Catholic cultural magazine
Keresztény kulturális havilap

vALLOMÁSOK MÁRTON ÁRONRÓL

 

Márton Áronról készült fényképeket első alkalommal a szárhegyi plébániatemplomban láttam, amikor az 1990-es évek legelején, a nagymise után Hajdó István gyergyói főesperes a miseénekes vetítővásznon diapozitív felvételeket mutatott a jelenlévőknek. Valójában egyetlen képre emlékszem, amely a Hajdó Istvánnak és teológustársainak pappá szentelésekor készült, de húsz év távlatából erősebben dereng föl az a lelkesedés és igyekezet, amellyel a vetített képeket kommentálta, személyes történeteit és élményeit megosztotta. Csíráját vagy kezdeti mozzanatát tapasztalhattam annak a folyamatnak, amely az elmúlt évtizedekben egyre intenzívebbé vált, kiérlelődött, és reményeim szerint egyetlen fókuszpontban fog beteljesedni: a boldoggá, majd szentté avatásban.

Biográfiák, portréfilmek, dokumentumfilmek sora készült Márton Áronról, és az elhangzó visszaemlékezések, tanúságtételek indítottak arra, hogy előkeressem a 2002 májusában rögzített hangfelvételeket. Az itt következő interjúkat Kolozsváron készítettem a BBTE Magyar Nyelv és Kultúra Tanszékének elsőéves néprajzos hallgatójaként, és a gyűjtött anyagot egy szemináriumi dolgozathoz használtam fel. Arra kerestem választ, hogy a Márton Áronra való emlékezésben, a hitvalló püspökről való beszédben melyek a meghatározó alapmotívumok; a megkérdezettek mit tartanak fontosnak kiemelni; alakja, identitása milyen jellemvonások mentén rajzolódik ki a rá emlékezőkben.

Bajkó Árpád

 

Én, egyszerű katolikus hívő, mint egy szentre emlékszem rá. Nagy tudású, nagyon lelkes ember volt. Szóval mindenki úgy emlékezett rá, mint egy szentre. Ő volt az egyedüli, aki felemelte a szavát akkor, mikor a zsidókat elvitték, dacára annak, hogy tudta, mi fog várni rá. És tudta, és mégis megreszkírozta, és kiállt a zsidók mellett. Senki más ott a templomban nem emelte fel. Senki már nem emelte fel. Ő volt az egyetlen. S amint hallottam, ott a börtönben is, mikor elzárták, ő volt az, aki a legaljasabb munkát elvégezte mások helyett is. (És a kolozsvári hívekre milyen hatással volt?) Nagyon, nagyon szerették. Mindenki. Prédikációja, hát nagy tudású ember volt, nem egy egyszerű ember. Egy nagy tudású ember. És azt hiszem, hogy a végén szentté fogják avatni. Ezért imádkozom. Van is egy szentképem róla, s mikor ránézek, mindig arra kérem a jó Istent, hogy minél hamarább szentté avassák. (Tetszett hallgatni a prédikációit is?) Hogyne, hogyne, s mikor voltak itt a templomban, mindig részt vettünk bérmáláskor, vagy minden. Hát szépek voltak, mindig a legszebbek, a legájtatosabbak. A gyerekek elsőáldozása után jött a bérmálás, pláne, mikor részt tudtunk venni mi is a misén, az nagy dolog volt, nagy szó volt számunkra is, nagy esemény. (Valamilyen szép emléke fűződik-e hozzá?) Hát így közvetlen nem, mer ugye, nagyon egyszerű halandó vagyok, én nem voltam olyan közel a plébániához, vagy az egyházhoz, hogy esetleg többet tudnék mondani. De példaképként mondom, mint egy szentet, úgy tartom előttem példaképnek, mert ilyen ember nem volt, és azt hiszem, hogy ritkán adódik, olyan szent élete volt neki. (Gyűjtés helye és ideje: Kolozsvár, 2002. május 29.)

 

Illyés Erzsébet (sekrestyés a kolozsvári Szent Mihály-plébániatemplomban)

Márton Áron püspök nagyon kedves volt, nagyon rendes volt. Mit mondjak? (Kolozsváron tetszett-e már élni, amikor itt volt?) Igen, hogyne, itt voltam. Szép idő volt, s mindig, mindig sokat szenvedett, a börtönben volt, sokat szenvedett, és nagyon-nagyon jó ember volt. Nagyon jó ember volt. Nekem az él az életemben, hogy nagyon jó ember volt, nagyon tisztességes ember volt, és szerette a székelyeket, mert hát ő is székely volt. Nagyon sokat szenvedett a börtönben. (Milyen személyes emléke fűződik hozzá?) Hát nekem az, mikor Kápolnásfaluban voltam bérmáláson. Volt egy keresztlányom, és mikor megjött, fehér lóháton is jött, akkor is, jaj, hát olyan szép volt, olyan boldogok voltunk, hogy. Én is székely vagyok, és mikor jött hozzánk, szóval arrafelé fehér lóháton, hát olyan boldogok voltunk. Nem is tudom elmondani. Szerettük nagyon, nagyon szerettük. (A szentté avatásáért tetszik-e imádkozni?) Hát hogyne, hogyne. Nagyon sokat imádkozok mindig. Mert nagyon szerettük. Igazán sokatsokat szenvedett. Hát már kellene is szegényt, hogy szentté avassák, már igazán megérdemelné, hogy szentté avassák. Megérdemelné. Mert nagyon sokat tett az emberekért, nagyon sokat tett a népekért. Mit mondjak? Nagyon-nagyon szerette a népeket, türelmes volt. Mindig türelmes volt. Nagyon szép volt a bérmál-kozás, mikor megjött, áldottuk, tapsoltuk, kiabáltunk meg mindenféle. Boldog volt, ő nagyon boldog volt, mikor bérmálni ment a falvakba. Nagyon-nagyon boldog volt. (Gyűjtés helye és ideje: Kolozsvár, 2002. május 29.)

 

Orbán László (*1930, Kolozsvár)

Nagyon szép volt az ünnepség. Engemet is ő bérmált. Sorban álltunk, jött Márton Áron, alacsony - ahogy visszaemlékszem -, jóságos arca volt. Végigment a templomon. Ő volt, aki teljesen kiállt a magyarokért és vállalta a börtönt is. Nagy ember volt.

(Gyűjtés helye és ideje: Kolozsvár, 2002. május 29.)

 

Gerzon Béla (*1917, Kolozsvár)

Szüleivel ment be, a falusi szüleivel, karon fogva a templomba, mikor volt valami ünnepség. Büszke volt arra. Márton Áron, ő rendkívüli ember volt. Ő olyan nagy-nagy ember volt. Márton Áron vallások fölött volt. Óriási volt. A zsidók mellett kiállt. (Mi tette őt naggyá? Miért szerették őt az emberek?) A gerince. Hogy gerinces volt. Rendkívüli ember volt. (Gyűjtés he/ye és ideje: Ko/ozsvár, 2002. május 29.)

 

Bacsó István (ny. temp/omőrako/ozs-vári Szent Mihá/y-p/ébániatemp/omban)

Egy mozgótáborral voltam Gyulafehérváron, a püspökségen. Ott szállásolta el a csapatot, és a parancsnokunk Puskás Lajos tanár úr volt. Este, vacsora után a gyűlésteremben - tábortűznek mondtuk - körbe ültünk, és meglátogatott. És adott egy feladatot: sorban mondjuk el, hogy kinek mit jelent a tábortűz. És akkor sorba ment, mindenkit megkért, odajött és meghallgatta, hogy én mivel járulok hozzá ehhez az összejövetelhez. Az én pár szavas kijelentésem az volt, hogy a tábortűz maga a fény, a tűznek a melege közelebb hozza mindenikünket egymáshoz. Ilyen értelmű előadásom volt, vagy öt perces. A végén odajött hozzám, megsimogatta a fejemet: „Te találtad el, te mondtad a legjobban, hogy a tűz melege egymáshoz közel hoz és igazi baráttá nevel." Van egy fényképem, amikor az úrnapi körmeneten baldachin alatt viszi az oltáriszentséget. És épp az északi oldalon valaki lefényképezett, amelyen a két piarista diák is látszik, és két marianumista lány is, akik a baldachin alatt a tiszteletet és az ünnep lényegét emelték. Az egyik diák én vagyok rajta. Volt, hogy a piaristák dísztermében tartott előadást, és ő volt az egyetemistáknak is a lelkésze. Engem is ő bérmált. Emlékszem nagyon jól, amikor püspökavatás volt, bevezette az édesapját és az édesanyját, akik székely ruhába jöttek. (Gyűjtés he/ye és ideje: Ko/ozsvár, 2002. május 28.)

 

Veress László címzetes esperes, nyugalmazott plébános (1926* Csatószeg)

Ismeretes, hogy 2000. június 20-án megkapta post mortem a jeruzsálemi Yad Vasem Intézet legmagasabb kitüntetését, A népek igaza címet. Mert akkor, amikor a németek megszállták Erdélyt, 1944. március 19-én a szemináriumban lelkigyakorlatot tartottunk, s bár annyira megtartottuk a si/encium re/igiosumot, a csendet, valaki csak elcsípte a rádióban, hogy itt vannak a németek. Meg is szűnt a szilencium. Akkor kezdődött Magyarországon a zsidóüldözés a szónak abban az értelmében, hogy lágerbe vitték őket. A németek átvették az uralmat, kezdték összeszedni a zsidókat. Márton Áron akkor itt a kolozsvári Szent

Mihály-templom szószékéről felemelte a hangját, s elítélte, megbélyegezte ezt a zsidók elleni tettet, s ezt a beszédet a zsidók aztán számon tartották. A somlyói búcsún mondta el Márton Áron, 1947-ben, akkor még nem volt meg a párizsi békedöntés, azt mondta, hogy népünknek joga van dönteni sorsáról. Ha Erdély nem lehet egyik országé sem, a másiké sem, és önálló sem, akkor úgy kell elosztani kétfelé Erdélyt, hogy északon annyi kisebbség maradjon román, amennyi kisebbség Dél-Erdélyben. Ezt mondta, a perében az volt, hogy Habsburg Ottóval találkozott és vele szövetkezett, hogy a királyságot visszahozza Dél-Erdélybe. A másik vádpont pedig, hogy Romániát árulta el, ez hazaárulás. Márton Áron a vádakra azt mondta, „ezzel az úrral én soha nem találkoztam, ezt visszautasítom. A másik vádat vállalom, ha ezért börtönbüntetés jár, akkor ezt vállalom."

1939-ben gimnazista voltam, és akkor jött a hír, hogy meghalt Vorbuchner Adolf püspök úr - ő volt az utódja Majláth Gusztáv Károlynak -, és hogy Márton Áron személyében végre székely püspök lesz. Még elég fiatal volt - Kolozsvár plébánosa volt akkor. Amikor a nevet hallottuk, nagy volt az öröm Székelyföldön. Én akkor láttam először, a gimnáziumunkat jött meglátogatni. Akkor már volt valami az arcán, valami olyan római szenátorszerű, lelki nagyságot látott rajta az ember. Olyan félelmetes méltóság volt, s olyat sugárzott magából, hogy előtte még beszélni se mertek az emberek. Pedig tele volt kedvességgel. Valami nagyúri volt benne. Ez a nagyúri jellemző volt akkor, amikor püspökké szentelték, és utána fogadás volt. Akkor még Kolozsvár arisztokráciája teljes épségben állott, grófok, bárók. Hivatalos látogatást tett a megyeházán, kérdezték tőle a nagy arisztokraták, hol tanulta ezt az arisztokratikus modort. Volt benne valami arisztokratikus, valami nemes, valami ... félelmetesen nagy. Tiszteltük, metus reverencia/isszal, tiszteletből fakadó félelemmel, ahogy féljük az Urat is.

Akkor köszöntött először, akkor fogtam vele kezet, amikor 1947-ben én vittem a labóriumot a csíksomlyói búcsún. Mikor bejöttünk a sekrestyébe, kezet fogott, gratulált. Nemsokára újra találkoztunk, mert a teológiára felvételiztem 1947-ben. Ott is meglátogatott. Félve, tisztelve csodáltuk. Mindenkihez volt szava. Nemsokára letartóztatták, 1949-ben. Aztán a teológiát egy időre felszámolták, s elvittek munkaszolgálatra 1951-ben. Amúgy is illegálisan működött két évig a teológia. Utána eltelt két-három esztendő, 1955-ben szabadult Márton Áron püspök, visszajött Fehérvárra, átvette az uralmat, akkor találkoztunk újból vele.

Volt egy szokása, ezt mindenki emlegette: egyszer úgy megnézett mindenkit magának, hogy úgy érezte mindenki, mint a röntgen, a veséjéig látott, a szívéig. Rendkívül nagy emberismerő volt. Úgy megnézte, hogy az illető fészkelődött a helyén. Úgy adódott, hogy felfigyelt rám valahogyan, mert nagy alázattal tiszteltem, valami jövendőt látott bennem, külön beszélgetett velem. Mivel a titkos ordináriusok körüli harcban a teológushallgatók egy része is megtévedt - nagyobb részét a teológushallgatóknak szétszórták 1951-ben -, 15 személy ment vissza a 45-ből, a Securitate úgy tartott számon, hogy én vagyok a rossz szelleme ennek a rezisztenciának, ellenállásnak. S a püspök úr aztán így tartott számon, és Ditróba helyezett, utána Kolozsvárra, ahol békepapság működött. Behozott engem ide, hogy az ő vonalát képviseljem. Amikor 1971-ben kinevezett, sok harc után, helyettes plébánosnak Kolozsvárra, csaknem hetente kellett lemenjek Fehérvárra, annyira kitüntetett a bizalmával. Hetenként találkoztunk. Az iroda erről nem tud, mert az irodájában sem bízott, „poloskák" is lehettek. Kimentünk a kertbe beszélgetni. Még a filagória, ahol dolgozott, se volt biztos lehallgatási szempontból. Időnként az történt, hogy a Securitate megadta nekem azt a sanszot - kényelmetlen volt a letartóztatás -, hogy ha elkérem magamat, elhelyez a püspök békében. Le is mentem a püspökhöz, ez vagy háromszor előfordult, kértem az elhelyezésemet. Ő kérdezte, miért. Kánonjog, fehérnép? Nem. Csak hát már elég volt. Mondja erre, hogy neki is elég volt...

Amikor meghalt Baráth Béla 1977-ben, azt mondta, hogy végre elérkezett az idő, többszörös kérésemet tudja teljesíteni: kinevezett kanonok-főesperesnek Fehérvárra, a gyulafehérvári székesegyházba plébánosnak. De nem tudtam elfogadni, mert reumás voltam, és különben is ez egy nagy történet, be akartak szervezni. Próbálkoztak számtalanszor, minden új szekus átadott a másiknak, beszervezni kollaborálásra, amit keményen visszautasítottam. Még a gyónási titkot is próbálták. Mondtam, ezt nagyon súlyos bűnnek tartom, valakinek a bizalmával visszaélni. Ez a doszáromban is benne van, hogy a velük való kollaborálást súlyos bűnnek tartom. Akkor kinevezett a püspök irodaigazgatónak, mielőtt itt plébánosnak nevezett volna ki, aztán bosszúból nevezett ki helyettes plébánosnak, mivel nem hagyták jóvá, hogy irodaigazgató legyek. A szekus mondta jó félév után, hogy megfontolták, lehet róla szó, miniszteri jóváhagyással, az a lényeg, hogy körülbelül havonta találkozzunk. Mondom, miről beszél? Nem az én esetem. Nézze, mondom, ezredes úr, benne vagyok, a következő feltétellel: mielőtt megyek önnel találkozni, bejelentem Márton püspöknek, s utána beszámolok róla, hogy miről beszélgettünk. A cukrászdába rendelt, ide a Modához, megvert volna biztosan, olyan dühös lett. Persze, hogy nem hagyták jóvá. Aki bejön, az be lesz szervezve. Valahogy meg kell oldani. A püspök zseniálisan megoldotta, Erőss Lajost, akkori nyugdíjas nagyprépostot, aki benne volt a bizalmi közben, megkérte, hogy menjen el Ludovic Fazekashoz, Csíkszeredába, s kérje meg a nevében, intézze el, hogy a Securitate fölött, a departament fölött őt hagyják irodaigazgatónak. Meg is kapta, egyenesen Ceau§escu intézkedett, úgy került be Erőss Lajos. Én itt maradtam. Akkor dühösök voltak, mért nem hagyták jóvá, hogy szabadultak volna tőlem. Itt változik a képem Márton püspökről, a szoborszerű, szenátor-képről, a nagy méltóságról, mert derült nagyon azon, hogy tudta, ezeknek borsot tör az orra alá, kinevez ide engem helyettes plébánosnak. Ezek meg majd kapnak a fejükhöz, hogy miért nem engedtek el. Jóízűen derült rajta. De előzetesen már láttam, hogy megmaradt továbbra is méltóságnak, tiszteletteljesen, de láttam, hogy van benne azért életkedv, természetes és melegszívű. Szeretnénk, ha szent lenne! Volt humorérzéke. Annyira tiszteletet követelt az egész lénye, hogy az asztalnál mondtam egy viccet - meghívott az asztalához -, s a lábamra taposott Huber Jóska: a püspök úr előtt nem viccelünk. De a püspök úr jóízűen nevetett, elővette a piros zsebkendőt, megtörülte a szemét. És ő maga is mondott viccet az asztalnál. Azt mondja, amikor ditrói káplán volt, gyóntatta a gyerekeket és a gyermeknek feladta a penitenciát, hogy végezzen el három Miatyánkot. A gyerek aszongya: én csak egyet tudok.

Elmondta, hogy amikor plébános volt, a húsvéti feltámadási szertartáson énekelték: „Ébredj fel, Uram! Mért aluszol?" Két botfülű káplánja volt, neki nem volt hallása. Énekeltek, énekeltek, s megsúgja egyszer: „Uraim, ha az Úr fel nem támadt volna, mi hárman feltámasztanánk."

Szigorúan elvárta, hogy előtte egyházi ruhában lehet csak megjelenni. Fehér Gábor, a györgyfalvi negyedi plébános bejön ingben, éppen itt volt a püspök, bent volt Baráth Béla plébános is. Gábor indult ki, a püspök ránéz, s azt mondja: „Te, Gábor, nem tudtam, hogy ilyen izmos vagy!" Gábor pedig olyan jámbor ember volt, a püspök elment, s fél óra múlva azt mondja: „te, vajon nem azért kérdezte, hogy ilyen ruhában voltam?"

1955-ben, amikor kiengedték, s Márton Áron átvette az egyházmegye kormányzását, lejött ide Kolozsvárra bérmálni. Olyan óriási tömeg volt, hogy majd megfulladt, majdnem agyonnyomták. Amikor 1959-ben már itt voltam, én szerveztem a bérmálást, rendezőkről gondoskodtam és meghívókról, hogy a hozzátartozók tudjanak jönni. Tiszta, klasszikus magyarsággal szólt, Pázmány óta így nem beszélt püspök. Nem volt erős hangja, a mikrofon nagy áldás volt. De a személye, nem is a bérmálás, az mindig élmény volt, Márton Áron bérmakörútja tömegeket mozgatott meg. Tisztelettel, szeretettel vették körül a hívek. Székelyföldi bérmaútja felért egy somlyói búcsúval, a néphez szólt, úgy tudott beszélni, fennkölten, csodálatos klasszikus magyarsággal, hogy mindenki értette.

A püspököt én nagy méltóságnak láttam, szoborszerű valakinek, abszolút tekintélynek. Később ez a kép feloldódott, elrajzolódott, finomult, lágyabb lett, letisztult valahogy. Láttam benne az emberséget, az életszeretetet, a Szentlélek templomát, magas fokon.

Amikor Venczel József temetése volt, ő lejött temetni, ugye, az akkori értelmiség, Balogh Edgárék nem ismerték a börtön előtt, a régi arisztokrácia megszűnt, az új népi demokratikus erő s értelmiség felnőtt közben. A temetéskor Balogh Edgár odasúgja valakinek: „ez tud beszélni! Ki ez a csodálatos ember?"

Márton püspök elmondta, milyen kínosan készül a beszédeire, ha kell, éjszakákat is végigtöpreng, minden szót megfontol. Eszménye, példaképe Pázmány volt. Megvolt benne ez a tehetség, mert ez tehetség kérdése is. Csak a tehetséggel bánni kell, a tehetség nem elég, ahhoz munka is kell. Ő hozzáadta. [...] Nagyon sokat adott a pallérozott beszédre, a beszédtechnikára. Elmondta nekem, keressek egy színészt, aki vállalja, hogy a teológián előadásokat tart a beszéd tudományáról. Imrédi Géza el is jött, a püspökkel megegyeztek, hogy leadja a beszédtechnikát. Parádésan, szenzációs technikával beszélt. De Márton Áron maga is, amikor itt volt Kolozsváron, vett órákat, színészektől beszédtechnikát tanult. Megtette ezt alázattal. Pázmány, Németh László, a nagy magyar írókat olvasta, Vörösmartyt, Arany Jánost, a magyar klasszikusokat, rendszeres olvasmányaiba belefért nagy elfoglaltsága mellett. Sajátos módon azt is elmondta, hogy nem tud egy nyelvet sem, pedig latinul tudott, beszélt is, amikor végre eljutott a püspökkari konferenciára Rómába, latinul szólalt fel, és németül is tudott. (Gyűjtés he/ye és ideje: Ko/ozsvár, 2002. május 29.)

 

Márton Áron, a plébános, hívek körében

 

Kovács Árpád plébános (*1957 Oroszhegy)

Márton Áron püspök úr számomra egy igazi eszménykép, akit kispapként ismerhettem meg. Már a bérmáláskor, 1969-ben a szülőfalumban, Oroszhegyen fölfigyeltem az ő nagy személyiségére. Akkor talán hetedikes diák lehettem. Ministrál-tam neki, ott maradt éjszakára, és reggel, a bérmálás utáni napon, amikor misézett, a kedvessége nagyon megfogott. Vagy két alkalommal a püspöki kápolnában ministráltam neki. És ugyancsak nagy volt az ő személyiségének varázsa, ami lenyűgözően hatott rám. Nagy örömöm volt, amikor Csíkszentdomokosra kerültem segédlelkészként, és jó négy évig az ő szülőfalujában tevékenykedhettem. Akkor történt, hogy Magyarországról többen jöttek érdeklődni iránta. Több alkalommal sikerült elbeszélgetnem a még elő rokonokkal. A rokonok körében egészen büszkeség volt, büszkék voltak rá: a mi vérünkből származott, mi az övéi vagyunk. A kisebbik testvérét, Ágostont, akkor temették, amikor én ott voltam Csíkszentdomokoson.

Amit a mai papság körében látok, valamennyien, főleg az idősebbek kifejezik, mit jelentett azokban a nehéz időkben, amikor a kommunizmus meg akarta fojtani az egyházat, amikor be akarta olvasztani, mint a görögkatolikusokat, az államvallásba. Ő, ahogyan a címerében is benne van, a fenyő, amely inkább eltörik, megroppan, de úgysem hajlik meg. Ez az erős, szilárd jellem volt meg benne.

Nem engedett a Securitate zaklatásának, nem hajlott meg, keményen kiállt. És ha a kispapok körében valakiket zaklatott a Securitate, akkor ő vette oltalmába. Sok papot ismerek, akiknek alig van prédikációjuk, ahol ne idéznék a püspök úrnak a beszédét, az egyéniségét ne állítanák a hívek szeme elé. Én magam is úgy látom, hogy igazán olyan főpapunk volt ő, akit bárki követhet, eszményképének tarthat. Ő úgy érezte, hogy felelősséggel tartozik a népének, amikor főpásztorrá lett, a jó pásztor eszményképe állott előtte. Ahogyan az evangéliumban olvassuk: „a jó pásztor még az életét is odaadja az övéiért". És kész volt erre az áldozatra. Tehát az eszménykép, az erő számára Krisztustól fakadt. (Gyűjtés he/ye és ideje: Ko/ozsvár, 2002. május 29.)

 

Ferencz István plébános (1942-2009)

Hordtuk teherautókkal a teológiára a fát a téli tüzeléshez. Nagyon fontos volt, hogy ürítsük a vagont, mert a fekbér nagyon nagy volt. Más bizalmi embere nem volt a teológiának, fiatal, aki tud a kocsin ugrálni, s a munkások között lenni. Napszámosok voltak felfogadva a rakáshoz, ürítéshez, de hogy útközben nehogy ledobjanak egy-egy kanyarban a fából, vagy valahol megálljanak, félig megürítsék a kocsit, igyekeztem állandóan a sofőrök nyomában lenni. Két nap, két éjjel nem aludtam. Reggel hét órakor ministrálnom kellett a püspök atyánál, s egyik alkalommal, térden állva az oltár lépcsőjén, elnyomott az álom, előreestem. Arra ébredtem föl, hogy a kedves nővérek is fölálltak a helyükről, azt hitték, rosszul vagyok. De semmi egyéb bajom nem volt, felébredtem, s a püspök úr nyugodtan végezte tovább a szentmisét. Mise végén még hozzá se kezdett a hálaadáshoz, megkérdezte: „Fiam, mi bajod? Mi történt veled?" - Mondom: „Püspök úr, álmos vagyok. Két nap, két éjjel hordtuk a fát a teológia udvarára, dobjuk le, s azt még el is kell majd rakni a jövő héten. Nem aludtam ki magam." - „Hát mondd meg a kedves nővéreknek, reggeliztessenek meg otthon, és még a déli harangszóra se költsenek föl, ha nem ébredsz fel. Aludd ki magad, mert beteg leszel a végén." Édesapai, pedagógiai gesztusa volt, amit soha nem tudok elfelejteni. Ilyen figyelmes és megértő jósággal kezelte ezt a semmi apróságot.

Egy másik - ez már nagyon fontos az én szememben - emlékem vele kapcsolatban: már nem is teológus voltam, szentpéteri káplánságból nevezett ki Kolozsmonostorra plébánosnak. De a plébánia nagyon foglalt volt, 1949-től lakókkal volt tele, egészen 1975-ig. S amikor én arra kértem a püspök urat, hogy szóljon bele a Szent Mihály egyházközség belső életébe, olyan formában, hogy ha az egyházközség kezelésében lévő egyházi lakások ürülnének, ne másoknak utalják azt ki, hanem a monostori plébánián lakóknak, hogy szabaduljon föl a plébánia, tudjak lelkipásztori munkát kifejteni, irodát, hittantermet, saját lakásomat üzemeltetni, mert erre egyáltalán nem volt lehetőség. Püspök atya azt válaszolta: „Fiam, nem szólok bele a lakásügyekbe, az a plébánia belügye, Kolozsvár Szent Mihályé." Így elváltunk, s Veress Lászlóval, annak idején ő volt a plébánoshelyettes, megegyeztünk, hogy adott esetben, ha lakás ürül, én leszek az első, hogy a plébánia szabaduljon meg a lakóktól. De közben valóban ürült egy lakás az Arany János utcában, amit át akartak játszani a régi lakók - baráti alapon - egy román orvosházaspárnak. Ezek elmentek Veress Lacihoz és benyújtották igényüket a lakás iránt. Veress László azt mondotta: „Nem lehet. Az első Ferencz István, ő plébános kell legyen a Monostoron, nincs hova költöznie, nincs irodája, ő az első." - Na, mi megmutatjuk, elmegyünk a püspökhöz is, de miénk lesz az a lakás, mondták azok. -Kérem szépen, menjenek, de a püspök úr ebben a kérdésben úgysem fogja önöket fogadni. Vették is a bátorságot, elmentek Gyulafehérvárra, férj-feleség, föl akartak menni a püspök úrhoz lakásügyben. De az aula - Huber József irodaigazgató -nem engedte fel őket a püspök úrhoz, mondván, hogy ilyen ügyben nem lehet zavarni, a püspök úr nem szólhat az ilyen kérdésbe bele. Történetesen maga a püspök úr lépett be az irodába. A nagy tiszteletadásból mindenki észrevette, s ezek a kolozsvári orvosok is, hogy a püspök úr az. Előterjesztették a kérésüket. Márton Áron püspök úr azt mondta: nem tőlem függ, de támogatni fogom a kérésüket. Ennek értelmében levelet írt a Szent Mihály plébániára, de az orvos házaspárnak is másolatot küldött, hogy ő javasolja az igényük kielégítését. Amikor Veress László megkapta, azonnal magához hívott engem, hogy nézd meg, a püspök úr beleszólt a dologba. Nem merjük neked adni a lakást, mert hát mégis akkora tekintélye van a püspök úrnak, s akkora szava, hogy az ajánlása előttünk parancs. Erre én hosszas fogalmazványnyal felmentem Gyulafehérvárra, és bátor szemtelenkedéssel, de a tisztelet hangján szinte követeltem a püspök úrtól, hogy ha nem szólt bele eddig a lakásügyekbe, most mért tette. „Fiam, nem akartam a román szó előtt a fülemet becsukni, azért adtam az ajánlólevelet. Hogy ne mondják azt, hogy én egy román orvosházaspárnak a kérését nem akarom tudomásul venni." A lényeg az, hogy aztán a püspök úr lenyelte, elviselte azt, hogy az ő akaratát mi itthon túlléptük. Veress László és annak idején a jogtanácsos úr az üresedő lakást átadta annak a Schweier családnak, akik kiköltöztek a monostori plébániáról, így én a birtokába jutottam a plébániának. Ez azért fontos, mert Márton Áron püspök úrról az volt a hír Rómában, s még a görögkatolikusok is, a disszidens görögkatolikusok is azt terjesztették róla, hogy nacionalista, s tulajdonképpen nem a katolikusok püspöke, hanem az erdélyi magyarság hadvezére, ezért van akkora tisztelete, megbecsülése a más felekezetűek részéről is. De hogy mennyire nem volt a püspök úr nacionalista, s mennyire nem volt a magyarság hadvezére, ezt ez a konkrét eset is bizonyítja. Hogy nekem azt mondta, nem szól bele a lakásügybe, pedig egyházi kérdésről volt szó, de amikor egy román házaspár terjesztette eléje a kérését, azonnal odaült az íróasztalhoz, utasítást adott az irodaigazgatónak, hogy pártolják föl a kérést.

Október, május, június hónapokban minden áldott este a székesegyházban, a kórus alatt egy 1600-ból - még protestáns időkből származó - papi székben ült a püspök úr, ott imádkozta végig velünk, kántoriskolásokkal, teológusokkal az ájta-tosságokat. Volt rá eset, hogy paphiány volt Gyulafehérváron, vagy a plébános, aki kellett volna tartsa, elfoglaltsága miatt nem érkezett meg, vagy ha már diakónusok végezték, azok nem érkeztek pontos időben. Akkor a sekrestyés néni szépen hátrament a püspök úrhoz, hogy nincs pap. Legyen szíves, jöjjön előre, és végezze, vezesse az ájtatosságot. S a püspök úr mint engedelmes kis káplán, szépen előrement és elvégezte a májusi, júniusi, októberi ájtatosságokat.

Amíg ő kényszerlakhelyen volt, nem járhatta a bérmakörutakat, a falvakat nem látogathatta, és a türelmetlenebb plébánosok kivívták, kiharcolták maguknak a bérmálási jogot, hogy otthon ők bérmálják meg a híveiket, mert évek óta nem volt bérmálás. De a legtöbb faluban nem ezt a megoldást választották, hanem vasárnapról vasárnapra autóbuszokkal felhozták a bérmálkozókat, a bérmaszülőket

Gyulafehérvárra, minden vasárnap a tízórás szentmise a püspök úr bérmálási szentmiséje volt. Asszisztencia nem volt, a teológusok vakáción voltak. Az irodaigazgató, Jocó bácsi, Huber József tanár úr s jómagam voltam a mindig biztos ember, akik a püspök úr körül minist-ráltunk, öltöztettük, vetkőztettük, a bér-málásnál segédkeztünk. Természetesen az asszisztenciát sohase tudtuk becsületesen ketten pótolni, nagyon sokszor várakoztattuk a püspök urat, mert még az akkori idők ceremóniája - a püspök öltöztetése, vetkőztetése s a szertartás rendje - elég bonyolult volt. A püspök úr olyan szelíden, nyugalommal, türelemmel várta ki, hogy amikor reszketett az embernek a keze az idegességtől s az izgalomtól, az ő nyugodtsága, mosolya egészen megnyugtatta az embert. Soha nem felejtem el, hogy egyik alkalommal a kapkodás közepette az infulát fordítva tettem föl a fejére. S az infulának a hátul lelógó pántjai így a szeme előtt lógtak le. Azt kérdezte mosolyogva: „Fiam, így jobban nézek ki?"

A püspök úrnak szigorú programja volt nyári időben, ott a kertben - ami a várfalak és a püspöki palota között terül el, angolparkszerűség - volt neki egy kicsi nyári kuckója, ott töltötte a napjait, fogadásra is a papokat, kispapokat, valamennyiünket ott hallgatott ki. Sok esetben még vizsgáztatni is ott vizsgáztatott. Akkora tekintély volt a szemünkben, akkora bátorítást jelentett az ő élete, hogy a teológiát az ő erkölcsi nagysága tartotta fenn. A valóságban el se tudtuk képzelni a gyulafehérvári egyházmegye létét a püspök halálával. Egyszerűen akkora erő sugárzott belőle, személy szerint minden egyes kispap felé, de az állami hatóság felé is kategorikus magatartást jelentett. Tudta Bukarest mindig, mit várhat, s mit nem kap meg Erdély püspökétől, Márton Árontól. Mi is tudtuk. Nemcsak mint püspökre néztünk fel, hanem valójában az Úr Jézus Krisztust láttuk benne. Ő volt a főpap. Ahogyan az olaszoknak nem kell Szent Antal nevét kiejteniük, mert az Il Santo mindig egyértelműen a szentet, Szent Antalt jelenti előttük, őseink esetében elég volt Szent István királyunk helyett kimondani: Szentkirály (mint ahogy számos helységünk van elnevezve Székelyföldön), úgy volt a püspök úr is, minden más jelző nélkül a nagy püspök előttünk. Bizalommal mehettünk hozzá, a tanárok magatartását is sok esetben a kispapok javára bírálta felül, ha hibás volt a tanárok magatartása. Volt ilyen esetünk például, hogy Faragó tanár úrral vizsgáztunk egzegézisből, és Traian vicerektor az állami inspektor előtt bepanaszolta, hogy puskáztunk. Érvénytelenítették a vizsgát az egész évfolyamon, és másnap a püspök úr előtt meg kellett ismételnünk a vizsgát. Egyebet nem csináltunk, éjjel is tanultunk, mert a püspök úr előtt, az inspektor előtt, ez előtt a vádaskodó tanár előtt folyt a vizsga. Remekeltünk, hála a jó Istennek, nem hoztunk szégyent se a tanárunkra, se a Teológiára. A püspök úr szelíden megfedette Traian vicerektor urat, hogy ha a Bibliába bejegyeztek is a teológusok a professzor tudtával és jóváhagyásával egy-egy szót akár fordításként, akár magyarázó szóként, mégsem kellett volna a világi hatóság elé vinni ezt az ügyet.

1947-48-ban Groza Péter volt a miniszterelnök, a püspök úrnak nagyon nagy tisztelője, kölcsönös volt a tisztelet, Márton Áron püspök úr is tisztelte. Mindkettő a maga nemében nagy egyéniség volt. Groza Péter jó román, Márton Áron püspök úr jó magyar. Gheorghiu-Dej volt az államfő, erőltette a kommunista rendszer az egyes felekezeteket, hogy üljenek tárgyalóasztal mellé, készítsenek olyan szervezeti szabályzatot, amit aztán a kommunista rendszer a szája íze szerint felülbírál. Ami nem tetszik, kihúzza, de lesz mégis egy működési alapelv. Ezt a protestáns egyházak benyújtották, az állam annak rendje-módja szerint jól megcenzúrázta, de megkapták végül is a működési engedélyt. Ezzel ellentétben a mi egyházunk nem kapott működési engedélyt. Nem volt kimondottan üldözött egyház, mint a görögkatolikus egyház, de jóváhagyott egyház sem volt, csak megtűrt egyház. De a számunk és európai nagy tekintélyünk miatt el kellett ezt viselnie Romániának. Amikor arról volt szó, hogy nyújtsa be Márton Áron püspök úr a szervezeti szabályzatot, az egyházi törvénykönyvet tette Groza Péter elé, a Codex Iuris Canonicit. „Itt van! Mi ettől nem tudunk eltérni."

Egyik nagy bűn volt, hogy kapitalista államfő a pápa, a Vatikán s a mi egyházunk feje. Ebbe kötött bele leghamarabb a román kommunista rendszer. Hogy nem lehet egyházfő egy külföldön élő kapitalista államnak a feje. Számos egyéb kifogás is volt az egyházi törvénykönyv ellen. Márton Áron püspök úr nem alkudott: én nem készítek külön szervezeti szabályzatot a mi egyházunknak, mert megvan a szervezeti szabályzata az egyetemes egyháznak, mondta. Amikor Groza Péter és a minisztertanács tárgyalta a katolikus egyház sorsát és jövőjét, akkor - „hol van a katolikus egyház szervezeti szabályzata?" - hangzott el Gheorghiu-Dej ajkáról a kérdés. S Groza Péter a CIC-et tette elébe, az Egyházi Törvénykönyvet. Azt mondta Gheorghiu-Dej: „Ez nekem semmit nem ér." Groza Péter pedig ezt mondta: „Márpedig az én szememben ez a katolikus egyház szervezeti szabályzata." Akkora kulcsszerepet töltött be a király lemondatásában, a köztársaság kikiáltásában Groza Péter abban az időben, hogy elfogadta ez a gyors-talpalású, műveletlen minisztertanács a nagy műveltségű Groza Péter érvelését. Így működött a katolikus egyház megtűrt egyházként, nem nyomtathattunk egy direktóriumot, egy naptárt, tulajdonképpen csak a későbbi időkben engedték meg, hogy egy katolikus falinaptár megjelenjen. De katekizmusunk, kiskatekizmu-sunk, imakönyveink nem jelenhettek meg az első időben. Viszont mégis működött az egyház, s ez Márton Áron püspök úrnak tulajdonítható.

Amikor Észak-Erdélyt Magyarországhoz csatolták, ő maradt Dél-Erdélyben, a szórványmagyarság mellett, abban a tudatban, azt hangoztatva, hogy ez a megrémültebb nyáj, ennek van nagyobb szüksége a pásztorra. Mert az északerdélyiek jó kezekben vannak, ott a nagy katolikus magyarság s a magyar Budapest, az biztonságban van. De ennek van szüksége támogatásra. Felkínálta neki Bukarest is, Budapest is, hogy tegye át a székhelyét Kolozsvárra. A teológiát áttette, Sándor Imrét helyettesének kinevezte annak idején, de ő maga ott maradt. Átjárt a Teológiára papszente-lésre, átjárt Erdélybe bérmálni. Amikor a zsidótörvény megjelent, a szószéken tiltakozott, a kolozsvári Szent Mihály szószékén a zsidók üldözése ellen. Tiltakozó jegyzéket, levelet küldött a kolozsvári prefektusnak.

Csíksomlyón lóháton ült, élő gyűrűvel vették körül, és akkor megmenekítették a püspök urat, de már a levegőben volt, hogy nemsokára letartóztatják. Az akkori sofőr - a püspök úrnak a gépkocsivezetője - garantálta, hogy haza fog jutni. Egy olyan nyugati kocsija volt, hogy a Securitate nem tudott a nyomába szegődni, mellékutakon biztonságosan hazavitte Gyulafehérvárra. Az ígéretét akkor meg tudta valósítani, de még abban az évben a püspök urat felrendelték Bukarestbe. Ez volt legalábbis a kifogás, s őt Gyulafehérvárról Tövisre vitték le, hogy ott üljön vonatra, útközben állították le a gépkocsiját, ültették át a pártkocsiba, ami aztán a börtönbejutását jelezte előre. Onnan azért engedték ki, mert az erdélyi papsággal nem bírt az állam által kinevezett gyulafehérvári vezetőség. A püspök úr annak idején gondoskodott titkos ordináriusok láncolatáról, ezek igen jól működtek, megvolt a szavuk a papság felé. A gyulafehérvári hivatalos, állam által kinevezett és elismert vezetőkre nem nagyon hallgatott a papság 70-80 százaléka. Olyan fejetlenség, bizonytalanság alakult ki az egykori vezetésben, hogy maga az állam látta szükségesnek -a titkolózást nem bírta a kommunista rendszer -, hogy engedjék haza a püspököt, akkor egy embert kell ellenőrizni, szemmel tartani, s akkor nem lesznek ilyen titkos sejtek, amitől mindig félt a kommunista rendszer. Amikor a püspök urat kiengedték a börtönből, föltételekhez szabta Bukarest elhagyását: ő addig nem veszi át Gyulafehérváron a püspöki széket, a vezetést, amíg Gyulafehérvárról nem takarítják el azokat a tanárokat, akik minden szempontból kiszolgálják az államot. Addig nem foglalja el a püspöki széket, amíg az őáltala öt évvel korábban kinevezett tagokat nem helyezik vissza a régi helyükre. Mert az történt, hogy a püspök úr távolléte idején az eredményesen és lelkiismeretesen dolgozó, hivatástól lángoló papokat perifériákra szorították, kicsi helyekre, hogy működésképtelenné tegyék. Az állammal összedolgozó vagy a magánéletükben rendezetlen egyéneket tették a nagy helyekre, csak azért, hogy kárára legyenek az egyházközségeknek. A püspök úr feltételeit tudomásul vette az állam és teljesítette.

A kortárs papok, akik a püspök úr neveltjei - hogy úgy mondjam - legalábbis az ő szeme előtt még úgy volt - nem hiszem, hogy elhanyagolnák a szentté avatási imák végzését. Már csak azért sem, mert a szentté avatáshoz szükséges Róma előtt igazolni azt, hogy egy népréteg vagy egy népközösség fölnéz, és igényli ennek az egyénnek a szentté avatását. Közismert a szent élete, igénylik a szentté avatását. Ha ez az általános tisztelet az emléke iránt nincs meg, akkor nincs miért Róma szentté avassa. Márton Áron püspök úr személyisége testközelből sugárzó volt, ami az egyéniségéből, az életszentségéből, imaéletéből, fegyelmezettségéből áradt. Soha nem tudom elfelejteni, hogy a püspök úr azonnal nem mondott ki döntést. Bármilyen üggyel mentünk hozzá, előadhattuk a történetet, türelmesen meghallgatott, s azt mondta: „menj, fiam, haza, írásban megkapod a választ". Abban a pillanatban nem mondott döntést, később írásban kaptuk meg a választ. Átgondolta, megfontolta, és aztán döntött. Minden tekintetben nekünk, akik az ő ideje alatt voltunk a teológián, szent és példamutató volt, még ha nem is tudjuk utánozni. Mert nem tudjuk utánozni. Azt a fegyelmezett embert, azt az imádságos, alázatos embert, akinek akkora tisztelete volt, aki nem a diktatórikus, nyers erővel intézkedett, hanem a szelíd jósággal babonázott meg.

Amikor a börtönből kijött, azt várták az egyházhoz, a püspökhöz hűségesek: „Na, jön aztán a katonapüspök, és ostorral a banda közé sújt." Amikor kijött a püspök úr, azt mondta: „Akit mi megnyerünk szeretettel, azt az ellenfél elveszíti." És nem suhogtatott korbácsot, nem fenyegetőzött, hanem az egyes papokat utasította. Kijelölt néhány gyóntatópapot: „Elmész, fiam ehhez és ehhez, elmondod, ami a lelkiismeretedet nyomja. S miután feloldozást kaptál, ő visszajelzi nekem, hogy te jártál nála." Egyebet nem kért a püspök úr ezektől a megingott papoktól, csak hogy fölkeressék azokat az általa kinevezett papokat. S csak annyit jelzett vissza az illető, hogy XY megkeresett engem. Ebből a püspök úr tudta, hogy az illető megalázkodott, meggyónt, jóvátette azt, amit vétett, a botlását. Konkrétan tudom, az első követe Kolozsváron, Fábián János kanonok úr egyike volt azoknak a papoknak, akik a bizalmát élvezték Márton Áron püspök úrnak. Hozzá jöttek többen, ő csak ennyit kellett visszajelezzen Gyulafehérvárra, Márton Áron püspök úrnak: XY megkeresett engem.

Ami Márton Áron püspök úr tudását és az általános műveltségét illeti: hallatlanul gyönyörűen, szabatosan kezelte a magyar nyelvet. Amint szólt, a szövegébe lelket tudott vinni. Játszott, anélkül, hogy szónokiaskodott volna vagy pátoszra utazott volna a szövegével, a hangsúlyával. Németül nagyon jól tudott, fordított is németből magyarra, a románt is törte, latinul is viszonylag jól tudott, de tudtommal más nyelvet nem beszélt. Az általános műveltség tekintetében: szerkesztő, Kolozsváron az egyetemi lelkész nem lehetett akárki, hogyha nem tudta megbabonázni az egyetemistákat a tudásával. Akkora volt az általános műveltsége, tudása a magyar irodalom, a történelem, az egyházi műveltség, a képzőművészet terén, hogy verhetetlen volt.