Catholic cultural magazine
Keresztény kulturális havilap

András Szabolcs
mIÉRT MENEKÜL GYERMEKEM
OTTHONRÓL AZ ISKOLÁBA?

Tanári gondolatok a szülő–gyermek–iskola viszonyrendszerről

 

Why my child take to school from family? (Teacher's thoughts about parent - child - school relationship)

This copy is a compilation of a teacher's personal reflections about the relationship mentioned in the title. The author takes examples from Bible and child protection organizations publications. The precedent of 12 years old Jesus show to us that every family face the conflict between the teenager becoming self-supporting and parents, who can't manage this situation. If this conflict turn gat too serious, the young will looking for confidence in another places, in school, friends and teachers. However the surveys conducted in schools and experiences make obviously the school isn't the competitor of the family, the young people want family's confidence.

Keywords: teenagers, family, confidence, school.

 

A szerző 2001-ben végzett Kolozsváron a BBTE Katolikus Teológia Karon, teológia és történelem szakon, azóta ezeket a tantárgyakat tanítja a gyergyószentmiklósi Fogarasy Mihály Műszaki Líceumban. Osztályfőnökként és az Unicornis Diákkör Egyesület ügyvezetőjeként napirenden foglalkozott diákokkal és családjaikkal. Ez a cikk a gyer-gyószentmiklósi Szent István Plébánia felkérésére készült, és az Iránytű előadás-sorozat keretében került bemutatásra, amely a felnőttek szociális érzékének képzését szolgálja.

Tanár vagyok, mondandómat mégsem a tanár szemszögéből fogalmazom meg, még csak nem is a gyermek, a diák perspektívájából. Azt a kérdést, hogy miért menekül a gyermek, a szülő fogalmazza meg, aki lehet, ennek az „eseménynek" az okozója vagy az elszenvedője is, de sok eséllyel mind a kettő.

Pályafutásom kezdetén volt az egyik legmegpróbálóbb esetem. Egy fiú teljesen szétzilált családban élt. Édesanyjával és egy kistestvérével lakott, közben az anyának került egy élettársa. A lakás sem volt túl nagy, természetesen állandó konfliktus volt a fiú és az élettárs között. Ebben a helyzetben az anya az élettársat választotta kettejük közül, a fiú útban volt. Idővel egyre elmérgesedett a viszony, a gyermek nem kapott ételt, sokszor kizárták a házból. Számtalan éjszakát bolyongott az utcán. Olyan éhesen jött iskolába, hogy egy napon szó szerint kidőlt a padból. Én azon gondolkodtam, hogy lehetne megoldani a helyzetét, akár befogadni őt. Ekkor tapasztaltabb emberek azt magyarázták meg nekem, hogy talán az a helyesebb, ha a családon belül igyekszem megoldást keresni. Nehéz volt ezt elfogadni, mert egy kívülálló könnyebben mond ítéletet, és hajlamosabb a gyors és drasztikus megoldásra. De így visz-szatekintve tudom, hogy jó tanács volt. A problémás helyzetben lévő gyermekek általában nem azt akarják, hogy a családjuktól mentsék meg őket, hanem azt akarják, hogy a családjukat mentsék meg. Ebben az említett esetben sikerült egy kanadai alapítvány segítségével az étkezést biztosítani a gyermek számára. Talán ennek hatására az anya is belátta, hogy iskoláskorú gyermekéért felelősséggel tartozik. Biztos vagyok benne, hogy az „anyai ösztön" is erősebb más ösztönnél vagy vágynál.

Most elsősorban a középiskolás gyermekekkel és családjaikkal fogunk foglalkozni, mert egy olyan szakközépiskolában tanítok, ahol sok a lelkileg sérült gyermek, és annál kevesebb a biztos és rendezett családi háttér. Ugyanakkor a középiskolás

kor vagy serdülőkor az az időszak, amikor átalakul a gyermek személyisége, már nem az a kisgyermek, aki az édesanyja kezét fogva megy az utcán. Ebben a korban igyekeznek hangsúlyozni függetlenségüket, és ezt főleg a szülőkkel szemben teszik. Nem azért, mert nem szeretik a szüleiket, hanem mert elsősorban ebben a viszonyban tudják leginkább megtapasztalni és kifejezni az új „életérzésüket". Természetesen ez a korszak a szülőknek is válságos időszak, nem ismernek gyermekükre, és nem igazán vannak felkészülve elengedni a fiatalok kezét. Már ha ez így van, akkor elkerülhetetlen a konfliktus. Legtöbb esetben ez a folyamat civilizált keretek között zajlik le, s kisebb-nagyobb veszekedéssel, erőfitogtatással a középiskola végére mindenki megtalálja és elfogadja az új szerepét a konszenzusos szülő-gyermek viszonyban. Azonban gyakran előfordul, hogy ez az átmeneti korszak családi drámába csap át, és ez főleg akkor igaz, ha a családban amúgy is problémák vannak, válás, alkoholizmus, haláleset vagy a szülők képtelensége az új helyzet elfogadására. De olyan eseteket is látni fogunk, amikor a szülők teljesen készek a helyzet kezelésére, a gyermekben viszont olyan „világfájdalom"-érzés alakul ki, ami komoly problémákhoz vezet. Ebben a korszakban a gyermek egyre kevesebb időt tölt otthon, annál többet az iskolában vagy bárhol, csak otthon nem. Barátaival több időt tölt, mint családjával, sőt legtöbb problémáját az osztályfőnökkel, egy tanárral vagy egyre gyakrabban az iskolapszichológussal beszéli meg. Az otthon hallgatag gyermekéről a szülő az iskolában, a szülői értekezleteken tudja meg, hogy diáktanácsos, focizik, kirándul stb. Úgy gondolom, hogy ilyenkor sok szülőben az fogalmazódik meg, hogy az iskola, a tanár szakítja el tőle a gyermekét. Például volt egy diákom, aki jól tanult, sok versenyen okleveleket szerzett, amelyekkel felvették volna Kolozsváron egyetemre ösztöndíjjal. De az apa úgy érezte, hogy mindez az ő családfői státusa ellen irányul, mondván: „Az a tanár megtömte hülyeséggel a fejedet!" Ezért egy más városba küldte fiát egyetemre, amit fizetnie is kell. Inkább fizetett, csakhogy keresztülvigye akaratát bármi áron, nem vette figyelembe a fia szándékát. Ezzel akarta tudatni, hogy nem a tanár fog határozni a családja felől, de soha meg nem beszélte az iskolával, a tanárral, hogy volt-e egyáltalán beavatkozási szándék. Egyszerűen kialakult benne egy téves kép és alaptalan félelem a gyermeke elvesztésével kapcsolatban. Erre gondoltam a címadáskor is: miért menekül a gyermekem az iskolába? Tehát egy esetleges szülői érzés fogalmazódik meg, amit érdemes megvizsgálni. Valójában nem az iskoláról vagy tanárokról, hanem szülőkről és gyermekekről beszélgetünk. Sőt az is kiderül, hogy a szülők mindig nagyobb jelentőséget tulajdonítanak az iskolának, mint a gyermekek.

Szeretném hangsúlyozni, hogy nem vagyok a téma szakértője, nem vagyok pszichológus, és nem tudományos cikket írok. De teljesen kívülállónak sem nevezném magam, hiszen naponta találkozom gondokkal küszködő gyermekekkel, akárcsak a legtöbb tanár. És azt is állíthatom, hogy a legtöbb tanár igyekszik a legjobb indulattal segíteni a hozzá forduló diákokat és családokat. Nem kell viszont azt gondolni, hogy sorban állnak a diákok a tanárnál, hogy elpanaszolják problémáikat. Legtöbbször csak akkor értesülünk egy problémáról, amikor annak már feltűnő jelei vannak: sokat hiányzik a diák, látványosan lemarad a tanulásban, agresszívvá válik stb.

A mi társadalmunkban nem él a segítségkérés kultúrája, mint ahogyan a segítségnyújtásé is elég hiányos a nyugati országokéhoz viszonyítva. Nálunk szégyen a probléma, a segítségkérés pedig annak elismerése, hogy csődöt mondtam, akár mint szülő, akár mint gyermek. Olyan banális esetben is megnyilvánulhat ez, mint például a gyógyszer szedésének mellőzése hűlés esetén: anélkül is képes legyőzni az influenzát. Amikor azt mondtam egy gyermeknek, hogy szedjen multivitamint, azt válaszolta, hogy ő nem bolond, nem kell bogyókat szednie. A szülők is szégyellnek segítséget kérni, nehogy azt higgye a tanár vagy iskolapszichológus, hogy nem képes gondoskodni a gyermekéről. Pedig a családi nehézségek, a problémák nem szégyellnivaló dolgok, hanem az emberi kapcsolatok természetéből adódó természetes jelenségek. Lehetőleg nem kell mártírrá nyilvánítanunk magunkat, mintha csak mi mennénk át hasonló helyzeten. Még a szent családnak is voltak hasonló problémái: Mária és József életében is megrázkódtatást jelentett, amikor a gyermek Jézus saját útját kezdte járni. Gondoljunk csak arra a történetre, amikor tizenkét évesen Jeruzsálemben maradt szülei tudta nélkül (Lk 2,41-52).1 A Szentírás nem szégyelli elmondani, hogy a szülők csak háromnapi keresés után találják meg gyermeküket, de még nincsenek túl a nehezén. Jézus ugyanis nincs kétségbeesve, hanem a rabbik körében beszélget. Mária felteszi a kérdést, amit minden anya feltett volna, és ami némiképp az előadásunk címének szinonimája is: „Gyermek, miért tetted ezt velünk? Íme, atyád és én fájdalommal kerestünk". Ha megfigyeljük Mária kérdését, az nem a gyermekre vonatkozik, hanem a szülőre. Tipikus emberi kérdés: Miért VELEM történik ez? Mi a baj velünk? Előre feltételezi, hogy Jézus azért szakadt el tőlük, mert valami baja van velük. Azt hiszem, ebbe a helyzetbe mindenki bele tudja élni magát: amikor fiatalként valamit tettünk, szüleink úgy sejtették, hogy az ellenük irányul. Vagy ha szülők vagyunk (vagy akár osztályfőnök!), hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy gyermekünk azért „rendetlenkedik", hogy szándékosan bosszantson minket. Amikor behívunk egy szülőt a gyermeke magaviseleti problémái miatt és összeülünk megbeszélésre, akkor az anya gyakran sírva könyörög fiának, hogy ne tegye tönkre a család életét. Mint osztályfőnök, én is hajlamos vagyok arra, hogy amikor gond van, arra gondolok: vajon mi bajuk van velem. S hogy legtöbbször nem erről van szó, arra világít rá Jézus válasza is: „De miért kerestetek?" Ebben benne van az is, hogy Jézus jól volt a szülőktől távol is (tegyük hozzá, hogy ez alkalmi távollét volt, nem szakítás), de az is benne van, hogy semmi olyant nem tett, amivel édesanyját és nevelőapját bántani akarta volna. Hányszor voltunk úgy mi magunk is fiatalkorunkban, hogy értetlenül álltunk szüleink kiborulása előtt! Ugyanígy a gyermek is, akárcsak Jézus, nem értik, hogy a szülő miért kiabál vele, mi egyáltalán a gond. Hamarosan bemutatok egy felmérést, abból az is kiderül, hogy a diákok több mint fele szerint a szülők nem értik meg őket. Jézus folytatja a választ: „Nem tudtátok, hogy Atyám dolgaiban kell lennem?" Ez egyszerűen azt jelenti, hogy Jézus csak a feladatát teljesíti. Átfordítva a témánkra, a gyermek sokszor nem elmenekül a családból, hanem eljött az ideje, hogy azzal foglalkozzon, ami a dolga, és azokkal tegye, akik erre hivatottak. Egy fiatal esetében az önmegvalósítás helye nem a gyermekszoba vagy az ebédlő, hanem az iskola, az ifjúsági szervezetek, a baráti kör. Mária és Jézus megbeszélték a kialakult helyzetet, de a konfliktus, a családi probléma nem oldódott meg azonnal, hiszen Lukács hozzáfűzi: „Ők nem értették meg a hozzájuk intézett szavakat." Ha Mária ilyen gonddal szembesült, akkor a hasonló helyzetben levő szülő is elfogadhatja, hogy a gyermek, akinek életet adott, a titkok világa, habár az övé, mégsem birtokolhatja, és nem tudhat mindent róla. Mária „mindezeket a dolgokat megőrizte a szívében" - írja a Szentírás. Mi mást tehet egy szülő, mint hogy az egyre távolodó gyermekéből minél többet a szívébe zár. Matthew Linn jezsuita így foglalta össze ennek a bibliai történetnek a lényegét: „Jézus teljes bizalma Istenben ahhoz vezet, hogy függetlenedni tud a szülői akarat kizárólagos teljesítésétől, örömmel fedezi fel az új álmok megvalósításának lehetőségét, mint a templomban való tanítás, és amint buzgó szívvel magára vállalja ezt az új munkát, felfedezi erre való alkalmasságát is."2 Ha ezt a témánkra alkalmazzuk, úgy fogalmazhatnánk meg, hogy a gyermek önbizalmának jele az, ha önállóan akar dönteni, egyre inkább tudja, hogy mit akar az életben, és kész ezért tenni. Mit kell tennie ilyenkor a szülőnek? Jobban tudja tapasztalatból, hogy mi a jó a gyermekének? Biztos, hogy sok mindent jobban tud, de el kell fogadnia, hogy gyermekének elképzelése a jövőről nem egyeznek az övével.

Természetesen a szülők általában a gyermek javát akarják. A mai kaotikus világban nekik sem könnyű eligazodni, gyorsan változnak és polarizálódnak az értékrendek. Sok film, írás kering a tévében, interneten, újságokban arról, hogyan is kell nevelni a gyermeket. Talán a leghangosabb szlogen, hogy mindent ki kell próbálnia a fiatalnak, majd ő eldönti, mi a jó neki a nagy választékból. Erre írta Szent Ágoston 1600 éve: „Hiszen még most is minduntalan hallom erről is, arról is: ne bántsátok, hadd töltse kedvét, még kereszteletlen! Bezzeg nem mondják a test bajára: ne bántsátok, hadd kapjon még több sebet, még gyógyítatlan!"3 Vagyis testileg a szellőtől is óvjuk a gyermeket, de a lelki fejlődésre kevés figyelmet fordítunk. És ha lázad, az a lelkéből fakad, mi pedig nem értjük, mi a baja.

Hogy betekintést nyerjünk a serdülő lélek titkaiba, felmérést végeztem az iskolában. Már most hangsúlyozom, hogy nem szakszerű és tudományos felmérés, mégis úgy gondolom, hogy sok érdekességet a napvilágra hozott. A szabványostól abban is eltér, hogy szándékosan arra irányult, hogy a problémákkal küzdő gyermekek véleményét szondázza. Elkészítésében nagy hátrányt jelentett, hogy tanórai keretek között kellett a diákoknak kitölteniük, amikor nem tudták teljes intimitásban megválaszolni a kérdéseket. Az is negatív tényező lehetett, hogy nem egy teljesen ismeretlen szakember kérdezte őket, hanem egyik tanáruk.

Az iskolában kb. 600 diák tanul, abból kb. 70 lány, a többi fiú. A kérdőívet 116 diák töltötte ki, ami a diákság kb. 20 százaléka. Ebből 83 fiú, 33 lány. A válaszok alapján két nagy csoportot alakítottam ki: problémás (P) és nem problémás (NP) diákok. A „probléma" nem a diák viselkedésére vonatkozik, hanem a családi háttérre. Ezt a válaszok összességéből állapítottam meg. Minden olyan válaszadó, aki azt írta, hogy gondolt öngyilkosságra, automatikusan a P csoportba került. A többiek akkor kerültek ebbe a csoportba, ha a legtöbb válasznál a családdal való konfliktusra lehetett következtetni. A NP csoportba kerültek azok is, akik pl. írták, hogy unják otthon magukat, de nem gondoltak arra, hogy elmenjenek otthonról. Tehát ha következtetni lehet arra, hogy csak kisebb problémák vannak, amiket képes a család könnyedén kezelni. Ezen szempontok alapján 47 diák került a P csoportba (40,5%), 69 a NP csoportba (59,5%).

Lakhely szempontjából a P csoport 55,3 százaléka városi, míg ez az arány a NP csoportnál csak 32 százalék. Tehát beigazolódni látszik a szakemberek által hangoztatott tény, hogy a városi fiatalok több problémával küzdenek, és azokat nehezebben oldják meg. A megkérdezetteknél válás vagy közeli családtag halálának aránya a P csoportban 29,7%, a NP csoportban 23%. Ennek a kérdésnek hatása lesz a többiekre, mint a következőkben látni fogjuk.

A következő kérdések a családtagokkal való viszonyra vonatkoztak, amint láthatjuk:

Jó viszony:

P

NP

Össz

apa: 21 (44,7%)

47 (68%)

68 (58,6%)

anya: 35 (74,4%)

6O (87%)

95 (81,8%)

Nem egyezik:

P

NP

Össz

apa: 15 (32%)

6 (8,7%)

21 (18,1%)

anya: 10 (21,2%)

2 (2,9%)

12 (1O,3%)

Ezekből az adatokból egyértelműen kiviláglik az anyához és az apához kötődő viszony drasztikus különbsége. Természetesen feltevődik a kérdés, hogy mivel magyarázható ez. A szakemberek szerint az apáktól a társadalom hagyományosan elvárja a családfői szerepet, miközben ő tudja, hogy mindenhez nem érthet. Ezért aztán a mindentudó zsarnok szerepét veszi fel, amit nem fogadnak el a családtagok. Az ebből származó frusztráció abba a kényelmes szerepbe kényszeríti, hogy ő biztosítja a megélhetést, a nevelés marad az anyára. Persze időközben az anya is dolgozik, így kétszeres munka hárul a legtöbb nőre.

A tényleges családfő az anya lesz, amit mintegy külsősként kritizál a férj, és a családon kívül keres olyan helyet, ahol pótolhatja a becsületén esett csorbát. Itt megállapíthatjuk, hogy vidékünkön sok férfi kocsmában, ivóbarátokban találja meg ezt a környezetet. Tehát sok férfi „kimenekül" saját családjából, ezzel kimarad gyermekei életéből is. A gyermek mindebből a szülők közti torzsalkodást látják, pedig ők kellene hogy legyenek a szikla, amire a családi ház épül. Így hát a gyermek is menekülni kezd ezekből a körülményekből. „A gyermek számára nem az nyújt biztonságot, ha a szülők szeretik őt, hanem az, ha szeretik egymást."4

A következő kérdés arra vonatkozott, hogy volt-e már olyan érzésük, hogy inkább lennének az iskolában, mint otthon: P: 36 (76,5%); NP: 17 (24,6%); Össz: 63 (54,3%)

Szembetűnő a különbség a P és a NP csoport között, így logikusan adódik a következtetés, hogy a családi problémák arra késztetik a gyermeket, hogy az iskolában pótolja az otthon kimaradó biztonságérzést vagy nyugodt környezetet. Hasonló eredmény született arra a kérdésre is, hogy gondoltak-e arra, hogy elmennek otthonról: P: 34 (72,3%); NP: 9 (13%), Össz: 43 (37%)

Vidékünkön nem gyakori jelenség, hogy egy gyermek hosszabb időre elmegy otthonról, de a világszintű statisztikák azt mutatják, hogy az öngyilkosság mellett az otthonról való megszökés, elmenekülés a legdrasztikusabb és legtragikusabb cselekedet egy fiatal részéről. Egyik osztályomban egy lányt az apja rendszeresen vert. Szülőértekezleteken, megbeszéléseken szinte büszkeséggel hangoztatta, hogy övvel, ököllel, megkötözéssel tanította móresre a lányt. A lánynak komoly magatartás- és identitásproblémái voltak, ami nem csoda az „apai bánásmód" ismeretében. Mindezt tovább rontotta, hogy az anya, akitől segítséget várt, nem mert vagy nem akart a férje ellen fellépni. Amikor került egy biztonságot jelentő fiú a lány életében, októberben megszöktek otthonról. Ekkor az apa már megtörve jött megbeszélésre, remegve mondta, hogy nem érti a lánya cselekedetét, hiszen annyira szeretik. Aztán pár nap múlva újra felkeresett az apa, most nyugodt volt, azt mondta, hogy járt egy jósnőnél, aki azt mondta, hogy a lánya karácsonyra hazatér. Így már nem is tett semmit a lány felkutatásáért. Majd eltelt a karácsony és még másfél év, amíg a lány valóban hazatért.

Az otthonról való elszökés jelenségére az interneten kerestem rá, és meglepődtem, hogy az angol nyelvterületen milyen komoly támogatási rendszert igyekeznek kiépíteni a fiatalok számára. Az adatok megdöbbentőek: Angliában naponta 275 gyermek megy el otthonról, ami egy évben 100 000 esetet jelent.5 Az AEÁ-ban 1 és 3 millió közé teszik a hontalan fiatalok számát.6 Az amerikai fiatalokat segítő telefonszámot hívók közül 2011-ben 37 százalék ment el otthonról, ami kb. kétszerese az angliai adatoknak. A telefonálók 58 százaléka középiskolás korú.7 Skóciában országszerte befogadó házak állnak az otthonról elmenő fiatalok rendelkezésére.8 Ausztráliában úgy próbálnak segíteni, hogy a gondokkal küzdő fiataloknak kapcsolatot teremtenek olyan személyekkel, akik már megjárták ezt az utat.9 A vizsgálatok azt mutatják, hogy az otthonukat elhagyó fiatalok jelentős része még rosszabb körülmények közé kerül. A lányok közül sokan a „szexipar" áldozatai lesznek. Angliában felismerték az iskola, a tanárok szerepét a megelőzésben és a megoldásban. Egyre több tanár jár olyan képzésre, amely során elsajátítja, hogyan ismerheti fel a diákoknál az elszökés előjeleit.10 A problémás családok gyermekei bekerülnek egy nyilvántartási rendszerbe, és ha hiányoznak az iskolából, azonnal keresi őket az önkormányzat. Minden iskolában van egy szakképzett tanár, aki tudja, hogyan kezelje az ilyen eseteket.11 Sajnos nálunk teljességgel hiányzik ez a rendszer. Tizenhárom éve tanítok, de még egy olyan szakember sem járt az iskolában, aki ezzel a kérdéssel foglalkozott volna.

Visszatérve a kérdőívre, a következő kérdés arra vonatkozott, hogy miért gondoltak arra, hogy elmennek otthonról? Nem egyezik a szó: 23 (53,4%) Nem szeretnek: 5 (11,6%) Unom a családot: 5 (11,6%) Bántottak: 3 (7%) Nem lehet beszélni: 14 (32,5%) Jobb körülmények: 3 (7%)

Ezekből az adatokból az tűnik ki, hogy „kommunikációs" problémák vannak a szülők és a gyermekek között. Tény, hogy a serdülő nem nagyon akar beszélni szüleivel, mindent „harapófogóval kell kiszedni belőle". Legtöbb szülő beletörődik ebbe, és egy idő után nem is erőlteti a beszélgetést. Pedig én meg vagyok győződve, hogy a gyermekek a szívük mélyén nagyon is igénylik, hogy érdeklődjenek irántuk. A „bezzeg a mi korunkban" típusú megjegyzések sem erősítik a párbeszédet, mert azt az érzést váltja ki a fiatalokban, hogy sosem elég jók a szüleiknek.

Láthatjuk, hogy vannak fiatalok, akik úgy érzik, nem szeretik őket. A serdülőkorra jellemző, hogy a fiatal úgy érzi, az egész világ terhe az ő vállát nyomja, senki nem érti meg őt. Ennek egyik legnagyszerűbb megfogalmazása így hangzik: „A serdülőkre jellemző, hogy nagylelkűen meg akarnak halni azért, amiért az érett ember alázatosan élni akar."12 Azonban vannak valóságos szeretethiányban szenvedők is. A napokban mesélte el egy nemrég végzett diákom, hogy évente egyszer kapott játékot a szüleitől, és azt féltve őrizte, mert tudta, hogy hamarosan nem lesz új. Otthon állandóan éreztették, hogy útban van, ezért iskola után dolgozni ment éjjelig, hogy addig is ne legyen otthon. Minden karácsony trauma volt számára, mert látta a boldog családokat, és ebben neki nem volt része. A ballagás napján körülötte ölelkeztek a szülők és gyermekeik, ő pedig egyedül volt a tömegben. Az ünnepség után elment dolgozni. Elhatározta, hogy majd gyermekének mindazt megadja, amit ő nem kapott meg, legfőképpen a boldogságot.

A következő kérdések a bizalom kérdését járták körül, különös tekintettel a diák-tanár viszonyra. Ha az összes kapcsolati lehetőségeket felsoroljuk, a következő kép adódik:

Kiben bízol?

P

NP

Össz

senkiben

6 (12,7%)

4 (5,8%)

10 (8,6%)

magamban

9 (19,1%)

19 (27,5%)

28 (24,1%)

apuban

8 (17%)

18 (26%)

26 (22,4%)

anyuban

13 (27,6%)

30 (43,5%)

43 (37%)

testvérben

14 (29,7%)

16 (23,2%)

30 (25,8%)

barátban

12 (25,5%)

15 (21,7%)

27 (23,2%)

tanárban

4 (8,5%)

1 (1,4%)

5 (4,3%)

osztálytársban

3 (6,3%)

3 (4,3%)

6 (5,1%)

rokonban

6 (12,7%)

3 (4,3%)

9 (7,7%)

A már tárgyalt apa-anya különbség itt is megjelenik, de ami érdekes, hogy sok fiatalnak a testvére a legmegbízhatóbb személy. Láthatjuk, hogy a tanárok nem állnak a bizalmi lista élén, így teljesen alaptalan sok szülő azon félelme, hogy egy tanár elszakíthatja a gyermeket a családtól (persze kivétel mindig van). Ezért ez a kérdés következett: Bízol-e tanárban? P: 30 (63,8%); NP: 36 (52,2%); Össz: 66 (56,9%)

Ha a többi társadalmi csoporttól elkülönítve kérdezzük, akkor elég magas a tanárok iránti bizalom. A P csoportnál ez az arány 10 százalékkal magasabb, mint a NP csoportnál. Azok, akik azt válaszolták, hogy megbíznak egy tanárban, a miértre a következő válaszokat adták:

P

NP

Össz

Meghallgat

10 (33%)

6 (16,6%)

16 (24,2%)

Tanácsot ad

20 (66%)

20 (55,5%)

40 (60,6%)

Nem bánt

5 (16,6%)

2 (5,5%)

7 (10,6%)

Barátságos

14 (46,6%)

16 (44,4%)

30 (45,4%)

Ebből azt állapíthatjuk meg, hogy a diákok úgy tekintenek a tanárra, mint tapasztalt személyre, akitől tanácsot lehet kérni. Azonban van olyan eset is, hogy a diák egy tanárban véli megtalálni azt az apát vagy anyát, aki otthon hiányzik. Egy lányt kisebb korában molesztált az apja, az anya meg egyszerűen nem akarja elfogadni ezt a tényt, úgy csinál, mintha meg sem hallaná a lányát. Amióta külső segítsége van a lánynak, azóta

nem történt molesztálás, de az apa tesz ilyen jellegű utalásokat. A lány már nem tudja apának nevezni őt. Viszont egy tanárban, aki talán csak türelmesebb volt hozzá, a pótapát látja. A gyakorlatban ennek semmi látható jele nincs, hanem a lelkében épített fel egy ilyen képet. Az illető tanár tudatában sem volt ennek kezdetben, de miután kiderült és megbeszélték ezt, attól kezdve úgy kell felelnie erre a bizalomra, hogy közben megtartja a tisztességes és egészséges távolságot.

Azok, akik nem bíznak tanárban (P: 17 [36,2%]; NP: 33 [47,8%]; Össz: 50 [43,1%]), a miértre a következő választ adták:

P

NP

Össz

Csak lecke érdekli

1 (5,8%)

4 (12,1%)

5 (10%)

Ő is felnőtt

3 (17,6%)

3 (9%)

6 (12%)

Inkább mást kérdezek

11 (64,7%)

18 (54,5%)

29 (58%)

Tehát nem tekintenek bizalmasként egy tanárra.

A kérdések egy csoportja a diákok unatkozásával foglalkozott. Ez sokkal komolyabb dolog, mint gondolnánk. Volt pl. egy diák, aki annyira unalmasnak találta a családját, hogy extrém ijesztgetéssel próbálta szórakoztatni magát. Vagyis állandóan azzal fenyegetőzött, hogy öngyilkos lesz. Az anyja természetesen kétségbe volt esve, és mindent megtett, hogy a fia ne ártson magának. Ezzel viszont arra ösztönözte a fiát, hogy fokozza a zsarolást, öngyilkossági kísérleteket színlelt, majd jól szórakozott azon, hogy az anyja idegroncs lett. Persze voltak ennek mellékhatásai is, alaposan kihatott a tanulásra. Az iskolát is unta, egyre többet lógott, végül alig tudott leérettségizni. És itt egy csapásra megváltozott minden, felvették egyetemre, ami már lekötötte, és teljesen kimaradt az extrém viselkedés. Megkérdeztük tehát a diákokat, hogy szoktak-e unatkozni?

P

NP

Össz

nem

10 (21,3%)

15 (21,7%)

25 (21,5%)

néha

31 (66%)

50 (72,6%)

81 (69,8%)

gyakran

6 (12,7%)

4 (5,7%)

10 (8,7%)

Az arányok nagyjából hasonlóak a két csoportnál. Azt is megkérdeztük, hogy hol unalmasabb?

P

NP

Össz

Otthon

16 (34%)

10 (14,5%)

26 (22,4%)

Iskolában

26 (55,3%)

58 (84%)

84 (72,4%)

Mindenhol

5 (10,7%)

1 (1,5%)

6 (5,2%)

 

És itt elértünk a felmérés legnehezebb kérdéséhez: gondoltál-e arra, hogy jobb volna, ha véget vetnél az életednek?

P

Össz

Igen

27 (57,4%)

23,3%

Nem

20 (42,6%)

76,6%

Ebből: fiú 14 (51,8%); lány 13 (48,2%)

Először is néhány magyarázat: nem volt több kérdés az öngyilkosságra vonatkozólag, tehát ha a diák önkéntesen nem írt róla, akkor nem ismerjük az okát. A fiúk aránya csak azért magasabb, mert sokkal több fiú volt megkérdezve, amúgy a lányok körében magasabb az arány. Azt is figyelembe kell venni, hogy a kérdés az öngyilkosság gondolatára vonatkozik, nem öngyilkossági kísérletre. A kettő között gyakran nagy a távolság, néha pedig egy hajszálnyi. Egyik válaszadó meg is jegyezte: „csak pillanatnyi érzés volt, amikor nagyon dühös voltam valamire vagy valakire". Van olyan is, akit csak az tart vissza az öngyilkosságtól, hogy erősebb benne a haláltól való félelem: „Néha úgy érzem, mintha senki sem szeretne! A szüleim úgy bánnak velem, mint valami rabbal. Sokszor megfordult már a fejemben, hogy öngyilkos leszek, de amikor odakerültem, hogy lehetőség legyen reá, akkor féltem. Félek a haláltól! Úgy érzem, hogy egy átlátszó fal vagyok mindenki számára". Nagy probléma az ifjúkori öngyilkossági gondolatok kérdése, nem vagyok szakértője. Csak azt tudom javasolni a szülőknek, hogy ha bármi jelét látják annak, hogy gyermekük foglalkozik a gondolattal, kérjenek segítséget az iskolapszichológustól.

A kérdések közül egy arra vonatkozott, hogy szerintük Isten törődik-e velük?

P

NP

Össz

Igen

31 (65,9%)

52 (75,3%)

83 (71,5%)

Nem

1 (2,1%)

2 (2,9%)

3 (2,6%)

Nem tudom

10 (21,3%)

13 (18,9%)

23 (19,9%)

Nem hiszek benne

5 (10,6%)

2 (2,9%)

7 (6%)

Két érdekes adat van ebben: egyrészt ami nem meglepő, hogy az iskolában unják magukat inkább a diákok. Lehet, hogy a végtelen tanügyi reform során az illetékeseknek végre egy olyan oktatási rendszert kellene kiépíteniük, ami jobban leköti a diákokat. A másik figyelemre méltó adat a P és NP csoport közti nagy különbség: az előzőek közül sokan unatkoznak otthon, az NP csoportból alig páran. Ismerek olyan diákot, aki amikor hazamegy, naponta kiírja a facebookra, hogy unatkozik, és valaki beszélgessen vele. Annyit elmondhatok róla, hogy nem tömbházban lakik, csak azért, hogy ne vonjunk le gyorsan téves következtetést. Egy másik diák ezzel kapcsolatban a következőt mondta: „Rég azon az elven vagyok, hogy az élet irtó unalmas, és semmi értelme nincs. Nem vagyok az a személy, aki mindent pozitívan lát, mert ha a szüleimben nem is, de az életben eleget csalódtam." Majd hozzáteszi, hogy gyakran gondol az öngyilkosságra. Megdöbbentő vallomás, főleg annak tudatában, hogy a válaszok alapján rendezett családban, szerető szülőkkel lakik. Sokat gondolkodtam azon, hogy a szülők vajon tudják-e, mit érez a fiuk. Úgy gondolom, hogy nem, mert valószínűleg alig észrevehető jelei lehetnek ennek.

A gyermekek nagy többsége szerint Isten törődik velük, de hogy ezt meggyőződésből válaszolták-e, azt nehéz megállapítani. Azt viszont megfigyelhetjük, hogy ez az arány a P csoportban 10 százalékkal alacsonyabb, mint a NP csoportban. A P csoportból az egyik diák, aki azt válaszolta, hogy nem hisz Istenben, a következőkkel magyarázta: kisebb korában napirenden zajlottak a szülők közti veszekedések, az apa rendszeresen ivott. Ő ministrált minden vasárnap, és azért könyörgött, hogy Isten állítsa helyre a családi békét. A válasz viszont csak a nagy csend volt, és minden egyre rosszabb lett. Ebből arra következtetett, hogy Isten azért nem válaszol és segít, mert nincs is. Ezért aztán többet nem ment templomba, és ráadásul a válás után nyugodtabb lett a hangulat otthon. Ahogy az apa nagy cirkusszal kivonult a családból, ugyanúgy csendben Isten is kiszállt az ő életéből. A teológusok és pszichológusok állítják, hogy szoros összefüggés van aközött, hogy egy gyermek milyennek látja Istent, és milyen a viszonya a szüleivel, főleg az apjával. Ezért megvizsgáltam, hogy akik szerint Isten nem segít, nem létezik vagy nem tudják, milyen a családdal való viszonya, illetve volt-e haláleset a családban:

P

NP

Apával rossz viszony

6 (37,5%)

1

(1,4%)

Anyával rossz viszony

5 (31,2%)

0

(0%)

Haláleset a családban

3 (18,3%)

7

(10,1%)

Egyik fenti sem

2 (12,5%)

9

(13%)

Tehát ebben a kisszámú felmérésben is igazolódni látszik az az állítás, miszerint azok inganak meg hitükben, akik elvesztették a szülők iránti bizalmukat. A család évében, 1994-ben II. János Pál is foglalkozott ezzel a kérdéssel. A családokhoz írt levelében elemzi a IV. parancsolatot, „Tiszteld atyádat és anyádat!" Hangsúlyozza, hogy a „tisztelni" kifejezés a szeretnek az a formája, amikor a személy hagyja magát irányítani a szülei meggyőződéses elismerése által. Hozzáteszi: „A negyedik parancsolat az atya és az anya tiszteletét követeli, de tekintetbe veszi a család javát is, és éppen ezért igényeket támaszt a szülőkkel szemben is. Úgy tűnik, az isteni parancs emlékezteti őket: szülők, úgy viselkedjetek, hogy tiszteletet (és szeretetet) érdemeljetek gyermekeitektől! (...) Tiszteljétek fiaitokat és lányaitokat. Megérdemlik, mert léteznek, mert azok, akik, és ez fogantatásuk pillanatától érvényben van."13

Mindezeket a gondolatokat sok olvasó talán személyes élményként élte meg, akárcsak az egyik-másik elmesélt történetet, és talán megfordult a fejében, hogy valamit nem jól csinált a gyermekével kapcsolatban. Saját gondolat helyett újra a már említett Matthew Lint idézném: „Ha nem vagy képes magadat szeretni és látni saját növekedésedet, nem fogod tudni meglátni és erősíteni egy gyermek növekedését sem. A belső imádság azt mondja: Uram, adj nekem bátorságot, hogy megváltoztassam, amit meg lehet változtatni, türelmet, hogy elfogadjam, ami megváltoztathatatlan, és bölcsességet, hogy különbséget tudjak tenni a kettő között. Mit tudok megváltoztatni? A legfontosabb személy, akit a legkönnyebben meg tudok változtatni, nem a gyermekem, hanem én saját magam vagyok. A legjobb ajándék, amit egy gyermek kaphat, az egy egészséges, szerető szülő."14

 

Jegyzetek

1 A perikópa exegetikai kifejtése: Kocsis Imre: Lukács evangélium. Szent István Társulat, Budapest 1995. 61-65.

2 Linn, Matthew-Fabricant, Sheila-Lonn, Denis: Életünk nyolc szakaszának gyógyítása. Marana Tha, Budapest 2002. 101.

Szent Ágoston vallomásai. Szent István Társulat, Budapest 1999, 38.

4 http://biblia.hu/a_biblia_a_hazassagrol/a_hazastarsi_szerepzavar_hatasa_a_gyermekre.

5 http://www.childrenssociety.org.uk/.

6 http://kidshealth.org/kid/feeling/home_family/running_away.html.

7 http://www.1800runaway.org/learn/research/2011_nrs_call_statistics/.

8 http://www.leavinghome.info/need-to-leave-right-now/.

9 http://www.kidshelp.com.au/teens/.

10 http://www.guardian.co.uk/education/2011/oct/13/schools-runaways-training-childrens-society.

11 http://www.guardian.co.uk/education/2009/feb/03/children-services.

12 Salinger, J. D.: Zabhegyező. Európa kiadó, Budapest é. n. 181.

13 II. János Pál pápa Levele a családokhoz. Szent István Társulat, Budapest 1994. 38.

14 Linn M.: i. m. 219.