|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
András Szabolcs
|
P |
NP |
Össz |
apa: 21 (44,7%) |
47 (68%) |
68 (58,6%) |
anya: 35 (74,4%) |
6O (87%) |
95 (81,8%) |
Nem egyezik:
P |
NP |
Össz |
apa: 15 (32%) |
6 (8,7%) |
21 (18,1%) |
anya: 10 (21,2%) |
2 (2,9%) |
12 (1O,3%) |
Ezekből az adatokból egyértelműen kiviláglik az anyához és az apához kötődő viszony drasztikus különbsége. Természetesen feltevődik a kérdés, hogy mivel magyarázható ez. A szakemberek szerint az apáktól a társadalom hagyományosan elvárja a családfői szerepet, miközben ő tudja, hogy mindenhez nem érthet. Ezért aztán a mindentudó zsarnok szerepét veszi fel, amit nem fogadnak el a családtagok. Az ebből származó frusztráció abba a kényelmes szerepbe kényszeríti, hogy ő biztosítja a megélhetést, a nevelés marad az anyára. Persze időközben az anya is dolgozik, így kétszeres munka hárul a legtöbb nőre.
A tényleges családfő az anya lesz, amit mintegy külsősként kritizál a férj, és a családon kívül keres olyan helyet, ahol pótolhatja a becsületén esett csorbát. Itt megállapíthatjuk, hogy vidékünkön sok férfi kocsmában, ivóbarátokban találja meg ezt a környezetet. Tehát sok férfi „kimenekül" saját családjából, ezzel kimarad gyermekei életéből is. A gyermek mindebből a szülők közti torzsalkodást látják, pedig ők kellene hogy legyenek a szikla, amire a családi ház épül. Így hát a gyermek is menekülni kezd ezekből a körülményekből. „A gyermek számára nem az nyújt biztonságot, ha a szülők szeretik őt, hanem az, ha szeretik egymást."4
A következő kérdés arra vonatkozott, hogy volt-e már olyan érzésük, hogy inkább lennének az iskolában, mint otthon: P: 36 (76,5%); NP: 17 (24,6%); Össz: 63 (54,3%)
Szembetűnő a különbség a P és a NP csoport között, így logikusan adódik a következtetés, hogy a családi problémák arra késztetik a gyermeket, hogy az iskolában pótolja az otthon kimaradó biztonságérzést vagy nyugodt környezetet. Hasonló eredmény született arra a kérdésre is, hogy gondoltak-e arra, hogy elmennek otthonról: P: 34 (72,3%); NP: 9 (13%), Össz: 43 (37%)
Vidékünkön nem gyakori jelenség, hogy egy gyermek hosszabb időre elmegy otthonról, de a világszintű statisztikák azt mutatják, hogy az öngyilkosság mellett az otthonról való megszökés, elmenekülés a legdrasztikusabb és legtragikusabb cselekedet egy fiatal részéről. Egyik osztályomban egy lányt az apja rendszeresen vert. Szülőértekezleteken, megbeszéléseken szinte büszkeséggel hangoztatta, hogy övvel, ököllel, megkötözéssel tanította móresre a lányt. A lánynak komoly magatartás- és identitásproblémái voltak, ami nem csoda az „apai bánásmód" ismeretében. Mindezt tovább rontotta, hogy az anya, akitől segítséget várt, nem mert vagy nem akart a férje ellen fellépni. Amikor került egy biztonságot jelentő fiú a lány életében, októberben megszöktek otthonról. Ekkor az apa már megtörve jött megbeszélésre, remegve mondta, hogy nem érti a lánya cselekedetét, hiszen annyira szeretik. Aztán pár nap múlva újra felkeresett az apa, most nyugodt volt, azt mondta, hogy járt egy jósnőnél, aki azt mondta, hogy a lánya karácsonyra hazatér. Így már nem is tett semmit a lány felkutatásáért. Majd eltelt a karácsony és még másfél év, amíg a lány valóban hazatért.
Az otthonról való elszökés jelenségére az interneten kerestem rá, és meglepődtem, hogy az angol nyelvterületen milyen komoly támogatási rendszert igyekeznek kiépíteni a fiatalok számára. Az adatok megdöbbentőek: Angliában naponta 275 gyermek megy el otthonról, ami egy évben 100 000 esetet jelent.5 Az AEÁ-ban 1 és 3 millió közé teszik a hontalan fiatalok számát.6 Az amerikai fiatalokat segítő telefonszámot hívók közül 2011-ben 37 százalék ment el otthonról, ami kb. kétszerese az angliai adatoknak. A telefonálók 58 százaléka középiskolás korú.7 Skóciában országszerte befogadó házak állnak az otthonról elmenő fiatalok rendelkezésére.8 Ausztráliában úgy próbálnak segíteni, hogy a gondokkal küzdő fiataloknak kapcsolatot teremtenek olyan személyekkel, akik már megjárták ezt az utat.9 A vizsgálatok azt mutatják, hogy az otthonukat elhagyó fiatalok jelentős része még rosszabb körülmények közé kerül. A lányok közül sokan a „szexipar" áldozatai lesznek. Angliában felismerték az iskola, a tanárok szerepét a megelőzésben és a megoldásban. Egyre több tanár jár olyan képzésre, amely során elsajátítja, hogyan ismerheti fel a diákoknál az elszökés előjeleit.10 A problémás családok gyermekei bekerülnek egy nyilvántartási rendszerbe, és ha hiányoznak az iskolából, azonnal keresi őket az önkormányzat. Minden iskolában van egy szakképzett tanár, aki tudja, hogyan kezelje az ilyen eseteket.11 Sajnos nálunk teljességgel hiányzik ez a rendszer. Tizenhárom éve tanítok, de még egy olyan szakember sem járt az iskolában, aki ezzel a kérdéssel foglalkozott volna.
Visszatérve a kérdőívre, a következő kérdés arra vonatkozott, hogy miért gondoltak arra, hogy elmennek otthonról? Nem egyezik a szó: 23 (53,4%) Nem szeretnek: 5 (11,6%) Unom a családot: 5 (11,6%) Bántottak: 3 (7%) Nem lehet beszélni: 14 (32,5%) Jobb körülmények: 3 (7%)
Ezekből az adatokból az tűnik ki, hogy „kommunikációs" problémák vannak a szülők és a gyermekek között. Tény, hogy a serdülő nem nagyon akar beszélni szüleivel, mindent „harapófogóval kell kiszedni belőle". Legtöbb szülő beletörődik ebbe, és egy idő után nem is erőlteti a beszélgetést. Pedig én meg vagyok győződve, hogy a gyermekek a szívük mélyén nagyon is igénylik, hogy érdeklődjenek irántuk. A „bezzeg a mi korunkban" típusú megjegyzések sem erősítik a párbeszédet, mert azt az érzést váltja ki a fiatalokban, hogy sosem elég jók a szüleiknek.
Láthatjuk, hogy vannak fiatalok, akik úgy érzik, nem szeretik őket. A serdülőkorra jellemző, hogy a fiatal úgy érzi, az egész világ terhe az ő vállát nyomja, senki nem érti meg őt. Ennek egyik legnagyszerűbb megfogalmazása így hangzik: „A serdülőkre jellemző, hogy nagylelkűen meg akarnak halni azért, amiért az érett ember alázatosan élni akar."12 Azonban vannak valóságos szeretethiányban szenvedők is. A napokban mesélte el egy nemrég végzett diákom, hogy évente egyszer kapott játékot a szüleitől, és azt féltve őrizte, mert tudta, hogy hamarosan nem lesz új. Otthon állandóan éreztették, hogy útban van, ezért iskola után dolgozni ment éjjelig, hogy addig is ne legyen otthon. Minden karácsony trauma volt számára, mert látta a boldog családokat, és ebben neki nem volt része. A ballagás napján körülötte ölelkeztek a szülők és gyermekeik, ő pedig egyedül volt a tömegben. Az ünnepség után elment dolgozni. Elhatározta, hogy majd gyermekének mindazt megadja, amit ő nem kapott meg, legfőképpen a boldogságot.
A következő kérdések a bizalom kérdését járták körül, különös tekintettel a diák-tanár viszonyra. Ha az összes kapcsolati lehetőségeket felsoroljuk, a következő kép adódik:
Kiben bízol?
P |
NP |
Össz |
|
senkiben |
6 (12,7%) |
4 (5,8%) |
10 (8,6%) |
magamban |
9 (19,1%) |
19 (27,5%) |
28 (24,1%) |
apuban |
8 (17%) |
18 (26%) |
26 (22,4%) |
anyuban |
13 (27,6%) |
30 (43,5%) |
43 (37%) |
testvérben |
14 (29,7%) |
16 (23,2%) |
30 (25,8%) |
barátban |
12 (25,5%) |
15 (21,7%) |
27 (23,2%) |
tanárban |
4 (8,5%) |
1 (1,4%) |
5 (4,3%) |
osztálytársban |
3 (6,3%) |
3 (4,3%) |
6 (5,1%) |
rokonban |
6 (12,7%) |
3 (4,3%) |
9 (7,7%) |
A már tárgyalt apa-anya különbség itt is megjelenik, de ami érdekes, hogy sok fiatalnak a testvére a legmegbízhatóbb személy. Láthatjuk, hogy a tanárok nem állnak a bizalmi lista élén, így teljesen alaptalan sok szülő azon félelme, hogy egy tanár elszakíthatja a gyermeket a családtól (persze kivétel mindig van). Ezért ez a kérdés következett: Bízol-e tanárban? P: 30 (63,8%); NP: 36 (52,2%); Össz: 66 (56,9%)
Ha a többi társadalmi csoporttól elkülönítve kérdezzük, akkor elég magas a tanárok iránti bizalom. A P csoportnál ez az arány 10 százalékkal magasabb, mint a NP csoportnál. Azok, akik azt válaszolták, hogy megbíznak egy tanárban, a miértre a következő válaszokat adták:
P |
NP |
Össz |
|
Meghallgat |
10 (33%) |
6 (16,6%) |
16 (24,2%) |
Tanácsot ad |
20 (66%) |
20 (55,5%) |
40 (60,6%) |
Nem bánt |
5 (16,6%) |
2 (5,5%) |
7 (10,6%) |
Barátságos |
14 (46,6%) |
16 (44,4%) |
30 (45,4%) |
Ebből azt állapíthatjuk meg, hogy a diákok úgy tekintenek a tanárra, mint tapasztalt személyre, akitől tanácsot lehet kérni. Azonban van olyan eset is, hogy a diák egy tanárban véli megtalálni azt az apát vagy anyát, aki otthon hiányzik. Egy lányt kisebb korában molesztált az apja, az anya meg egyszerűen nem akarja elfogadni ezt a tényt, úgy csinál, mintha meg sem hallaná a lányát. Amióta külső segítsége van a lánynak, azóta
nem történt molesztálás, de az apa tesz ilyen jellegű utalásokat. A lány már nem tudja apának nevezni őt. Viszont egy tanárban, aki talán csak türelmesebb volt hozzá, a pótapát látja. A gyakorlatban ennek semmi látható jele nincs, hanem a lelkében épített fel egy ilyen képet. Az illető tanár tudatában sem volt ennek kezdetben, de miután kiderült és megbeszélték ezt, attól kezdve úgy kell felelnie erre a bizalomra, hogy közben megtartja a tisztességes és egészséges távolságot.
Azok, akik nem bíznak tanárban (P: 17 [36,2%]; NP: 33 [47,8%]; Össz: 50 [43,1%]), a miértre a következő választ adták:
P |
NP |
Össz |
|
Csak lecke érdekli |
1 (5,8%) |
4 (12,1%) |
5 (10%) |
Ő is felnőtt |
3 (17,6%) |
3 (9%) |
6 (12%) |
Inkább mást kérdezek |
11 (64,7%) |
18 (54,5%) |
29 (58%) |
Tehát nem tekintenek bizalmasként egy tanárra.
A kérdések egy csoportja a diákok unatkozásával foglalkozott. Ez sokkal komolyabb dolog, mint gondolnánk. Volt pl. egy diák, aki annyira unalmasnak találta a családját, hogy extrém ijesztgetéssel próbálta szórakoztatni magát. Vagyis állandóan azzal fenyegetőzött, hogy öngyilkos lesz. Az anyja természetesen kétségbe volt esve, és mindent megtett, hogy a fia ne ártson magának. Ezzel viszont arra ösztönözte a fiát, hogy fokozza a zsarolást, öngyilkossági kísérleteket színlelt, majd jól szórakozott azon, hogy az anyja idegroncs lett. Persze voltak ennek mellékhatásai is, alaposan kihatott a tanulásra. Az iskolát is unta, egyre többet lógott, végül alig tudott leérettségizni. És itt egy csapásra megváltozott minden, felvették egyetemre, ami már lekötötte, és teljesen kimaradt az extrém viselkedés. Megkérdeztük tehát a diákokat, hogy szoktak-e unatkozni?
P |
NP |
Össz |
|
nem |
10 (21,3%) |
15 (21,7%) |
25 (21,5%) |
néha |
31 (66%) |
50 (72,6%) |
81 (69,8%) |
gyakran |
6 (12,7%) |
4 (5,7%) |
10 (8,7%) |
Az arányok nagyjából hasonlóak a két csoportnál. Azt is megkérdeztük, hogy hol unalmasabb?
P |
NP |
Össz |
|
Otthon |
16 (34%) |
10 (14,5%) |
26 (22,4%) |
Iskolában |
26 (55,3%) |
58 (84%) |
84 (72,4%) |
Mindenhol |
5 (10,7%) |
1 (1,5%) |
6 (5,2%) |
És itt elértünk a felmérés legnehezebb kérdéséhez: gondoltál-e arra, hogy jobb volna, ha véget vetnél az életednek?
P |
Össz |
|
Igen |
27 (57,4%) |
23,3% |
Nem |
20 (42,6%) |
76,6% |
Ebből: fiú 14 (51,8%); lány 13 (48,2%)
Először is néhány magyarázat: nem volt több kérdés az öngyilkosságra vonatkozólag, tehát ha a diák önkéntesen nem írt róla, akkor nem ismerjük az okát. A fiúk aránya csak azért magasabb, mert sokkal több fiú volt megkérdezve, amúgy a lányok körében magasabb az arány. Azt is figyelembe kell venni, hogy a kérdés az öngyilkosság gondolatára vonatkozik, nem öngyilkossági kísérletre. A kettő között gyakran nagy a távolság, néha pedig egy hajszálnyi. Egyik válaszadó meg is jegyezte: „csak pillanatnyi érzés volt, amikor nagyon dühös voltam valamire vagy valakire". Van olyan is, akit csak az tart vissza az öngyilkosságtól, hogy erősebb benne a haláltól való félelem: „Néha úgy érzem, mintha senki sem szeretne! A szüleim úgy bánnak velem, mint valami rabbal. Sokszor megfordult már a fejemben, hogy öngyilkos leszek, de amikor odakerültem, hogy lehetőség legyen reá, akkor féltem. Félek a haláltól! Úgy érzem, hogy egy átlátszó fal vagyok mindenki számára". Nagy probléma az ifjúkori öngyilkossági gondolatok kérdése, nem vagyok szakértője. Csak azt tudom javasolni a szülőknek, hogy ha bármi jelét látják annak, hogy gyermekük foglalkozik a gondolattal, kérjenek segítséget az iskolapszichológustól.
A kérdések közül egy arra vonatkozott, hogy szerintük Isten törődik-e velük?
P |
NP |
Össz |
|
Igen |
31 (65,9%) |
52 (75,3%) |
83 (71,5%) |
Nem |
1 (2,1%) |
2 (2,9%) |
3 (2,6%) |
Nem tudom |
10 (21,3%) |
13 (18,9%) |
23 (19,9%) |
Nem hiszek benne |
5 (10,6%) |
2 (2,9%) |
7 (6%) |
Két érdekes adat van ebben: egyrészt ami nem meglepő, hogy az iskolában unják magukat inkább a diákok. Lehet, hogy a végtelen tanügyi reform során az illetékeseknek végre egy olyan oktatási rendszert kellene kiépíteniük, ami jobban leköti a diákokat. A másik figyelemre méltó adat a P és NP csoport közti nagy különbség: az előzőek közül sokan unatkoznak otthon, az NP csoportból alig páran. Ismerek olyan diákot, aki amikor hazamegy, naponta kiírja a facebookra, hogy unatkozik, és valaki beszélgessen vele. Annyit elmondhatok róla, hogy nem tömbházban lakik, csak azért, hogy ne vonjunk le gyorsan téves következtetést. Egy másik diák ezzel kapcsolatban a következőt mondta: „Rég azon az elven vagyok, hogy az élet irtó unalmas, és semmi értelme nincs. Nem vagyok az a személy, aki mindent pozitívan lát, mert ha a szüleimben nem is, de az életben eleget csalódtam." Majd hozzáteszi, hogy gyakran gondol az öngyilkosságra. Megdöbbentő vallomás, főleg annak tudatában, hogy a válaszok alapján rendezett családban, szerető szülőkkel lakik. Sokat gondolkodtam azon, hogy a szülők vajon tudják-e, mit érez a fiuk. Úgy gondolom, hogy nem, mert valószínűleg alig észrevehető jelei lehetnek ennek.
A gyermekek nagy többsége szerint Isten törődik velük, de hogy ezt meggyőződésből válaszolták-e, azt nehéz megállapítani. Azt viszont megfigyelhetjük, hogy ez az arány a P csoportban 10 százalékkal alacsonyabb, mint a NP csoportban. A P csoportból az egyik diák, aki azt válaszolta, hogy nem hisz Istenben, a következőkkel magyarázta: kisebb korában napirenden zajlottak a szülők közti veszekedések, az apa rendszeresen ivott. Ő ministrált minden vasárnap, és azért könyörgött, hogy Isten állítsa helyre a családi békét. A válasz viszont csak a nagy csend volt, és minden egyre rosszabb lett. Ebből arra következtetett, hogy Isten azért nem válaszol és segít, mert nincs is. Ezért aztán többet nem ment templomba, és ráadásul a válás után nyugodtabb lett a hangulat otthon. Ahogy az apa nagy cirkusszal kivonult a családból, ugyanúgy csendben Isten is kiszállt az ő életéből. A teológusok és pszichológusok állítják, hogy szoros összefüggés van aközött, hogy egy gyermek milyennek látja Istent, és milyen a viszonya a szüleivel, főleg az apjával. Ezért megvizsgáltam, hogy akik szerint Isten nem segít, nem létezik vagy nem tudják, milyen a családdal való viszonya, illetve volt-e haláleset a családban:
P |
NP |
||
Apával rossz viszony |
6 (37,5%) |
1 |
(1,4%) |
Anyával rossz viszony |
5 (31,2%) |
0 |
(0%) |
Haláleset a családban |
3 (18,3%) |
7 |
(10,1%) |
Egyik fenti sem |
2 (12,5%) |
9 |
(13%) |
Tehát ebben a kisszámú felmérésben is igazolódni látszik az az állítás, miszerint azok inganak meg hitükben, akik elvesztették a szülők iránti bizalmukat. A család évében, 1994-ben II. János Pál is foglalkozott ezzel a kérdéssel. A családokhoz írt levelében elemzi a IV. parancsolatot, „Tiszteld atyádat és anyádat!" Hangsúlyozza, hogy a „tisztelni" kifejezés a szeretnek az a formája, amikor a személy hagyja magát irányítani a szülei meggyőződéses elismerése által. Hozzáteszi: „A negyedik parancsolat az atya és az anya tiszteletét követeli, de tekintetbe veszi a család javát is, és éppen ezért igényeket támaszt a szülőkkel szemben is. Úgy tűnik, az isteni parancs emlékezteti őket: szülők, úgy viselkedjetek, hogy tiszteletet (és szeretetet) érdemeljetek gyermekeitektől! (...) Tiszteljétek fiaitokat és lányaitokat. Megérdemlik, mert léteznek, mert azok, akik, és ez fogantatásuk pillanatától érvényben van."13
Mindezeket a gondolatokat sok olvasó talán személyes élményként élte meg, akárcsak az egyik-másik elmesélt történetet, és talán megfordult a fejében, hogy valamit nem jól csinált a gyermekével kapcsolatban. Saját gondolat helyett újra a már említett Matthew Lint idézném: „Ha nem vagy képes magadat szeretni és látni saját növekedésedet, nem fogod tudni meglátni és erősíteni egy gyermek növekedését sem. A belső imádság azt mondja: Uram, adj nekem bátorságot, hogy megváltoztassam, amit meg lehet változtatni, türelmet, hogy elfogadjam, ami megváltoztathatatlan, és bölcsességet, hogy különbséget tudjak tenni a kettő között. Mit tudok megváltoztatni? A legfontosabb személy, akit a legkönnyebben meg tudok változtatni, nem a gyermekem, hanem én saját magam vagyok. A legjobb ajándék, amit egy gyermek kaphat, az egy egészséges, szerető szülő."14
Jegyzetek
1 A perikópa exegetikai kifejtése: Kocsis Imre: Lukács evangélium. Szent István Társulat, Budapest 1995. 61-65.
2 Linn, Matthew-Fabricant, Sheila-Lonn, Denis: Életünk nyolc szakaszának gyógyítása. Marana Tha, Budapest 2002. 101.
3 Szent Ágoston vallomásai. Szent István Társulat, Budapest 1999, 38.
4 http://biblia.hu/a_biblia_a_hazassagrol/a_hazastarsi_szerepzavar_hatasa_a_gyermekre.
5 http://www.childrenssociety.org.uk/.
6 http://kidshealth.org/kid/feeling/home_family/running_away.html.
7 http://www.1800runaway.org/learn/research/2011_nrs_call_statistics/.
8 http://www.leavinghome.info/need-to-leave-right-now/.
9 http://www.kidshelp.com.au/teens/.
10 http://www.guardian.co.uk/education/2011/oct/13/schools-runaways-training-childrens-society.
11 http://www.guardian.co.uk/education/2009/feb/03/children-services.
12 Salinger, J. D.: Zabhegyező. Európa kiadó, Budapest é. n. 181.
13 II. János Pál pápa Levele a családokhoz. Szent István Társulat, Budapest 1994. 38.
14 Linn M.: i. m. 219.
Az online változat nem teljes. Kérjük rendelje meg a nyomtatott változatot!
Kezdőlap | Katolikhos | Verbum | Vasárnap