Catholic cultural magazine
Keresztény kulturális havilap

Könyv
dÁVID KATALIN: EGY KERESZTÉNY ÉRTELMISÉGI EURÓPÁRA NÉZ

Dávid Katalin Széchenyi-díjas művészettörténész, a Magyar Művészeti Akadémia tagja. Bölcsészettudományi doktorátust szerzett, teológiai tanulmányokat folytatott, 1948-ban művészettörténetből, esztétikából és régészetből is doktorált. Jelen kötete egyetlen írás, egy dolgozat (terjedelme mindössze 35 oldal), amelyet 2006-ban megjelent könyveiből, illetve tanulmányaiból állított össze. A címhez a szerző hozzáfűzi, hogy Czeslav Milosznak egy 1943-ban írt, Egy szegény keresztény a gettóra néz című verse alapján fogalmazta meg.

Írásáról már a dolgozat elején elmondja, hogy „műfajta-lan", nem sorolható egyik tudományosnak tekinthető műfajhoz sem. Mintegy bevezetőként megindokolja írása létrejöttének okát: csupán néhány gondolatot akart megfogalmazni arról az időszakról, mely „kezdődött az első világháború után, és úgy tűnik... most zárul le egy sajátos gazdasági válsággal". Dávid Katalinnak személyes rálátása van erre az időszakra, hisz 1923-ban született és 2013-ban még mindig alkot, több olyan időszakot élt át és tapasztalt meg, amit legtöbben csak könyvekből ismerünk. Írásának célja: „magyarázatot találni arra a mindenkitől megtapasztalható tényre, hogy Európa mára megtagadta, feladta, sőt az élet perifériájára kívánja szorítani a létezését kialakító, magatartását, erkölcsi alapjait megformáló, történelmi hagyományait meghatározó, a sajátos európai kultúrát kibontakoztató, s mindezeknek gyökeret adó kereszténységet." (6.) Ez után a bevezetőnek tekinthető rész után írása négy alfejezetre oszlik: A szimbólumokról általában, A szimbólumvesztés folyamatáról, A keresztényszociális tanításról, Az egyház és a politika viszonyáról.

A szerző a szimbólumokból indul ki, mert szerinte ezeket örökségként kell kezelni, vallásos kultúránk alapjaként. A jelképalakítás velünk született igény, és az ember életének minden fontos mozzanatában jelen van. A szimbólumok nemcsak szakrálisak, jelen vannak a hétköznapokban is, akár egy kézfogásban. A szerző kijelenti, hogy a szimbólumok nemcsak velünk vannak emberré levésünk első pillanatától, hanem emberségünk bizonyítékai is egyben. A szimbólum az, ami összekapcsolja a múltat és a jelent, összekapcsol vallásokat és kultúrákat. Példaként az életfát emeli ki, amely minden kultúrában az istenire utal, és amely egyetlen kultúra jelképtárából sem hiányzik. A fejezet végén megállapítja: a ma embere „elvesztette szimbólumait". Ez a kijelentés elsősorban Európára vonatkozik, de a jelenség az Európában gyökerező, távolabbi kultúrákra is kiterjedt. A 20. században meg nem értett szimbólumok váltak a társadalom ellenségeivé. Mindez azért történhetett, mert nem értjük az eredeti jelentéseket. Példaként kiemeli a svasztikát, az „indiai, kínai, japán, indián napkultusz jegyét, a tibeti Buddha jelképét, a bűvös erejű, veszedelmektől védő jelet", amiből a horogkereszt lett. A szimbólumvesztést így magyarázza: „... a szimbólumok elvesztése az európai kultúrát meghatározó keresztény vallás megtagadásának, illetve megtámadásának okaként következett be". A szimbólumvesztés folyamatát érzékeltetve a francia forradalom szabadság, egyenlőség, testvériség jelszavait vizsgálja meg. Rámutat, hogy a forradalmat követő években e jelszavak a társadalom ellenségévé váltak. Az európai kultúrkörben a társadalmi normát a tízparancsolat alapozta meg, de mivel a francia forradalom után az „állami tekintély lefokozta, megvetésre ítélte a vallást, annak előírásait", ledőltek a társadalmat addig irányító korlátok. A „szeresd felebarátodat, mint önmagadat!" parancsot is vallási korlátnak nevezi, mert ezáltal értheti meg az ember, hogy csak addig lehet szabad, amíg mások szabadságát nem sérti. A keresztényszociális értelmezésű munkát mint a keresztény tanítás legfontosabb feladatát emeli ki. Ez magába foglalja a jövő nemzedék iránti felelősséget, ezen belül pedig elsősorban a környezetvédelmet. Korunk másik nagy problémája, hogy a magyar értelmiségi réteghez a teológiai kultúra csak negatív jelentéssel jutott el. Innen már csak egy lépés „az egyház ne politizáljon" kijelentés. Dávid Katalin kiemeli, hogy a politizálás valóban nem a klérus feladata, ellenben „a politika megítélése, az emberek eligazítása" kötelessége. Ha mindezen elgondolkodunk, megértjük, hogy mások segítése kell legfontosabb feladatunk legyen: „... több egy szelet kenyeret adni az éhezőnek, egy jó szót az elhagyottnak, mint felépíteni akár egy katedrálist". (35.)

Dávid Katalin könyvében arra keresi a választ, hogy Európa miért szorítja perifériára a kereszténységet. E kérdést több oldalról is megvilágítja. Rövid, de tartalmas, hosszú évtizedek többrétű tapasztalatát sűrítő művét olvasva tudatosodik bennünk, hogyan fosztjuk meg magunkat fontos értékektől, ennek következtében hogyan fordulnak, fordíthatóak visszájukra eredendően pozitív értékek. Nem utolsósorban azzal szembesülhetünk a tapasztalt tudós kis könyvét olvasva, hogy miként vélekedik a kereszténységről az a réteg, akinek befolyása van a jövő alakítására.

(Szent István Társulat, Budapest 2013)

Gál Katalin