Catholic cultural magazine
Keresztény kulturális havilap

Françoise Durand
sZENTSÉG ÉS KÖZÖSSÉG

 

A szerző a Tisztítótűzben Szenvedő Lelkeket Segítő Nővérek Kongregációjának tagja és jelenleg egyike a nemzetközi vezetőtanácsnak. Évtizedeken át dolgozott Franciaországban teológusként, főként a felnőttkatekumenátus szolgálatában, valamint egyetemi oktatóként a vallásközi párbeszéd és ökumenizmus terén.

„Hiszek a szentek közösségében": ez a Hiszekegy utolsó kijelentéseinek egyike, kijelentés, amely rámutat az egyház hitére, az egy, szent egyházéra.

Mindenekelőtt kiket nevezek szentnek? Íme egy szó, amely szerintem több „teremtményi" csoportra utal vissza, amelyeket egymást magukba ölelő körökben képzelhetünk el a Teremtő körül.

Tulajdonképpen csupán egyvalaki szent, Isten, amint arra gyakran emlékeztet az Írás és a liturgia. Tudjuk, hogy egyik legnagyobb kritika, amellyel a reformátorok a 16. századtól kezdve illették a római katolikusokat, az elpogányosodásról szólt, ami szerintük veszélyezteti az egyházat, amikor az a szentek túlzott kultuszába esik.

Tehát a szentség, amiről beszélünk, amikor nem egyenesen Isten szentségéről van szó, kapott szentség, amely az isteni szentségből származik és abból részesül.

Ugyanakkor, és itt a legtágasabb kört vizsgálva, a szentek mindazok, akiket megérintett Isten megszentelő kegyelme, és akik befogadják ezt az ajándékot, amely egyre inkább hasonlóvá teszi őket Istenhez: a szentek tehát a megszenteltek. A nép, amelyet alkotnak, meghaladja az egyház kereteit. Magába foglalja mindazokat, „akik - nem az isteni kegyelem nélkül - iparkodnak becsületesen élni" (LG 16), akik, ha ismerik az Evangéliumot, ha nem, amint arra a II. vatikáni zsinat emlékeztet, úgymond az a hatalmas tömeg, amely az üdvösség felé menetel, bizonyos szempontból minden ember. Ebben az értelemben az emberek megszentelődése Isten teremtő műve, amely a beteljesedése felé tartó világban bontakozik ki.

Köztük az egyháznak sajátos feladata van, ő „az üdvösség szentsége". Ez azt jelenti, hogy a megkereszteltek a világban és az emberek előtt viselik szentségi, testi és lelki jelét a hitnek, ennek a megvalósuló üdvösségnek. Hivatásuk emlékeztetni az üdvösség ajándékára, amelyet Isten ad az egész emberiségnek.

Végül, az egyházon belül (és ez érvényes minden olyan vallásra, amely üdvösséget hirdet) felhívják a hívők figyelmét bizonyos személyekre, akiket szenteknek tartanak: történetük fényt vet Isten átalakító tevékenységére. A szentek tehát megtestesítik a szentségre való meghívást, amely mindenikünknek szól. Ez természetesen nem azt akarja sugallni, hogy tökéletesek lettek volna életük során. Azt jelenti, hogy az Istentől kapott szabadítás életük során és a túlvilágon, megváltoztatja személyes és kollektív kapcsolatukat múltjukkal, hálaadássá alakítva azt.

A második megjegyzésem így fogalmazható meg: nincs szentség közösség nélkül. És ez az egyedül szent Isten képmására van így, aki maga is közösség. A közösség, az emberek és a generációk közötti hídként, kapocsként, a szentség gyümölcse. Másképpen így is fogalmazhatnánk: a szentség magában hordozza a közösségre való képességet vagy a közösségre lépés készségét. Virtuális, de ugyanakkor absztrakt is marad, amennyiben nem valósul meg a közösségben, annak gyakorlati megnyilvánulásában, konkrét cselekedetekben. E kettő tehát, a szentség és a közösség egymáshoz kötődnek: a közösség a szentség aktualizálása. Programja a a terjeszkedésben valósul meg, a közösségnek nincsenek határai és korlátai. Addig nem teljesül be, amíg kötelékeibe nem foglalta bele az utolsó, elfelejtett embert is. Ebben az értelemben a szentségen való munkálkodás egy nagy humánizációs munka, mert a beteljesült embert a közösség megvalósulása jellemzi. Számomra a közösség egyik legkifejezőbb módja az együttérzés (compassion). Egy régi szó, amelyet már nem igazán mernek használni, mert túlságosan elkopott. Mégis, ugyanabban a szenvedésben vagy szenvedélyben (passion) osztozni másokkal, minden értelemben a szeretet végső formáinak egyike.

A megszentelődésnek a közösségben való kibontakozása nem asszimilálódik a történelem valamely fejlődési szakaszában. Minden generációnak, minden generáció belsejében, minden egyénnek újra meg kell tennie ezt az utat, mert ez a kegyelem és a szabadság megnyilvánulása.

A szentek közössége ajándék és ugyanakkor beteljesítendő mű. A mi válaszunk Isten kegyelmére, amely felszólít. Mert a közösség a megosztás erői fölötti győzelemként teljesedik ki. A megosztás erői úgy vésődnek be a világba, mint a bűn története, amely a bajt és konkrétan az elhagyást eredményezi. Szerintem ezt három módon bonthatjuk ki:

Mindenekelőtt a szentek közössége azok felé fordít minket, akik előttünk jártak. Az időről gondolkodva, Paul Ricoeur filozófus hangsúlyozza azt az adósságot, amellyel tartozunk az előző generációknak, a hála tartozását, amely soha nem alszik ki. Az a tény, hogy az egyház nagyon hangsúlyozza a hagyományt, szintén ebbe az irányba mutat. Az élet és a hit egyesít minket azokkal, akik előttünk éltek, és akik átadták azokat nekünk. Megvan a veszélye annak, hogy elfelejtsük a halottakat, de miközben az elsőszülött, Jézus Krisztus emlékét ébren tartjuk, arra vagyunk hivatva, hogy mindenkire emlékezzünk, mert mindannyian „veszélyes emlékek": az ő életmódjuk kihívás és kritika a mi hitünk számára.

Továbbá a szentek közössége feladatunkká teszi, hogy a jelenben tevékenyek legyünk a testvériség, tehát az igazságosság megalapozásában vagy helyreállításában. A Segítő Nővérek Kongregációja Szabályzatának 3. pontja ezt írja Gondviselésről Nevezett Boldog Máriáról, a rend alapítónőjéről: „Hitével felismeri azokat a kapcsolatokat, amelyek egybekötik az élőket és a holtakat, és feltárul előtte a Szentek Közösségének gazdagsága. Szeretne minden embert - elsősorban azokat, akikről elfelejtkeztek és akik szenvednek - az Istennel való végső találkozáshoz segíteni". Kedvelem ezt a pontot, mert rámutat erre a két vonatkozásra: az élőknek a holtakkal és egymással való kapcsolatára. Azok, akiket elfelejtenek, nemcsak a halottak, hanem bizonyos kortársaink is, akiknek pedig joguk van a mindenki mással egyenlő mértékű megbecsülésre, békére és biztonságra, az anyagi és morális javakban való részesülésre, szabadságra, testvériségre stb.

Végül, a szentek és a szentek közössége számunkra a jövő generáció tagjai is, akik a reményünket táplálják. Hiszen élők és holtak mindannyian várják a végső feltámadást és Krisztus visz-szatérését az utolsó napon. Ennek a reménynek a megélésére azonban még törekednünk kell.

Ez utóbbi bizonyára támogatja létünk fő irányultságát és jelentősége van a mindennapok szempontjából is. Hozzájárul az élet banalitásának kiküszöböléséhez, sót és fényt adva neki.

 

Fordította: Bereczki Silvia