Catholic cultural magazine
Keresztény kulturális havilap

Csonta István
XXIII. jÁNOS
ÉS A II. VATIKÁNI ZSINAT

 

Pope John XXIII and Vatican II

This short study presents the relationship of Pope John XXIII and Vatican II. It also tries to reflect on the most important tasks of Roncalli before his election as the successor of Saint Peter. Nevertheless, it is not going to be a biography and it does not give the major issues of Roncalli’s life in chronological order, it rather tries to link his conciliar decisions with major events and experiences he collected as Apostolic Visitor of Bulgaria, Apostolic Delegate of Turkey and Greece or Nuncio of Paris. We try to show that the mentioned positions he fulfilled required all the time a great diplomatic experience that he did not possess especially at the beginning of his mission. However, he had a great sense of diplomacy as part of his character and thanks to this talent, he was able to reach surprising results wherever he was working.

Keywords: Pope John XXIII, Roncalli, Apostolic Delegate, Apostolic Visitor, Nuncio, Vatican II

 

A szerző Székelyudvarhelyen a Tamási Áron Gimnáziumban érettségizett. Egyetemi tanulmányait Kolozsváron a Babe§-Bolyai Tudományegyetem RK Teológia Karának teológia és történelem tanári szakán 2007-ben fejezte be, magiszteri fokozatot a Leuveni Katolikus Egyetem Teológia Karán szerzett teológiából 2008-ban és egyháztörténelemből 2009-ben. Jelenleg a Leuveni Katolikus Egyetem Teológia Karának doktorandusz hallgatója. Kutatási témája a II. vatikáni zsinat Apostolicam actuositatem kezdetű dekrétuma előtörténetének rekonstrukciója.

Aki a II. vatikáni zsinat kutatásával foglalkozott, hosszabb-rövidebb idő elteltével szükségét érezte annak, hogy megosz-sza gondolatait a zsinatot bejelentő, megtervező és elindító XXIII. János pápa munkájáról, személyiségéről és életéről. Jelen tanulmány nem biográfia akar lenni, sokkal inkább a pápa II. vatikáni zsinaton játszott szerepére próbál reflektálni, természetesen felvillantva élete jelentősebb eseményeit is.

Kutatóként kötelességünk a tárgyilagosságra való törekvés, viszont nem mindig könnyű ez a feladat. Főként akkor van nehéz dolgunk, ha egy magas funkciót betöltött egyházi vagy világi személy életének egyes részeit akarjuk rekonstruálni, olyanét, aki munkája során nem tévesztette szem elől az emberi értékeket és magát az embert sem. Ennek következtében lassanként kialakul a személy iránti tisztelet, ami olykor túlzásba torkollhat, mivel halála után egyre többen ismerik fel érdemeit és cselekedeteit, azokat felnagyíthatják, eltorzíthatják. Így a kutató feladata marad, hogy egy történelmi személyiség életét és az események sorozatát a kegyes tisztelet lerombolása nélkül rekonstruálja.

A zsinat bejelentése

Angelo Giuseppe Roncallit 77 éves korában választották Szent Péter utódjának azzal a nem titkolt szándékkal, hogy úgynevezett átmeneti pápa legyen XII. Piusz hosszú, tizenkilenc éves pápasága után.1 A nyugodt, átmeneti pápaság mítosza hamar szétfoszlott, hiszen alig három hónappal 1958. október 28-i megválasztása után XXIII. János elindította a katolikus egyházat megújító II. vatikáni zsinatot. A Falakon Kívüli Szent Pál Bazilikában tett 1959. január 25-i bejelentésének történelmi jelentőségét már korábban tárgyaltuk, így erre most nem térünk ki.2 Viszont van néhány olyan esemény, amelyet nem hagyhatunk figyelmen kívül, amikor a pápa zsinati szerepét vizsgáljuk.

Ha összehasonlítjuk a korábbi egyetemes zsinatokat a II. vatikáni zsinattal, láthatjuk, hogy a második évezred utóbbi négyszáz évében XXIII. János megválasztásáig mindössze két egyetemes zsinatot tartottak: egyik a trienti vagy trentói zsinat (1545-1563) válaszként a protestantizmus terjedésére, a másik az I. vatikáni zsinat (1869-1870), amelynek célja a szekularizáció megállítása lett volna a hit megerősítése által.3 Így nyugodtan kijelenthetjük, hogy több szempontból kivételes volt a II. vatikáni zsinat: először is nem előzte meg hosszabb előkészület.4 Másrészről pedig az sem elhanyagolható, hogy a zsinatot nem egyetlen probléma ellen, egy nagy tévtanítás miatt kellett összehívni, hanem sokkal inkább valami mellett, mégpedig a hittételek újszerű megfogalmazása és az egyház világ felé történő nyitása érdekében.

Az előbbiek fényében jogosan merülnek fel a következő kérdések: mi késztethette a 77 éves pápát egy teljes egyházat megreformáló zsinatra? Miért tartotta ennyire fontosnak az újra-rendszerezést az aggiornamento5 szellemében?

Azt írja naplójában, hogy isteni sugallatra cselekszik, és meg van győződve arról, hogy a zsinati munkát siker koronázza. „A siker titkát ebben a kettőben találom: »altiora tu ne quesieris - Ami nálad magasabb, azt ne keresd« és a megelégedést a - »szelíd és alázatos szívű lelkület adja meg«”.6 Azonban nagyon nehéz volt a zsinat összehívásától a megnyitásig eltelt közel négy év (1959. január 25-1962. október 11.). Meg kellett tapasztalnia a Kúrián belüli erős ellenállást, amelynek több oka is volt.7 Először is többen a bíborosok közül azzal érveltek a zsinat ellen, hogy előkészületlenül nem lehet ezt megtartani, az előkészítés pedig évekig is eltarthat. Valójában azt nehezményezhették, hogy nem beszélte meg velük a nyilvános bejelentés előtt a zsinat elindítását, ahogyan ezt XII. Piusz tette, amikor 1949-ben a Hittani Kongregációt egy titkos zsinati előkészítő bizottság létrehozására utasítja. Sokukban az új pápa félelmet keltett. Itt érdekességként említhető az a tény is, hogy a Vatikán hivatalos lapja, a l’Osservatore Romano nem magát a pápa bíborosokhoz intézett ünnepélyes beszédét hozza a zsinati bejelentésről és céljairól, hanem az államtitkárság rövid sajtóközleményét.8 Ehhez hasonlóan a másik mértékadó vatikáni lap, a jezsuita szerkesztésben megjelenő La Civiltá Cattolica sosem közölte a nyilatkozatot, leszámítva a már említett sajtóközleményt.9 Bizonytalanság és csend jellemzi a zsinat előkészítésének az első időszakát a bejelentéstől, 1959. január 25-től az év júniusáig, amikor a pápa megbízza a vatikáni államtitkárt, Domenico Tradini bíborost a zsinat forgatókönyvének összeállításával. A Hittani Kongregáció egyes bíborosai viszont aggódtak, hogy az új pápa sietségében nem tartja tiszteletben a hagyományt, számukra érthetetlen volt, miért az államtitkárságot bízta meg a zsinat megszervezésével, hiszen ez évszázadok óta a Hittani Kongregáció feladata volt. Maga az érv történelmileg helyes, hiszen főleg akkor volt szükség a zsinatokra, amikor a hit tanainak vitás kérdéseit kellett tisztázni. Viszont látni kellett volna, hogy hitbeli tévedés híján nem feltétlenül volt szükséges a Hittani Kongregációra bízni a zsinat megszervezését, ahogyan ez a trienti vagy az I. vatikáni zsinat alkalmával történt. Ez a küzdelem végig jellemző a pápa és egyes bíborosok viszonyára, ugyanakkor a pápának jutott mindig a békítő szerep, ahogyan azt jelmondata is tükrözi: Oboedientia et pax, azaz engedelmesség és béke. Ehhez a békítői szerephez hozzájárult a pápa diplomáciai tapasztalata és bölcsessége, amit életútja során szerzett.

Roncallit 44 éves korában, 1925. március 19-én püspökké szentelték, és apostoli vizitátori kinevezést kapott Bulgáriába, ahol tíz éven át szolgálta az egyházat.10 Szófiában és egész Bulgáriában aktívan tevékenykedett. Az ortodox egyházi vezetők folyamatos gyanakvásáról nem vett tudomást. A helyzete nem volt egyszerű: egy körülbelül 40 000-es római katolikus közösség vezetője kellett legyen, de ő főleg a görög rítusú katolikusok körében tevékenykedett, akik a római katolikus közösségnél jóval nehezebb helyzetben voltak.11 Mindenesetre a feladat hármas volt: ökumenikus, pasztorális és diplomáciai.12 Egyik legnagyobb diplomáciai eredménye, hogy a politikai instabilitás ellenére elnyerte a bolgár kormány beleegyezését egy szófiai apostoli delegáció létrehozásához.13

Bulgáriai szolgálata lejártával 1934-től a Szentszék törökországi és görögországi apostoli delegátusa lett, a zsidóüldözés idején kitűnő diplomáciai érzékkel rávette a törökországi német nagykövetet, Franz von Papent,14 hogy bírálja felül a hitleri rezsim döntését, és engedjen tovább zsidó menekülteket Törökországon át Izrael felé, így mentve meg őket a biztos haláltól. A nürnbergi perben, amikor von Papen a vádlottak padján ült Ribbentrop, Göring, Dönitz és mások társaságában, Roncalli már mint párizsi nuncius levelet küldött a nemzetközi bírósághoz, amelyben igazolta, hogy von Pappen nagykövet lehetőséget adott neki, hogy 24 000 zsidót megmenthessen.15 Ezek után von Papent a bíróság felmentette a vád alól. A háborús konfliktus kiszélesedésével egy időben Roncalli legfontosabb dolgának a menekülőkről való gondoskodást tekintette nyelvre, felekezetre való tekintet nélkül.16 Egyik, igen részletes biográfiában a szerző így mutatja be Roncalli diplomáciáját: „mindent megtett mint nem hivatalos diplomata, de diplomáciai stílusa eredeti volt, sokkal inkább követve az evangéliumot, mint Macchiavellit”.17

Törökországi küldetése után XII. Piusz pápa párizsi nun-ciussá nevezte ki 1944-ben, és igen nehéz feladatot kapott: a német megszállás idején külföldön tevékenykedő ellenálló, Charles de Gaulle a német visszavonulás után diadalmasan tért vissza az országba mint francia elnök, és azzal vádolta a katolikus püspököket, hogy együttműködtek a német megszállókkal, ezért el kell őket távolítani. Roncallinak kellett meggyőznie de Gaulle-t arról, hogy ne mondassa le a püspököket. Végül a tervezett harminchárom püspök eltávolítása helyett mindössze háromnak kellett távozni Roncalli munkájának köszönhetően.

Ez a három lépcső három különböző helyszín - Szófia, Isztambul és Párizs - komoly tapasztalatszerzésre adott lehetőséget még akkor is, ha Roncallinak csak Párizsban volt hivatalos diplomáciai megbízatása.18 Ez az a tapasztalat, amire nagyon nagy szüksége volt a zsinati munka megszervezéséhez és elindításához, hiszen a zsinati elképzelések megoszlottak. Az archívumok dokumentációja tükrözi, hogy nagy véleménykülönbségek voltak nemcsak a Kúrián belül és kívül tevékenykedők között, hanem a Kúriában dolgozó bíborosok között is.19 A zsinat recepciójának történetében az egyháztörténész hajlamos volt egy konzervatív és egy haladó vonalról beszélni, azonban ez az elképzelés túlságosan leegyszerűsített. Ebben a tekintetben legalább három csoportról kell beszélnünk, de még ez sem tudja eléggé árnyalni ennek az érzékeny kérdésnek az összetettségét. Az egyik csoportba tartoztak azok a főként kuriális bíborosok, többen különböző kongregációk prefektusai,20 akik azt szerették volna, ha egy szűk kuriális bizottság nagyon gyorsan meghozza a zsinati döntéseket, természetesen a korábbi zsinatok szellemében.21 Ők mindvégig kitartottak amellett, hogy bár szükség van a zsinatra, meg kell őrizni Róma, de főleg a Kúria befolyását.22 A második csoportba tartoztak azok a római és más, az egyetemes egyház Rómán kívüli püspökei, illetve teológusai, akik bár kis lépésekben és a hagyományt tiszteletben tartva, de valamennyire mégis lehetőséget akartak adni a tudományos kutatás eredményeinek a teológiában, megszüntetve a teológia és a tudomány éles szembeállítását. A harmadik csoportba tartoztak azok, akik nyitottabbak voltak még a gyökeres változások felé is, ha ezek mellett teológiailag lehetett érvelni, valamint a hagyomány és a Szentírás szellemében elfogadhatónak látszottak. Általában ezek a teológusok nyugat-európai, főleg német és francia teológiai iskolák hívei voltak: a freiburgi, tübingeni, innsbrucki iskolák egyik oldalon, másrészt főleg a francia nyelvterület: a Le Saulchoir-i, párizsi és leuveni iskola képviselői. De nem győzöm hangsúlyozni, hogy még ez a felosztás is nagyon árnyalatlan, például a harmadik csoport teológusaiból lehetne legalább három további csoportot alkotni aszerint, ki mennyire volt mérsékelt vagy kevésbé mérsékelt különböző témákat tekintve.23

A zsinat előkészítése

A véleménykülönbségek sosem tudták eltántorítani a pápát eredeti céljától. A zsinat első periódusában, amit első előkészítő időszaknak neveznek (1959. május 17-1960. június 5.), Tardini államtitkár vezette az ún. Első Előkészítő Bizottságot. Ez a bizottság összesen ötször ülésezett, a legfontosabb kérdéseket mindig a pápa döntötte el.24 Amikor ebben az első időszakban többen arra gondoltak, hogy a be nem fejezett I. vatikáni zsinatot szeretné befejezni, XXIII. János igyekezett hamar mindenki tudomására hozni, hogy ez a zsinat teljesen más jellegű, és más célokkal rendelkezik.25 Amikor a zsinat hivatalos nyelvéről vitázott a Tardini vezette bizottság, a pápa ismét közbelépett, a latint megtartva a zsinat hivatalos nyelvének. Ez a szándék olyan diplomáciai érzékkel rendelkező emberről tanúskodik, aki képes a hagyomány és a reform közötti kényes egyensúly megtartására.26 Viszont amikor felvetődik a kérdés, hogy milyen módszerrel kérjék ki a világegyház püspökeinek véleményét a zsinaton megtárgyalandó kérdésekről, leginkább egy kérdőív kiküldése látszik reálisnak. XXIII. János a már éppen előkészített kérdőívet elvetette, hisz ez szűkítette volna a megbeszélendő kérdések körét, és kérte az ún. nyitott napirend felállítását. Ennek első lépéseként Tardini bíboros arra kérte a püspököket egy hivatalos zsinati meghívó keretében, hogy írják meg azokat a problémákat, amelyeket szerintük a zsinatnak meg kellene vitatnia.27

Az 1960. június 5-i Superno Dei nutu28 kezdetű motu propriójában XXIII. János tovább folytatja a zsinat előkészítését. Ez a dokumentum tíz előkészítő bizottság létrehozásáról rendelkezik, amelyek fő feladata az volt, hogy a püspökök által küldött témákat és kérdéseket figyelembe véve olyan dokumentumokat állítsanak össze, amelyek a zsinat munkájának alapjául szolgálhatnak. De mielőtt még továbbmennénk, vessünk néhány pillantást erre a dokumentumra, kiemelve pár bizottságot.

A motu proprio a létrehozandó bizottságok között hatodikként a szent liturgia megújításával foglalkozó bizottságot említi. A liturgia reformja régen áhított változás volt az egyház életében, amely mögött komoly mozgalom jelent meg a 20. század kezdetén.29 Azt meg kell jegyezni, hogy a pápát személyes kapcsolat fűzte az említett liturgikus mozgalom egyik vezéralakjához, Dom Lambert Beauduinhez. Beauduin belga bencés szerzetes a Lateráni Egyetemen is tanított. Amikor a fiatal Roncalli 1921-ben Rómában a Missziók Kongregációjánál szervezési-adminisztratív feladatokat kapott, egy évig párhuzamosan a Lateráni Egyetemen patrológiát tanított. Ekkor került kapcsolatba Beauduinnel, aki olyan hatással volt rá, hogy azt egész életére magával vitte.30

A nyolcadikként említett keleti egyházak bizottsága a keleti keresztények életét, azok helyzetét akarta előmozdítani - ez nemcsak a zsinat időszakában volt érzékeny kérdés, hanem az egész egyháztörténelem során is. A keresztények megosztottságát és ennek minden keresztjét Roncalli leginkább az említett bulgáriai és törökországi szolgálata alatt tapasztalta meg. Bulgáriában, ahogy ő beszélt róluk, „ortodox testvérei”, az egyházi vezetők viseltettek a legnagyobb ellenszenvvel iránta, s ez a kezdeti ellenszenv több esetben barátsággá vált Roncalli nyitottságának köszönhetően. Isztambulban 35 000 római katolikus volt, akik közt voltak franciák, olaszok, németek, osztrákok. Ugyanakkor a keleti rítusúak közt voltak örmények, káldok, szírek, maroniták, melkiták, bolgárok és görögök. Számára ez a megosztottság az isteni terv tönkretétele volt, rendellenesség, botrány. A keresztények egységének előmozdításában nem egyszerűen hitbeli meggyőződés mozgatta, hanem a maga gyűjtötte kellemetlen tapasztalatok sokasága. Ezért is tartotta annyira fontosnak az egységet, amelyről egyik isztambuli prédikációjában írta, hogy nem az egységhez való visszatérést, hanem az egység visszatérését szeretné előmozdítani.31

Tizedikként egy laikus apostolkodásért felelős bizottságot említ a dokumentum, melynek az volt a feladata, hogy a világi hívők egyéni és közösségi apostoli munkájának hivatalos útmutatását biztosítsa, és az Actio Catholicával, illetve a laikusok szociális tevékenységével foglalkozzék. Az erről a bizottságról szóló rendelkezést három nappal a dokumentum megjelenése előtt adták hozzá a dokumentum szövegéhez.32

A szociális kérdések nagyon érzékenyen érintették a pápát, hisz a szegénység nem volt ismeretlen előtte. Ő maga is szegény családban született a bergamói kis olasz faluban, Sotto il Monteban. Szülei nagy nehézségek árán tudták taníttatni. Végül Zaverio nagybátyja segítségével sikerült elvégeznie a kisszemináriumot, majd Giovanni Morlano jóvoltából a papi szemináriumot.33 János pápának a laikusok apostolkodására vonatkozóan is voltak fiatalkori tapasztalatai, ugyanis római tanulmányai befejeztével 1904-ben püspöke, a számára példaértékű és széles látókörű Radini Tedeschi hazahívta és személyi titkárává nevezte ki. Emellett tanított abban a bergamói szemináriumban, ahol ő maga is néhány évvel korábban tanult. Ezzel együtt egyháztörténelmi kutatásokat végzett, és a világi hívek apostoli munkájával is elkezdett foglalkozni.34 Egyértelmű tehát, hogy nem volt ismeretlen számára a világi hívek apostolkodásának kérdése.

A pápa igyekezett minél kevesebb hatást gyakorolni mind az előkészítő, mind a zsinati munkára. Viszont a bizottságok üléseit időnként meglátogatta. Nem a tárgyalt témákra volt kíváncsi, hanem a munka menetére.35 A tíz bizottságot röviddel a Superno Dei nutu megjelenése előtt három titkársággal egészítette ki: az egységtitkársággal, a médiáért felelős titkársággal, valamint a protokoll szervezéséért felelős titkársággal.

Azt már láthattuk, hogy a keresztény egység szívügye volt, ezért azt akarta, hogy ezzel külön is foglalkozzanak. A média szerepére igyekezett felhívni a figyelmet, hangsúlyozta, hogy a média nemcsak az egyházellenes propagandacélokra használható eszköz, hanem sokkal inkább a hit terjesztésének nagyszerű lehetősége. A titkárságok elméletileg nem voltak egyenrangúak a tíz bizottsággal, viszont a gyakorlatban nemhogy egyenlők voltak velük, hanem a pápa külön figyelmet szentelt nekik.

A zsinat megnyitása

A zsinat megnyitóján majdnem 2500 püspök és több millió tévénéző követte élő adásban az eseményeket. „Örvendezz, anya-szentegyház”36 - kezdte beszédét XXIII. János. Valóban volt ok az örömre: három és fél évvel az után, hogy 1959. január 25-én bejelentette az egyetemes zsinat összehívását, végre elkezdődhetett a munka.

Azonban amint elkezdődött a munka, nyilvánvalóvá vált, hogy az előkészítő bizottságok nem tudtak az aggiornamento szellemében dolgozni, hiszen a több mint kétezer püspök sorra utasította el azokat a dokumentumokat, amelyeket az előkészítő bizottságok összeállítottak. Nem tudták őket használni zsinati szövegek alapjaiként. Újakat kellett írni helyettük, de az időigényes munka volt. Eredetileg úgy tervezték, hogy a jól kidolgozott előkészítő munkának köszönhetően a zsinat tíz hét alatt befejeződik. Ehelyett nemhogy nem fejeződött be a zsinat a tervezett tíz hét alatt, hanem egyetlen dokumentum elfogadása nélkül ért véget december 8-án. Ez nem feltétlenül a zsinat, illetve a zsinatot előkészítő bizottságok munkájának az eredménytelenségét tükrözi, hanem rámutat arra, hogy az előkészítéskor felvetett irány nem egyezett meg azzal, amit a világegyház püspökei elvártak a zsinattól.

A zsinat kapcsán egy fontos nemzetközi eseményt kell megemlítenünk: a zsinat megnyitása után három nappal, október 14-én kitört a kubai rakétaválság néven ismert konfliktus az Egyesült Államok és a Szovjetunió között. A pápa, akinek jelmondatában ott volt a béke, tenni akart a háború elkerülése érdekében, ezért elhatározta: üzenetet intéz a nagyhatalmak vezetőihez, hogy kerüljék el a konfliktust. A rádióüzenet gondolata nem váltott ki nagy lelkesedést a Kúriában, ugyanis mind XV. Benedek, mind XII. Piusz küldött már hasonló üzenetet a nagyhatalmakhoz az első és második világháború idején, de ez egyik alkalommal sem ért el sikereket. Ennek ellenére XXIII. János üzenete október 25-én franciául elhangzott a Vatikáni Rádióban. Hogy pontosan mekkora hatása volt XXIII. János békére szólító rádióüzenetének, azt nem tudjuk. Viszont az tény, hogy egyetlen puskalövés és a konfliktus kiszélesedése nélkül ér véget a válság. Annak ellenére, hogy nem bizonyítható közvetlenül a pápa békítő üzenetének hatása, a későbbi dokumentumokból kiderül, hogy mind Kennedy, mind Hruscsov igyekeztek kifejezni köszönetüket XXIII. Jánosnak, mert a pápa közvetítőként lépett fel, és üzenete hatására elvileg a két szuperhatalom presztízsveszteség nélkül jött ki a konfliktusból.37

Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a hosszú, megfeszített munka a pápa egészségi állapotának romlását eredményezte.

Vizsgálatok igazolták, hogy akárcsak családjának több tagja, a pápa is súlyos gyomorbajban szenvedett. Tudatában volt betegségének, és épp emiatt igyekezett megvalósítani nagy tervét: írni egy enciklikát a békéről. Ez az elképzelése a kuri-ális bíborosok kemény ellenállásába ütközött: nem lehetett a békéről pápai dokumentumot kiadni, hiszen paradox módon a kommunizmus ezt a szót kisajátította magának.38 Amennyiben ilyen jellegű dokumentum születik, az a kommunizmusnak nyújtott evidens segítséggel lenne egyenértékű, vagy ami még annál is rosszabb, a kommunizmussal való szimpatizálásra lehetne belőle következtetni. Az érvek ésszerűek és jogosak, figyelembe véve főleg az akkori olasz politikai helyzetet, ahol a békéről szóló üzenet több százezer plusz szavazatot jelentett volna a szocialista pártnak és jelöltjeinek. Mindezek ellenére XXIII. János kitartott az enciklika terve mellett. Pontosan tudta a veszélyeit, és belátta az érvek józanságát, de életében mindvégig a békén munkálkodott, ezért élete végéhez közeledve úgy érzte, senki nem sajátíthatja ki a béke fogalmát, és nem akadályozhatja meg őt abban, hogy megfogalmazza üzenetét, amelyet az egyházi vezetőkhöz, papokhoz és minden jóakaratú emberhez intéz.39 Az enciklika 1963. április 11-i megjelenése egyértelműen pápasága csúcspontja és egyben az ő személyes hagyatéka volt.40

Befejező gondolatok

Összegzésként elmondható, hogy Angelo Giuseppe Roncalli mind különböző diplomáciai megbízatásaival, mind jelentős pápaságával komoly sikereket ért el egyházon belül és kívül. Akkor vezette az egyházat, amikor az egy nagy korszak végéhez ért, neki kellett főszerepet játszani az egyház új útjainak kiválasztásában. Mindezt olyan politikai körülmények között tette, amikor a kétpólusú világ az atomháború felé sodródott. Ha nem Szent Péter utódja lett volna, és nem hivatásként tekintett volna kivételesen magas funkciójára, azt is mondhatnánk, hogy kivételes karriert futott be, hisz ő volt fél évezredre visz-szamenően az első olyan pápa, aki nem polgári vagy nemesi családból származott. Ez a hozzáállás, ez a szemlélet azonban a legtávolabb állt tőle: mindig keresztnek tekintette funkcióit, ennek ellenére tökéletes munkára törekedett, s vezérelvként az egyszerűség elvét követte.

Jegyzetek

1    Loris F. Capovilla: Papa di Transizione, Edizioni di Storia e Lettera-tura, Roma, 1979.

2    Lásd az októberi lapszámban megjelent, A laikus apostolkodásról szóló dekrétum rövid történeti összefoglalója című cikkünket.

3    A zsinatok történetéről bővebben lásd Joseph F. Kelly, The Ecumenical Councils of the Catholic Church, Liturgical Press, Collegeville, 2009; Hubert Jedin, Kleine Konziliengeschichte, Freiburg, Herder, 1986.

4    Giuseppe Alberigo: The Announcement of the Council, in: Giuseppe Alberigo and Joseph A. Komonchak History of Vatican II, vol. 1, 2.

5    Ez az olasz szó alkalmazkodást, korszerűsítést jelent, melyet a pápa előszeretettel használt zsinati összefüggésben.

6    XXIII. János: Egy lélek naplója, Ecclesia, Budapest, 1972, 331. (olasz eredetiben Giornalle dell’ anima, Storia e letterature, 1964, no. 934.)

7    Alberigo: The Announcement of the Council, 20.

8    Lásd a következő napi, 1959. január 26-27-i (hétfő-kedd) dupla lapszámot. Ezzel szemben az a zsinat megnyitásának időpontja előtt és után is szinte kizárólag csak a zsinattal foglalkozik a lap. Az 1962. október 11-i szám pedig kivételesen egy teljes színes A2-es oldalon a pápa fényképével jelenik meg, az ünnepi megnyitó hangulatát érzékeltetve.

9    La Civiltá Cattolica 1959. vol. 1, 316.

10    Peter Hebblethwaite, Pope John XXIII: The Definitive Biography of Angelo Roncalli, Doubleday, New York, 1985, 116. A szerző azt állítja, hogy Roncallinak azért kellett Bulgáriába mennie, mert bár nem lehetett teológiai szempontból modernizmussal vádolni, a politikai modernizmus eszméihez viszont már közelebb volt (például a munkások jogos követeléseinek támogatása).

11    R. Trisco: John XXIII, in New Catholic Encyclopedia, Catholic University of America, Washington, 2003, vol. VII, 934.

12    Hebblethwaite, Pope John, 117.

13    Trisco, John XXIII, 934.

14    Franz von Papen (1879. október 29-1969. május 2.) német katonai karrier után a politikai karriert választja mint a Centrumpárt tagja és vezéregyénisége. 1933 után diplomataként szolgál mint bécsi, majd ankarai nagykövet. Részletesebben a témában lásd Joachim Petzold, Franz von Papen. Ein deutsches Verhängnis. München/Berlin, 1995; Richard W. Rolfs, The Sorcerer’s Apprentice. The Life of Franz von Papen, University Press of America, 1996.

15    Lásd az Oggi nevű olasz újság 1983. április 13-i számában Gianfranco Zizola által közölt cikket, valamint Hebblethwaite, Pope John XXIII, 196.

16    Hebblethwaite, JohnXXIII, Continuum, London & New York, 2000, 161.

17    Hebblethwaite, Pope John, 150.

18    Lawrence Elliott, I Will Be Called John: A Biography of John XXIII, Readers Digest, New York, 1973, 170.

19    Lásd a zsinaton részt vevő belga teológus, Josef Cardijn személyes levelezését és a zsinati előkészítő munka jegyzőkönyveit eredetiben a Belga Királyi Könyvtárban (Koninklijke Bibliotheek van Belgie-Bibliotheque Royale de Belgique), Chapitre VII: Partecipation de Cardijn au Concile Vatican II, valamint a leuveni Katholieke Docu-mentatie-KADOC levéltár anyagában mikrofilmen őrizve az 1285/5/1-től az 1630-as folióval bezárólag.

20    Például Alfredo Ottaviani, Mario Castellano, Ameleto Cigogniani.

21    A témában lásd Philippe J. Roy, Le Coetus Internationalis Patrum, un groupe d’opposant au sein du concile vatican II, (kiadatlan doktori tézis), vol. 1-7, Québec, 2011.

22    Gilles Routhier, Vatican II: Herméneutique et réception, Fides, Québec, 2006, 172-174.

23    A különböző teológiai iskolákról bővebben lásd Jürgen Mettepen-ningen-Karim Schelkens: Van concilie tot concilie, Antwerpen, Halewijn, 2010.

24    A bizottság tagjai mindannyian egy Kongregációt képviseltek, és mindannyian olaszok voltak: G. Ferretto, P. Sigismondi, A. Samoré, A. Coussa, C. Zerba, P. Palazzini, A. Larraona, D. Staffa, E. Dante, P. Philippe, lásd Acta et documenta concilio oecumenico Vaticano II apparando, továbbiakban ADA I, 22-23.

25    Az I. vatikáni zsinat munkáját a történelmi események miatt fel kellett függeszteni, ugyanis a francia-porosz háború kitörésével és

III. Napóleon fogságba esésével már nem engedhette meg magának Franciaország, hogy komolyabb francia haderővel védje a pápai államot, hiszen minden erejével a porosz háborúra kellett koncentrálnia. Miután a pápai állam így védtelenül maradt, 1970. szeptember 20-án az Olasz Királyság annektálta ezt, kivéve a mai Vatikánvárost és néhány Rómán kívüli épületegyüttest (többek között ilyen a Lateráni bazilika, a Falakon Kívüli Szent Pál-bazilika és a Castel Gandolfóban található pápai nyári rezidencia).

26    Ennek ellenére mind tanításában, mind prédikációiban igyekszik minimalizálni a latin használatát. Lásd Alberto Melloni, Papa Giovanni: un cristiano e il suo concilio, Einaudi, Torino, 2009, 229.

27    ADA, vol. 1, 3-6.

28    AAS 52 (1960), 433-437.

29    A mozgalom legismertebb vezetői Odo Casel, Pius Parsch, Romano Guardini voltak. A témában lásd Reid Alcuin, The Organic Development of the Liturgy, San Frabcisco, Ignatius Press, 2005. Magyar nyelven lásd Nóda Mózes, Liturgika, University Press, Kolozsvár, 2006; Nóda Mózes, Élő liturgia. A II. vatikáni zsinatot megelőző liturgikus megújulás és hatása az erdélyi egyházmegye liturgikus életére, Szent István Társulat-Verbum, Budapest-Kolozsvár 2012.

30    Hebblethwaite, Pope John XXIII, 116.

31    Hebblethwaite, Pope John XXIII, 144. (le retour de l'unité)

32    Étienne Fouilloux: The Antepreparatory Phase in: Giuseppe Alberigo-Joseph A. Komonchak, History of Vatican II, vol. 1, 159.

33    Don Giovanni Morlano egyike volt azoknak a földbirtokosoknak, akitől a Roncalli család földet bérelt.

34    Hebblethwaite szerint Zaverio nagybátyja írástudó lévén kapcsolatban állt a Actio Catolicával annak megszervezésétől kezdve (lásd Hebblethwaite, John XXIII, 4.).

35    A laikusok apostolkodásával megbízott előkészítő bizottság (Pontifica commissio praeparatoria concilii oecumenici vaticani II de apostolatu laicorum) I. albizottságának 1961. január 11-én tartott ülés jegyzőkönyve (KADOC, folio 1594/1).

36    Gaudet Mater Ecclesia, in: Acta synodalia sacrosancti concilii oecumenici vaticani II (AS), vol. I, pars I, 166-175. A L’Osservatore Romano is hozza szöveget az október 12-i számban, ám meglepő módon nem az olasz fordítást, hanem az eredeti latint teljes terjedelmében.

37    Normann Tanner SJ, a római Gergely Egyetem (Gregoriana) professzora mint egyháztörténész és az egyetemes zsinatok szakértője óva int attól, hogy eltúlozzuk a pápa szerepét. De fontos megjegyezni, hogy Kennedynek mint az Egyesült Államok első katolikus elnökének közvetlen kapcsolata volt a Vatikánnal. Lásd a Vatikáni Rádió interjúját itt: http://www.news.va/en/news/pope-john-xxiii-and-the-cuban-missile-crisis.

38    Az egykor a vasfüggöny mögött lévő állam lakóiként könnyen értjük a kapcsolatot mind az egyházon kívüli, mind azon belüli békemozgalmak és a kommunizmus között.

39    AAS 55 (1963), 257-304.

40    Karim Schelkens: Vatican Diplomacy after the Cuban Missile Crisis: New Light on the Release of Josyf Slipyj, Catholic Historical Review, vol. 97, 4., October 2011, 679-712.