Catholic cultural magazine
Keresztény kulturális havilap

Könyv
aNDRÁS IGNÁC: KÁSZONSZÉK NÉPI
GYÓGYÁSZATA

 

„Elcsépeltnek tűnhet az a kijelentés, hogy napjainkban a népélet, a népi tudás különböző aspektusai úgymond a huszonnegyedik órájukat élik. A népi közösségek idősei »sírba viszik« az évszázadok alatt felhalmozott közösségi tudás és gyakorlat értékeit. Az újabb generációt - kevés kivételen és a napjainkban feléledő néphagyomány-ápoláson kívül - nem érdekli, nem tartja fontosnak megőrizni, gyakorolni távolabbi őseink tudását. Meg hát a halandó embernek a mindennapi élet megpróbáltatásai másfelé terelik fizikai és szellemi energiáit, vagy a »disznófejű nagyúr« (pénz) kerítette hatalmába..." Pálfalvi Pál ajánló sorai jelzik a vállalkozás fontosságát, a gyűjtőmunkát végző szerző vállalkozásának nagyszerűségét. A kászoni születésű András Ignác székelyudvarhelyi tanítóképzős tanulmányai során, tehát már középiskolás korában belekóstolt a néprajzi gyűjtőmunka örömeibe, szépségeibe, és érzékeny fiatal lelkében mély nyomot hagyott, életében meghatározó lett ez az élmény. Rácsodálkozhatott arra a gazdagságra, amit a hagyományos népi orvoslás jelenthet, s amelyhez „a nagymamák eresz alatt őrzött gyógyszertára" nyújtott hátteret.

András Ignác a Hargita megyei Kászonaltíz községben, Kászonjakabfal-ván született 1960-ban, az elemi iskolát a szülőfaluban, az V-VIII. osztályt Kászonaltízen végezte, 1975-1979 közt a székelyudvarhelyi Tanítóképző diákja, tanítói oklevelet, később Brassóban pszichológiai licenciátust szerzett. 1979-ben a kászonújfalvi általános iskolában kezdte pedagógusi pályafutását: biológiát és mezőgazdaságtant oktatott. 19811984 között az iskola nevelési aligazgatója, 1984-ben Kászonfeltízen, majd Kászonjakabfalván, végül 1989-ben Kászonaltízen tanított, 1990-1993 között igazgatta a Hargita Megyei Iskolástáborigazgatóságot, 1993-tól a kászonaltízi Dr. Lukács Mihály Általános Iskola igazgatója. Gyermekkorában verseket is írt, a néprajzi gyűjtéseket Kászonban 1979-ben kezdte el, a képzős évek alatt ugyanis az iskolában működő Orbán Balázs Néprajzi Kör tagja, majd elnöke volt. Itt kezdett el érdeklődni és elmélyülni a székelység néprajza, történelme kérdéseiben. 1986-tól írásokat közölt e témában. 1990-ben a Kriza János Néprajzi Társaság alapító tagjaként részt vett a Magyar Néprajzi Társaság II. Szemináriumán Szombathelyen, ahol népszokásokról és népi gyógyászatról írt dolgozatokat mutatott be. Látható, hogy a gyűjtés szenvedélye végigkísérte András Ignác életét, s mint kászoni pedagógus folytatta a diákként megkezdett tevékenységet - ennek eredménye ez a kötet: egy olyan sorba illeszkedik, amelyben a helytörténeti munkák szerves folytatása, hiszen a szerző egy tájegység lakóinak szellemi kultúrájáról próbál képet adni. (A templom közelében még a sírban is, 2008; A halálkapu mögött, 2009; Temetőjük a nagyvilág, 2009; A kőkerten túl,2009; Kápolna a falu felett, 2009).

A szerző munkájáról így vall: „Az olyan földrajzilag zártnak mondható vidékeken, mint amilyen az egykori Kászonszék is, a XX. század végén az idősebbek még egy olyan tudással rendelkeztek ezen a területen, mely tiszteletet parancsoló volt még a gyorsaság századával kérkedő ember részéről is. A kötet anyagát 1979-1987 között gyűjtöttem a Kászoni-medence falvaiban azzal a szándékkal, hogy tíz év múltán megismétlem a gyűjtést a fontosabb adatközlőktől. Tervem csak részben sikerült, mivel főleg a legidősebbek közben elköltöztek egy olyan világba, ahová már csak megélt életük lelki terhét cipelhették magukkal, de létük tapasztalatait hátrahagyva beépítették azt egy nemzet kultúrájának rejtélyes épületébe."

András Ignác e kötete tehát ezt a gyűjtést mutatja be azzal a szándékkal, hogy szülőföldje hagyatékát megőrizze és az olvasók elé tárja, ezzel mintegy a Kárpát-medence és a magyarság néprajzi térképére felírja szűkebb hazáját, s az ott élők szellemi kincseit megosz-sza. A kiadvány nagyon alaposan és pontosan tárja az olvasó elé nemcsak az összegyűjtött anyagot, de adatolja a gyűjtés folyamatát is. Megnevezi az adatközlőket, az adatok felvételének pontos idejét, az eredeti gyűjtést későbbi kontrollgyűjtéssel igazolja, a közölt adatokat ellenőrzi és az egyes növénynevek román és latin nevét is megadja, a népi gyógyászatban használt növények jegyzékét is összeállítja, a hatóanyag kivonásának módját jegyzékben közli, valamint gazdag képes mellékletben mutatja meg a természettől eltávolodott olvasónak az egyes növényeket.

„Minden élőlény életét két fontos esemény határolja: a születés és a halál. E két határ között minden élőlény önállóan teljesíti küldetését a világban. Egy dolog minden életben közös: az állandó harc az életben maradásért, és hogy ez tudatosan vagy ösztönösen történik-e, szinte lényegtelen." E felütéssel kezdi mondandóját András Ignác. Könyvét négy fejezetre tagolja: I. A Kászoni-medence népi gyógyászatának kialakulását befolyásoló tényezők; II. Kórtünetek és népi kezelésük, III. A kászonszéki népi gyógyászatban használt növények; IV. A ká-szoni népi gyógyászatban felhasznált növények jegyzéke. Mindenik fejezetnek megvannak a maga sajátos értékei: az első fejezet történelmi hátterű rálátást nyújt, a második fejezetben még élő vagy már a múlt ködébe veszett betegségelnevezésekkel találkozunk a jól ismerek mellett, a harmadik fejezet, különösen ha a kötet végén található képmelléklettel együtt használjuk, alapos növényhatározóként szolgál, végül a negyedik fejezet táblázatokban és jegyzékekben gyűjti, rendszerezi az adatokat.

Mindezzel nem az a szándéka a gyűjtést végző és azt közreadó szerzőnek, hogy kész recepteket adjon s arra sarkallja az olvasót: megfontolás nélkül, az orvostudomány minden vívmányának kidobásával, orvosa megkerülésével ezt és csak ezt alkalmazza, ráadásul az eredeti kontextusból kiragadva, A népi gondolkodásmód ismerete nélkül. Sőt, le is írja: nem javasolja kipróbálásukat a laikusnak, könyve nem az orvost helyettesítő csodaszer kíván lenni, hanem ahogy a szerző fogalmaz: „A népi gyógyászat emlékei egy letűnt kor emberiségének szellemi kultúrájáról üzen nekünk a szájhagyomány által és főhajtásra kötelez múltunk előtt". Szakmai munkáját a Hargita Megyei Tanfelügyelőség 2010-ben Pro Educatione-díjjal ismerte el, majd 2011-ben, az EMKE újraalakulásának 20. évfordulóján oklevéllel tüntették ki a Kászonszék múltját feltáró és bemutató tevékenységét.

Verbum, Kolozsvár 2011

Bodó Márta