Catholic cultural magazine
Keresztény kulturális havilap

MÁSHOL

Bereczki Silvia sa
kAMERUNI ÉLETKÉPEK EGY ÉV TÁVLATÁBÓL (1)

A szerző 1971-ben született, a Segítőnővérek Kongregációjának tagja. Fizikatanári, újságírói egyetemi oklevelet, valamint teológiai doktori fokozatot szerzett a kolozsvári Babe§-Bolyai Tudományegyetemen. Négyéves ausztriai egyetemi pasztorációs tevékenység után hat hónapot töltött Kamerunban. Jelenleg Marosvásárhelyen él.

Pillanatfelvételekhez hasonló személyes élmények, benyomások az itt következő sorok: saját szemüvegen át, tükör által, homályosan látva azt a világot, amelyben hat hónapon át külsőleg mozogtam, de amely belsőleg is állandóan megmozgatott.

Az első meglepetés

Európából elindulva meg voltam győződve, hogy az első afrikai város, amellyel találkozom, Yaoundé lesz, Kamerun fővárosa, hiszen küldetésem oda szólt. A meglepetések azonban már a számomra új kontinensre való érkezéskor elkezdődnek. Gépünknek ugyanis többszörös kísérlet után sem sikerül leszállnia a főváros repülőterére egy hatalmas felhő miatt, amely uralja a légteret (esős évszakban könnyen megtörténhet ilyesmi, tanultam meg később). Így Kamerun legnagyobb és egyben legkevésbé biztonságos városába, Dualába térünk vissza, ahol egy napot töltünk. A légitársaság szállodát biztosít, de oda még el kell jutni. A csomagjaink átvétele egy olyan szűk térben történik, ahová csak úgy özönlenek be az utcáról a csapóajtón át különböző ajánlatokkal a helybeliek (ki a pénzünket szerette volna beváltani, ki fizetség ellenében segíteni, ki valamit eladni.). Amikor végre elérünk a kisbuszhoz, kiderül, abba csak mi férünk el, csomagjainkat pedig majd más autó szállítja (így is mintegy 15-en ültünk be a járműbe, amelyet Európában kilenc személyre méreteztek). Hálát rebegek a gondviselésnek, hogy a repülő vesztege-lése közben szóba elegyedtem egy már két éve Yaoundeban élő londoni nővel, aki egyszerűen csak valaki angolul beszélőt keresett, hogy társalgással elüssük az időt. Így aztán szövetkezünk, és a leszállás pillanatától mindenütt úgy mutatkozunk be, mint akik összetartoznak: ő ugyan Londonból jött, én meg Párizsból érkeztem, ő angolul beszél, én meg franciául intézkedem a hivatalnokokkal, kezdetben még egymás nevét sem tudjuk, de úgy összetartunk, mintha testvérek lennénk, és ez biztonságot ad. Később telefonálni próbálnék, hogy hírt adjak a fővárosban várakozó (egyébként számomra egyelőre jobbára szintén ismeretlen) nővértársaimnak. Telefonom azonban nem működik, és helyi pénzem sincs. Köztelefon nem létezik, a pénzváltó is bezárt, a recepciós pedig akkor kölcsönözné a saját mobilját, ha 100 frankot fizetnék érte (ami körülbelül 33 eurócent, de ott drágának számít). Amikor azonban elmondom, hogy csak eurót tudnék adni, a válasza: azt is elfogadja. Mennyit adjak? - Hát százat, ő már megmondta. Erre egy afrikai nő nyújtja a telefonját:

„Tessék, hívja a számot". - az első nagyon kellemes afrikai meglepetés. (A második a vendéglőben felszolgált sült főző-banán, ami végig kedvenc csemegém marad.) Ez a kis történet szinte jelképe is lehet hathónapos kameruni tartózkodásomnak: biztonságkeresés önerőből, reménykedés, hogy minden jól alakul, aztán váratlan fordulat, félelem, majd emlékezés az igazi biztonságra és végül a nagylelkűség meglepetései: „Nincsen más biztonságunk, mint Isten nagylelkűsége" - rendi szabályzatunk e mondata különös aktualitást nyert az új helyzetben.

Megérkezés egy idegen világba

Amikor végre megérkezem Yaoundeba, és elindulhatunk új otthonom felé, este fél 7 van, és már sötét (itt egész évben 6 körül virrad, és du. 6 óra körül alkonyodik). A kivilágítatlan utcákon a taxiból csak egy-egy rozoga építményt látok, amelyek köré általában emberek csoportosulnak. Feltűnik ugyanakkor az 50-es vagy 75-ös feliratú kiragasztott papírlapok sokasága. Később megtudom: sokan abból élnek, hogy mobiltelefonjukkal másokat a feltüntetett tarifa ellenében telefonálni engednek. Meg lehet ebből keresni a betevő falatot, ott, ahol a szegénység ellenére is legtöbbnek saját (nem is akármilyen) készüléke van? Alig hiszem, de ez is egyik módja a pénzkeresetnek (van, aki az ilyen „telefoncellát" mobilissá is teszi napközben, azaz a lapot egy ernyőre rögzíti, amely gazdáját a napsütéstől védi, hiszen amikor eső van, leáll az élet, és így sétál az utcán).

A ház, amely egy másik női szerzetesrend otthona, és amelyben mi csak a számunkra szükséges helyiségeket béreljük, a környék hajlékaihoz képest igencsak úri: igaz, „ebédlőnk", mosogatónk a szabadban van, szobáink berendezése pedig a minimumra korlátozódik, de van külön szobánk, víz- és villanyáram-vezetékünk, mi több, internet-hozzáférésünk is. Igaz, mindezt a szolgáltatást akkor kell használni, amikor éppen rendelkezésre áll, mert bármikor bármi távozhat. Természetesen „megy el" akár a víz, akár az áram (il est parti), de nagy üdvrivalgás kíséri visszatértét, hiszen ha számos házban nincs is áram meg víz, ahol van, oda sokan összegyűlnek a többnyire francia adókat nézni a tévében, az utcai csapoknál pedig különösen reggel sort állnak a gyerekek, hogy a fejükön egyensúlyozott műanyagvedrekben vizet vigyenek a családnak.

Ha bizonyos dolgok látszatra hasonlítanak is az itthoni életre, mégis mindent újra kell tanulnom: a beszédet (szerencsénkre a fővárosban élő, mintegy 200 törzsből odaszármazott lakosságnak nincs más közös nyelve, mint a francia, így mindenki beszéli azt, igaz, sajátos dialektusban), a főzést (hiszen a hozzávalók közül sok minden különbözik, a tejtermékeket például teljesen nélkülözzük), a közlekedést, a tájékozódást, a viszo-nyulási szokásokat, az életformát (azt például, hogy sötétedés, azaz este fél 7 után már nem tanácsos elhagyni a házat, vagy azt, hogy nincs lehetőség egy természetbeli sétára, vagy hogy feltűnés nélkül még az utcára sem mehetek ki, hiszen mindenütt „a fehér" vagyok stb.)

Az első napok a félelem leküzdéséről, a teljes mértékben másoktól való függésről és a vele járó bezártság érzéséről, az élet lassú tanulgatásáról szólnak. Mi lesz ebből? Örökkévalóság-e hat hónap? „Remélj az Úrban, és légy erős, légy bátorsággal, és bízzál az Úrban!" (Zsolt 27,14) - szólított meg a nap zsoltára egy délután, és ez az eleven isteni Ige megnyitott egy ajtót: a külvilágban nem változott ugyan semmi, de ez az Ige segít kimerészkedni a kalandok, meglepetések földjére. És ebben nagy szerepe van igencsak nemzetközi közösségünknek is: tízen hét országból és három kontinensről gyűltünk ide össze; senki sem kameruni, a francia is csak egyik nővértársunknak anyanyelve, így mindannyian hasonló nehézségekben osztozunk, és együtt keressük - ki-ki a maga kultúrája és személyisége szerint - a megoldásokat az adódó helyzetekre.

A városban közlekedve

A helyek, ahová eljárok: tanintézmények, katolikus létesítmények, egyesületek, szerzetesházak, templomok vagy akár a kisüzlet, amelyben kenyeret és tojást szoktam vásárolni a polgárháború alatt odamenekült ruandai családtól, mindig újdonsággal és felfedeznivalókkal szolgálnak, az igazi kaland azonban a helyszínekre való eljutás.

Yaoundéban a fő közlekedési eszköz a „taxi": számtalan régi, rozzant, kis sárga Toyota száguld vagy araszol az utakon a veszélyesen kanyargó (gyakran három-négy utassal és hozzájuk tartozó csomaggal) túlterhelt motorbiciklik, a gyalogosok és az állatok között. Amikor ottlétem második hetével kezdődően bátorkodtam egyedül utazni, igencsak hálássá lettem „stoppos" múltamért. Az eljárás ugyanis hasonló: az ember áll az út szélén, és várja, míg egy taxi feltűnik, aztán int neki. Ha annak vezetője szóra akarja méltatni, tülköl egy rövidet, esetleg még lassít is. Ebben a döntő pillanatban kell bekiáltani a célpontot, az igényelt helyek számát (ha az több, mint egy), esetleg az árajánlatot (amennyiben az az útszakasz rövidsége vagy ellenkezőleg, a hosszúsága miatt különbözik az standardtól). Ha újabb, még rövidebb tülkölés hallható, akkor az ajánlat tetszésre lelt, ellenkező esetben a taxis szó nélkül továbbhajt (az átlagosnál kommunikatívabbak esetleg megrázzák a fejüket.). A cél sohasem egy cím, hanem a taxis útvonalakon lévő viszonyítási pontok (középületek, gyógyszertárak, templomok, benzinkutak régi, azóta már megváltozott nevei, hidak, nagyobb útkereszteződések és az illető negyed neve). A helyet felismerni és az autót megállíttatni pedig szintén az utas feladata, hiszen az autóvezető nem jegyezheti meg a folyton fel- és leszálló utasok kívánságait.

A meglepetések azonban útközben sem ritkák: vagy egy útkereszteződésben derül ki, hogy a taxis mégsem ér rá odáig elmenni, ahová én kértem, vagy bőrszínemre való tekintettel az árat változtatná meg szívesen, vagy néhány kerülő után rájön, hogy az általam kért irányba mégsem talál elég utast, így azt javasolja, próbáljak másnál szerencsét, vagy felvonulás miatt számomra ismeretlen útvonal végén egyszer csak a városon kívül találom magam, mert nem ismertem fel a környéket, ahol ki kellett volna szállnom. Az autóvezetők és a folytonosan változó utazóközönség között zajló tréfálkozások, szóváltások vagy kölcsönös tanácsadások szintén jó helyismereti leckék.

Piacon

A bevásárlás feladatát felosztjuk a közösségben: sokáig könnyű a dolgom, mert csak a kenyeret és tojást kell beszereznem, azt pedig egy közeli kis boltban lehet. A ruandai családdal jó viszonyban voltunk, így minden bevásárlás kis csevegéssel kapcsolódott össze, és olyan is adódott, hogy amikor náluk éppen nem volt kenyér, ők mentek el egy másik boltba számunkra bevásárolni, vagy néhány órával később házhoz szállították a friss betevőt. A zöldség és gyümölcs beszerzését csak néhány hetes ott-tartózkodás után mertem vállalni, mert nemcsak alkudozni kell jól tudni (és ehhez az árakat ismerni), hanem azt is megtanulni, mire és hogyan kell vigyázni, illetve a taxis nyelvet is eléggé ismerni, hogy ne távolról kelljen hazacipelni az árut.

Egy-két vásárlás után már ismerek néhány eladót, így köny-nyebb az alkudozás is: ha az árból nem is engednek, de az „ajándék" (azaz a ráadás) csak bekerül a szatyorba. Harmadik alkalommal már azt is megkockáztatom, hogy a talicskázó fiúk közül valakit megfogadjak, aki a piac területén megkímél a cipekedéstől, így már táskámra, pénzemre is jobban tudok vigyázni. Ráadásul a mintegy tízéves fiúval össze is barátkozunk (kissé meglepődik, amikor kezet nyújtok, és bemutatkozom, nem ehhez szokott), és így szinte együtt vásárolunk, egyik helyen még az aprópénzét is felajánlja, amikor kiderül, hogy az eladónak nincs váltópénze. A piacról hazaérve nemcsak a gyü-mölcsöt-zöldséget kell kétszer megmosnom és a napon megszárítanom, hanem az emlékezetemből is próbálom kitisztítani az elém tárult látványt.

Kedvenc kifejezések

Szívesen figyelek olykor arra, milyen kifejezéseket használnak a különböző népek. Kamerunban talán a leggyakoribb ige az „on se debrouille", „elboldogulni", amelynek azonban talán a legigazibb megfelelője a román „a se descurca", és akárcsak a román igének, a kameruninak is van melléknevesített változata: létezik „debrouillar" (descurcăreţ) ember is, mi több - legalábbis a viccek világában -, ez akár foglalkozás megnevezésére is szolgál: és valóban, a lakosság nagy részének nincs munkahelye, a városban banánon, avokádón és még néhány gyümölcsön kívül nem igazán van hely mást megtermeszteni, és bár a főváros utcáin a tyúkok teljesen otthonosan mozognak, disznóvágás is történik a járda szélén, mezőgazdaságból nem igazán lehet megélni, így aztán következnek a kreatív ötletek: a már említett mobiltelefonos próbálkozás a legelterjedtebb, de van, aki banánt árul, a szorgosabbak pedig papayát, narancsot, kókuszdiót vagy ananászt hámoznak meg, és felszeletelve, zacskókba adagolva, fogyasztásra készen árulják, mások fánkkal vagy sült banánszeletekkel járnak körbe, nyárson szöcskét sütnek; sőt mobil szendvicskészítők is vannak, akik egy jókora, mindenfélével (kenyérrel, műanyagvedrekben tárolt főtt tojással és spagettivel, kakaókrémmel és egyebekkel) megrakott konyhaasztal lapját szállítják a fejükön (az asztal kecskelábait pedig a kezükben viszik), és ha valaki valamit vásárolni szeretne, máris előáll a terülj, terülj asztalkám, készül a tízórai. De lehet ugyanígy elemet, szappant, papírzsebkendőt, ceruzát, zsilettet, akár papucsot is vásárolni a kocsi ablakából kinyúlva is, illetve a kevés járda többnyire ruha- és cipőturkálóként szolgál.

Másik kedvencem a „cest comment?" („milyen?") üdvözlés, amely a „hogy vagy?"-nak felel meg, de személytelenségével kifejezett számomra valamit a sorsszerűségből is, amire legtöbbször kiderül, hogy „jó". Ha azonban valaki a „ca va?" („megy?") kérdést teszi fel, a gyakoribb „ca va" vagy „ca va bien" (megy vagy jól megy) helyett „ca va en peu" (megy egy kicsit) választ is kaphatja - akkor tudnia kell, hogy nagy baj van.

A kérdőszócskák a köznapi nyelvhasználatban a kérdés végére kerülnek, így aztán nem az kérdés: „Comment on va faire?" (hogy csináljuk?), hanem „On va faire comment?" (Csináljuk, hogyan?), ami számomra, a gyakorlatot is látva, az elboldogulással valamelyes összefüggést mutatott.

Naplórészlet egy átlagosnál eseménydúsabb yaoundei napról

Tegnap éjjel gyászzene kísérte álmomat: még dolgoztam este, amikor elkezdődött az énekelt siratás, és reggel fél 6-kor is arra ébredtem. A múlt éjjel vidámabb volt: péntek lévén a szomszéd sörözőben szólt a zene reggelig. Igy kifejezetten pihentnek nem mondhatom magam, de indul a nap.

Fél 7-kor kezdődik a zsolozsmás szentmise a házban (a minket befogadó asszumpcionista nővérek próbálják meghonosítani a szombat reggeli misét a házban). Az első és utolsó helyről szóló evangéliumi rész kapcsán a pap, aki maga is egy rendnek a tagja, az engedelmességről beszél, arról, hogy a jó szerzetes megadja magát az elöljáró parancsának, és nem gondolkodik túl sokat az egész értelmén.

Kilenc órakor már a város egyik forgalmas terén állok, és mivel olyan helyre kell eljutnom, ahová a hivatalos taxik nem mennek ki, a város központjától „clandoux"-ra, azaz feketéző „taxira" szorulok. A téren két ilyen autó áll: Odza? - kérdezem, a városrészt megnevezve. Odza - jön a válasz, de közeledve látom, hogy már négy utas ül az autóban, így lemondóan legyintek, mire az autó tulajdonosa kissé ingerülten rámszól: Hát mégsem Odza?. Akkor meg miért nem ül be? És a hátsó ülés fele int, ahol még csak (!) három jól megtermett férfi ül. Beszorulok én is negyediknek, és mivel már haton vagyunk az autóban, nem értem, miért nem indulunk. Közben a szomszéd autó tulajdonosa átszól: Hé, te fehér! Mit keresel itt, miért nem használod a saját autódat? - Hallgatok, mert azt, hogy nekem esetleg sem ott, sem itthon nincs autóm, tudom, úgysem hinné el. Közben megérkezik a hetedik utas, és elindulunk.

Megérkezem a Béke iskolájába,amely egy Franciaországban nevelkedett és ott képződött kameruninak a kezdeményezése azzal a céllal, hogy a pszichológia és különösen a pszichoanalízis tudástárának egy részét a keresztény tanítással ötvözve segítsen honfitársainak megbékélni elsősorban önmagukkal, élettörténetükkel, családjukkal, törzsükkel, hogy így majd a nagyobb léptékű, igazi béke is lehetővé váljon. Kamerun viharos és véres történelme ugyanis a mindenáron fenntartott békéhez való ragaszkodáshoz vezetett, de ez távolról sem a szívek elégedettségéből fakadó béke, hanem magas áron, igazi értékekről való lemondás révén fenntartott állapot. Itt alkalmam nyílik sokat tanulni az afrikai gondolkodásmódról, viselkedési mintákról, szokásokról, de a gyakorlati órákon konkrét élettörténeteket is megismerhetek. Ma egy nagyon fiatal yaundei orvossal „olvassuk" újra közelmúltunk eseményeit, és egyik kórházi incidensét nézzük meg közösen. Ő meséli el azt is, hogy családja majdnem kitagadta azért, mert nem volt hajlandó engedi az unszolásnak, hogy a „földi paradicsomba", Európába menjen, hanem otthon tanult, és ott akar orvosként dolgozni. Másik alkalommal egy friss diplomás újságíró mesélte el, hogy egyik vállalatnál nagyszerűen jövedelmező állast kínáltak fel neki (a kb. 90 eurónak megfelelő átlagbér mintegy hatszorosát), egyetlen feltétellel: ha minden nap elvégzi a vezetőséggel a szabadkőművességhez hasonló egyik helyi vallási közösség imáját.

Délben, hazafelé tartva egy kedves kisgyerek, aki már napok óta figyel, odakiált: Mon ami! Mon ami! (Barátom! Barátom!), hozzám szalad, kezet nyújt, és aztán ismét elszalad (a vele való találkozások ottlétem egyik visszatérő vidító elemévé váltak). Néhány órával később a szomszéd utcában egy kislány, játszótársait elhagyva, hozzám rohan, és enyhén megüt a „La blanche!" (a fehér.) kiáltás kíséretében.

Délután egy mozgássérült nőt keresek fel, akinek Párizsba hazatért nővértársam küldött egy kis figyelmességet. A tolókocsis Adeline, megjegyzésemre, hogy már többször kerestem, elmeséli, meghalt az édesapja, ezért több mint egy hónapot otthon, egy nyugat-kameruni faluban töltött, mert haza kellett várniuk Franciaországban élő testvérét, csak akkor kerülhetett sor a temetésre. Érdeklődésemet látva elmeséli, hogy a holttestet ilyenkor banánfatörzsek közé rögzítve őrzik, a hozzátartozók gyászukat a fekete öltözék viselése mellett azzal is kifejezik, hogy fejüket kopaszra nyírják (a nők is), és a földön alszanak. Minden látogatóval (bármilyen gyakran érkezzék új vendég) énekelve kell sírni. Majd a sérültek helyzetéről beszélgetünk: arról, hogyan próbálják elrejteni őket a társadalom szeme elől, amint a korrupció még a törvény által biztosított jogaiktól is megfosztja őket stb. Aztán az ébenfából, kókuszdióhéjból és magvakból készült dísztárgyakat és ékszereket megmutatva elmagyarázza: mindezt az általa mozgássérült nők számára létrehozott egyesület műhelyében készítik. Meghív havonta tartott találkozójukra, ahol a nők amellett, hogy tapasztalataikról hasonló helyzetben lévőkkel beszélgethetnek, különféle, főleg egészségi és jogi témákról hallhatnak információkat meghívott szakemberektől. (Később részt is veszek egy ilyen együttléten, ahol megborzadva kapok némi bepillantást abba a sok szörnyűségbe, aminek sok nő, a sérültek és ezáltal különösen lenézettek fokozottan is, alá kell hogy vessék magukat házasságukban; nagy tisztelettel adózom ezeknek az életerős és bátor nőknek.)

Hazafelé hatalmas felhőszakadás kap el (még tart az esős évszak), mire beérkezem a házba, már be is sötétedik. Mire vizes ruháimat lecserélem, az áram is „elmegy", így vacsorát a parányi konyha tűzhelye és az udvari mosogató között elhelyezett két petróleumlámpa közt ingázva főzök. Mire a közös zsolozsmáról fény hiányában lemondunk, és más módon végezzük el közösségi imánkat, visszatér az áram is, így a vacsorát már villanyfénynél költhetjük el, mesélni-, megosztanivaló pedig bőven akad.

Az egyetem kapujától az auláig

A Közép-Afrikai Katolikus Egyetem Teológia Karának dékánjával folytatott kellemes, alkalmi beszélgetés eredményeképpen eldöntöttem: be fogok járni hetente egy kurzusra az egyetemre. A Biblia afrikai olvasatai címmel az egyetem egyik legjobb (teológiából a párizsi Institut Catholique-on, antropológiából pedig a Sorbonne-on doktorált) tanára tartja az előadásokat. Igen ám, csakhogy a dékán barátságos meghívója mellé még hivatalos jelentkezés is kell, amiért külön ki kell utaznom a nehezen megközelíthető egyetemre. Ott tanuló latin-amerikai társammal megyek, mert egyedül meg sem kockáztatom az utat, amit részben szintén „publikus magántaxival" kell megtenni, közben európai agyam azon tűnődik, mivel fogom az intézkedés után az egész délelőttöt eltölteni, ha netán nem mehetek be a könyvtárba.

Hétfő reggel 8 óra: a kar titkárnője megérkezett már luxus-autóján, és be is tipegett az irodába. Illedelmesen várok még néhány percet, aztán bemegyek, elmesélem, miféle csudabogár vagyok, és kérem, mondja meg, mit kell tennem. A válasz egyszerű: mindenekelőtt várnom, majd egy papírt kitöltenem. Amikor a dékán átvonul az irodán, és „ma soeur"-nek - „nővéremnek" - nevez (amiben semmi különös nincs, de a hangsúlyából érződik, hogy ismer), felgyorsul az eljárás, perceken belül kezemben a lepecsételt jelentkezési lap és a számla, amit csak ki kell fizetnem az egyetem központi titkárságán. Ott aztán kiderül, hogy csak körülbelül kétszer annyi iratot kellene leadnom, mint abban az esetben, amikor otthon rendes hallgatóként egyetemre jelentkeztem. Amikor elmondom, hogy nekem útlevélen és a kért két fényképen kívül mindebből semmim sincs itt, néznek, mint a Holdról pottyantat, de végül megirgalmaznak, és elbocsátanak azzal, hogy szerdán előadás előtt hozzam azt, amim van.

Szerda reggel 8,20: a titkárság első (mint később rájövök), bizonyára túlbuzgó munkatársai hangos beszéd és nevetgélés közben érkeznek, tíz perc múlva nyílik az ajtó, máris be lehet fáradni. Egy hölgy „vesz kezelésbe": „hol vannak a papírjaim?" „Nincsenek itt, Kamerunban, de ezt már a kollégájával tisztáztuk" - emelem fel kicsit a hangom, és reménykedve pillantok a hétfői „monsieur" felé, aki felpillant, máris int: igen, igen, elég egy második papírt kitöltenem és fizetnem. Nagyszerű - gondolom én, nem sejtve, mennyire képtelen vagyok egy oldal kitöltésére: ez csak akkor tudatosul bennem, amikor a hölgy harmadszor is visszadobja a lapot hibáimra hivatkozva. Például: Miért nem írta be, hány gyermeke van? - Bocsánat, azt hittem, az szerzetesekre nem vonatkozik. - Be kell írni, hány gyermeke van! - Rendben, vonalat húzok és nyújtom a papírt. - Nem mondtam, hogy be kell írni a számot? Ha nincs gyermeke, akkor írjon zérót! - Jó, akkor zéró. - Nem látja, hogy nem jó, amit csinál? Nem zéró, hanem zéró-zéró! A gyermekek számának kétjegyűnek kell lennie. - Hűha, az atomfizika vizsga sem volt sokkal nehezebb annak idején!

No, de most már csak a pénzemtől kell megszabadulnom. Csakhogy a pénztárosnő most éppen nem ér rá, jöjjek vissza 20 perc múlva (mondja kolléganője). Húsz perc múlva maga a pénztárosnő személyesen méltat figyelemre: tudtomra adja, ő most mással van elfoglalva, jöjjek egy óra múlva. Közben kezdődik az előadás, így szünetben rohanok át szemügyre venni a diákok hosszú sorát. Még van egy remény: 12-ig tart a program, az órának tíz perccel azelőtt vége. 11,50: zárt ajtó.

Egy héttel később: fél kilenckor érkezik a titkárnő: - Ca va, ma soeur? (Minden rendben, nővérem?) - Ó, persze, „ca va bien" („jól vagyok"), csak a pénztár nyitására várok. - Ja, túl korán érkezett. - „Igaz, a program 8-kor kezdődik, most még csak háromnegyed kilenc - teszem hozzá gondolatban. 9,45: nyílik az ajtó: „Türelem, nővérem, a pénztárosnő érkezik majd.". És valóban: csupán fél órába telik, máris megyünk együtt egy másik irodába, ahol az újoncok adatait bevezetik a számítógépes hálózatba. Aztán vissza, fizetés - megy minden, mint a karikacsapás, tízkor már hálásan és sikeremre büszkén mehetek a könyvtárba. A nagy győzelem érzése miatt azonban ott felejtettem a visszajáró pénzt, amit azonban utánam hoznak. Két hét, és sok érdeklődés, utánajárás után már az áhított igazolvány is a kezemben van, így nem kell magyarázkodnom többé a kapuban - minden csak idő kérdése. Poucouta profesz-szor előadásai a Szentírás afrikai vonatkozásairól és értelmezéseiről pedig valóban lenyűgözőek, dokumentáltak, könnyedek, és az örömhírről, a kontinense iránti mély elkötelezettségről tesznek tanúságot. Megérte, remek választás volt!

Az egyetem által szervezett konferenciák pedig az afrikai népek kiengesztelődéséről vagy a poligámiának a kánonjoggal való találkozási felületeiről, de akár a vallási pluralizmus afrikai arcáról is számos érdekes információt nyújtanak, egyre inkább megtanítanak arra, amit a hétköznapok is igazolnak, hogy európaiként igazán érteni Afrikát vagy annak akár csak egy országát is (szinte) lehetetlen.

A Jó Pásztor Iskola

A Szent Ignác-i lelkiségű, Keresztény Élet Közössége tagja az a házaspár, amelynek iskolájába az új világgal való ismerkedési szakasz után bejárok egy-egy „formation humaine" („emberi képzés") órát megtartani vagy a fiatal, még tapasztalatlan iskolapszichológussal terveiről, elképzeléseiről konzultálni, a „heti iskolai híradó" szerkesztőinek anyaguk bemutatásához ötleteket adni és azokat begyakorolni, személyközi kommunikációról beszélgetni egy diákcsoporttal. Keveset tanítok, rengeteget tanulok. Már maga az iskola létrejötte is érdekes történet: a házaspár egy földterületet örökölt, azon gondolkodott, mit tegyen vele. Szállodát akartak építeni, aztán egy lelkigyakorlaton eldöntötték: inkább iskolát létesítenek olyan hátrányos helyzetű gyermekek és fiatalok számára, akik kimaradtak az iskolából, és most mégis szakmát tanulnának: a fiúk bútorkészítést, a lányok szabás-varrást. Az elméleti és gyakorlati tárgyak mellett itt helyet kapnak a már említett nevelési órák, különféle más tevékenységek is, amelyeken a fiatalok felfedezhetik és kibontakoztathatják tehetségüket, és bár az iskola hivatalosan „laikus", tehát nem katolikus, a heti szentmise természetes része a programnak.

Mielőtt az első órát elvállalnám, naivul megkérdezem, hány évesekből áll az illető osztály. Hát, 11 és 22 közöttiekből - jön a válasz, aztán órán és szünetben azt is megtudom, hogy néhányan a tanulók közül lányanyák, mások meg várandósok. A kommunikáció kissé nehézkes, mert míg az ablaktáblák nélküli osztályteremben a szomszédos osztály és az udvar zaja keveredik a diákok hangjával, ők maguk velem tiszteletből halkan beszélnek. Így sokszor csak sejtem, mit mondanak, de azért megértjük egymást. Érdekelni pedig mindabból, amit én adhatok nekik, leginkább Európa érdekli őket, van, aki le is teszteli rajtam, mennyire valós a tévében bemutatott világ. Én helyi szokásokat, gondolkodásmódot, célokat ismerek meg általuk.

Kár, hogy rövid az idő, és a betegség még abból is elvesz egy jó adagot, így csak találgathatjuk, mi mindent tanulhattunk volna még meg egymástól.

Kórházban

Egy rövid, de intenzív betegségből való talpra állás után alig egy héttel ismét ágynak esem: a kórházból este egy gyors kezelés után saját kérésemre még hazaengednek, hogy otthon várjam meg a laborvizsgálatok eredményét, másnap azonban már én örülök, hogy maradhatok, nincs ugyanis erőm még feküdni sem. Malária és tüdőfertőzés. A bent töltött néhány nap folyamán mindig ott van valaki mellettem, mert a kórháznak sem segédápolók alkalmazására nem telik, sem élelmet nem tudnak biztosítani, így nővértársaim nemcsak segítenek minden mozdulatnál, hanem élelmet és vizet is otthonról szállítanak, hiszen a dombon épült kórházépület vezetékében száraz évszakban csak nagyon ritkán van víz, és amikor van is, az csupán annyi, hogy tartalékolni tudják az orvosi ellátáshoz. A személyzet viszont elkötelezett: a főorvosnő és egyben igazgatónő, a spanyol származású, már huszonhét éve Afrikában élő domonkos szerzetesnő figyel az orvosok és ápolók szakmai képzettségére és a teljes személyzet emberi hozzáállására. Emlékezetes marad a harmadik kórházi napom reggele: egy idős helybéli férfi jelenik meg a kórteremben, hogy a kukát kiürítse, és amikor látja, hogy az előző naphoz képest életképesebbnek tűnök, tréfásan megjegyzi: - Nővérem, holnap reggel jövök, és együtt megyünk a szomszédos plébániára misére. - Hát az még időbe telik, míg én ilyen teljesítményre leszek képes, de nagyon jól esik embersége, barátságos viszonyulása, és nemcsak az öné, hanem minden itt dolgozóé. - Tudja, nővérem, mi nemcsak azért vagyunk, hogy a test gyógyulásában segítsünk, ahogy tudunk, hanem azért is, hogy a lélek is jól érezze magát.