Catholic cultural magazine
Keresztény kulturális havilap

Simon Ilona
pÁRHUZAMOK A MESEVILÁG
ÉS A LÉLEKTAN KÖZÖTT (2)

 

Parallelism between the World of Fairy Tales and Psychology 2. The First Level of the Superego

The Superego is also called the capacity of the depersonalizing, and it refers to the ability of the person to realize, accept and understand the presence of the others around, dissociating between them and the self. The second element of this structure helps the child to realize, accept and understand that these "others" are fundamentally different from the self and helps the child to integrate the self into a world of "others". This level is catalyzed and assisted by the story of the Little Red Riding Hood.

Keywords: Superego, depersonalizing, dissociation

 

A szerző több nyelvből és nyelvre fordít (román, angol, német, francia és spanyol), jelenleg a kolozsvári televízióstúdió kisebbségi szerkesztőségének fordítója. Tanárként isdolgozott, pszichológiai, pszichopedagógiai és pszichoszociológiai téren folytatott kutatásokat.

A felettes én kialakulását a Piroska és a farkas meséje segíti. Első körben hadd figyeljünk csupán a kosárra. Mi van benne? Kalács és bor. A keresztény hitvilág alapfogalmai: a beteg nagymama nem orvosságra, gyógyfüvekre, tyúkhúslevesre szorul, ami a mindennapi lét és közös természeti logika szintjén teljesen helyénvaló lenne, hanem kalácsra és borra: a krisztusi test és vér meseképi változataira. A templomi áldozás, úrvacsora, ostya lelket gyógyító szerepére nem térünk ki, de utaljunk a minden vallásban fontos szerepet játszó étel- és italáldozat közös gyökereire, a gabona és bor mitikus kontextusára, életet szimbolizáló alaparchetípusára. Minden gyerek szereti a süteményt, a kalácsot. Igen ám, de ez a nagymamának van szánva. A deperszonalizáció, az önnön igényeinken túllépni tudás első nagy vizsgája ez: el kell vinni az áhított nyalánkságot a nagymamának. És a kisgyerek, ha már valamelyest járatos az értékskála strukturálásában, sikeresen „veszi" az akadályt. Az absztrakt javak ígérete (a nagymama öröme-hálája, az anya dicsérete, amire a jövőben - a múltbeli kellemes tapasztalatok alapján már többé-kevésbé biztonságosan - számít), a kézzel már nem fogható, de jó esetben sokszorosan, a bevésődésig megélt-felmért, beépített valós értékek (a nagyi szeretete), a fokozatos és értő, nevelő terhelés nyomán formálódó felelősségtudat (rám bíztak valamit, és én megígértem, tehát a legjobb tudásom szerint meg is teszem, ami rajtam múlik) együttes ereje teljes mértékben ellensúlyozza a finomságok csábító hatalmát, olyannyira, hogy a mesében ez ekkor már a kísértés szintjén se tudatosul. Ez az első fontossági rangsorolás a kisgyerek világában: szeretem a kalácsot, de a nagymamát jobban szeretem, tehát elviszem neki. Lemondok valami jóról (ami itt és most nagyon jó lenne, közvetlenül és azonnal megélhető módon élvezhető), hogy neki örömet szerezzek (és ez majd sok további jót jelent később, esetleg valamilyen más, nem kevésbé pozitív formában).

Innen indulva válik majd képessé a gyerek az önzetlenség különféle megnyilvánulásaira, innen indulva tud később megosztani, a mások igényeit is elfogadó, figyelembe vevő, sőt kielégítő módon elhelyezkedni, megfelelő saját helyet kivívni-kiépí-teni a világban. Ettől a koordinátától származtatva integrálja majd a saját realitását és követelményeit a megfelelő mértékegységű rendszerbe. Már nem érzi a közvetlen túlélését kockára téve, ha netán a jóval idősebb másik gyereknek nagyobb adag piz-zát-miegymást adtak, hiszen megtanulta felmérni-megítélni, hogy mennyi az, amire neki tényleg reális szüksége van, ugyanakkor sejti-véli (számít rá, eddigi biztonságos tapasztalatai alapján valósnak, tények szintjén garantáltnak ítéli), hogy holnap is megkapja a megfelelő mennyiségű élelmet, szeretetet és gondoskodást... Ezért nem próbálja már szálegyedül kisajátítani a kétkilós tortát. (Az ennél kisebb gyerek gyomorrontásig falná a finomságokat, ha tehetné, ha meg nem akadályozzák benne, hisz neki csakis az itt és most, csakis a saját személye a megélhető realitás, minden más a távoli, fenyegető bizonytalanság homályába vész. És most nem arról beszélünk, hogy normális esetben minden csecsemő jelzi, mikor lakott jól, és csak a felnőttek csalafintasága - „egy kanállal a nagyi kedvéért, egy kanállal a kiscica kedvéért" stb. - vezet oda, hogy később már nem tudja beazonosítani a saját teste jelzéseit, s felnőttkorára már nem azért eszik, mert éhes, hanem mert „ebédidő van", vagy mert épp semmi más dolga nincsen. A rengeteg túlsúlyos ember mind valamiféle szeretet- és elismeréshiányt kompenzál, amikor - néha már az életveszélyes - elhízásig tömi magába az ennivalót, de a kisgyerek, amikor nem éhes, csakis az izgató ízű, nyalánkságnak tartott finom falatokra tart igényt. Egyik csemete sem kap féltékenységi rohamot, ha a másik netán vajaskenyeret eszik, és nem csokis süteményt. A puszta létet a kenyér biztosítja. A megélni érdemes, jóleső, boldog életet a „plusz", az ínyencség, ami a kisgyerek esetében orális szinten a sütemény, torta, de lehet akár pizza vagy hamburger is, az ízfokozókkal telepumpált fajta, hiszen az vált ki erőteljes élményt.)

A másik lecke a kosárban levő borra vonatkozik. Egyik kisgyerek sem szereti eleve az alkoholt (ha csak rá nem szoktatták „idejekorán", mondhatni erőszakkal, merthogy az érte felelős felnőttnek könnyebb volt a bódult, tehát passzív kisbabát beilleszteni az életébe, mindenféle egyéb rém fontos elfoglaltsága közé, ezért a saját kényelme érdekében ezzel a módszerrel élve „tenyésztette ki" a későbbi alkoholfüggőt). Ez nem is neki, a gyereknek van szánva. Itt jut fontos szerephez a deperszonalizáció szekundér összetevője: a képesség, hogy önnön világomból kilépve megértsem és elfogadjam, hogy az én ízlésem mindösz-sze egy a lehetséges sokféle változatból, a másik ember másféle igényei éppolyan igazak és jogosultak, mint a sajátjaim. Amennyiben a fejlődési folyamat zökkenőmentes, egy három év körüli csemete már tudja, hogy anyuka nem játék kisautót szeretne szülinapjára, és apukának nem egy piros masnis gumielefánt az élete álma. Ilyenkor a kisgyerek ajándéknak szánt rajzaiban megjelennek a „mások" által értékesnek tartott dolgok: anyuka bizsut, virágot, könyvet jelképező firkát kap, apunak kijár a sörösüveg meg a mobiltelefon - vagyis az azokra utaló krikszkrakszok. Közben a gyerek „saját használatra" továbbra is játékokat, tortákat, harci jeleneteket vagy királykisasszonyokat rajzol, jelezvén, hogy nem asszimilálta a többiek ízlését, csupán elfogadta őket. (Az nagy baj lenne, ha a gyerek elnyomná saját vágyait, és puszta megfeleléskényszerből a mások ízléséhez igazítaná a magáét. De az már pszichológusra tartozó eset, nem az egészséges felettes én kialakulásának szerves része.)

Kísérletek bizonyítják, hogy a beleérző képesség bizonyos korban még teljességgel hiányzik. Ugyanúgy hiányzik az empátiára képtelen személyek esetében, az autizmus egyes formáinál, a szociopatológiás személyiségtípusoknál. Ilyenkor az adott személy egyszerűen nem tudja (soha nem fogja megtanulni) egy másik ember szemszögéből látni a dolgokat. Ha mondjuk több tálkába különféle élelemfajtákat teszünk, és világosan kifejezésre juttatjuk, melyiket találja egy fiktív figura (avagy a kísérletvezető) a legfinomabbnak, a kísérleti személy továbbra is képtelen marad annak megítélésére, hogy az adott fiktív harmadik (vagy maga a kísérletvezető) melyik tálkát választaná, ha tehetné, változatlanul azt jelöli meg, amit ő maga kíván megkapni - bár magát a kérdést nyelvtani és lexikális szinten tökéletesen érti, felkérésre akár meg is ismétli, el is magyarázza. Képtelen viszont kilépni önmaga világából, nem bírja a másik értékítéletét tudatosítani sem (bár szavak szintjén nem esik nehezére azonosítani azt), azaz eljutni a deperszonalizáció második szintjére.

Első körben vegyük szemügyre a kosarat. Minden mitológia szerint az a termékenység, a bőség, a szentség szimbóluma - nem véletlenül válik itt a Jézus testét és vérét szimbolizáló életjelképek hordozójává -, az első gyümölcsök begyűjtését, felhasználását, azaz „feláldozását" hirdeti. A teli kosár tartalmának kiöntése a bőségre utal, a gazdag, termő évszak végét jelzi. Az élelemtermelés kezdetei óta magvak tárolására, szállításra (Babilonban például földhordásra is) használták. Női princípium, az edényekhez hasonlóan a befogadás jelképe. A teli kosár minden emberi értelmezés szerint jólétet jelent, női archetípus. (Nem véletlen, hogy a női szimbólumokkal felruházott kislány egy férfiképpel, a farkassal konfrontálódik az erdőben.) A tele kosár minden mitológiában hosszú életet, termékeny és gyümölcsöző öregkort jelképez, ezért kell eljuttatni a beteg nagymamának. A Bibliában a kosár egyrészt Mózes születésének és megmentésének történetében szerepel (2Móz 2,3), a kosárban tartott kenyér a szentségi ételek egyike, az evangéliumokban a kenyérszaporítás csodájában jelenik meg (Mt 15,32-39), az élet megmentésének, fenntartásának egyik alapfogalma kapcsolódik hozzá.

A farkas a népmesékben az erőszak, az ártó hatalom megtestesítője, a néphitben boszorkányság, rosszindulatú varázslás is kötődött hozzá. A zsidó és keresztény hagyományban is elsősorban a gonosz, a rossz megtestesítője, a sátán szimbóluma. A jó pásztor példázatban a híveket, bárányokat veszélyeztető farkas a hit ellenségeit jelképezi, akik egyszersmind magát az öröklétet is veszélyeztetik: Jn 10,12, ApCsel 20,29. Krisztus egyértelműen és félreérthetetlenül figyelmezteti a tanítványokat az üldöztetésre a farkas szimbólumot használva beszédeiben: „Nézzétek, úgy küldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé" -Mt 10,16. A hamis próféták „báránybőrben jönnek hozzátok, de belül ragadozó farkasok" - Mt 7,15. Ugyanitt kell szólnunk persze a vadász szerepéről is, hiszen a történelem során a vadállatok felkutatása és elejtése az életben maradás lényegi eleme volt, ugyanakkor azonban a vadász a birtoklás, a hatalom, az erő szimbóluma és a természet erőin, illetve átvitt értelemben a farkas által jelképezett tudatlanság és gonoszság felett aratott győzelem kifejezője.

Amikor pedig a farkas és Piroska párbeszédére gondolunk, nem téveszthetjük szem elől, hogy minden változat kitér a fül szerepére. A kommunikáció befogadó szerve, a figyelmet, az emlékezetet fejezi ki - Piroskának az első tévedése, hogy nem figyelt oda az édesanya szavaira, illetőleg nem emlékezett rájuk. A hallgatás szellemi tevékenységre, nem kizárólag passzivitásra utal. (Vessük össze a „ha hallgattál volna, bölcs maradtál volna" elvével. Ugyanakkor az elvakultságot, ostobaságot mindmáig a szamárfül jelképezi. Nem véletlenül szokták az engedetlen, buta csínyeket elkövető gyereknek a fülét megcibálni fegyelmezés, rendre utasítás céljából... A száj az ember esetében beszédszerv, a fül ellenpontja, a teremtő erő, a lélek belégzésének helye.) Piroska nem fogadott szót az édesanyának, vagyis nem használta a fülét, amikor az anya beszélt hozzá, megpróbálva a tudatosság egy magasabb szintjére emelni, de a farkas szavára letért az útról, nem használva azt a magasabb rendű tudatosságot, ami a látszólag ártalmatlan vagy adott esetben épp helyénvaló, sőt javasolt tevékenységet (a virágszedést) itt károsnak ítélhetné, mivel az ellentmond az anya parancsának, vagyis hogy ne térjen le az útról, menjen egyenesen a nagymamához. Érdekes felfigyelni arra, hogy ameddig senki nem szeg meg semmiféle szabályt, addig Piroskának nem esik nehezére azonosítani a farkast, félelem nélkül elegyedik szóba vele (ahogy Éva elbeszélgetett a kísértő kígyóval), hiszen a gonoszság és halál szimbóluma nem győzedelmeskedhetik az ártatlanság felett. Az engedetlenség révén (ami természetesen az eredendő bűn képének kivetítése a mese világába) nem Piroska élete van elsődleges veszélyben, hanem a nagymamáé. Vessük ezt egybe azzal, hogy a keresztény fogalomkörben sem Ádám vagy Éva az első áldozat, noha ők követték el a tiltott cselekedetet. A virág, amit Piroskának a farkas utasítása nyomán szednie kell, éppen a törékeny, mulandó életet hivatott jelképezni (amit így Piroska magának és a nagymamának jövőképül választ. ), szemben az erdő, azaz állandóság fogalmával, ahol éppen tartózkodnak. A virág minden kultúrában női princípium, elsősorban a szépség, a szerelem és a mulandóság jelképe. Nagy tévedés tehát késlekedni a kosár tartalmának nagymamához való eljuttatásával - különösképp ha az útról való letérést a mulandóság jelképei motiválják.

A mese némelyik változatában szereplő kéz, amire Piroska rákérdez, az egyik legkifejezőbb testrész; kapocs ember és külvilág között. Piroska esetében nyilván a „kezet emel rá" kontextusában szerepel, a farkas agresszióra használja az adott kapcsolódási lehetőséget, mint ahogy Káin esetében is az oltárépítés és áldozás gesztusa előzi meg a gonoszba forduló tettet. Isten e szavakkal osztott igazságot akkor: „Most azért légy átkozott, kitaszítva arról a földről, amely megnyitotta száját, hogy befogadja testvéred kiontott vérét a kezed-bő!'. (1Móz 4,11 - kiemelés tőlem, S. I.)

A következő szimbólum, amire Piroska felfigyel, a szem, a lelki és szellemi érzékelés kifejezője („ablak a világra", a „lélek tükre"). Számos kultúrában hisznek a szemmel rontásban, a szemmel verésben; sok nép ettől védelmező mágikus, apotropaikus jelként szemet festett a hajók oldalára, a bölcsőre, tágra nyílt szemet vésett a kapufába, bútorokba, szemet jelképező ékszereket, amuletteket viselt. Piroskát saját szeme csapja be, hiszen a lelke már nem feddhetetlen, ezért a látása is elhomályosult. A szem az egész keresztény gondolkodás szerint a szellemi látás és bölcsesség kifejezője: „A test világa a szem. Ha szemed ép, az egész tested világos" (Mt 6,22).

Hivatkozni kell a piros fejfedőre is, aminek a történet minden változatában fontos szerep jut: a kislányt egyenesen ennek függvényében azonosítja, nevezi meg a mese. Aligha szorul különösebb magyarázatra, hogy minden hitvilág és szimbólumrendszer a piros színt az áldozat, a vér, a veszély és a szenvedélyek meghatározó jeleként tartja számon. Teljesen logikus tehát, hogy amikor a gyerek eljut arra a fejlődési szintre, amelynek során fel kell áldoznia az eladdig megtapasztalt egyedülállóan fontos, „világnak a közepe" szerepét, le kell mondania veleszületett (szükségszerűen) abszolút önzése bizonyos megnyilvánulásairól, amikor az övéhez hasonló fontossággal bíró, a felnőttek figyelméért vele rivalizáló új egyedek bukkannak fel váratlanul a környezetében (nagyjából ekkor kerül állandó nagyobb közösségbe, óvodába, egykorú társak közé a gyermek), ez az új helyzet veszélyeztetvén az egész addig megtapasztalt világrendet, amikor ennek következtében (is) a dackorszak (és a vele járó szenvedélyes érzelemkitörések) apoteózisát éli a gyerek, akkor a piros fejfedőjű kislány példáját kell szem előtt tartania. Az önfeláldozás indító figuráját, első prototípusát ugyanis Piroskának hívják. Mindenképpen fontos tényező az is, hogy a piros fejfedőt, a nagymamához menetelt, vagyis a deperszonalizálás és önfeláldozás teljes folyamatát magától és szívesen vállalja a kislány -ahogy a gyereknek is természetes, veleszületett igénye az egészséges, kiegyensúlyozott felnőtté válás. Még akkor is, ha ez minden esetben és kétségtelenül szenvedéssel jár a számára.

Piroska és a farkas története a keresztény Európa kulturális környezetében született emberhez szól, bár számos szál nyúlik belőle a korábbi, sámánisztikus, többistenhívő rituálék irányába.