Catholic cultural magazine
Keresztény kulturális havilap

Szász István Tas
a SZÁZ ÉVE SZÜLETETT, HITEL-ALAPÍTÓ
VENCZEL JÓZSEF MÁIG SZÓLÓ GONDOLATAI

Ha Venczel Józsefre emlékezünk, akkor bennünk, idősebbekben egy tékozló, őrült kor emléke kavarodik fel, s egy, a mai fiatalok, az úgynevezett boldogabb országokban lakó polgárok számára szinte érthetetlen világban nagyot alkotó, s mégis az összmagyarság szempontjából elvesztegetett tehetség emlékét ápoljuk. Ezen a centenáriumon sokan vizsgálják ennek az életnek és életműnek a történetét. A címben szereplő kisebb, de igen fontos szeletről szólok itt. Teszem ezt azért, mert úgy gondolom, Venczel Józsefnek, s az általa is - éppen szülőházamban - szerkesztett Hitel folyóiratnak a szelleme mai sorskérdéseink, útkeresésünk egyik biztos iránytűje lehet. Háromnegyed évszázad múltán is a kisebbségi és az összmagyar megmaradásért küzdő magyar értelmiségi számára az egyik igen fontos szellemi támaszt jelentheti. Mára adaptált továbbgondolása jelentős mértékben segíthet a pillanatnyilag európainak keresztelt dzsungelben tévelygő jóakaratú magyar politikusoknak is. Ugyanakkor mint olyan, aki éppen a Hitellel kapcsolatos kutatásaim és szervezőmunkám kapcsán kaptam a legtöbb istenbizonyságot, azt is kiemelem, hogy Venczel József kereszténysége, szilárd hite már magában is erőt adhat, példát mutathat említett tévelygéseink közben.

Mielőtt röviden idézek a venczeli üzenetek Hitelbéli megjelenéseiből, néhány személyes emléket is felidézek, hiszen az utolsó olyan generáció tagja vagyok, akinek még élő emléke van erről a szeretetteljes, szerény, s mégis sugárzó személyiségről. Kisgyermekkoromra emlékeztet, valahányszor szülővárosomban járva felpillantok a Petőfi utcai - még ma is modernnek számító - társasház erkélyeire. Apró gyermekként a Hitelt befogadó szülőházamon kívül ebben a lakásban találkozhattam először a szelíden tekintélyes Jóska bácsival és varázslatos övéivel. Ennél is több emlékem van aztán a nehéz időkről, amikor testi valóságában nem lehetett jelen, de a családjánál tett felejthetetlen látogatások részese lehettem, és megtapasztalhattam a kolozsvári értelmiség javának ragaszkodását a nacionál-kommunista börtönökben sínylődő Jóska bácsi családjához. Szinte tesztértékű volt az ott olykor tüntetően összegyűltek csoportja. Jóska bácsi 1961-es kiszabadulása családunkban is örömünnepnek számított, hiszen egész ifjúságomat belengte a szüleimen keresztül megtapasztalt Hitel-szellemiség, s az iránta és a hitelesek iránt felém továbbörökített szeretet.

De Venczel Józsefet nem csupán a Hitel szellemi köre kötötte családunkhoz, ugyanis az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület (EMGE) keretében végzett igen fontos munkája (édesapám volt annak ügyvezető alelnöke) még szorosabbá fűzte kapcsolatukat. Az etnikai tisztogatás sajátos módszerével előkészített expatriálásom után örömmel figyelhettem fel későbbi szeretett jó barátom, Székely András Bertalan Venczelt kutató munkásságára. Nagy köszönettel tartozunk neki azért, hogy a venczeli gondolat átléphette az örökké keserves, de akkor még különösen annak nevezhető trianoni határt, és megjelenhetett az anyaországban.

A Trianont követő másfél évtized, a magát váratlanul egy bizantin világban találó erdélyi magyarság számára hatalmas áldozatok és veszteségek árán megszerzett tapasztalatok időszaka volt. Az első románul tudó és a körülményeket ismerő - tehát valamelyes védekezésre is képes - generáció a harmincas évek közepén bontogatta szárnyait. Az irodalom útkeresése mellett megjelent a nemzetpolitikai tudományok eredményeinek az aktuális helyzetre adaptálható igénye is. Először a diáklapként megjelenő Erdélyi Fiatalok mozgalom és folyóirat körül kezdett felnevelkedni egy ebben járatos és tehetséges csoport. Aztán, amint kezdtek kinőni az egyetemista sorból, felbukkant igényük a többre, a nagyobbra is. Makkai László, a püspök író fia és barátja, Venczel József ekkor - 1935-ben - alapították a Széchenyi szelleméhez visszanyúló és Makkai Sándor Magunk revízióját is zászlajára tűző Hitel folyóiratot. Makkaiék azonban az ismert „Nem lehet" apai kimondása után elhagyták Erdélyt. A lap hat szám után megszűnt. Venczel József hozzá hasonló gondolkodású társakat keresett és talált a folytatáshoz. Albrecht Dezső, Vita Sándor és Kéki Béla álltak mellé, és a kezdeti - ma „kis" Hitelnek nevezett - lap után létrehozták a „nagy" Hitelt. Ez már negyedévente megjelenő, oktáv formátumú, komoly folyóirat volt. A lap házigazdáinak és támogatóinak megnyerték szüleimet, és a munka a kolozsvári Vulcan utcai családi házunkban indult el, illetve folytatódott. Innen erednek későbbi információim és emlékeim a folyóirattal és körével kapcsolatosan.

A Hitel elsősorban szellemi csoport volt, melynek a kimunkált gondolatok közlésére a hasonló című folyóirat adott lehetőséget. A folyóirat tízéves története során a már említett két korszakot még egy harmadik követte, mégpedig az 1940-44 közötti, amikor az erdélyi együttgondolkodókhoz csatlakoztak a Magyarországról - főleg az egyetem visszatértével - érkező kiválóságok. A lapot ekkor már gyakorlatilag Kéki Béla és Kiss Jenő szerkesztette, mert Venczel József más fontos munkaköröket is ellátott, így a Történettudományi Intézetnél, illetve az EMGE statisztikai osztályánál dolgozott, míg Albrecht Dezső és Vita Sándor behívott országgyűlési képviselők lettek.

A kezdetekkor, 1935-ben, Szekfű Gyula tanácsára és Németh Lászlóra is hallgatva, a Magyar Szemlét választották mintának. A kezdeti széles körű tematika nem fért el a lapban, s ezért az együttgondolkodást követő publikálás terén rövidesen kialakult a munkamegosztás a Hitel és a Helikon, illetve a Pásztortűz között. Utóbbiakban a szépírók közöltek, míg a Hitel elsősorban nemzetpolitikai szemlének volt nevezhető. A Hitel csoport szellemi főgyökere, Széchenyi és Makkai mellett, Németh László szellemiségét is hordozza, és a helyzet sugallta kicsinységgel szemben a nagyságra és a minőségre való törekvést jelöli ki feladatul. Venczel József munkássága ennek egyik fő bizonyítéka.

A Hitel legaktívabb munkatársai között a Helikon 55 tagjából 18-at találunk. A három korszak alatt az együtt munkálkodók száma 220-ra tehető. A már említett szerkesztők - és mások - mellett fel kell sorolnunk Tamási Áron, Kós Károly, Dsida Jenő, Kemény János, Szabó T. Attila, Szabédi László, Mikó Imre, Márton Áron, Tavaszi Sándor, később Entz Géza vagy László Gyula nevét. A lapot a Korunkkal szemben jobboldalinak sorolták be, de valójában igen nyitott volt, saját önmeghatározásuk szerint is bizonyos értelemben liberális és feltétlenül befogadó. De éppen Venczel József írta le máig érvényes gondolatait, miszerint a liberalizmus addigra már kiöregedett és egészen mást jelentett, mint akkor, amikor még történelmi feladatot látott el. Ezt a megállapítást máris odasorolhatjuk a mának szóló üzenetekhez.

Íme néhány gondolat a nagy Hitel felvezető szövegéből: „A Hitel ezévi számait bizalommal helyezzük olvasóink asztalára. Úgy érezzük, feladatot teljesítünk akkor, amikor tanuságot teszünk az erdélyi fiatal magyarság hitéről s népünk önmagába vetett hitelét óhajtjuk. Széchenyi gondolata: A hitel tágabb értelemben: hinni és hihetni egymásnak. Nem a »nemzedéki önzés« vezet. Csak önismeretre törekszünk, hogy a magunk erejéből való felemelkedést megkönnyítsük. [...] Körültekintünk a magyarság legfőbb társadalom-, művelődés- és gazdaságpolitikai kérdései közt, hogy képet alkothassunk a szórványba elszigetelt középeurópai magyarság önerejéről és lehetőségeiről; keressük továbbá az irányulást elvek és lehetőségek között, hogy történelmi hagyományainknak s népünk belső értékeinek és erőinek teljességét a jelenben magunk számára élővé tegyük; éppen ezért értelmiségünkben tudatossá kívánjuk tenni a történet és a nép ismeretét. [...] Egymásról alig tudó, bár egyként gondolkodó »egyedüllevő magyarok«, akikhez a Hitel szól. Közvéleményt alakítani, az együttmenetelés lelki feltételeit megteremteni, ez a cél.

A cselekvő fiatal magyarok életútjának tudományos megalapozást nyújtani. [...] Úgy érezzük, sokak ajkáról szabadítjuk fel a szót, amikor tudományos eredményekre támaszkodó és a közírás eszközeivel élő nemzetpolitikai szemlénk a fiatal magyarság önmagába vetett hitét küldetéssé akarja öntudatosítani s hitelt szerezni mély gyökerű igaz hitének."

Ezek voltak azok az elvek, amelyek mentén Venczel József és az ő elképzelései szerint kiválasztott szerkesztők e csoportosulás és az általuk kiadott folyóirat munkáját vezették. Itt kell idéznem Tamási fontos mondatát a Hitelről, ami megmagyarázza, hogy a Vásárhelyi Találkozó ügyében miért éppen ezzel a körrel szövetkezett a szervezőmunkára: „Bizonyára nem fogok csalódni abban a véleményemben, hogy ennek a mostani Hitelnek a megjelenése a legfigyelemreméltóbb eredmény, amit a cselekvő erdélyi ifjúság az utóbbi években elért."

Hajdú Farkas-Zoltán már a nyolcvanas években így ír erről: „A két világháború közötti Hitel a magyar tudományosság számára sok esetben biztos kiindulópontot jelenthet. A hasábjain megjelent tudományok és cikkek a kisebbségi élet olyan kérdéseire keresik a választ, amelyek ma is megoldandó problémaként léteznek."

A Venczel Józsefet körülvevő társaság nem csupán a tollát forgatta, de felelős értelmiségi módjára kivette részét az akkor is naponta felbukkanó történelmi gondok megoldására tett kísérletekből is. Meghatározó szerepük volt a Vásárhelyi Találkozó megszervezésében. 1940-ben, még a magyar honvédség bevonulása előtt ők készítették el a Teleki Pálnak szóló memorandumot, melyben Zathureczky Gyulát idézve: „.óvtak attól, hogy Erdélyt a neobarokk Magyarország formalizmusához asszimilálják. Ehelyett Erdély autonómiáját s sajátos történelmi értékeinek biztosítását javasolták. [...] Erdélyben az ott született ellentéteket az erdélyi lélek mindig megoldotta." Ebben szögezték le a román kisebbségnek ajánlott jogokat, melyeket aztán Teleki jórészt meg is adott.

Nem sokat beszélnek arról, hogy az Erdélyi Pártot Teleki éppen németellenes vonalának hátteréül óhajtotta létrehozni, s hogy az ennek végig megfelelt, még Teleki halála után is. Az Erdélyi Párt pedig éppen a Hitel köreire épült. Nemcsak képviselői és vezetői személyében (Teleki Béla, Mikó Imre, Albrecht Dezső, Vita Sándor), de még székhelyük is közös volt a kolozsvári főtéren, ahol anyám rendezte be az Erdélyi Kör helyiségeit.

Az ország hadba lépésével nem értettek egyet. A nyilvánvalóan vesztes háború végén nekik volt köszönhető, hogy a baloldali politikai foglyokat a Gestapo orra elől kiszabadították, hogy Kolozsvár nyílt város maradt, s az újrakezdés gondjaiból is nagymértékben kivették részüket. Ez a szellem a kisebbségi magyarság nemzetstratégiát kereső igyekezetéből fakadt, természetes módon, és Venczel anélkül, hogy sokat hangoztatta volna, minden sorával, a tudomány lehetséges eszközeivel ezt szolgálta.

A mai összmagyar értelmiség és az eddig hiányzó nemzetstratégia számára is mennyire példamutató ez, bár utóbbinak kényszerűségből gyorstalpaló módszerekkel épülő és működtetett jelenléte már érzékelhető. Örömünkre felbukkannak a nagyot vállalás, az európai feladatokra való kitekintés elemei is. Vajon mondhatjuk-e, hogy körvonalazódik egy harmadik Magyarország? Ebben a helyzetben a feladat lehetetlennek tűnhet. Ugyanakkor azonban elkerülhetetlen is. Legalábbis ha Venczel József és a Hitel csoport szellemét mint iránytűt elfogadjuk. Amiről ebben a roppant nehéz helyzetben kevesebbet beszélünk, az éppen a Hitel kör alapvető irányelveinek legfontosabbika: az önismeret, a magunk revíziója, a minőség mint célkitűzés - tehát Széchenyi, Makkai, Németh László útmutatásainak tudomásulvétele a politika aktorai által.

A Hitel az impériumváltozás után két okból került a feledésre szánt értékek listájára. Egyrészt a baloldal régi, igaztalan támadásai és megbélyegzései miatt, de főleg az eredmények kisajátítása, illetve a kisajátíthatatlanoknak a történelemből való kitörlése céljából. Ekkor írták az új történelmet és a párttörténetet. E félremagyarázás további részleteivel azért nehéz röviden foglalkozni, mert közös erdélyi szenvedéstörténetünk bonyolult múltjában, ártó és áldozat között a mai napig lehetetlen éles vonalat húzni. Helyes és helytelen cselekedetek, gondolatok, eszmék, kényszerlépések, hitek és vakhitek, okos és oktalan kompromisszumok sora ez a történet, melyben, ha el is igazodunk, de ítélkeznünk csak nagyon óvatosan szabad.

Venczel József további sorsát ez is befolyásolhatta, de abban sokkal inkább személyének súlya, tekintélye és a koncepciós perek megalkotásának véletlen és kiszámíthatatlan útvesztői játszottak szerepet. Nagyon valószínű, hogy a kisebbség szellemi vérkeringéséből való hosszas kikapcsolásának igénye a tőle és példájától való félelemből is fakadhatott.

A Hitel által megoldásra felmutatott gondok azonban hatványozott mértékben és új színekkel gazdagodva tovább éltek. A Hitel által javasolt megoldások szükségessége nem volt kétséges, ugyanakkor nem volt lehetséges sem. Éltető teljesítmények formájában mégis ott lappangott az értékteremtő erdélyi magyar értelmiség hétköznapjaiban. Az eszmét és a célt nem emlegetve, de a cselekvést fel nem adva. Mert bár a hitelesek közül sokan emigráltak vagy repatriáltak, illetve expatriáltak, sőt egyesek életükkel fizettek, az otthon maradottak - de az élő eltávozottak is - jelentős, nem egy esetben hatalmas munkát végeztek az ezt követő akadályokkal és veszedelmekkel telt évtizedekben. A Hitel kör „szellemét a tűz nem égeté meg".

Venczel József a Hitel tíz éve alatt, annak szerkesztése és szellemi irányítása közben 19 cikket, illetve jelentős tanulmányt közölt a folyóiratban. Megjegyzendő, hogy ennek közel harmada a szűkebb székely pátria gondjait taglalja. Lássuk előbb ezeket.

Az Öt székely község népmozgalma című tanulmánya az 1937-es évfolyam első számában látott napvilágot. Ebben öt olyan Olt menti falut választ vizsgálódása célpontjául, melyeknek az adatai mind jó, mind rossz irányban jelzésértékűek a Székelyföldre. Csíkszentdomokos, Csíkszenttamás, Csíkj enőfalva, Csíkdánfalva és Csíkmadaras ezek a falvak (neveiket szigorúan románul kellett írnia). Megállapítja, hogy az 1935 előtti háromnegyed században a lakosság egyharmada elvándorolt. Az 1000 lakosra számított újszülöttek száma az 1908-as 46,3-ról 1932-re 26-ra apadt, ami 49,3 százalékos csökkenést jelent. A halálozási arányszám valamit javul, de az erdélyi alatta marad a magyarországi és romániai átlagnak. A 11,3 ezrelékes népszaporulat még így is elfogadhatónak mondható, s alig marad el az országostól. Három kívánalmat említ meg: a falusi népesség kivándorlóinak célszerű megszervezését, az otthoni életkeret szélesítését és az emberanyag nemesítését. Ma sem mondhatna mást.

Az 1939. évfolyam 3. számában található Csík népe és népesedési viszonyai című tanulmányából egyebek mellett megtudhatjuk, hogy Csík megye már akkor is a történelmi Magyarország egyik legmagyarabb megyéje volt. 1881 és 1930 között a magyarság aránya tartósan 86% körül mozgott. Felhívja a figyelmet egy 16-18. századi folyamatra, mely az ezerhétszázas években csúcsosodik ki, mégpedig a székely-román ún. „lakosságcserére". Míg a székelység Moldova felé veszi útját, a románság fokozza beszivárgását a szorosok közelében levő peremvidékekre. Felhívja a statisztikusok figyelmét arra, hogy Csíkban a görögkatolikus nem jelent feltétlenül román nemzetiségűt. Érdekes visszapillantás ez az etnikai összetétel megváltoztatásáról szóló évtizedek idején.

Ha pedig szóba került a lakosságcsere, lássuk egy előbbi tanulmányának üzenetét a kivándorlás harmincas évekbeli vizsgálatáról. A Néhány adat a székely kivándorlás hátteréből címen megjelent tanulmány az 1336-os évfolyam 4. számában található. Csíkdánfalvi példákat tanulmányozva állapítja meg, hogy a gyenge eltartó képességű földbirtokok elaprózódása volt a fő ok. A megoldást keresve elsősorban az ehhez szükséges pénz reménytelen hiányát említi, de azért fontosnak nevezi a kivándorlások útjának megszervezését is. Megjegyzi, hogy alapjában véve a kivándorlás az életképesség jele, ám nagy veszélynek látja az ezt követő proletarizálódást. Ezek a mai megsokszorozódott okok mellett is figyelemre méltó megállapítások.

A témát 1942-ben, a folyóirat első számában folytatja, a Székely népfelesleg című írásában. Ennek a jelentős és terjedelmesebb tanulmánynak csak zárógondolataiból emelnék ki valamennyit: „Két különböző kérdés a székely fölös népesség eltelepítése és a Székelyföld gazdasági megerősítése. [...] A székelyföldi gazdaságpolitika nem hiheti azt, hogy mind az álló, mind a mozgó népfelesleget lekötheti. [...] Népfelesleg csak népmozgalmi szempontból van és soha nincs népesedéspolitikai szempontból. [...] A kelet bástyáját őrző székelységnek annyi vérveszteség, romlás, a régebbi népfeleslegeket könnyelműen elpazarló kivándorlás után még mindig van és nem jelentéktelen mennyiségben van népfeleslege - más arra rászoruló erdélyi tájak számára."

A Művelődéspolitikai vázlat 1936-ban jelent meg a 2. lapszámban. Ennek is zárógondolataiból idézek: „Művelődéspolitikánk csak megfelelő intézmények kiépítésével érheti el céljait. [...] Csak a céltudatos nemzetélet állja a versenyt. Nem beszélünk harcról, de aki a versenyben céltudatlansága miatt lemarad, alig több a legyőzöttnél."

A Nemzedékváltás elvben című írása az 1937. évfolyam 4. számában található. Ebből érdemes kiemelni, hogy a Trianon előtti és utáni generációk vitáját így zárja le: „Nem nemzedéki, hanem nemzeti érdekeket kell szolgálni." Legfontosabbnak tartja a reális nemzetpolitikai tervszerűség érvényesülését. Fontos üzenet a mának, mikor - az utolsó világháborút megélt nemzedék távozása és az első 1989 utáni nemzedék színrelépése közt - több nemzedék is keresi a helyét és feszegeti érvényesülésért folytatott harcának morális határait.

A nemzedéki témával másik írásban is foglalkozik. A Hitel 1939-ben megjelent 4. számában Az eltorzított nemzedék fogalom címen ír erről. Alább kiemelt írásában egy, a napjainkban oly sok bajt okozó jelenségről beszél. Egyebek mellett ezt a kérdést teszi fel: „Érdemes-e megszólalni, amikor a közösségi élet akusztikája annyira megromlott, hogy a kimondott szó nemcsak hangzásában ferdül el, de értelmében is megváltozik, mire másokhoz érkezik?"

A nemzedéki háború ártó és felesleges voltát hangsúlyozva a Vásárhelyi Találkozóra hivatkozik, amelyen kijelentették, hogy: „Közéletünkben nem a korosztálybeli megújhodás a fontos, hanem a szellem frissülése, a közerkölcs megszilárdulása, a látás tisztulása és a reális nemzetpolitikai tervszerűség érvényesülése." Figyelmeztet, hogy nem fegyverszünetre, hanem békére van szükség. „Az őrségváltás nem azonos a forradalommal, a cselekvés vágya nem ellentétes a hagyománytisztelettel" - mondja. Az élet tényei egységre mutatnak. „Az erdélyi magyarság új életformája a családdá alakult nemzeti közösséget" jelenti ki, s ezt egyben célkitűzésnek is tartja. „A nemzedék valójában eszmei társulás, a nemzedéki mozgalom eszmei mozgalom." Az új nemzedékről írva ezzel zárja mondandóját: „Új nemzedék, mert az első, mely a maga körén belül közösségi eszmévé igyekszik érlelni az új gondolatokat, s új, mert az első abban is, hogy a megelőző nemzedékek eszmehirdető magányos jobbjait, mint szellemi közösség, a magvetésben feltétel nélkül segíti."

„A szemlélődés és a passzivitás közönyt szül" - mondja az 1939. évfolyam 2. számában megjelent Pro Domo című írásában. Aztán a magyar szolidaritás kiépítéséről beszél, s a „magyar szövetséget" mint fegyelmező elvet említi, mely a népközösségi tudat kiépítésével oda vezet, hogy az önös és társulati, illetve a csoportérdek a nemzeti érdeket szolgálja.

Nagyobb terjedelmet érdemelne az Erdély és a román földreform (1940-41. évfolyam, 3-4. szám) és a Tallózás az erdélyi földreform román irodalmában című tanulmány (1943. évfolyam, 1. szám). Az előbbiben található megállapításaiból röviden annyit ki kell emelnem, hogy 1918-ra Erdélyben a földtulajdonnak egy egészséges nemzetiségi elosztása alakult ki. Normális körülmények között a román államnak nem lett volna oka ezen változtatni. Arra hivatkozva azonban, hogy a rendi korszak Erdélyben a románságot proletár sorsra juttatta, természetes fejlődését és terjeszkedését akadályozta, 1925-ig közel két és fél millió katasztrális holdat sajátított ki, melyet utóbb több mint 3 millióra növelt, nem kímélve a magyar egyházakat sem, és tagadhatatlan volt magyar- és németellenessége. Az egész folyamatban nem volt szerepe a tények logikájának, csupán az elvek és a szenvedélyek logikája érvényesült. Ugyanakkor viszont fontos szerepe volt annak, hogy a magyar kultúrfölényt veszedelmesnek tartották, s a nivelláláshoz a magyar kultúra anyagi alapjait kellett megrengetni. Feltehetjük a kérdést: vajon mi változott? 1942-ben Venczel leszögezi, hogy a reform reformjára van szükség. Az erdélyi mezőgazdaságot regenerálni kell, egyensúlyba kell hozni az elproletarizálódott magyar társadalmat, és biztosítani kell az erdélyi magyarság és egyben Erdély kultúrájának anyagi alapjait. Utóbbiból idézek: „A román közgazdász éppen úgy megfeledkezik, mint ahogy az erdélyi agrártörténet román vizsgálója megfeledkezik a román birtokos nemességnek egyes területeken már a középkor végén, másutt az újkor folyamán való kialakulásáról, a soha nem szünetelő román birtokszerzésekről és a románok javára történő birtokadományokról, a román közbirtokok létrejöttéről, az 1848. évi jobbágyfelszabadítás és földosztásnak éppen román szempontból való nagy jelentőségéről s arról a nagyarányú birtokosodás-ról, amely a múlt század hatvanas éveitől fogva egészen az 1918. évi eseményekig zavartalanul folyt a románság javára, és csak a jobbágysérelmekről akar tudni és akar értekezni, mintha ezek a jobbágysérelmek ama régi időkben mai értelmezésű nemzetiségi sérelmek lettek volna. A tudománynak álcázott propaganda azonban sohasem szolgálta, mert nem szolgálhatta az igazságot." - Mit fűzhetnénk ehhez hozzá, a mai román történelemkönyveket olvasva? (Bár már felbukkantak tudományosabb álláspontok is.)

Az 1942. évfolyam 1. számában megjelent Magyarság és nemzetiségek című rövid írásában figyelmeztet arra, hogy a bécsi döntésekkel Magyarországhoz visszatért nemzetiségek az előző évek őket támogató politikája után egy olyan országba kerültek, ahol a magyar földműves társaik hozzájuk viszonyított helyzete rosszabb lehet. A csonka országban ugyanis állapotaik a 22 év alatt nem javultak, a visszakerült területeken pedig közben tovább romlottak.

Igen érdekes lehet a mai olvasó számára egy, a jelenlegi észleléseinkkel megegyező megfigyelése az 1942. évi 3. lapszámból. Az Állam és nemzet című írás Szekfű Gyula hasonló című könyvével foglalkozik. Itt csak a bevezető sorokat idézem: „A jelenségekből úgy ítélhető meg, hogy a magyar szellemi magatartásra mind inkább jellemzővé válik a jelen megtagadása, vállalása a magányos útnak, elvonulás a »sziget«-re vagy nevezzük bármiképpen ezt a jelenséget. Mert a jelen valósága lehangoló tapasztalat, közszellemünk elferdült és megromlott, s mert társadalmunk akusztikája is hamis - a lélekben függetlenek, a jobbak, a múlt tanításait befogadók, a jövendőért aggódók számára -, úgy tetszik, nincs más becsületes választás, mint kívül lenni és kívül maradni ezen a bűnös körön. Nem önkéntes száműzetés ez, a kapcsolatoknak megszakítása távolról sem következik ebből a magatartásból, egyszerűen csak távolmaradás a jelen »ügyei«-től, melyeket úgysem ők intéznek, a vezetés helyett csak a szellemi hatás szerepének a vállalása, melyet éppen a »sziget« magánya, a »külön út« függetlensége tesz - szerintük - elmélyültté és megfontolttá."

Az új intelligencia útja a „kis" Hitel 1935-ben szerkesztett 4. számában jelent meg. Ezt a tanulmányt olvasva megállapíthatjuk, hogy útkeresésünket a folytonos újrakezdés jellemzi. Generációk erőfeszítései tűnnek el, mert idejükből, erejükből, lehetőségeikből csak fél sikerre tellett, vagy lehet ennél valamivel többre, de nem kaptak elismerést. Minden eredmény eltűnik, s kezdődhet minden elölről. Ami megmarad, az talán csak egy útirány kipipálása. Olykor talán éppen a legjobbnak: „Arra már nem megyünk!"

Ha a Hitel generációjának alapvető gondja volt a „népvezető értelmiség" minőség- és szándékbeli hiánya s egyáltalán a műveltség korabeli alacsony színvonala, akkor ezt ma az elszakított és anyaországi magyarok együtt is elmondhatjuk.

Mint a Nép és intelligencia című első fejezetében írja, az erdélyi társadalom a Trianon utáni másfél évtizedben kétrétegűvé fogyott. A „nép" és az „intelligencia" párosára egyszerűsödött a kép. Venczel szerint a társadalmi megosztottság több sallangjáról le kellett mondani. Máig érvényes megállapítás, melynek kétségtelen előnyei is voltak. Ma az egész magyarságról elmondhatjuk, hogy globalizációs kisebbség lett. Erdélyben ezt megtoldja a homogenizáció őrületének nyomása. A mai világban a nép felemelkedése nem cél. A jól vezethetőségig terjedő lebutításra szánt tömeg felett uralkodók csak a legszükségesebb intelligenciát óhajtanák megtűrni, amennyi a profittermeléshez és innovációhoz feltétlen szükséges. A tisztánlátás veszedelmét hordozó tudás ellenség volt akkor is és most is. A kisebbségeknél kétszeresen.

Az Erdélyben annak idején észlelt és lelkiismereti okokra úgyszintén visszavezethető, tehát tudatos szolidaritás az akkori maradék két réteg között mára másként működik. Alulról a felzárkózás (szabaddá válás) igyekezete, felülről a saját réteg erősödése szükségességének felismerése és igénye táplálja. Akkor Venczel József értelmezésében a középosztály mást jelentett, és a „nép" esetében az öntudat hiányáról, az életátértékelés szükségességéről beszélt. Ezt nemzedékváltásnyi feladatnak vélte. Ma, a negyven év főleg lelki és egyoldalú szellemi leépítő munkája és a huszonhárom esztendő lelki és szellemi pusztítása után, a globalizációs alapanyaggá silányo-sodás küszöbén, szintén nemzedékváltásnyi időre van szükség egy igazi változáshoz.

A második fejezet a Nemzedékek kötelessége címet viseli. Már az első mondat így szól: „Az erdélyi magyarságnak jól megfontolt, minden részletre kiterjedő kultúr- és gazdaságpolitikára van szüksége." Aztán magától értetődően jelzi, hogy mindkettőnek intézményes háttérre van szüksége. Szolgáló intézményeknek kell az irányító és irányított néprétegeket összekapcsolnia. Bár a rétegzettség ma másként mutat, a feladat mit sem változott. A szerző már akkor is hiányolta a „nép" és az „intelligencia" szintézisét, olyan értelemben, hogy ez utóbbi kötelességszerűen álljon a népvezetés szolgálatába, mind a kultúra, mind a gazdaság terén, és intézményesen. Vajon ma hol tart az erdélyi intézményes háttér? Hiszen a háborút követően éppen saját „érdekvédelmünket" rendelték ki a párt szavával az érdekeinket védő intézmények felszámolására. S a Magyar Népi Szövetség ezt - ahol tudta - meg is tette. Ilyen volt például az akkor már több mint százesztendős és Venczel József szívéhez oly közel álló Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület ármányos megszüntetése. És vajon az anyaországban, ahol van intézményes háttér, az abban munkálkodó „intelligencia" mennyire ismeri a szót, hogy: „népszolgálat"?

A harmadik fejezet az értelmiségnevelésről szól. A Hitel már a kezdetektől a „több műveltséget" jelszót tűzte zászlajára. Az értelmiség nevelése szerintük e jelszó továbbvitelét jelenti.

Végezetül vessünk egy pillantást egy másik fontos és még a „nagy" Hitel 1936-os 1. számában megjelent tanulmányra, a Metamorphosis Transylvaniae-re. Ebben Venczel József a Lipót-féle diploma idejét, vagyis az erdélyi nemzeti fejedelmek koráról a gubernátorok korára való átlépést említi, Apor Péter azonos című, ismert írását idézve. A nagy változás e korszakát az 1918-as impériumváltást követő korral veti össze, és a nagy változásokat követő társadalmi mozgásokat elemzi. Ha az alábbi idézetet elolvassuk, óhatatlanul eszünkbe jut a „rendszerváltás" utáni állapotunk. Apor idejében a fejedelmi Erdély társadalma Bécs nyugati vonzásába kerül, 1918 után viszont egy balkáni világ terpeszkedett el felette. A mai magyar társadalom (és ez Közép-Európa minden magyar szigetére is érvényes) a globalizált világot minden téren képviselő Unió mindenható holdudvarában éri meg kívánatos és nem kívánatos változásait.

A Magunk revíziója című fejezetben ezeket írja: „Az új »Metamorphosis Transylvaniae« tehát a történelmi példa alapján - kétszáz esztendővel azután, hogy Apor Metamorphosisát befejezte - nem fakadhat amahhoz hasonlóan konzervatív elhárításból. Mert az, ami Erdély földjén az utóbbi évtizedekben végbement, most sem egyszerű külsőséges, formai átalakulás, hanem a szellemet is átalakító és megérlelő. Tehát időszerű látást és megfontolást kíván. Az új »Metamorphosis Transylvaniae« nem apori sirám, hanem feladatkönyv, mert »azok az alapvető fogalmak és meggyőződések, amelyeket (az erdélyi magyarság) régi életéből hozott magával, többé nem fejezik ki az életet, a valóságot magát« [...], mert »az az önvédelem, amelynek lényege az, hogy nem felejt és nem tanul«, az elme és a szív összehúzódása, megkeményedése, elzárkózása a valóság parancsai elől és mert »előítéletei vannak, melyek meddők és pusztítók, melyek miatt nem tudja felismerni és követni az önfeláldozó kötelesség és szolgáló szeretet isteni parancsát, melyben élete és jövendője van«."

A bemutatott írások mindegyike közvetve vagy közvetlenül a megmaradás legfőbb gondjának megoldásához akart hozzájárulni. A mai áldatlan viták közepette is világos lehet az, hogy a megmaradás óhaja és ennek gyakorlati szolgálata nem nevezhető nacionalizmusnak, különösen nem egy olyan közegben, ahol annak sokszínűségét oly szép igyekezettel óvják, hogy még egy állatfaj eltűnése is világszerte felkapott téma.

A most ünnepelt Venczel József és a venczeli Hitel éppen ennek a megmaradásnak a tudományos alapjait óhajtotta lerakni. Minden mai olvasó felfigyelhet arra, hogy az idézettekben és felsoroltakban foglaltak mennyire aktuálisak és igazak mai helyzetünkre is, és egybecsengenek a kisebbségi magyarság és az anyaország, tehát az össznemzet válságos állapotának megoldásaira javasolt aktuális lépésekkel. Venczel József gondolatainak és a Hitel általa őrzött szellemének ismeretére nagy szüksége van a mai magyar politikai elitnek.

 

Venczel József Hitelben megjelent írásai:

1. Határnemzedék, erdélyi magyar húszévesek (1935/1)

2. A Hitel és a közvélemény (1935/2)

3. Az új intelligencia útja (1935/4)

4. Erdélyi kultúrproblémák (1935/5)

5. Magyar önismeret (1935/6)

6. Metamorphosis Transylvaniae (1936/1)

7. Művelődéspolitikai vázlat (1936/2)

8. A székely kivándorlás hátteréből (1936/4)

9. Öt székely község népmozgalma (1937/1)

10. Nemzedékváltás elvben (1936/4)

11. Az új statisztikai évkönyv (1938/1)

12. Művelődéspolitikai terv (1939/1)

13. Csík népi és népesedési viszonyai (1939/3)

14. Az eltorzított nemzedék fogalom (1939/4)

15. Erdély és az erdélyi román földreform (1940-41/3-4)

16. A székely népfelség (1942/1)

17. Magyarság és nemzetiségek (1942/1)

18. Tallózás az erdélyi földreform román irodalmában (1943/1)

19. Új székely kongresszust (1944/4)