Catholic cultural magazine
Keresztény kulturális havilap

Gianfranco Ravasi
a HITELES KERESZTÉNY ILLATA

 

A szerző a Kultúra Pápai Tanácsának elnöke, bíboros. 2012. október 11-én, a hit éve ünnepélyes megnyitásának napján, Rómában megemlékeztek Márton Áron püspökről. Ekkor hangzott el olasz nyelven ez a beszéd, amelynek rövidített változatát itt közöljük.

1. Márton Áron alakjának felidézését egy személyes emlékkel kezdem, ami valójában nagyon találó bevezetést nyújt gondolataimhoz. Pontosan 50 évvel ezelőtt érkeztem Rómába, hogy megkezdjem tanulmányaimat a Gregoriana pápai egyetemen. Így lehettem jelen a Szent Péter teret betöltő embertömegben 1962. október 11-én, a remény s a fény szavakkal vissza nem adható hangulatában élőben hallgathattam Boldog XXIII. János pápa híres beszédét a holdról és a gyerekek megsimogatásáról.

Ezen első emlékcsírától kezdve egészen a mai napig számos további pontot sorolhatnék fel, amely valamiképp kötődik a mai rendezvényhez. A legfrissebbek közül elég, ha azt a baráti köteléket említem, amely Jakubinyi György gyulafehérvári érsekhez köt, aki - akárcsak én - szentírás-tudomá-nyi tanulmányokat végzett, vagy elég, ha arra a tényre utalok, hogy a gyulafehérvári érsekséghez tartozik szoros munkatársam, a Kultúra Pápai Tanácsának irodavezetője, Kovács Gergely atya.

Emlékeim sorát felidézve még számomra is meglepő felfedezést tettem, amely legalább annyira értékes, mint amennyire véletlenszerűen találtam rá. Márton Áron nagyszerű alakját tanulmányozva olvastam, hogy 1971. október 13-án felszólalt a püspöki szi-nóduson. Ennek az egyszerű hírnek abban áll a különlegessége, hogy olasz nyelvű asszisztensként én is jelen voltam a szinóduson, és így ugyanabban az aulában tartózkodtam a püspökkel, tőle nem messze, miközben leghalványabb sejtelmem sem volt arról, hogy 41 évvel később abban a reményben fogok emlékezni rá, hogy eljut az oltár dicsőségére.

2. A személyes emlékek síkjáról Márton Áron alakjára rátérve egy számomra különösen kedves témát idézek fel, amely az ő életét és főpásztori szolgálatát kiemelten jellemezte, és ez a kultúrák pluralitása. Vagyis az a tény, hogy a kultúrák nyitott valóságok. A kultúrák különböző színű szálként szövődnek össze, s ebben az összefonódásban egyaránt megtalálható az identitás védelme és a párbeszédre való nyitottság. Ez néha ugyan nem feszültségmentes, de mégis közösen alkotják az egyetlen s ugyanazon szövetet.

Ezzel kapcsolatban szeretném idézni azt, amit Márton Áron 1939-ben mond, és ahol nagyon szuggesztíven emeli ki a kulturális szivárvány metaforáját: Vallom és hirdetem, hogy vannak olyan igazságok, amelyeknek alapján minden igaz embernek találkozniuk kell. Ahogy Erdély földjén a hegyek völgyekkel, a mezők erdőkkel, hófedte bércek a síksággal váltakoznak, éppen úgy váltakoznak a népek Erdély földjén, ahol három nyelven beszélnek és hat-hétféle szertartás szerint imádják Istent, de van a krisztusi evangéliumnak ereje, amely hozzásegít ahhoz, hogy különféle ellentétek összhangba olvadjanak fel és a testvéri együttműködés útját egyengessék.

Ez a mélyenszántó megállapítás egy olyan kultúrának az eredménye, amelyet a nagy püspök személyesen élt meg Erdély magyar nyelvű régiójában, ahol a kereszténység egyaránt jelen van a római, a görögkatolikus, a protestáns és az ortodox egyház formájában. Sőt, Márton Áron nem hagyja figyelmen kívül a zsidó világgal való meghatározó kapcsolatot sem. Elég, ha felidézzük híres kolozsvári szentbeszédét, amikor 1944-ben felemelte hangját a deportálásra ítélt zsidók védelmében, és amiért kiérdemelte a Népek Igaza címet.

Ez a kulturális és nemzetiségi sokszín ű -ség olyan nagyszerű örökség, amelyet fel kell vállalnunk. Különösen ma, ebben a folyamatosan változó világban, amelyet gyakran feszültségek jellemeznek. A változások s átalakulások mindig némi nehézséget hordanak magukban, mert az események nem mindig maradnak meg a sima találkozás szintjén, hanem néha ütköznek is. E téren kiemelt szerep hárul a vallásokra és kultúrákra, hogy a kontrasztok harmóniává változzanak át, éppen úgy, ahogy ez a szivárvány széles színskálájában történik, amely minden színt felölel a két véglet között, a forró és szenvedélyes vörös színtől a jeges liláig.

3. A harmadik gondolat közvetlenül vezet Márton Áron alakjához, és a magyar nyelv ezt valamelyest visszaadja, míg mások nem. Ez pedig a tanú-vértanú szerep (olaszul: testimone-martire). Az ókori görög nyelvben a két fogalom egyetlen kifejezésben találkozik: „martys". A tanú-vértanú az a személy, aki feláldozza a szabadságát, sőt az életét a legnemesebb ideálért, Istenért. Önmagának ebben a legfelsőbb áldozatul adásában megnyilatkozik a lelki erősség sarkalatos erénye, amely egyidejűleg kegyelem és személyes elkötelezettség, éppúgy, ahogy az első keresztény vértanú, István esetében olvassuk, hogy „kegyelem és erő töltötte el" (ApCsel 6,8). Tehát a „vértanú" kifejezés magába sűríti a tanúságtétel dimenzióját és a hatalommal szembeni kihívást egészen a saját vérrel való megfizetésig. Tény, hogy a mai olasz nyelvhasználatban egy hiteles személy adja, azaz odateszi magát (proporre), „se pose", ahogy Jacques Maritain mondja. És épp azért, mert odateszi magát, menthetetlenül megjelenik az ellentét is, s'oppose, ellenkezést szül. Mindenképp igaz az, hogy a vértanú, a tanúságtevő nem egy alkalmazkodó személy, még kevésbé ártalmatlan. Minden tanúságtétel s tanúságtevő bizonyos mértékig „kellemetlen".

4. Kettős gondolattal szeretném befejezni, amelyek ugyan egymástól teljesen eltérőek, de mindkettő szuggesztív, s talál Márton Áronra.

Az első a számomra kedves Közel-Keletről származik, amelynek tanulmányozhattam kultúráját és annak számos metszetét. A szemita hagyomány szerint „a vértanú olyan, mint az illatos szantálfa, amely illatossá teszi a baltát, amely őt kivágja". Ezt az aforizmát visszhangozza az indiai bölcsesség is egy közmondás által: „a vértanú illatossá teszi hóhérjának kardját". Ahogy a balzsamfát kivágó fejsze illatossá lesz, ugyanígy a vértanú sem hagyja közömbösen hóhérját. És pontosan ez a kereszténység küldetése: a kortárs társadalom szívében és kultúránk közönyének középpontjában Krisztus illatának nyomát hagyni.

A második gondolat egy kicsit keserű, bár lelki tartalma megfontolandó. Albert Camus (1913-1960) írja A bukás című művében: „A vértanúknak, barátom, választaniuk kell a feledés, a kigúnyolás vagy az eszközzé való lefokozás között. Ami megértésüket illeti: soha."1 De a szent vértanúk, akiknek sorában reméljük Márton Áront is tisztelni, új fényben ragyogtatják meg ezt a szokatlan idézetet. Sokan valóban nem értik meg tanúságtételüket, de ha mi magunkévá tesszük azt, akkor egyértelműen megmutatja nekünk az utat, amely értelmet ad életünknek.

Fordította: Kovács Gergely

 

Jegyzet

1 "Les martyrs, cher ami, doivent choisir d'être oubliés, raillés ou utilisés. Quant à être compris, jamais."