Catholic cultural magazine
Keresztény kulturális havilap

Nóvé Béla
jESSZE FÁJA
AVAGY EGY BIBLIAI VÁNDORMOTÍVUM REJTÉLYEI

A szerző író, történész, dokumentumfilmes alkotó. 1956-ban született, Budapesten él. Szerzői könyvein kívül szamizdatként számos esszét, cikket és tanulmányt publikált, több filmforgatókönyvet írt. Itt közölt írása a Humán geometria - az emberi csoportrendekjelképvilága címmel készülő esszékötetének a szakrális és profán ülésrendeket vizsgáló fejezetéből való, amely vetítéses előadásként a szerzőnek a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen (MOME) pár éve tartott, hasonló című mesteriskolás és doktori kurzusán is elhangzott.

 

Stemma - Arbor Iuris / Arbor Consanguinitatis

Európában a reprezentatív célú családfaábrák divatja az ókori Róma „stemma" néven ismert hagyományáig követhető vissza - habár a szó eredete és néhány korai utalás arra vall, hogy már az előkelő görög és macedón famíliák is kedvelték az ősmustrákkal űzött efféle „magamutogatást". Az eredetileg 'olajág', 'koszorú' vagy 'virágfüzér' jelentésű görög szó egy, az elődök neveit, portréit látványosan felvonultató freskót vagy mozaikot jelölt, melyet a leletek tanúsága szerint jobbára a római patrícius villák átriumában állítottak föl. Ezen a mindkét nembeli ősök arcmásait (imagines) vonalak vagy ágak (lineae) kötötték egymással össze, a vérségi kötelékeket felülről lefelé haladó rendben mutatva, magát a nemzetséget pedig egy mitikus őspártól vagy egyenesen Juno és Jupiter frigyéből eredeztetve. Tárgyi emlékként sajnos csak töredékek maradtak meg ezen ókori családfákból, ám annál több az ezek alapmintáit őrző görög és latin nyelvű kéziratos genealógia. E szórványos leletek váltig azt sugallják, hogy a stemmák összképe egy meglehetősen szabálytalan, eseti alakzat lehetett (aszerint, hogy az egyes ágak és ősnemzedékek menynyire voltak népesek), ami a nevével ellentétben legkevésbé fára emlékeztetett, mivel feltűnően híján volt bármiféle organikus absztrakciónak.

Ám e látványbeli fogyatékosság korántsem lehetett akadálya, hogy a kora középkor századaiban a stemmák divatja - mutatis mutandis - az „Arbor luris" vagy az „Arbor Consanguinitatis" családfa-hagyományaként éljen tovább. Ezeket, mint afféle kezdetleges matrikulákat, már a korai keresztény egyházi gyakorlat is szentesítette, a puszta reprezentáción túl ama gyakorlatias funkcióval is felruházva, hogy a túlzottan belterjes vagy vérfertőző házasságoknak elejét vegye. Nem kevésbé fontos rendeltetésük volt, hogy az idővel mind népesebb és szerteágazóbb nemesi társadalmakban megbízhatóan kimutassák a leszármazási s az ebből következő cím- és vagyonöröklési rendet. Ezek a genealógiai ábrák nevükhöz híven már inkább hasonlítottak holmi indázó fára vagy bokorra, habár a római stemmáktól átvett alapszemlélet: a felülről lefelé haladó nemzedékrend továbbra is makacsul ellentmondani látszott ennek.

Ugyanezt - a sokban máig élő -jelképes térhierarchiát tükrözik a fennmaradt írásos források is, melyekből esetenként a hiányzó ábrázolásokra is következtetni lehet. A római családjogi traktátusok a 2. századi Julius Paulusig visszanyúló hagyománya, sajátos genealógiai fogalomkészletével (superior linea - transuersa - recta linea supra infraque - ex latere stb.) maga is e szimbolikus térszemlélet nagyfokú elterjedését mutatja a császárkori Róma három kontinenst és legalább fél tucat ókori magas kultúrát uraló birodalmában. Hasonlóan Justinianus törvénykönyve és Szent Izidor Etimologiae című munkája is arra vall, hogy a rokonságviszonyokat bevett antik sémákkal rögzítő családfaábrák a 6. században is tovább élnek - még ha ilyenek ez időből nem is maradtak ránk. Kevéssel utóbb, a 8. századtól viszont már egész sor Arbor luris vagy Arbor Consanguinitatis ábrázolás tűnik fel többek között éppen Izidorius buzgón másolt művének és más egyházi, jogi kódexek illusztrációjaként. Ezek szemlátomást mind több organikus elemet (indát, virágot stb.) alkalmaznak díszítésül, s a neveket (a családfák „terméseit") gyakran körökbe foglalják. Ám a valódi szemléletváltás: a figurális ábrázolások és a fölfelé sarjadzó nemzedékrend megjelenése még újabb két-három századig várat magára - mint azt a Jessze fája motívum genezisét kutatva alább még látni fogjuk.

 

Jézus családfája

Jessze fája - avagy a szent nemzetség - Jézus Krisztus patrilineáris leszármazási rendjét rögzíti Ábrahámtól Dávid apján, Jesszén át a názáreti Józsefig, úgy, ahogyan az az Újszövetség kezdetén Máté evangéliumában olvasható (Mt 1,1-17). Ez a 3x14 - Jesszétől „csupán" 2x14 - nemzedéket számláló genealógia, melyből a középkor századaiban sokfelé ágazó, gazdag ábrázolási kánon sarjadt, többszörösen is jelképes. Mindenekelőtt abban az értelemben, hogy nem tisztán vérségi, hanem - már a zsidó hagyomány szerint is - inkább jogi és örökösödési folytonosságot tanúsít. (József már Jézus születése előtt elveszi Máriát - Mt, 1,24 -, s ezzel a nyilvánosság és a törvény előtt magáénak ismeri el a gyermeket, aki így elsőszülött fiává és teljes jogú örökösévé válik.) Ám jelképes ez az „eredetigazolás" azért is, mivel benne és általa a keresztény hagyomány inkább „a Dávid házából eljövendő Messiás" prófétai ígéretét kívánta igazolni, mintsem - elfogadva Jézus istenfiúságát - a „vér szerinti apaságot", ezzel is hangsúlyozván az Ó- és Újszövetség közös isteni eredetét és üdvtörténeti folytonosságát.

A Máté lejegyezte genealógia szakrális jelkép-funkcióját támasztja alá továbbá az is, hogy vélhetően erősen hiányos és szerkesztett, hiszen például Lukács evangéliuma, mely Ádámig nyúlik vissza, a 42 helyett 56 nemzedéket említ (Lk 3,23), és nyilván még ez a szám is csak képletesen értendő. (Mellesleg itt is megszívlelendő Hervé Le Bras francia demográfus intelme, mely szerint: „A pontosság illúziója csak a számok használóinak gyermekbetegsége...") A zsidóság hangsúlyos őstisztelete és eredetkultusza - amit más népek hasonló, archaikus hagyományával szemben épp az egyistenhit és a korán elterjedt írásbeliség őrzött meg máig oly sikerrel - külön tanulmányt érdemelne. Itt és most csupán annyiban érdekes, hogy egyes bibliamagyarázatok szerint ez a 3x14 nemzedék valójában célzatosan szelektált genealógia egy szimbolikus rejtvény jegyében - éspedig Dávid nevének héber számértékét alapul véve. E név mássalhangzó-számértéke ugyanis a rabbinikus hagyomány és a héber ábécé betűsorrendje szerint: D (á) v (i) d, azaz: 4+6+4=14. Ilyenformán minden bizonnyal Máté maga is e rejtett számkóddal kívánt nagyobb nyomatékot adni evangéliuma kezdő mondatának: „Jézus Krisztus [...] Ábrahám fiának, Dávidnak volt a fia".

Holott ha belegondolunk, micsoda paradoxon rejlik ebben! József, a „fogadott apa" származásrendje - ami legfeljebb Jézus jelképes „vérvonalának" tekinthető - negyvenketted-, sőt: ötvenhatodíziglen van visszavezetve az ószövetségi próféciák igazolásaként, miközben a másik, elvitathatatlanul vér szerinti ág, az anyai még egy második századi apokrif hagyomány, a „Mária születésének evangéliuma" szerint is csupán a nagyszülőkig: Szent Annáig és Joakimig terjed. Avagy lehet-e ennél ékesebb bizonyság arra, amit az imént a családfaszerkesztés célzatos absztrakciójáról, a „fölösleges" gyökerek/ágak kíméletlen lenyesegetéséről mondtunk? Aligha. Még akkor is, ha érteni véljük, hogy e kirívó egyoldalúságot egy sor teológiai és kultúrtörténeti szempont (így a zsidó patriarchális hagyomány) indokolja, s talán nem kevésbé az evangélium lejegyzőinek azon jámbor buzgalma, hogy a gyanakvó kortárs közvélemény előtt az „apanélküliség" botrányát s a „kétes származás" mindennél nagyobb szégyenét tisztázza.

 

Jessze fája mint ábrázolási hagyomány

A Jessze fája motívum teljes művészettörténeti pályaívét itt sajnos nincs mód bemutatni. A legmegbízhatóbb kritikai áttekintést erről máig is Arthur Watson kitűnő monográfiája adja: The Early Iconography of the Tree of Jesse (Oxford University Press, 1934), s részben az ő nyomdokain a gyöngyöspatai barokk oltár nemzetközi párhuzamait kutató Baranyai Hildegard adatgazdag, illusztrált tanulmánya: Das Hochaltarretabel von Gyöngyöspata (Acta Historiae Artium 1970/1-2.). Néhány gondolat erejéig azonban okvetlen érdemes felidézni Watson angolosan alapos munkáját -e vérbeli „művészettörténeti krimit" -, mely elődei tévedéseit és szándékos csúsztatásait sorra cáfolva egy sor meglepő felismerésre jut az egymást követő korok eltérő szentírás-értelmezését és genealógiai szemléletváltását illetően.

A jeles oxfordi kutató egy mesterde-tektív elszántságával mindenekelőtt teljes „tényfeltárásra" törekszik. Nemcsak a Jessze-motívum valahány ismert előfordulását és a téma elmúlt kétszáz éves - német, angol, francia stb. - irodalmát veszi gondosan számba, ám figyelme éppúgy kiterjed a Vulgata szövegkritikájára, a római és középkori auctorokra, a távol-keleti és arab hagyományra vagy a cluny-i és bizánci kánon írott forrásaira is. Mindezekben váltig azt kutatja, hogy melyikük miként hatott - ha ugyan hatott - a másikra, azaz hogyan keletkeztek mind újabb olvasatok és ábrázolási modellek Jézus családfájára.

A szakirodalom úgy tartja, hogy a Jessze fája - más bibliai jelképekkel és jelenetekkel ellentétben - csak viszonylag későn, a 12-13. században tűnik fel a kódexlapokon, gótikus kőfaragásokon s a festett üvegablakokon. Ámbár már ez is kétséges állítás, hiszen, mint Watson rámutat, mindez attól függ, mit tekintünk az illusztrációk bibliai ősforrásának: a Máté evangélium már idézett szakaszát (Mt 1,1-13) vagy inkább Izajás próféta jövendölését: „Vesszőszál hajt ki Isai törzséből, hajtás sarjad gyökereiről. Az Úr lelke nyugszik rajta, a bölcsesség és értelem lelke, az Úr ismeretének és félelmének lelke. Az Úr félelme lesz az ő gyönyörűsége." (Iz 11,1-3)

Az oxfordi tudós ez utóbbi textusban véli felfedezni az ábrázolási hagyomány elsődleges ihletőjét, mely esetben a Jessze-motívum látvány-karriere korántsem a gótika semmiből kihajtó, dús ágrend-jeivel kezdődik (mint azt például a Saint Germain-i, chartres-i vagy hildesheimi katedrálisok példáin látni), hanem legalábbis századokkal korábban, a kódexek hasonlíthatatlanul egyszerűbb, két-három alakos illusztrációinak feltűnésével (ld. a dijoni, poitiers-i miniatúrákat stb.).

Ámbár ismét csak Watson az, aki elődei elfogultságain okulva óva int attól, hogy e szakrális műalkotásokat „elsőbbségük" vagy „eredetiségük" alapján rangsoroljuk - ahelyett, hogy magát a formát és a benne rejlő szemléletet próbálnánk minél teljesebben megérteni. Például azt, hogy az antik-középkori „leszármazási rend" (Stemma, Arbor luris) miként fordul át ég felé törő utódnemzedékekké - „gyökérmintából" „lombkoronára" váltva -, avagy hogyan lesz a vesszőből szűz, a latin virga-ból virgo, a Vulgata naivan célzatos félreolvasataként, mely önkényes, bár fölöttébb inspiratív értelmezés egyszerre „maternalizálja", s ezzel önkéntelenül „helyreállítja" a jézusi genealógiát. Lássuk, mire jut az oxfordi tudós e két látványos fordulat okait kutatva: „A családfaábrák az egymást követő nemzedékeket többnyire lefelé ágazó rendekben mutatják. Itt mindjárt fölmerül egy szemléleti ellentmondás, hiszen a metafora szerinti „ős-gyökerek" furcsa mód égnek merednek, az utódok viszont, oldalági kötéseikkel egyre lejjebb sarjadzanak. Ez a séma tehát, amennyiben fának tekintjük, éppen a fonákja a természetbelinek."

Mint Watson kimutatja, ez a sajátos „képzavar" még a római eredetű Arbor luris / Arbor Consanguinitatis öröksége, amely nevében ugyan „törvényfá"-nak, „házasságfá"-nak mondja magát, látványként viszont következetesen /eszármazá-si rendet jelenít meg, naturális mintájával szöges ellentétben.

Valódi fordulatot - amely a családfákat végre a talpukra, azaz gyökerükre állította - ebben csak az Izajás-prófécia ihlető ereje hozott, amikor a középkori mesterek és kódexillusztrátorok az organikus látomás igézetében mindinkább próbálták híven megjeleníteni a textust, amint a földön heverő Jessze/Isai - máskor: Ádám, Ábrahám vagy Bóz - törzséből új hajtás sarjad, a jövő beteljesítendő, nagy ígéreteként. Ehhez a szemléleti áttöréshez persze sok századnak kellett eltelnie, s az új, organikus családfaminta még így sem vált mindig, mindenütt egyeduralkodóvá. Watson nem rest számba venni az ellenpéldákat: így többek közt egy 9. századi kéziratos „arbor iuris" ábrát a párizsi Bibliothéque Nationale kézirattárából, Szent Severus Apoka/ipszisát a 11. századból vagy Fruto/f Krónikáját a 12. századból - amelyek még váltig /eszármazási, azaz gyökérmintás rendet követnek. Mi több, két évszázaddal utóbb még Boccaccio is egy lefelé olvasandó „isteni családfát" mellékel illusztrációként Genea/ogia Deorum című művéhez, habár kommentárja már kissé bizonytalan az „égi gyökérzet" nyilvánvaló képzavarának értelmezésében (versa in ce/um radice - in ce/um versa radice stb.). Az új „trend" persze korántsem egyenes vonalú; az organikus szemlélet és az öntörvényű látványteremtés még sokáig merészen keveredik más, későbbi mesterek munkáiban is. Példa rá az amszterdami Rijksmuseum kincse, a korai németalföldi piktúra remeke, Geertgen tot Sin Jans táblaképe a 15. század végéről. Ebben a különös Jessze-fája ábrázolásban, amely pazar részleteivel egyszerre igézőn realista és játszi könnyedén „földtől elrugaszkodott", a legkisebb szerep talán éppen a fának jut, melyet kis híján egészen elfednek a rajta csüggő, tetején trónoló színpompás alakok. Valóban: csodásabb termést szerényebb almafa ezen a világon még aligha hozott! És mintha nem is az itt-ott kivillanó ágak tartanák fenn e gravitációt nem ismerő alakzatot, hanem maga az ünnepi pillanat emelkedettsége. Elvégre fiú született, isteni gyermek, aki, lám, nem csak bűneink, hanem a nehézségi erő alól is felment mindenkit, aki Ézsaiás próféta jövendölése óta várva várta jövetelét, és hittel hitt ő benne.

A „kis Gert” is láthatóan közéjük tartozott, akiről mindössze annyit tudni, hogy Mátyás királyunk kortársa volt, laikus testvérként a haarlemi johanniták klastromában élt és alkotott, s alig volt 28 éves, amikor – Mátyás halála évében – megvált e földi világtól. E táblaképét egy apáca rendelésére (őt látni térdelve a kép bal alsó sarkában) feltehetően a helyi rózsafüzér-társaság számára festette. Ha ugyan nem más, például Jan Mostaert
volt e kép szignálatlan mestere, hiszen Gertgeen mindössze két biztosan azonosítható festményt hagyott hátra, s további tizenöt munkája csak valószínűsíthető. Dürer szerint: „már az anyja méhében is festő volt”, s közvetlen utóda, Bosch is nagyra tartotta.

De e kitérő után térjünk vissza Watson kánonkutatásaira, s lássuk, miként vált Mária, minden „apaági elődöt" elhomályosítva, a jézusi genealógia főalakjává. Az első nyomok még jóval a képi ábrázolások előtti időkbe vezetnek. Tertullianus és más egyházatyák ugyanis már a Krisztus utáni 3. század kezdetén merészen összekapcsolják kommentáraikban az Izajás-jövendölés kulcsszavát: a virga-t a szűz jelentésű virgo-val az Iz 11,1 latin szövege alapján: Et egredietur virga de radice lesse, et f/os de radice eius ascendet. Ugyanígy tesznek a buzgó utódok: Szent Ambrus, Szent Jeromos, Leo Magnus s a Vulgata más magyarázói is, minek eredményeként a puszta hangzás-asszociáció mindinkább bevett teológiai hagyománnyá lesz - Máriát a „vesszőszállal" azonosítva (virgo=virga), Jézust pedig a „hajtással" (flos). De vajon mit jelent ez messze ható következményeiben? Nem kevesebbet, mint a leggyengébb láncszem: József kiiktatását a jézusi genealógiából, hiszen ha Mária e szerint maga is Jessze - azaz Dávid -törzséből való, akkor József asszisztenciája nélkül is bátran megáll a prófécia: „Vesszőszál hajt ki Isai törzsökéből, hajtás sarjad gyökereiről."

Ez a korrekció persze nem pusztán „kegyes csalás", szándéka szerint mélyebb jelentést is hordoz. Hiszen Mária evangéliumi küldetése éppen abban áll, hogy a Teremtőt az emberrel újra összekösse. Földi és égi, mulandó és örökkévaló kitüntetett találkozási pontja ő, amint azt a szeplőtelen fogantatás misztikus tana Jézus anyjaként számára eleve kijelöli. Épp csak az „apaági" férfi elődök közt nem találta sokáig a helyét, míg ezen az egyházatyák verbális leleménye és a gótikus mesterek nem kisebb látványteremtő invenciója nem segített. Ez utóbbi kellett ahhoz, hogy egy merőben új élet- és családfa szülessék: a „megváltás fája" (sa/utifera arbor), mely immár impozánsan magában egyesíti Jesszét, a Dávid-házi királyok és próféták rendjét, s a csúcson magát az Istenanyát Jézussal. Mint azt Watson számos példán nyomon követi, ez esetben tehát két szakrális jelkép-hagyomány: az ószövetségi genealógia s az újszövetségi Mária-kultusz sajátos egybefonódásának lehetünk tanúi.

 

Kitekintés: más kultúrák szakrális őskultuszai

A zsidó-keresztény egyistenhit, mint láttuk - az eljövendő Messiásra összpontosítva - univerzális világértelmezést kínál már szakrális származásrendjével is. Ám lássuk, vajon más vallások genealógiai szemlélete miféle hasonlóságokat és eltéréseket mutat? Beható elemzésre itt nincs tér, így csak néhány kiemeléssel élek.

Két fő jellegzetesség úgyszólván mindenütt fellelhető: az univerzalitásigény, továbbá az, hogy a vérségi kötelék -akár a zsidó-keresztény hagyományban -inkább egy, a vérséginél is szorosabb, spirituális összetartozás metaforája, mint a szentség és a kiválasztottság forrása. Jól mutatja ezt a tibeti, kínai és japán buddhista hagyomány, melyben szép számmal maradtak fenn nem csupán vérségi, hanem „szellemi származásrendeket" rögzítő családfák: buddhista tanítók és tanítványok olykor több tucat nemzedékre kiterjedő, sok százados lajstromai. Ez utóbbiak japán neve: kecsinjaku, azaz 'véredény', ami a reinkarnációs tan szellemében paradox módon egy, a vér szerintinél is szorosabb spirituális kötelékre utal.

Hasonlóan érdekes példa szerte az iszlám kultúrkörben Mohammed avagy a Próféta családfája, amely impozáns nemzetségtábláival sokban a zsidó-keresztény genealógiai hagyomány folytatása. Egy Tunéziából származó, nagyméretű, színes illusztráció - amely ma a budapesti

Néprajzi Múzeumban látható - már első látásra elárulja, hogy a Próféta-családfa voltaképp nem más, mint a zsidó-keresztény szakrális tradíció tudatos „tovább-sarjasztása". Maga a festmény ugyan Allah és a próféták ábrázolási tilalmát betartva nonfiguratív, ám a terebélyes nemzetségfa ágain sorra feltűnnek arab névváltozatukkal különféle levél- és virágszimbólumokba rejtve az ószövetség hősei: Ibrahim, Júszuf, Jákúb, Iszhák stb. A fa törzsén a közös héber-arab ős, Ábrahám-Ibrahim neve áll, tőle ágazik látványosan ketté a lombkorona: bal felől Izrael tizenkét törzsét magasba növesztve, melyek közül a Dávid-ág csúcsán Íszát, azaz Jézust látni - míg jobb felől Mohammed neve áll, egy, az iméntinél némivel ritkább ágsarjadzás csúcsán, fényes napkorongba foglalva. Ezen kívül létezik egy másik nagy múltú iszlám genealógiai hagyomány is, amely Mohamed „leszármazottait", az imámokat mutatja -méghozzá ótestamentumi mintára szintén tizenkét „törzs" szerint, ahogy a közös arab ősként tisztelt Izmael nemzetsége 12 fiúágra bomlik (1 Móz 25,12-16.). Az idézőjel ezúttal nagyon is indokolt, hiszen valójában itt spirituális „származásrendekkel" van dolgunk; a tizenkét hajtás ugyanis nem mást jelképez, mint az iszlám vallási ágak (a shíták, szunniták, alaviták stb.) egymást követő különválását.

Még furcsább a mormonok legfőbb szakrális hitelvvé emelt genealomániája. Ez lényegét tekintve abban áll, hogy az „utolsó napok szentjei" - miként a vallásalapító Joseph Smith követői magukat nevezik - hittérítő missziójukat nem csak az élőkre, hanem a holt lelkekre is ki kell terjesszék. Méghozzá térben és időben határtalanul, Ádám és Éva óta minden valaha élt, földi halandót közös, „újra szentelendő" elődnek tekintve, amint azt a Tanok és szövetségek című szentirat a „holtak utólagos megváltásának" dogmájával minden mormon hívő kötelességévé teszi - egyebek közt az elhunytakkal kötött spirituális „házasságok" révén. Mi tagadás, bizarr és példanélküli tantétel ez, hisz az ismert őskultuszok zöme épp ellentétes ezzel: szigorúan vérségi, exkluzív és a már elhalt elődök megmásíthatatlan, szakrális dominanciáját hirdeti utódaik felett.

A mormonok személyes misszióvá tett őskeresése tehát nem kisebb célt követ, mint hogy a lehető legteljesebben rekonstruálja „az emberiség családfáját", s ezzel az elhunytak légióiból a végítéletig minél több lelket „mentsen meg az örök életnek". Tiszteletre méltó, bár eleve kétséges vállalkozás - ha kiszámítjuk, hogy „a holtak serege" a homo sapiens feltűnése óta immár vagy 45 milliárdra szaporodott! Ami pedig a Mormon Könyvét illeti, ennek antedatált jövendölései - a „Future in the Past" elvén - voltaképp annak igazolásául szolgálnak, hogy az amerikai kontinenst eredetileg azok a „kiválasztottak" népesítették be, akik isteni sugallatra a balul végződött bábeli toronyépítés után keltek át az Atlanti-óceánon. Körükben, majd utóbb egy másik, Izraelből a Csendes-óceánon át Kr. u. 600 körül kivándorolt népcsoport körében jelent meg, úgymond, a feltámadott Krisztus, megismételvén hegyi beszédét, megújítván az eukarisztia szent hagyományát, majd ismét a mennybe távozva, miután újvilági híveinek megígérte, hogy a közelgő végidőkben visszatér Amerikába.

Az Éter Könyve - amely a Mormon Könyvének „dogmatikailag" hangsúlyos, bevezető része - 2x14, azaz 28, sehol másutt fel nem lelhető nemzedéket illeszt a bibliai hagyományba: „Járedtől Éterig", azaz a Bábel tornyától az Új Világ meghódításáig. A nevek itt mind újak, eredetiek, bár akad köztük néhány nyilvánvaló ótestamentumi áthallás is. Ám még csak nem is ez az Amerikába merészen átnyúló bibliai „oldalhajtás" a legfurcsább - hanem a fordított időszemlélet, ami önmagában is célzatos konstrukcióról árulkodik. Az egymást követő nemzedékek rendje ugyanis egy ponton sajátos retrospektív szemléletre vált, a krónikás Éter idejétől hátrálva a múltba, egészen a Bábel tornya alól az új világba sikerrel áthajózó Járedig. Az ilyenformán kirajzolódó „éteri genealógia" tehát valójában egy fordított Jessze-fáját vetít elénk, visszamenőleges érvénnyel többé-kevésbé ugyanazt a messianisztikus próféciát igazolandó, amit az ótestamentumi hagyomány - épp csak azzal a különbséggel, hogy Izraelt, az ígéret földjét eközben „átmenti" Amerikába... Látnivaló, hogy nem csak a bibliabeli nemzedék-szemlélet fordult itt visszájára, hanem - finoman szólva - szakrális jelképkölcsönzés is történt. A Mormon Könyve nem is tagadja ezt. Visszatérő profetikus fordulata szerint az „új ég, új föld, új Jeruzsálem" voltaképp nem más, mint Amerika, „az ígéret földje, amit választottainak készített az Úr, és ami minden más földnél különb."

Íme a gyökereit kereső, hitújító lázban égő, premodern „Új Világ" nagyralátóan globálissá növesztett eredetmítosza.