Catholic cultural magazine
Keresztény kulturális havilap

Interjúsorozatunkban különféle nemes ügyek szolgálatára elköteleződött embereket kívánunk bemutatni. Bízunk benne, hogy példájuk többeket követésre indít, hiszen Pilinszky Jánossal valljuk: „vakmerő szívekre, az élet mélységes szeretetére és megbecsülésére van égető szükségünk".

Az előző lapszámokban elkezdtük a kolozsvári BBTE Római Katolikus Teológia Karának végzettjeivel való beszélgetéssorozatunk közlését. Világi teológusokat, egykori kolozsvári diákokat kérdeztünk pályaválasztásukról, hivatásukról és arról, hogyan tudják ezt a hivatást itt és most megélni. Egy egykori kolozsvári diákkal készült beszélgetésünk olvasható az alábbiakban.

vAKMERŐ SZÍVEK (36)

 

A katolikus egyház hitét korunkban erősebb támadások érik, mint valaha. Az arányos védekezést jog és erkölcs egyaránt indokoltnak tartja. De lehet-e arányosan védekezni olyan „nagyhatalmak" ellen, mint az internet és a média? Ez a könyvbe, annak kérdéseibe és feleleteibe rögzített hitvédelem Dávid és Góliát párbaját juttathatja az olvasó eszébe, amelyben informatikai hatókörét tekintve Dávid kisebb, Góliát pedig jóval nagyobb a bibliainál. Mégsem kilátástalan a védelem, ha az igazság áll szemben az ellenséges szándékú vádakkal. A kötet a „bibliai harc" legerősebb fegyverévé válhat, mert érvelései és útmutatásai az élet számos területén megjelenő támadások ellen szolgálhatnak pajzsként, legyen szó teremtésről, evolúcióról, Isten létezéséről, Jézus istenségéről, a Biblia értelmezéséről, a krisztusi megváltásról vagy akár a mindennapi életünk eseményeiről.

Bodó Márta: Mit tanultál, milyen szakot, szakpárosítást végeztél az alapképzés során, s mit a magiszteri évben?

Bontó Gabriella: 2004 júliusában végeztem a kolozsvári BBTE Római Katolikus Teológia Karán, teológia-német szakon. Ezt követően a 2004-2005-ös tanévben az úgynevezett pasztorális évet végeztem el az innsbrucki egyetemen. Ez gyakorlati képzés, amely az egyetemi képzés mellett komoly hangsúlyt fektetett a plébániai gyakorlatra. A következő tanévben ismét Kolozsváron folytattam a tanulmányaimat, ekkor végeztem el a magiszteri képzést pasztorálpszichológia szakon. 2008 őszétől pedig egyháztörténelemmel foglalkozom, és készítem a doktori disszertációmat.

B. M.: Miért választottad a teológiát? Mi indított erre? Azt találtad, amit vártál? Mi szerettél volna lenni kiskorodban? Hogy képzelted az életed, a munkád? Mennyire közelít a jelen valóság az egykori álmokhoz?

B. G.: A teológiára vezető úton már kamasz koromban elindultam. Ekkortól érdeklődtem komolyabban a vallásom iránt. Addig a vallási életemet a megszokás, a szülői, illetve nagyszülői indítás jellemezte. Kamaszkoromban azonban már rákérdeztem dolgokra, és hála Istennek voltak mellettem olyan emberek, akik válaszolni tudtak kérdéseimre, vagy segítettek megtalálni a megfelelő személyt, akit megkérdezhettem. Sokat köszönhetek nagymamámnak, nagybátyámnak, szüleimnek és testvéreimnek, hisz mind önmagam, mind vallásom megismerésében nagy szerepük volt. A VIII. osztály elvégzése után felvételiztem a Hám János Római Katolikus Teológiai Iskolaközpontba. Az itt eltöltött négy év tovább erősítette a teológia iránti érdeklődésemet. A hittanórák lehetőséget adtak kérdéseim tisztázására, a közösségi programok pedig segítettek megtapasztalnom, mit jelent egy kisközösségben megélni hitemet. Nagyon fontos volt számomra az a lelki háttér, amit az iskola akkori spirituálisa, Solomayer Sándor biztosított: szentségimádások, lelki napok, esti ima a bentlakásban. Mindez felébresztette bennem a vágyat, hogy felnőttként én is kész legyek a fiatalok kérdéseit megválaszolni akár hittanórák, akár közösségi programok alkalmával. Szerettem volna olyan hittanórákat tartani, ahol a gyerekeknek és fiataloknak alkalmuk van feltenni kérdéseiket, és olyan kirándulásokat, lelki napokat szervezni, amelyek egyrészt segítenek az Istennel való kapcsolat elmélyítésében, másrészt pedig megmutatják a közösségi élet szépségét. Gyakorlatilag ez indított arra, hogy a teológiára felvételizzek. Vágytam arra, hogy még jobban megismerjem hitemet, és ezt továbbadhassam a körülöttem lévő embereknek. Olyan tanár szerettem volna lenni, aki jelen van a gyermekek és a fiatalok számára, és nemcsak a tárgyi tudásukat fejleszti. Mivel már általános iskolás koromtól érdekelt a német nyelv, kézenfekvő volt, hogy a római katolikus teológia mellé a német nyelv és irodalom szakot választom. Tudatosan készültem a tanári pályára, igyekeztem minden ehhez szükséges képességet és készséget fejleszteni önmagamban, megszerezni a megfelelő tárgyi tudást. A teológia karon tulajdonképpen azt kaptam, amit vártam: egyre többet megtudhattam a hitemről, és megvolt a közösségi háttér is. Negyedéves egyetemi hallgatóként új lehetőség kínálkozott, ami felkeltette érdeklődésemet: lehetőségem nyílt az innsbrucki egyházmegyében, a szatmári egyik partneregyházmegyéjében a pasztorális év elvégzésére. Ez olyan lehetőség és kihívás volt számomra, amelyet úgy éreztem, nem hagyhatok ki. Egy tanévnyi képzés külföldön, ahol gyakorlati tapasztalatot szerezhetek a közösségi programok szervezésében, lebonyolításában, és a német nyelvtudásomat is fejleszthetem! Ez valóban nagy lehetőség volt, amit kár lett volna kihagynom. Sokat tanultam, tágult a látóköröm, és a tanítás mellett felfedeztem magamnak a pasztorális munka szépségét. Örömömet leltem az elsőáldozási, bérmálkozási felkészítések, a közösségi programok, imaalkalmak, ministránsfoglalkozások szervezésében és lebonyolításában. Még a pasztorális év ideje alatt adódott a lehetőség, hogy otthon az Egyházmegyei Ifjúsági Irodában dolgozhassam, ami újabb, kedves kihívás volt számomra, így elvállaltam. Nem sokkal később arra is lehetőségem adódott, hogy heti három-négy órában hitoktassak, így elmondhatom, hogy mindeddig alkalmam volt arra, hogy olyasmivel foglalkozzak, amit szívesen és lelkesen tudok tenni.

B. M.: Személyes fejlődésedet menynyire segítették a tanulmányaid, illetve a kolozsvári karon töltött idő?

B. G.: A teológia karon töltött idő több szempontból is fontos volt személyes fejlődésemet illetően. Voltak olyan feladataim, amelyeket önállóan kellett elvégeznem, máskor pedig csapatban kellett helytállni, így az egyéni és a csapatmunka területén is szereztem tapasztalatokat. Tárgyi tudásom gyarapítása mellett megtalálhattam azokat a lehetőségeket, amelyek az embertársaimmal való kapcsolattartás, a közös felelősség és tenni akarás területén segítettek fejlődni. És mindehhez megvolt a megfelelő lelki, imádságos háttér. Csak kellő nyitottság kellett, és meg lehetett találni azokat a lehetőségeket, amelyek segítettek az Istennel való kapcsolat elmélyítésében is.

B. M.: Mondtad, hogy még a pasztorális gyakorlat során, tehát szinte a tanulmányaid végzése közben kaptál állásajánlatot, amit aztán el is fogadtál. Hogy történt ez: te keresgéltél, vagy téged kerestek? Mit dolgoztál eleinte, ma is azt végzed? Miből áll a munkád, mivel, kikkel dolgozol?

B. G.: Az egyetemi képzés után sikerült azonnal elhelyezkednem. Felkérésként érkezett a pasztorális év alatt, így 2005 őszétől a szatmári egyházmegyében, az ifjúsági irodában dolgozom, 2007 februárjától pedig hitoktatóként is tevékenykedem. Az első időszakban az ifjúsági irodában nagyon színes és változatos munkát végezhettem kolléganőmmel, Csiszár Klárával. Nagyon fontos volt számunkra a plébániai ifjúsági munka segítése, erősítése. Az ifjúsági pasztoráció megtervezésekor mindvégig igyekeztünk erre fokozottan odafigyelni. Az egyházmegyei programokra a plébániai csoportokat hívtuk és vártuk, a csoportvezetők képzésekor pedig fontos szempont volt számunkra, hogy a fiatalok aktívan részt vegyenek a plébániai életben. A programszervezés és lebonyolítás mellett még sok érdekes, kihívásokat rejtő feladat is volt: segédanyag készítése, adminisztratív feladatok, pályázatírás és elszámolás. Az ifjúsági munka terén gyakorlatilag ezt az irányt igyekszem a lehetőségekhez mérten mind a mai napig tartani, 2009 ősze óta már új kollégával, Csiszár Lóránttal. Nem mondhatom azonban, hogy munkám során csak gyermekekkel és fiatalokkal foglalkoztam, hisz a püspökségen dolgozó munkatársaimmal közösen dolgoztunk az egyházmegyei és esperességi lelkipásztori napok, valamint a lelkipásztori munkatársak és plébánosok találkozójának a megszervezésén, így lehetőségem nyílt a felnőttekkel való munkára is. Hosszú éveken át vezetett a közös cél, kollégáimmal tudtuk egymást lelkesíteni, motiválni. Természetesen voltak nehézségek, nézeteltérések is, de ezeknél fontosabb volt számunkra a cél, így közösen kerestük a megoldást.

B. M.: Mennyire vagy a helyeden? És például a lelkiek mellett az anyagiakkal hogy állsz: elég-e a kereset a megélhetéshez?

B. G.: A gyermekekkel és a fiatalokkal végzett munka mind a mai napig nagyon fontos számomra, így bizonyos szempontból elmondhatom, hogy a helyemen vagyok. Tagadhatatlan azonban, hogy sok nehézséggel is szembesültem az elmúlt nyolc év során, olyanokkal is, amelyek csalódást okoztak számomra. Ami a keresetet illeti, nem panaszkodhatom. Nem lettem multimilliomos, saját lakást sem sikerült vásárolnom, de fizetésem a helyi fizetésekhez viszonyítva átlagosnak mondható. Természetesen oda kellett figyelnem arra, hogy pénzemet megfelelően be tudjam osztani, de a szolgálati lakás és a hitoktatóként végzett másodállás ebben segítségemre volt, van.

B. M.: Az egyházban dolgozol: menynyire érzed e körben otthon, jól magad? Értékelik a munkádat, megbecsülnek? Meghallgatják a meglátásaidat? Mit javítanál, ha tőled függne?

B. G.: Frissen végzett egyetemistaként úgy gondoltam, hogy az egyházban mindig más bánásmódban részesülnek az ott dolgozók, mint például egy kereskedelmi vállalatnál. Emberibb a légkör, a munkatársakkal való kommunikáció, a bánásmód az igazi keresztény ideált követi. Elég komoly elvárásaim voltak ilyen területen, és ez nyílegyenes út volt a csalódáshoz. Voltak időszakok, amikor éreztem, hogy a helyemen vagyok, megbecsülnek, amikor közösen tudunk lelkesedni és tenni. Sok pozitív visszaje-lezést kaptam fiataloktól, plébánosoktól. A püspök úr programokon való jelenléte is bizonyos megbecsülést közvetített. Éreztük, tudtuk, hogy számára is fontos az ifjúsággal való foglalkozás. Lehetőségünk volt megtapasztalni a fiatalok fejlődését, lelkesedésük minket is lelkesített. Engem ez motivált a leginkább. Igyekeztem minél jobban megismerni őket, az igényeiket, és az ifjúsági munkát úgy megtervezni, hogy az élet és az evangélium találkozási felülete legyen. Meglátásaimat részben elfogadták, részben nem. Legtöbbször úgy éreztem, munkatársaim, feletteseim meghallgatnak. Természetesen előfordult, hogy nem értettek velem egyet, vagy nem tartották olyan fontosnak a fiatalok igényeit, de legalább túlnyomórészt beszélhettünk a dolgokról, és több alkalommal sikerült közösen tenni valamit a fiatalok érdekében. Természetesen mindig lehet jobban végezni a feladatokat. Véleményem szerint a legfontosabb az emberekhez való keresztény viszonyulás és a közös cél szem előtt tartása. Ha ezeket sikerül megvalósítani, akkor sikerülhet legyőzni a nehézségeket. Amikor azonban a személyes érdekek fontosabbak a közös célnál, az nagyon sok bajt okozhat.

B. M.: Amióta dolgozol, a saját személyiségeden sikerült-e alakítani, azaz te személyesen fejlődtél-e? Van-e aki lelkiekben is segítsen, eligazítson, vezessen?

B. G.: Úgy gondolom, a munka, a munkához való viszonyulás minden ember számára fejlődési lehetőséget rejt magában, nekünk csak ki kell használnunk ezt. Ha nem robotként végezzük munkákat, ha nem a napi nyolc óra „ledolgozása" a lényeg, hanem a közös cél, a tenni akarás, akkor azáltal mindenki gazdagodhat. Én is sok mindent tapasztaltam, fejlődtem, erősödtem, tágult a látóköröm, és lassan sikerül az elvárásaimat is kellőképpen kezelni. Értékrendem nem változott, célom is ugyanaz, de el tudom fogadni, ha a körülöttem lévő emberek nem tudnak megfelelni az én ideáljaimnak. Tudom, hogy még nekem is sok területen fejlődnöm kell, és inkább erre koncentrálok. Ami a lelki hátteret illeti, úgy gondolom, pasztorális tevékenységet e nélkül hitelesen nem lehet végezni. A fiatalok különösen is érzékenyek a hitelességre. Ha csak beszélünk valamiről nekik, de nem tapasztalják, hogy azt a hétköznapokban mi magunk is megéljük, egy idő után biztosan észreveszik, szóvá is teszik. Csak azt adhatom át a körülöttem lévőknek, amit magam is megtapasztaltam. Hála Istennek az elmúlt években is volt lehetőségem a lelki élet megélésére. Évek óta járok egy imacsoportba, és ez a közösségben végzett ima erőt ad a mindennapokhoz. Szentgyónásaimat már több éve mindig ugyanannál a papnál végzem, és tőle mindig megkapom a szükséges segítséget eligazítást. Ez nagy ajándék számomra.

B. M.: Hogy élsz? Hogy épül fel egy napod/heted?

B. G.: Munkám eléggé változatos. A mindennapokban, az irodában különböző kihívásokkal szembesülök: programszervezés, program-előkészítés, segédanyagok készítése, imaórák, táborok előkészítése, pályázatírás, elszámolás, folyamatos kapcsolattartás a fiatalokkal, plébánosokkal, munkatársakkal, más egyházmegyék ifjúsági referenseivel, nemzetközi szervezetekkel. Hol erre, hol arra tevődik a hangsúly. Van olyan hét, amikor a munkaidőmet teljesen a nyári gyerektáborok előkészítése tölti ki (csoportfoglalkozások kidolgozása, kellékek beszerzése, csoportvezetőkkel való kapcsolattartás, egyeztetés), máskor az adventi vagy nagyböjti imaórák segédanyagának előkészítésével foglalkozom, pályázatot számolok el, a hétvégi ifjúsági vagy ministránstalálkozóra készülök munkatársaimmal együtt. Az ifjúsági és minist ránslelkésszel, Lapka Józseffel és jelenlegi munkatársammal, Csiszár Lóránttal közösen igyekszünk úgy megtervezni az ifjúsági munkát, hogy a plébániai közösségeket erősítve foglalkozzunk az éppen aktuális tematikus évvel. Rendszeresen egyeztetünk, beosztjuk a feladatokat. Természetesen ezeket nem lehet az irodai időkeretekbe szorítani, hisz a programok nagy része hétvégén van. Ezért is nehéz leírni, hogyan épül fel egy hetem. Minden a programoktól, az aktuális feladatoktól függ. Ha nincs nagyobb rendezvény, akkor az irodában készítek elő programot, segédanyagot, pályázatot. Délutánonként és hétvégén pihenek, barátokkal töltöm az időt, hazautazom a szüleimhez Kaplonyba, olvasok, vagy éppen a doktori disszertációmat írom. Amikor viszont program van, akkor gyakran a szombati napot, de akár az egész hétvégét is a gyerekekkel és a fiatalokkal töltöm: csoportvezető-képzőt, találkozót tartok, zarándokolunk... A nyári táborok során pedig minden rend felborul, és az egész hetet a fiatalokkal töltöm.

B. M.: Még mit szeretnél elérni? Hol látod magad tíz év múlva?

B. G.: Továbbra is szeretnék pasztorális területen dolgozni. Nagy álmom, hogy egy plébánián tevékenykedhessek pasztorálasszisztensként. Szeretnék gyerekfoglalkozásokat, elsőáldozási és bérmálkozási felkészítőket, bibliaórákat tartani, imacsoportokat kísérni, gyászolókkal foglalkozni, plébániai idősklubot segíteni. Nagyon pozitív élmény volt számomra az, ahogyan a pasztorális év során a plébános és a világi munkatárs együttműködését megtapasztalhattam a plébánián, ahol a gyakorlatot végeztem. Egyelőre ennek nem látom nálunk a gyakorlati lehetőségét, de azért ezt az álmomat nem adom fel, és bízom benne, hogy egyszer megvalósulhat.