Catholic cultural magazine
Keresztény kulturális havilap

Győri-Nagy Sándor
tÁJKAPCSOLATOK, TEREMTÉSKAPCSOLATOK

 

Landschaftsverbindungen, Schöpfungsverbindungen

Im Artikel wird vom Verfasser, ehemaligem Gründer und langjährigem Leiter des Lehrstuhls für Kulturökologie und Umweltkommunikation der Sankt-Stephans-Universität Gödöllő, jetzigem Direktor des Institutes für Kommunikation in Europa beim Ökosozialen Forum Ungarn die Landschaft als Quelle menschlicher Kultur analysiert. Nach seiner Auffassung ist Kultur als Erhaltungsrezept und sakrale Gebrauchsanweisung in die Landschaft als Schöpfungssegment „hineingeschrieben". Die Menschengemeinschaft, die eine Landschaft auf nachhaltige Weise bewohnt und bewirtschaftet, liest das „landschaftsimmanente Nachhaltigkeitsrezept" mit Schöpfungsempathie aus der Landschaft heraus und vererbt es in ihrem Landschaftswissen an die Nachkommen weiter. Ein Verlust dieser landschaftlichen Nachhaltigkeitskultur geht mit der Schädigung, schließlich dem Verlust vom „zugewiesenen Schöpfungssegment einher. Die Schöpfungslandschaften bilden eine Variantenkette, die von einer Variantenkette landschaftlicher Kulturen begleitet werden. Diese harmonische Verkettung von Landschaftsvarianten und homogenen bis heterogenen Kulturvarianten wird am Beispiel von dem Donauraum, darin der größten Nasslandschaft Eurasiens, vom Karpatenbecken als Grundlage für ein nachhaltiges Europa der Kulturen dargestellt.

Schlagwörter: Donauraum, Karpatenbecken, Kulturökologie, Landschaftswissen, Schöpfungsempathie, Schöpfungssegment, Umweltkommunikation

 

A szerző kiskunsági születésű nyelvész, kultúrökológus, három gyermek apja, hat unoka boldog nagyapja. Csángó apától, brennbergi német ajkú anyától származó felesége hatására pályáját kisebbségi kétnyelvűség-kutatással kezdte, ezt anyanyelvi és kétnyelvű ontogenézis-kutatással egészítette ki. Dolgozott az MTA Nyelvtudományi Intézetében, magánkezdeményezésből és különféle projektek, egyezmények keretében kutatott a Kárpát-medence több kétnyelvű térségében. Tanított Magyarország több felsőoktatási intézményében. Utolsó állami munkahelye a Szent István Egyetem általa alapított és vezetett Kultúrökológiai és Környezeti Kommunikációs Tanszéke volt. A rendszerváltási évek viszontagságai közepette négy Kárpát-medencei Kétnyelvűségi és Kultúrökológiai Tanácskozást rendezett, kiadta a Kétnyelvűség című nyelv-és kultúrökológiai szaklap hét évfolyamát és a három nyelven publikáló KulturÖkologie című európai folyóiratot. Kezdeményezte és rendezőtársakkal háromszor szervezte meg a Fa ága rügyével Kárpát-medencei Magyar Népmesemondók Találkozóját. Könyveket, tanulmányok, cikkek százait írta, szenvedélye 63. évesen is az élő szó és a teremtett tájban felelősen otthon levő ember maradt. A Magyar Ökoszociális Fórum elnökeként a MÖF Európai Kommunikációs Intézetét vezeti.

A Magyar Ökoszociális Fórum Európai Kommunikációs Intézete (MÖF-EKI) azokat a kultúrökológiai és környezeti kommunikációs kutatásokat folytatja, melyek kiteljesítését megakadályozta Gödöllőn a Szent István Egyetem Kultúrökológiai és Környezeti Kommunikációs Tanszékének 2005-ben történt szétverése. A kultúrökológia a szerves közösségek önigazgató kultúrájának környezeti jelentőségét tanította. A környezeti kommunikáció pedig azt, hogy minden kultúra a táj és a tájlakó közösség egymást fenntartó viszonyából ered. A tájélettant érző tájőrző tudás tartalmai a tájkommunikációból születnek. A tájkommunikáció emberré nevelő fő formája a tájlakás keretei közt folyó - a tájbeli játéktól kezdettől elválaszthatatlan - tájtapasztaló munka.

A felelős tájművelő munkával szerzett empatikus tájtudások finom tapasztalati tartalmait és sajátos kódtípusait a kultúrák környezeti kommunikációs jelrendszerei - a nyelv, dal, tánc, zene, mese, mise/hit, szokáscselekmények, formaalkotó és színkombinációs anyagművészetek, mint az agyagformálás, építés, szövés, fonás, faragás, festés stb.) - segítik átörökíteni a nemzedékközi kommunikációban, ha jelrendszeri másságuk mellett megőrzik tartalmi egyközpontúságukat. A tájalapú kultúrkommunikáció végső tartalmi központja a táj. Ebből ered a kultúrközösség önfenntartó tudása, de még ez a kollektív önfenntartó tudás is a tájlakó közösség teljes tudáskincsével együtt magának a tájhazának éltetőkénti fenntartására mint teremtésbeli feladatra vonatkozik.

A nemzedékközi kommunikáció nem csak egy időben élő kultúrközösségi nemzedékeket fog össze egymást érző és értő kommunikációs közösséggé. Képes arra is, hogy évezredeket áthidalva összekösse egymással a már régen elhalt és még csak évezredek múltán megszületendő nemzedékeket a mindenkori jelen nemzedékein keresztül. A mindenkori jelen nemzedékei azok, akik közt a maga teljességében lejátszódik - vagy éppen megszakad - a kulturális jelrendszerek átörökítés! lánca. A kultúra ezért nem tetszés szerint alakítható, tervezhető „társadalmi viselkedésmód". Tájilag nagyon is kötött, mert a tájlakó közösség számára önmaga és saját lakótája hosszú távú fenntartásához adott pótolhatatlan recept. Úgy is fogalmazhatjuk, hogy tájba oltott, a tájalkattal egyidős „teremtett tudás", mely ugyanolyan szakrális jelentőségű filogenetikus képződmény, mint maga a táj.

A táj jelentését és jelentőségét minden műveltség félreérthetetlenül megfogalmazta a maga nyelvi jelrendszerének fogalmi köreiben, kultúrkódjainak képzeteiben, képzettársításaiban. A kultúrák széles változati skáláján csak utalunk itt egy kultúratípusra, melyet a civilizáció elődjeként tájváltoztató kultúratípusnak nevezhetünk. Ez nem empatikus, hanem uraló, kiélő viszonyban van a tájjal. Ezért az ilyen kultúratípusok az uralás jelentéskörében határozták meg a táj fogalmát is, „regio"-nak nevezve azt a rex/regs (= uralkodó, király) felől, egyben az ember feladatát is a táj szabályzásában határozva meg (regula).

A német Land-alapú (= föld, vidék, ország) tájfogalom már a tapasztalati tájfogalmak fajtájához tartozik. Különösen érezhető ez abban, hogy a német nyelvi rendszer ebből az alapszóból gyűjtőképzővel hozta létre a maga „táj" jelentésű Landschaft szavát. Ez világosan mutatja, hogy a német kultúrájú ember számára a táj nem más, mint az általa lakott és művelt föld (vidék, ország) sokféle, érzékelt tulajdonságainak összege. A tapasztalatiság egy másik fonala ebben a tájfogalomban az a jelentéskód, amely a táj szükséget enyhítő jelentőségét rögzíti a lind (= enyhe, szelíd) melléknévi gyökkel. Ez a mély hangrendű (tehát nagyobb jelentőségű, súlyosabb tartalmú) Land könny(ed)ebb, magas hangrendű gyöktestvére. Szakrális, gyógyító jelentőségű gyökcsoport. Ezt erősíti, hogy a germánok ősi szent fáját a német nyelv ugyane gyökváltozattal nevezi Lindenek (= hárs). Virágából gyógytea készül a hideg párák okozta köhögés, hurut enyhítésére (= lindern).

A Duna-medence nem német felének kultúraváltozatai közül ősi tájőrző típusként emelkedik ki a magyar tájfogalom. Ez nem analitikusan elemző, tulajdonságösszegző tájfogalom, hanem ősi tájlakó típusként tájérzően megnevező gyökszó. Nem az érzékelt sokféleséget rögzíti, hanem a táj élettani jelentőségét. Egykor a Duna folyó és több mellékvize esetén sem a „dán(y)/ tun(y)-féle süllyedékes lapályosságot, teknőszerű mederformát kódolta a tájlakó helyi kultúra, hanem a tápláló, etető-itató élettani jelentőséget. A Duna hunkori neve még Iszter, amely Esztergom nevében máig érthető jelentéssel őrződött meg. Ugyanígy az Inn és az Enns neve is csak a valaha addig határos Kárpát-medencei kultúrák nyelvanyagából magyarázható értelmesen, táplálóként.

A magyar kultúra táj szava sem elemez, hanem élettani rendszerbe sorol. A táj a legősibb tápláló. Megnevező hangalakja ezért van ősi tápláléknevekkel, természetes „tájtermékekkel" közös gyökcsoportban. Ezért hasonlít archaikus magyar tájnyelvek (csángó, székely, zalai, vasi, őrvidéki) ejtése szerint még hangzásában is a tej szóra. Ezért azonos mindkét gyökszó a nedves Kárpát-medence gazdag madárvilága okán itt oly természetes alaptápláléknak számító tojás szavunk gyökével. Vagy a nedves táj illatos levelű, fehérbőrű fája titokzatos termésének nevével, a dióval, amely a tájlakó közösség gyermekeit ügyesség- és erőpróbára hívja, hogy idejében megtanuljanak munkával helytállni, megszenvedni a tájért. Amiért díj jár a tájtól. Ezért szerves része ennek a tájszemléletnek a táplálékkal, szeretettel elhalmozó, gondoskodó asszonyiság képzetét hordozó dajka szavunk is.

A Duna-táj kultúráira általánosan jellemző, hogy legbensőbb tájfogalmaik mind asszociáltak a táplálékkal, szeretettel elhalmozó, gondoskodó asszonyiság képzetével. A grammatikai nemeket nem használó nyelvekben úgy, hogy fogalmi képzettársítások sora utal a nőiséggel, termékenységgel való kapcsolatokra. A grammatikai nemeket használó nyelvekben pedig úgy vagy úgy is, hogy a tájlakó közösséghez érzelmileg, a meghatározó, fölnevelő élmények szintjén legközelibb tájfogalmat nőneműnek tekintik.

Jellegzetes példa erre a német „haza"-fogalom kettőssége. A Vaterland szót a háborús emlékművekre írják. Nyelvtani neme a „Land" okán semleges, de előtagja a szigorú, büntetni is tudó „Vater" (= apa, atya), aki elvárja férfigyermekeitől, hogy parancsára hősként tudjanak harcolni és akár meghalni érte, ha kell. Ám akiért valójában élnie, dolgoznia vagy harcban elesnie kell a férfinak, az a nőnemű haza, a „Heimat". Ez a szerethető szülőföld, a tápláló, termékeny anya, akitől testi-lelki szépségélményekben részesül a gyermek, amíg felnőtté nevelődik a szolgálatára.

A szláv kultúrákban is azt látjuk, hogy a szülőföldet nőnemű szó jelöli, közvetlen vagy közvetett tartalmi utalással az anyaságra. Az orosz „haza"-képzetben együtt van jelen a „szülni" ige (rógy-) töve, a haza térben és időben való hatalmas kiterjedésére utaló -in- képző és a nőneműséget jelölő -a végződés. E három elem együtt alkotja a rógyina (= haza) szót, mely gyakran együtt említődik a matty (= anya) szóval.Ezek a képzetek az orosz hősi emlékműveken egy gigantikus méretű anyaszoborban öltenek - más európai kultúrák számára kissé szokatlan - vizuális formát.

A magyar kultúra nyelvi rendszerében a matty szó nem a testnedveivel utódját tápláló nőnemű embert jelenti, hanem magát a tájnedvet, a nedves tájat. Nem véletlenül épp nedves táj- és településnevekben találhatók meg változatai rendkívüli számban mindenfelé a magyar nyelvterületen. És természetesen a nedves tájlakók megnevezésében, hisz a matyó ember a különösen nedves hegyaljai Matyóföld tájlakója. Ahogy természetesen a magyar név sem elsősorban etnikai csoportot, hanem nedves medencelakót jelöl, akár a magas hangrendű megyer formájában is. A Mátyusföld, a Mecsér, mocsár, Mácsa stb. típusú változatcsoport a magyar kultúrterület nyelvében olyan rendkívüli gazdagságban ágazik szét, amire más európai nyelvekből nem ismerünk példát. Nem is véletlenül, hisz a magyar kultúra „mocsárkultúra". Eurázsia vizekben leggazdagabb, legnedvesebb medencéjének ősi kultúrája.

A nedvesség e nemzetközi nyelvi molekuláját, a macs/maty gyököt és változatait más-más arányokban, más-más jelentéselemekkel egy sor nyelv ismeri még. A Duna-menti német kultúrákban is meglelhetők, nyilván a táji sajátságok eltérő tapasztalati jelentéselemeivel társulva. Így a macs (= Matsch) a németben az olvadásnak induló, kásás hó, a hegyi tájak, az északi vidékek mérvadó hideg nedvességélményét rögzíti. A német pacs (= Patsch!) a csobbanó víz hangja, a pics- a csorgó lucskot jelenti (például pi'tschnafi= csurom vizes, bőrig ázott). Mindezekre a gyökökre a magyar kultúra emberének számtalan asszociációja van, mert nyelvünk rendkívül szerteágazó „nedves gyökhálózatában" ezekből is sok „nedves testtájnév", nedvességgel kapcsolatos igejelentés, tárgymegnevezés stb. keletkezett.

Hasonlóan internacionális, mert minden kultúra ősi tájkommunikációs alapélményét rögzítő gyökháló a „víz" nevéé is. Azon túl, hogy a magyar nyelv szerves hanghálójának foghíjmentesen kitöltött fokozatain át a kétféle nedvességfogalom nyelvi elemei egymásba folynak, két különlegesség világosan megmutatkozik. Egyrészt az, hogy a nedvesség „víz"-típusú megnevezései tartalmilag az élet jelentéselemével dúsulnak fel. Másrészt az, hogy a nedvességfogalmak mindkét irányban a talaj jelentésű szavakba „indáznak" át. Ezzel a kultúrák ismét azt a mindenütt helyben szerzett általános őstapasz-talatukat rögzítették utódaik számára, hogy a víz élet, és hogy a víz meg a talaj elválaszthatatlan.

A magyar kultúra nyelvi rendszere az európai kultúraskálán ebben is középen van a Duna-medencében. A „víz" életjelentését tekintve a magyar víz gyök és annak változatai állnak legközelebb a latin v ta életjelentéséhez. Olyan változataiban is, amelyek a víznek nemcsak általános életadó jelentőségét, hanem egyéb jellemzőit, mozgás- és változásformáit, fogyasztási módjait, helyét, az általa okozott környezeti változásokat, a benne és belőle élő növények, állatok nevét, a rajta, benne való emberi mozgás, a vele való bánás, cselekvés eszközeit és még számtalan egyéb jelentéseit stb. rögzítik ezzel az alapgyökcsoporttal. A magyarban a vízgyök és egyenes ági származékaik könyvnyi terjedelmű nyelvi anyagot tesznek ki. Csak sarjadási irányaikat szemléltethetjük itt néhány jellegzetes példával ebből a gyökhálózatból: víz, viza, vezet, visz, vissza, vesz, vész, vés, vás, varsa, ver, vér, váj, vályú, vet, vidra, vidám, vidul, vedel, veder/vödör, véd, vad, bodon, bödön, bűz, bősz, posvány, pocsolya, fűz, fűt, fű, fa, fi (fiú, fiatal), d, d virág, virul, világ, való... .

A német kultúraváltozatok táji nyelveiben is ezen gyökháló különféle tagjaival kapcsolódnak össze a fenti vízjelentések: Wasser (= víz) Wasen (= gyep), Fass (= víz, folyadék tárolására, szállítására szolgáló zárt edény; hordó) Vase (= vizes edény, váza), Wiese (= vizes hely, rét) waschen (= mosni), waten (= vízben gyalogolni, gázolni) Watt (= sekély tengeröböl), Boden (= víz, nedvesség átjárta termőföld, talaj) führen (= vezetni), fahren (= vizen, földön közlekedni), Feld (= természetes állapotú, termőképes föld, mező), Wald (= erdő), wild (= vad).

A szláv kultúrák nyelvi változataiban a közismert voda (= víz) vagy a pálinkaszerű italt jelentő orosz vodka (= vizecske) töve a víz alapgyöke. A tájbeli mozgás, szállítás, vezetés igéiben itt is föllelhetők a vod-, voz-, vez-gyökök. E kultúrákban a pocsolya gyöktípus ritkább konkrét vízjelentésben. Ugyanakkor „talaj" jelentésben megtaláljuk a pocsva szóban.

Amint látjuk, a Duna-menti kultúrák nyelveiben a talajgyökök középen, a magyar vízgyök két változatában találkoznak egymással. A német Boden és a szláv pocsva egyaránt vízszármazékok. Víz és föld a kultúrák ősi tájtudása szerint elválaszthatatlanok. Áthatják az élő földtestet, ahogy az élő növényi testet bejárják, építik a talajnedvek vagy az állati és az emberi szervezetet az anyagszállító nyirkok és a vér.

Tájművelő munkájával az ember a hatásának kitett tájra tapad minden tapasztalatszerző érzékével: tapintásával, szaglásával, látásával, hő- és nyomásérző képességeivel. Testével teszteli, érzékeivel letapogatja (németül: tasten!) környezetét, amelyre nemcsak ő hat, hanem az is hat rá. Ezért határ a települési közösség számára kiszabott Éden-szelet, ahol minden paraszti Ádám-utódnak jut a földi Paradicsomból. Amelynek természetesen ott húzódik a határvonala, ahol a másik közösség hatástartománya kezdődik.

A táji-települési közösségek hatástartományaiban szakadatlan anyagáramlás zajlik. A táji anyagáramlás az egyik legfontosabb tájhatásfajta, mely a tájban élő fajok egyedeinek testi folyamatait döntően meghatározza.

A nemzetközi élelmiszer-kereskedelem, a globális anyagáramlás, az általános mobilitás mai korszakában, amely az allergiák kora is egyben, bele se gondolunk, hogy ennek mekkora jelentősége van. A táji-települési keretek közt születő és egész életét ugyanott leélő növényi, állati és emberi egyed testében ősidők óta nem volt tájidegen anyag. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a globális civilizáció előtti, sok évmilliós filogenetikus korszakokban az élőlényfajok a táji anyagokra szocializálódtak.

A tájlakó ember már a méhen belüli fejlődés során a táj anyagait kapta az anyatestből. Az új emberi test a kistáji anyagforgalomba filogenetikus hosszú távon harmonikusan beleépült anyatest közvetítésével kapta a táj feldolgozott, stabil anyagkészletét. Így testileg maga is tökéletes harmóniával illeszkedett bele élete első pillanatától az utolsóig a kistáji anyagforgalomba. Megszületése után az anyatejjel a táji anyagok ugyanilyen gazdag készletéhez jutott. De azután is, hogy a gyermek már képessé vált az anyatej nélküli, egyedi táplálkozásra, csak a fölnevelő táj anyagait vette magához. Ezért nevezi a kultúrakori nyelv „szülőföld"-nek a tájhazát. Hiszen a kenyér, amely az asztalra került, a települési határban termett. Az állat is, amelynek húsa a kenyérhez járult, ugyanabban a faluhatárban, egyazon anyagösszleten nevelődött. Nem csupán egyedként, hanem tájhonos fajtaként, a tájlakó emberrel együtt megtett filogenetikus tájszocializáció beláthatatlan évezredei alatt.

Mindezek okán ezeket a táji anyagokban rejlő, a tájlakó embert éltető táji erőket joggal nevezhetjük energiának. Ez a görög szó szórészletei szerint is bennlakó, belső erőt (en+erg+ia) jelent. Ez az igazi magyarázata annak, hogy a globalizált anyagforgalom korában a belső erők helyett ható „idegen erők" kaotikus testfolyamatokat okoznak. A mesterséges technológiákkal előállított élelmiszerek, adalékok és más földrészek terményeinek idegen tájanyagai nincsenek filogenetikusan testünkhöz szocializálva. Ezért allergének. Az „all+erg+ia" szórészletszerű hitelességgel idegen erő-t jelent.

Az élőlények testének kistáji anyagforgalma tájtörténeti távlatú, évmilliós anyagmozgások eredményein alapszik, amelyek keletkezéstörténeti és anyagösszleti szempontból rokon tájak kisebb-nagyobb láncolatát hozták létre. Az egyik legösszetettebb és legnagyobb európai tájlánc a Duna-medence hatalmas anyagtája, mely az Ős-Duna és ős-mellékfolyóinak közös terméke. Pistotnik bécsi professzorasszony A Duna anyagfolyam - „hálózati együttműködés" évmilliók óta című előadásában beszélt erről a MÖF-EKI 2010. évi tájanyag-konferenciáján (AnA 2010): A Duna kezdetei a közép-miocénbe, mintegy 15 millió évre nyúlnak vissza, mikor a Paratethys Óceán korában egy közép-európai folyórendszer, a Rajna-Duna nyugati irányba, majd az Alpok vonalát követve délnek fordulva a Földközi-tengerbe ömlött. A Paratethys keletre húzódásával új folyórendszer keletkezett, az „Ős-Duna", mely a Cseh Masszívum vizeitől táplálva keletnek folyt és a Bécsi-medencében torkollt a Paratethys édesvizűvé vált maradványtengerébe. Vízgyűjtőjét hamarosan nyugat felé is bővítette - Közép-Európa lefolyásiránya nyugatról keletre fordult. A Paratethys további visszahúzódásával pedig a Duna torkolata is keletebbre került.

Európa második leghosszabb folyója ma 2850 km. A korunkban is hatalmas terület természeti anyagösszletét szállítja oldva és hordalékként az alsóbb folyószakaszok felé. Vízgyűjtő területének kiterjedése 817 000 km2. Mellékvizei variszkuszi és alpikus hegységekből érkeznek, ami nagyon különböző kőzetzónákat jelent. Ezért a dunai hordalékkavics tarka képet mutat. Az újabb keletkezésű dunakavics átlag 44% kvarcból, 26% krisztallinokból és 30%> üledékekből áll. Teljeskavics-zátonyok mellett ma mindinkább csak kvarcmaradvány-kavicsot lelünk, amely a karbonát- és részint a krisztallin-alkotórészek kioldódása nyomán maradt hátra. [...] A dunavíz mésztartalma az alacsony vízjárás melletti 150 g/m3 és a magas vízjárás melletti 50 g/m3 közt ingadozik. A mész vízben oldhatósága a CO2-tartalom függvénye. A hideg vízben több az oldott CO2. Ezért a jégkorszakok idején a Duna felszíni és mélységi vízrétegeiben egyaránt magasabb volt a mésztartalom a mainál. Ezzel szemben a meleg időszakokban mésztufák csapódhattak ki belőle (réti mészkő).

A Duna és mellékfolyóinak közös gyermeke az a Kárpát-medence, melyet e hatalmas vízgyűjtő rendszer ősanyagai töltöttek fel, több száz, a medence közepe táján több ezer méteres hordalékrétegekkel a fönt leírt földtörténeti folyamatok során. Bár a Duna és mellékfolyói a jelenkorban már szabályozottan folynak át ezen a feltöltött medencetájon, a történeti feltöltésrétegekben évszaki pulzálással emelkedő és süllyedő medencevizek ezt az anyagösszletet újra meg újra a növények gyökérzónájáig átmossák, ilyen módon újra meg újra frissítve és egyúttal egységesítve is ezt a földtörténeti anyagtájat. Ezért a medence felületén, a magyarság települési területén keletkezett kistájak egynemű rokonsági láncba tartoznak.

Anyagösszleti szempontból a medence közepe a legváltozatgazdagabb, mert tartalmazza az összes vízgyűjtő peremtáj anyagösszleteit. Ugyanez nem mondható el a peremtájak és a Duna-mente felsőbb, illetve alsóbb folyószakaszain található tájlánc egyes tájairól. Amíg az ő anyagaikat együttesen tartalmazzák a medenceközép feltöltési rétegei, addig belőlük az egymás közti egyirányú anyagforgalmi kapcsolatok következtében hiányoznak vagy hiányozhatnak más peremek anyagai. Ezek a tényezők anyagtájhatárokat jelöltek ki a földtörténet során a Duna-mente hatalmas tájláncának egyes tájcsoportjai között.

A tájhatárok nemcsak a Duna-mente nagy földtörténeti és jelenkori vízmozgásai szerint különítenek el természetes tájcsoportokat. Ahogy a földrajzi nevekben is tükröződik, a kisebb tájak, településhatárok is egy-egy jellegzetes felszíni egységet képeznek. Ezek - még az egynemű tájláncon belül szomszédosak is - a számtalan lehetséges jellemző közül legalább néhány tekintetében egymástól is különböznek. Csak a külső szemlélő számára egyformának tűnő „alföldi rónán" említek egyetlen példát. Dorozsmát és a vele szomszédos szülőfalumat, Zsombót.

Zsombó a tágas, ellapult homokhátak közti kiterjedt, zsombékos nádasokról, rétekről kapta nevét, Dorozsma pedig a Tisza főágából kiszakadó árvizek nyomán alakult „dorozsmás", turzásos-halmos, ártéri felszínéről. A Zsombó-Dorozsma határt a víz jelölte ki. Ott, ameddig a tiszai áradások jártak a „Feketék" nevű határrészen. Zsombó utolsó dűlőútja azon a homokteraszon fut végig ma is, amelyről a két falu tanyavilágát összekötő nagy földút egykor a feketeföldes dorozsmai laposokba ereszkedett. Ezen jártak át a zsombói gazdák a dorozsmai és szegedi piacokra, a kocsiülés magasából gyönyörködve a dorozsmai határ hullámzó-kövér búzatábláiban, sudár magasra szökkent kukoricaerdeiben. Közben dohogva kerülgették a „feketék"-i út ragacsos-saras kopolyáit, amelyek pedig részint az ide lejtő zsombói határ vizei voltak. Sőt a kunhalmok, partok könnyű homokja is, amelyet a zsombói futóvizek hoztak ide. A Tisza messziről érkező árhullámai csak félrekotorták súlyosabb, messzibbről hozott hordalékuk elől. Rendkívüli áradások a laposokon át a zsombói határ felső végéig elhatottak, visszaduz-zasztva a Majsa felől jövő tájvizeket, visszaadva az onnan származó könnyű homokot, megtetézve marosi és közép-tiszai lösszel, finom agyaggal. Gyerekkorom Jató nevű lápastói határrészének talaja őrzi az oda-vissza mozgó vizek tarka hozományát.

Nincs ez sokkal másképp a Fekete-erdőtől a Fekete-tengerig tartó Dunamedencei tájlánc más szomszédtájaival sem, különösen a Kárpát-medencében. A földfelszíntörténet évmilliói alatt nem csak az Ős-Duna járta meg vizeivel és hordalékaival a Magyar Alföld jelentős részét. A Duna és nagy Kárpát-medencei mellékfolyóinak eltérő ritmusa miatt kölcsönösen „átszántottak" az ősfolyók egymás felségterületére. Leginkább a mai Duna-Tisza köze volt a nagy ősfolyók tájrendező mérkőzésének színtere. A két folyótól ma nagyjából azonos távolságra futó homoki vízválasztó csak a hatalmas ősi vízhozamok csillapultával vált stabil felszíni határrá a Budapesttől Titelig futó ősfolyami tájban. De a Tisza és a Maros földtörténeti hordalékai egyaránt ott vannak a Dunáéval elkeveredve e nagytáj minden egyes kistájának és települési határának talajában.

Testvérek ezek a tájak származásuknál fogva. A rajtuk gazdálkodó közösségek pedig, ha nem is vértestvérek ma már, de mindenképp tájtestvérek, ami a táji anyagforgalomról mondottak alapján akár tejtestvériségnek is nevezhető, hiszen testvértájak gyermekei vagyunk mi mind errefelé. Ám ha az eredeti mozgatóerőre gondolunk, ez a táj- és tejtestvériség akár víztestvériségnek is nevezhető, aminek mai valósága könnyen belátható. Ha már nem is ősi szabadságában, de ma is ott folyik el közöttünk az a hatalmas folyó, amelyik tájhazáink földtörténeti felépülésének legfőbb vezérlő ereje volt. Ennek belátása a tájbéke és a jövő szemszögéből tekintve sosem volt időszerűbb, mint manapság.

Ebben a helyzetben lehet a tájhoz illeszkedő gazdálkodás ugyanaz, ami volt az emberiség harmonikus korszakaiban. olyan kultúraforrás, amelyiket nem „csinálnunk" kell, hanem pusztán csak hatni kell engednünk. Mert a kultúra a tájba van írva. Nem minden kultúra alkalmas bármelyik tájban. A kultúra a tájjal egyidős recept, amolyan tájjal adott használati utasítás, amelyet csak az a tájlakó közösség képes kiolvasni belőle, mely a teremtés törvényei szerint él benne. Ez az egyetlen jog, amelyik egy tájlakó közösségnek megszentelt szuverenitást ad a lakótája fölött. Be nem tartása e tájlakó közösség széteséséhez, a táj degradációjához, teremtett alkatának pusztulásához vezet.

Fenntartható kultúrák nélkül nincsen fenntarthatóság. A megszállót, a tájon és népén uralkodó hódítót leveti hátáról a föld. Ezt tanítja a történelem minden igaz tanmeséje, a hazudott történelmekkel szemben. De leveti azt a közösséget is, amely megfeledkezik tájéltető kötelességéről, és csupán lakni vagy meggazdagodni használja a tájat, avagy egészen magára, netán alkatától idegen használók kezére hagyja. A tájbirtoklás kultúrjogi alapja a teremtett táj teremtésszerű használata. Kitartással, áldozatos, tájérző munkával. Annak a paraszti kultúrának a tájtudásreceptje szerint, amelyet tájérző, tájőrző elődnemzedékek hagytak utódaikra gazdálkodási hagyományban, nyelvben és a helyi kultúra sokféle jelrendszerébe írva.

A mai európai és globális embermozgások félreérthetetlenül jelzik, hogy nagyon nagy baj van a hajdani tájőrző kultúrákkal. A tájelhagyók száma önmagában is riasztóan nagy. De a teremtett tájak elárvulásához legalább ennyire azok is hozzájárulnak, akik helyben maradva veszítik el kultúrájukat, akár úgy, hogy nem öröklik vagy nem örökítik, akár úgy, hogy elvágyva onnan már lélekben se maguk, sem utódaik nincsenek otthon, és ezért nem becsülik sem a táj, sem a hozzá tartozó kultúra teremtett szentségét.

E téren a hitnek mint a kultúra egyik legfontosabb jelrendszerének óriási feladatai vannak. Ezeket azonban egyelőre sem a térség vallásainak és felekezeteinek klérusai, sem pedig gyakorló hívei nem érzékelik a fenntarthatósághoz szükséges szinten. A részint közelmúlt-történelmi okokat hosszasan lehetne sorolni. Ám ezzel nem jutnánk messzire, hisz korántsem fedik az összes okot, sőt talán épp a legsúlyosabbakat nem. A veszélyesebb okok mind szervezeti, mind egyéni szinten öntudatlanok, ezért nem csak lajstromozásuk nehéz, de feltárásuk és tudatosításuk is, különösen pedig okkénti elfogadtatásuk. Csak egy-egyet említek ezekből klérikus és laikus részről.

Az egyházszervezet külső működése ma elsősorban a liturgikus szolgálat területére összpontosul. Az egyházi év evangéliumi idézetei természetesen „körbejárják" a Biblia valamennyi aktuális példázatát. Ezek gigantikus üzenetkódjait a lehetséges mélységig föl is fejtik a heti példabeszédek. Minden sorra kerül „a maga helyén", évente ismétlődve. A Teremtéstörténet aenigmája, Jézus türelmes példabeszédei, hiábavalónak tűnő földi életpéldája. Még Szent Ferenc kétségbeesett sikolya is beleilleszkedik ebbe a monoton rendbe. Pedig ha valaki, akkor ő igazán a mai ember nyelvén kiáltotta világgá, hogy ami Isten kezétől van, az szent. Az anyagból teremtett világ is, a maga teremtett erőivel, növény-, állat- és emberteremtményeivel, amelyek mind ott vannak néma példabeszédül az emberi lét újraértelmezésére megszülető Jézus betlehemi jászla körül. Klerikus barátaim rosszallón csóválják fejüket, ha ilyenekről szólok. ez már-már túl merész. Már-már eltérülés.

A templomba járó hívek is hasonlóan vannak ezekkel. Némi sarkítással élve: a hit gyakorlása befelé menet a templomajtónál kezdődik és kifelé menet nagyjából ott is ér véget. Gondolkodásmódjában, világfelfogásában, tudományos szemléletében, praktikus életvitelében a közkeresztény alig különbözik a materialistától. Passzív fogalomként viszi haza a templomból a teremtés szót, mint az oktatásból vagy a médiából kapott környezet fogalmat a közmaterialista. Ha cselekvés követi valamelyiket, akkor az inkább az istenmentes, pozitivista környezetfogalom, mely ugyanazokból a forrásokból a keresztény embert is éri, s a maga „szűkített", kényelmesebb jelentéstartományával, egyszerűbb cselekvésigényeivel ki is egyenlíti fejünkben, életünkben a teremtéspéldázatot.

Ez annál könnyebben történhetik, mivel a liturgikus rendben nincs idő és külön hely a gyakorlati ellenkormányzásra. Így a teremtéspéldázat egy bizonyos szinten túl feloldatlan marad, ami a pozitivista-materialista gondolatárban és cselekvési erőtérben nem elég arra, hogy hitalapú elindulást generáljon a mindennapokban. Egy ilyen elinduláshoz konkretizálódnia is kellene a teremtésképnek. Épp ez nem történik meg a liturgikus térben és időben, de tapasztalataim szerint más egyházi rendezvények, még az egyházi oktatásnevelés keretei közt sem. Így a Teremtés konkrét szelete, maga a lakótáj, az egyéni és családi környezet megmarad a szekularizált világ darabjának, amelyben mindenki materialista módon és materialista szellemi vezérlet alatt teszi a „dolgát".

Az általánosság szintjén megmaradt teremtésképzettel valóban keveset lehet kezdeni a napi létben. Pedig még a nagyvároslakó is tájlakó ma még. Igaz, a nagyváros már csupán redukált táj, de nem csak teremtésszerűtlen elemei vannak. Az ember által alkotott városelemek is részei a teremtésnek, még ha a szépet és jót; teremtésszerűt alkotó ember nem is „teremtő", de még csak nem is „társteremtő", ahogy a nyugati vallásos irodalomban gyakorta olvasható. A Teremtő akarata szerint cselekvő alkotó embernek a teremtés harmóniájába illő műveit gyönyörködve fogadhatjuk érzékeinkbe, lelkünkbe naponta. Ám a városi redukált tájak elemei közt is tömérdek olyan van, amelyik nem csak az ember által közvetítve, de közvetlenül is a Teremtő keze nyomát viseli. Környezetünknek ezt a részét nevezzük „természet"-nek.

Ezt a szót kimondva ismét öntudatlanul a reduktív materialista gondolkodásmód csapdájába esünk. Mert mindjárt madarakra, parki fákra, virágokra, nyírott pázsitra gondolunk, ami eddig helyes. Ám a természet van jelen a városi redukált tájban a másik emberrel is, nem csak a „társadalom", ahogy a teremtésszétszakító szaktudományok szeretik felosztani a világot. A keresztény embernek kellene pedig a legjobban tudnia, hogy az ember csak olyan értelemben társadalom, ahogyan a velünk teremtett nyelvi jelrendszer mondja: társunk. De teremtmény ő is, teremtménytársa a madárnak, a parki fának, fűnek és virágnak. És teremtéstársa a folyton megújuló teremtett anyagnak is, amelyből házat, használati tárgyat, szeretetajándékot készít az alkotó emberi kéz.

Ott van a városi redukált tájban az észrevétlen éltető levegő, melyet csak akkor észlelünk, ha már nincs elég belőle, vagy kellemetlen tartalmakkal „dúsul". Ott van simogató, langyos szellő alakjában, avagy metsző téli szélként, dühöngő természeti erőként. És nem csupán mesterséges fények, színek vannak a városi tájban. Ott van a Nap is, a szeletnyi ég, a szeletben is végtelen kékjével, a házsorok fölött átúszó felhőivel. És ott a víz a folyóval, a szabályozott, esetleg szégyenletesen elkoszolt, csatornázott patakkal, ott van a csapban, talán már alig ihatóan elklórozott, teremtésszerűtlen állapotában. És ott van az esőben, amelytől ernyővel védekezünk, az eleinte még tiszta hóban, amellyel nemrégen még a mi kultúráinkban megmosdatták a lányokat, hogy tiszták legyenek...

A városi ember számára is konkretizálható tehát a teremtés. Hogyne lenne konkretizálható a teremtett táj a természetközelibb kisvárosokban, falvakban, tanyákon élő embertársaink számára, akiknek részint még ép tudásuk van a teljes tájról is. Arról a mindenségszeletről, amely a maga érzékelhető végességében is érzékelhetően végtelen. A parasztembernek, aki nem csupán lakja, de cselekvő módon szereti is, hisz művelési viszonyban van ezzel a tájjal?! Igaz, ez a viszony a talajhoz, a növényekhez és állatokhoz, a táji vizekhez, az anyagokhoz és energiákhoz már nem mindenben teremtésszerű, de éppen ő az, aki leghamarabb megérthetné a táj életadó fontosságát, mert az ő felelősségére van bízva, akár a férfiére a nő, a nőére a férfi, és kettejükére a család a mindüket tápláló, eltartó gazdasággal. Az ő utódai öröklik, ha ő maga törekszik a teremtésszerű művelésre és megtartja azt. De az ő utódai veszítik el, ha számára többet jelent a fokozható profit az életnél.

Mindezekről persze mindenütt másként kell szólni, mert más-más kommunikációs közösséget jelent minden táji közösség. A pedagógusértelmiségi, az emberekkel is dolgozó agrármérnök, de bármelyik ember tapasztalhatja, hogy mennyire eltérő „fogadtatásban" részesül ugyanaz az ember, ugyanaz a mondanivaló az egyik vagy a másik faluban, az egyik vagy a másik városban, az ország egyik vagy másik részén, nem is szólva arról, hogy mennyire másképpen viszonyulnak az egyes nemzeti kultúrák a mesz-sziről jötthöz, az idegenhez. A mai magyar ember például különösen nagy bizalommal és szolgálatkészen, míg a német vagy az osztrák a kötelező, de meglehetősen külsődleges szívélyessége mellett félreérthetetlen tartózkodással, sőt nyilvánvaló kihasználási szándékkal.

A Kárpát-medencén belül is így van. A szlovákok „északibb" hűvösséggel és józansággal, a románok, szerbek „déliesebb" nyitottsággal viszonyulnak az idegenhez. Hogy emögött mi van, arról részint saját hátsó szándékaik tükrében más-más élményekkel rendelkeznek a velük alkalmilag érintkező más kultúrabeliek. Tény azonban, hogy az egyszerű közvélekedés is pontosan érzékeli az alkalmi érintkezések tapasztalati szintjén, hogy a nemzeti területeken belül és azok között is jelentős eltérések vannak az egyes táji kultúrák jellemzőiben.

A kultúrökológia a táji kultúrközösségek kommunikációs sajátságait a más és más tájba tett emberközösségek tájérintkezésének eltéréseivel, a tájkommunikáció és a táji szocializáció eltérő eredményeivel magyarázza. Ilyen módon a tájváltozati láncot egy kultúraváltozati lánccal is azonosíthatjuk, amely szempont különösen a fenntarthatósági gondolkodás terén nyújt másokkal nem pótolható fogódzókat.

A tájváltozatlánc és kultúra-változatlánc fogalma együtt elméleti magyarázatát is adja annak a gyakorlati tapasztalatnak, hogy miért magától érte-tődőek a természetes tájban bizonyos etnikai átfedések. Nem a térfoglaló, szervezett hátterűekre és nem a háborús előzmények után szokásos, etnikai tisztogatásokkal járó telepes népességelegyedésre gondolok. Azokra a stabil érintkezésövezeti együttélés-viszonyokra, melyek a Magyar Királyság egész történelmét végigkísérték és bizonyos területeit a nyugati nemzetállam-eszme trianoni érvényesítéséig alig változó etnikai határok mellett jellemezték. Egyebek közt ilyen stabil érintkezési övezetek voltak Erdélyben, továbbá a magyar-horvát és a magyar-vend, illetve a magyar-tót és a magyar-rutén települési területek között.

Ezekre legföljebb az érintkező tömbök arányait változatlanul hagyó kölcsönös asszimiláció volt a jellemző, ami főleg az etnikai határon átházasodók természetes beolvadását jelentette. Ez az együtt élő etnikai stabilitás csak a kultúrállam viszonyai mellett érvényesülhet, amelyben a tájtudás, a táji nyelv, a táji kultúra és jog, a helyi önigazgatás előnyt élvezhettek, szemben a mai civilizációs nemzetállamok központosító „általános" iskolázásával, nyelvi-kulturális, jogi és igazgatási centralizációjával, amelynek keretei közt egyelőre csak egyirányú, nemzetállami asszimilációs folyamatok vannak.

A kultúrállami érintkezési övezetekre egyébiránt a kontaktusedzett anyanyelvi egynyelvűség, illetőleg a kölcsönös, de nagyon változatos típusokból álló, ám minden esetben anyanyelvközpontú tömbkétnyelvűség volt jellemző.

A kontaktusedzett anyanyelvi egynyelvűség az anyanyelvi tájnyelvűség egy olyan stabil változatát jelentette az etnikai érintkezési övezet mindkét tömbfelében, amely anélkül tartalmazott szókincsbeli, grammatikai, mondatszerkesztési kompromisszummegoldásokat, hogy azokat bármelyik oldalról föltétlen „kölcsönzéseknek" lehetne minősíteni. Sokkal inkább olyan, mindkét nyelvben meglevő „mélyszerkezeti" lehetőségeknek a - nyelvpárérintkezést könnyítő - felszínre kerüléséről volt szó, amelyek közelítették egymáshoz a helyi nyelveket. Anélkül azonban, hogy ez destabilizálta volna őket vagy akadályozta volna nemzedékről nemzedékre történő öröklődésüket.

Ennek az alkalmazkodó anyanyelvi egynyelvűségnek a talaján ugyanez a rugalmas stabilitás volt jellemző a kultúrállami érintkezési övezetek anyanyelvközpontú tömbkétnyelvűségére is. A tömbkétnyelvűség azt jelenti, hogy bizonyos fokon az érintkező tömbök egésze kétnyelvű, ám kétnyelvűsége fokát és típusát nem valamiféle központi tanterv vagy nyelvtörvény határozza meg, hanem maga a helyi és táji élet valósága. Például a helyi piacon, vásáron venni vagy eladni szándékozó esetleg épp a másik nyelvű embernél lelte meg a keresett portékát. Valahogy meg kellett egyezni az árban, de ha máskor nem, hát ekkor elhangzott az áru másik nyelvű neve és sok más is. Találkoztam egy muravidéki magyar gazdával, aki azért tanult meg pár szót szlovénul, mert a regedei/radgonai/radkersburgi vásárban szlovén gazdától vette a lovát, amely „csak szlovénul értett", stb.

Az anyanyelvi kontaktusváltozatok, illetőleg az anyanyelvközpontú kétnyelvűségtípusok léte ezekben a térségekben egy olyan kontaktuskultúra hátterével volt lehetséges, amelyik nem keverendő össze a civilizáció kedvenc „bikulturalitás", illetve „multikulturalitás" fogalmaival. Ez utóbbiak a szított mobilitás körülményeinek „kívánatos" kultúraállapotaira vonatkoznak, amelyekről azonban máig senki sem igazolta, hogy stabilak lennének, és bármilyen formában túlélnék az ilyen „kultúrájú" egyént. Sokkal inkább vannak olyan híradások és jelenségek, amelyek arról tanúskodnak, hogy ezek a kultúraállapotok egy egyirányú átmenet állomásait jelzik. A kontaktuskultúra mindkét oldalon ugyanolyan stabil kulturális állapot, mint a föntebb leírt nyelvi érintkezés egy- és kétnyelvű változatai, amelyhez azonban minden esetben hozzátartozik a stabil együttélési hely és a közös táj.

A kontaktuskultúra élettani célja ugyanis nem csupán az érintkező közösségek egymás közti megértésének és együttélésének biztosítása, ahogy ezt a civilizáció humáncentrikus szemlélete föltételezi. Sokkal inkább az, hogy a közös feladat, a közös táj fenntartói feladatainak való maximális megfelelést biztosítsa úgy, hogy mindkét oldal tájérintkezési és tájszocializációs eredményeit hozzáférhetővé teszi a másik fél számára. Ez ugyanaz a stabil „kompromisszumváltozat" a kultúrában és a kulturális jelrendszerekben, azok tartalmaiban és kódjelformáiban, amelyről a nyelvet tárgyalva szóltam. Nem „asszimiláns" változatok, aminek a Trianon utáni dühödt „öntisztítás" évtizedei során ezeket is vették, irtva belőlük mindent, ami nem az anyanemzeti központ, hanem az együtt élő másik kultúra felé mutat, amellyel a közös teremtésfeladatra az érintkező tömbök a helyi tájban összefogództak.

Nem arról van szó tehát, hogy a „nyelvek" és a „kultúrák" hasonultak volna egymáshoz. Ezt, noha „tudományos" megállapítások is, meglehetősen felszíni szemléletnek kell tekintenünk, amelyek alkalmatlanok arra, hogy a kultúrák fenntartható Európájának tudományos alapjait adják. A kultúraváltozatok képződésének alapja ugyanúgy a tájváltozat, ahogyan a kultúráé általában. S ahogyan léteznek a tájváltozati láncban olyan tájváltozatok, amelyek természetes körülmények között egyszerre két etnikai kultúra tájösztönének is megfelelnek, ugyanígy realitás az is, hogy léteznek olyan kultúraváltozatok a kultúraváltozati láncban, amelyek fenntartható módon képesek lefedni ugyanazt a tájat és pontosan kódolni a hozzá szolgáló tájtudást. Ez törvényszerűen az átmeneti típusú tájak átmeneti, de szerves jelensége, mely a tájháttér nélkül nem értelmezhető.

A kontaktuskultúra fontos összekötő elem a tájskálán elhelyezkedő kultú-raváltozati tömbök között. Ezért nem irtani kell, ám nem is szabad ideologikus példává tenni az „egységesülő Európában". Ez utóbbira is vannak ugyanolyan helytelen példá(lódzáso)k, mint volt és van fájdalmas gyakorlat az előbbire. A fenntartható Európa-modell - a kultúrák fenntartható Európája - ennél mélyebb és felelősebb közelítést igényel a nyelv- és kultúratudományban, a kulturális jelrendszerek kódjeleinek, tartalmainak és öröklődési törvényeinek vizsgálatában. Erre kínál modellt a kultúrökológia és a környezeti kommunikáció. Mindennek persze csak egy felelős Európa-politizálás teremthet esélyt, nem a rossz kiegyezések eddigi hatalompolitikája, mely mindig az árnyalatokról mond le az absztrakt „egység" és a nem létező „átlag" nevében.

Mindezeket egymás között is következetesen, kitartóan kommunikálnunk szükséges. Egymás nemzeti nyelvein is, tudva, hogy a „szervetlenített" nemzeti főváltozatok mai állapotukban nem csak a kultúraközi párbeszédre kevésbé alkalmasak, mint voltak akárcsak fél évszázada. Az internacionalizált nemzeti köznyelveken ma már a nemzeti kultúrák táji változatait is nehéz megérteni. Azonban az ilyen párbeszédkísérlet Európa-szerte is segítheti a nemzeti nyelv- és kultúraváltozatok kívánatos visszaszervesítését, ami nélkül nincs és nem is lehet európai szervesség és fenntarthatóság.

E gondolati háttérrel jelentette meg a Magyar Ökoszociális Fórum Európai Kommunikációs Intézete 2011 adventjében az EKI-Tanulmányok című sorozatának harmadik kötetét. A szegedi Generál Nyomda szakembergárdájának évzáró terméke szemet is gyönyörködtető, szép alkotás. Szöveganyaga Győri-Nagy Sándor nyugállományú egyetemi docens, kultúrökológus és Nagy Gergely harmadéves földrajz-turizmus szakos egyetemi hallgató munkája. Képszimfónia nevet viselő, 30 oldalnyi színes fotóanyaga részint már környezetfotográfiai kiállításokon szerepelt fiatalok szépérzékét dicséri. Akárcsak ízléses borítója, realistán derűs környezeti jelképeivel.

A kétnyelvű kötet elárulja a több tankönyves Kelemen Janka kommunikációkutató, a MÖF-EKI nyelviskola-vezetőjének következetességét. Szerkesztő keze alatt a tájtudományi és tájesztétikai írások, környezeti esszék változatos sora élvezetes teremtés-tankönyvvé, sőt kiválóan használható nyelvkönyvvé is rendeződött. A könyv teljes szöveganyaga németül és magyarul, párhuzamos hasábokban egymás mellé rendezve olvasható. Aki tudja, hogy milyen - nyelvalkatból következő - terjedelmi különbség van a jól fordított magyar és német szövegek között, az tudja csak igazán becsülni az Európai Kommunikációs Intézet szerkesztő és lektor munkatársainak teljesítményét.

De nem csupán szép és több célra is hasznos környezeti kommunikációs alkotás ez a könyv. Bátor munka is. Nem csak amiatt, hogy meri a teremtett szépet szembeszegezni a mindinkább elhatalmasodó környezeti rúttal és rosszal. Amiatt is, hogy mer egyszerre szembeszállni a szembenállókkal, akiknek konok békíthetetlensége ugyanolyan baj az amúgy is súlyosan sérült természeti-társadalmi környezetre, mint esetenkénti, elvtelen kiegyezésük. A szerzők merik tudományos igénnyel „teremtésnek" nevezni azt, amit a környezeti szaktudomány csak „környezetnek" hív, mind nyilvánvalóbban tarthatatlan következményeket vállalva a „vallási tartalmakat kiszűrő", pozitivista fogalomalkotással.

A könyv nem általában szól a teremtéskörnyezetről. Egy konkrét embercsoporthoz rendelt tájszelet, a MÖF-EKI csólyospálosi Tájbirtoka példáján mutatja meg, hogyan is kéne konkretizálni a vallás és a tudomány által egyképpen túláltalánosított teremtés-, illetőleg környezetfogalmat. Mert ebben kellene otthonra lelnünk. Ebben kéne külön-külön és együtt is meglelnünk nekünk közembereknek, kisebb-nagyobb közösségeinknek, a családoknak, települési és táji közösségeknek a konkrét felelősségünk tárgyát: a tájhazát a nagyobb hazában. Amely a teremtés egészén belül csak a mi személyes, kis- és nagyközösségi felelősségünkre van bízva. Átruházhatatlanul, de mulasztás esetén jogvesztő hatállyal.

Az írásokból és a képanyagból a MÖF-EKI Tájbirtok sehol másutt a világon föl nem lelhető táji egyedisége bontakozik ki az olvasó előtt. Ám a szerzők reménye szerint az is, hogy a Teremtés valamennyi szelete ugyanennyire egyedi és pótolhatatlan, tehát lakóinak különleges teremtésőrzői és -művelői felelősségét igényli. Ezt a látásmódot tanítják a Tájbirtok nyári ifjúsági táborai magyarul és németül. A szép meglátását tanítják a MÖF-EKI körül formálódó fiatal alkotóknak is a kultúrökológiai és környezeti kommunikációs képzések, rendezvények. Mert a rossz ellen nem harcolni kell, hisz az csak elveszi a jó tevésétől az emberéletnyi időt. A feladatunk az, hogy előle jóval töltsük ki magunk körül a világot.