett a testi létezés céljából, vagy olyan lelkekként, amelyek már eljutottak a tisztán szellemi és szabad létezéshez. Ebben az esetben a testi létezés és a testit megelőző létezésben elkövetett bűn következménye, a test pedig a bűnnek - a szellemi mozzanatot eldurvító megjelenése. Az egyház elveti azokat a tanokat, amelyek szerint egy és ugyanaz a szellemi szubjektum több testi alakban létezhet. Nem létezhet a testtel való szubsztanciális egységét megelőzően sem. A katolikus teológiában többnyire feltételezik, hogy a lélek a szülői sejtek egyesülésének pillanatában áthatja az embriót, tehát nem csupán a születéskor, vagy az értelem működésének megindulásakor. Rahner Karl-Vorgrimler Herbert: Teológiai kisszótár. Szent István Társulat, Az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Budapest 1980, 430-589.

4 Gisbert Greshake, Az élet vége? - halál - feltámadás - lélekvándorlá, ford. Molnár Ferenc. Új Ember Kiadó, Győr 2001, 69-80.

5 Gisbert Greshake: Az élet vége? - halál, feltámadás, lélekvándorlás - ford. Molnár Ferenc, Új Ember Kiadó, Győr, 2001, 55-56.

6 A „New Age" irányzat fontosabb jellemzői:

„ - Minden élet - minden létezés - megnyilvánulása a Léleknek, a Meg-ismerhetetlennek, a legfőbb tudatnak,amelyet számos változatos néven ismernek a különböző kultúrákban";

„ - Minden létezés célja és dinamikája az, hogy a Szeretetet, a Bölcsességet, a Megvilágosodást teljes kinyilvánulásra vigye;" „ - Minden vallás ennek az egyetlen belső valóságnak a kifejeződése;" „ - Minden élet, ahogyan azt észleljük öt emberi érzékszervünkkel vagy a tudományos műszerekkel, csupán a külső fátyla a láthatatlan, belső és oksági valóságnak;"

„ - Az ember ugyanígy kettős teremtmény - (I) van külső, ideigvaló személyisége és (II) sokrétű belső lénye (lélek, magasabb én);" „ - A külső személyiség korlátozott és a szeretet felé hajlik;" „ - A belső lény testet öltésének az a célja, hogy a külső személyiség rezgéseit ráhangolja a szeretetre;"

„ - Az inkarnációban minden lélek szabadon választja meg saját ösvényét;"

„ - Lelki tanítóink azok, akiknek lelke már megszabadult a testet öltés kényszerétől, és feltétlen szeretetet, bölcsességet és megvilágosodást fejeznek ki. E nagy lények némelyike jól ismert és világvallásokat inspirált. Mások azonban ismeretlenek és láthatatlanul dolgoznak;" „ - Minden élet, a legkülönbözőbb formákban és állapotokban, az energia hálója - ebbe beletartoznak tetteink, érzéseink és gondolataink is. Ezért együtt dolgozunk a Lélekkel és ezekkel az energiákkal saját valóságunk közös megalkotásán;"

„ - Bár részei vagyunk a kozmikus szeretet áramlásának, mégis közös a felelősségünk saját énünk, környezetünk és minden élet állapotáért;" „ - A jelen korban a Bolygó és az emberiség fejlődése elért egy pontot, amikor alapvető spirituális változáson megyünk keresztül egyéni és tömegtudatunkban. Ezért beszélünk New Age-ről. Ez az új tudatosság annak következménye, hogy egyre sikeresebben ölt testet az, amit egyesek a kozmikus szeretet energiájának neveznek. Ez az új tudatosság mutatkozik meg abban, hogy az emberek ösztönösen megértik: minden létezés szent, és főleg, hogy minden kapcsolatban van mindennel;" „ - A minden élet dinamikus összetartozásának új tudata és felfogása azt jelenti, hogy egy teljesen új, világméretű kultúra kifejlődésének folyamata zajlik;"

„ - A világ, benne az emberi nem, egy magasabb, átfogóbb isteni természet kifejeződését alkotja;"

„ - Minden emberi lény mélyén egy magasabb isteni én rejtőzik, amely a magasabb, átfogóbb isteni természet megnyilvánulása;" „ - Ez a magasabb természet felébreszthető és az illető mindennapi életének központjává tehető;"

„ - holisztikus (globalizáló, mivel csak egyetlen valóság-energia létezik);" „ - ökologikus (a Föld-Gaia a mi anyánk, és mindegyikünk egy-egy neuron a föld központi idegrendszerében);" „ - androgín (a szivárvány és a jin-jang egyaránt New Age szimbólumok, amelyek az ellentétek, főleg a férfi és nő kiegészítő sajátosságára utalnak);"

„ - misztikus (megtalálja a szentet minden dologban, a leginkább hétköznapiban is);"

„ - planetáris (az embernek egyszerre kell gyökereznie a maga kultúrájában és nyitottnak kell lennie az egyetemes dimenzió iránt, képesnek lennie a szeretet, az együttérzés és a béke terjesztésére, sőt még egy világkormány létrehozására is)." - A Kultúra Pápai Tanácsa - A Vallásközti Párbeszéd Pápai Tanácsa: Jézus Krisztus, az élő víz hordozója -keresztény reflexió a „New Age"-ről, Szent István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Budapest, 2003, 93-95.

7 Josuran, 712.

8 Szubsztancia, szubsztanciális: lat 1. fil minden létező legáltalánosabb és legbelsőbb lényege, amely nem változik és amelynek oka önmagában van 2. rég anyag. lat 1. Lényeges, alapvető 2. Fil a szubsztanciával kapcsolatos. - Bakos Ferenc: Idegen Szavak és Kifejezések Kéziszótára, Akadémiai Kiadó, Budapest 1998, 758.

9 Kollektív tudatalatti: (pszih) C. G. Jung - mélylélektani elméletének felfogása szerint az egyén viselkedését meghatározó közösségi „törzsfejlődési" tapasztalatok. A viselkedés, valamint az élményvilág meghatározásában ezek az egyénen túlmutató tapasztalatok is részt vesznek az egyén élményszerveződését mint archeotípusok befolyásolják. Jung elsősorban archaikus kultúrák és mítoszok értelmezésével próbálta alátámasztani elméletét. Metaforikusan értelmezve a kollektív tudattalan az ismétlődő kulturális mintázatok leírása, törekvés az egyetemes kulturális jegyek keresésére. Szó szerinti értelemben azonban két okból is misztikus elmélet: feltételezi a szerzett tulajdonságok öröklődését és az egyéni pszichikumon túllépő kollektív tudat vagy lélek fogalmát. In: Magyar Nagylexikon, Magyar Nagylexikon Kiadó, tizennegyedik kötet, (Kir-Lem), Budapest 2000, 193.

10 http://lexikon.katolikus.hu/L7l%C3%A9lekv%C3%A1ndorl%C3%A1s.html, letöltés ideje: 2012. 06. 26.