Catholic cultural magazine
Keresztény kulturális havilap

Könyv
cHRISTOPHE GEFFROY: XVI. BENEDEK ÉS "A LITURGIKUS BÉKE"

Legszívesebben kérdőjelet (is) tennék a cím végére - no nem azért, hogy megkérdőjelezzem a szentatya szándékának nemességét, hanem egyszerűen csak azért, mert annyira kevés esélyt látok - más értelemben is - a liturgikus békére... Aki csak egy kicsit is szétnéz a „liturgikus nagyvilágban" - vagy akár saját háza táján -, biztosan érti, hogy miről beszélek. Minden esetre érdemes elolvasni Christophe Geffroy könyvét.

A francia író, újságíró a La Nef katolikus havilap alapítója. Könyvében kiegyensúlyozott hangvételű, alaposan dokumentált elemzését nyújtja annak a jelenségnek, amelyet XVI. Benedek pápa 2007. július 7-én kiadott Summorum Pontificum kezdetű apostoli levele váltott ki. Azóta folyamatosan születnek a rendeletek - kiben reményt, kiben félelmet keltve. Van, aki a „reform reformjában" bízik, van, aki a visszarendeződéstől fél. Tény, hogy a liturgiáról nem csak a papok és a szakemberek, de a világi krisztushívők hozzáértő vagy amatőr, de valamilyen szinten érdeklődő csoportjainak igencsak eltérő meggyőződése van, és ezek a csoportok bizony olykor egymás ellen ugranak. A liturgia viszont, melynek során elhangzik a jézusi béke veletek, és megtörténik a békecsók, nem lehet konfliktusok forrása. A liturgiának az egyházon belüli kiengesztelődés helyének kell lennie - mondja XVI. Benedek az említett motu proprio kísérő levelében.

A II. vatikánum után született generáció nem igazán érzékeli, hogy mi van a jelenség hátterében. Számára igencsak hasznos lehet Geffroy könyve. A szerző ugyanis mondhatni egészen kiegyensúlyozottan mutatja be azt a folyamatot, mely XVI. Benedek pápa döntéséhez vezetett, s amit egyébként hivatalosan is bejelentett 2005. április 20-án elhangzott programbeszédében, hogy a liturgia pápaságának fő témája lesz.

A szerző könyvének legelején - a problematika ismertetése után - rá is világít Ratzinger bíborosnak a téma iránti személyes vonzalmára, liturgikus érdeklődésére, részletesen és elemző pontossággal ismerteti azokat a műveit, melyek a téma iránti folyamatos érdeklődéséről tanúskodnak. Egyike volt az első püspököknek, akik felismerték a válságot.

A következő fejezet arról szól, hogy Ratzinger bíboros az egyház általános válságával hozza kapcsolatba a jelenséget: a szekularizáció, a modernizmus, a szakadási szellem már felveti a II. vatikáni zsinat tekintélye körüli problémákat. A kommunista diktatúra hírzárlata miatt a legtöbb kelet-európai terület kimaradt ezekből a történésekből - illetve sok minden nem kerülhetett papírra arról, hogy miként zajlott a reform. A szerző szerint ez a válság az 1970-es években ért a mélypontjára, és a belőle való kilábaláshoz II. János Pál tanítása adott szilárd alapot. A következő fejezet a liturgikus reform történetének rövid, valóban csak a leglényegesebb pontokat érintő ismertetése már önmagában is sok mindent megmagyaráz, de nyilván a szerzőnek nem ez az elsődleges célja: azért szükséges ez a fejezet, hogy árnyaltabb képet kaphassunk a reform mibenlétéről, lezajlásáról és annak fogadtatásáról - a világegyház szintjén. A liturgikus mozgalom, a II. vatikáni zsinat, az új ordó megjelenése (1969) előtti viták leírása következik. Ez a fejezet világosan láttatja, hogy a probléma időben is mélyebb gyökerű. A bemutatásból kiderül, számtalan megoldási kísérlet volt terítéken. Ezek után logikusan következik a reformmal való szembefordulás történetének ismertetése -a folyamat szintén kevésbé ismerős a fiatalabb kelet-európai hívők számára. Az anyanyelvű liturgiát engedélyező Inter oecumenici instrukció után a latin villámgyorsan tűnik el Franciaországban a miséből, de ezzel párhuzamosan az ellenállási mozgalom is villámgyorsan szerveződik. Egyik példa lehet erre a ma is működő Una Voce Szövetség, a legelhíresültebb mégis Lefebvre érsek és a Szent X. Piusz Testvériség tevékenysége és ellenállása. Sok mindent megtudhatunk arról, hogy annak idején Lefebvre érsek hogyan is vonta magára a kiközösítést, beleláthatunk a pápai diplomácia útvesztőibe - melyet a szerző találó megállapítása összegez: „Mintha süketek párbeszéde folyna". A végső szakítás az 1988. június 30-i engedély nélküli püspökszenteléssel jön létre.

Az „Ecclesia Dei"-galaxis címet viselő fejezet az 1988. július 2-án megjelent Ecclesia Dei motu proprio ajánlatának gyakorlatba ültetését követi nyomon, amikor a Szent X. Piusz Testvériségből kivált 11 pap és egy diakónus és létrehozta a Rómához hű Szent Péter Testvériséget, amely engedélyt kap az 1962-es misekönyv használatára - ehhez aztán más közösségek is csatlakoznak, a Rómával való egység útját választva. Ezzel azonban a kérdés még mindig nem volt megoldva. Bár Franciaországban és az AEÁ-ban gombamód szaporodtak a régi rítusú közösségek, sok szervezeti, pasztorációs és identitásproblémát vetett föl a kialakult helyzet. A végső megbékélés felé vezető út fontos állomásának tartja a szerző azt a fontgombault-i bencés apátságban tartott liturgikus konferenciát, amelyen Ratzinger bíboros arról beszélt, hogy az eukarisztia teológiája egy áldozat-és megváltásteológia - és ez az, ami a bűn fogalmával hadilábon álló modern ember számára nehéz. A liturgikus válság szerinte az ember válsága. Egy új liturgiateológiához a tridenti zsinat mindig megbízható alap marad. Jelzi, hogy nem lehet szó törésről, zsinat előtti és zsinat utáni rítusról, hanem egyazon rítus két formájáról. Mindez 2001-ben hangzott el. A 2007-es motu proprio lezár egy közel kétéves időszakot - mérlegét megtaláljuk a könyvben statisztikai adatokkal.

Külön fejezet foglalja össze a témáról szóló legutóbbi magisztériumi tanításokat. Ez a fejezet felmutatja a liturgia új formája kapcsán is fölmerülő óvásokat: az „ötletszerű újításokat" egyik tanítás sem támogatta, illetve mindenik a mise reszakralizálására való törekvére bátorít. A 2003-as Spiritus et sponsa apostoli levelében már II. János Pál is lelkii sme-ret-vizsgálatra szólít fel a liturgikus-szakramentális élet terén. Tehát XVI. Benedek megnyilatkozásai nem előzmény nélküliek...

Az utolsó fejezetben a szerző következtetéseit olvashatjuk. Csupán néhány gondolat ebből: A Summorum pontificum jelentősége túlmutat az érintett, nem túl számos hívő érdekein. Szükséges a liturgia reszakralizálása, de ez nem jelenti a tridenti mise általánosan kötelező visz-szavezetését, ám egyelőre - pasztorális okokból kifolyólag - a „reform reformját" sem. Gyümölcsözőek lehetnek viszont a fokozatos intézkedések annak érdekében, hogy a szentmise szövegeit, gesztusait, énekeit tiszteletben tartsák a papok és a világi krisztushívők egyaránt.

A könyvet tehát mindenképpen érdemes elolvasni. A témában megjelenő, gyakran egyoldalú, sőt olykor indulatoktól sem egészen mentes szakirodalomhoz képest valóban megpróbál a szerző objektív, kiegyensúlyozott képet nyújtani a jelenségről. A francia, német és angol nyelvterület nagyszerűen mediatizált -fontos ezt hangsúlyozni, mert az internet gyakran jobbnak-igazabbnak mutatja be ezeket az intézményeket, mint amilyenek - tradicionalista fórumait böngészve sokszor elegánsan csomagolt erőszakot és anakronizmust tapasztalok. És a posztmodern embertől nagyon idegen egyházképet. Misztérium helyett ridegséget és indulatos merevséget. Eladdig, hogy bizonyos fórumok még II. János Pál pápa boldoggá avatásának érvényességét is kétségbe vonják. Fontos tehát tisztán látni. A dolgok mögé látni, megnézni, mi szüli ezt a magatartást, ezeket az igényeket... Ebben is segíthet ez a könyv, amely azért nemcsak informál, hanem kérdéseket is fölvet, kérdezésre késztet - éppen mert valóban túlmutat a fent nevezett szűk kör problémáin: gondolkodóba ejt és sejtetni engedi a kihívásokat, amelyek mindannyiunkat érintenek. Legfőképpen azt, hogy „a liturgikus béke" nem csak a vetus ordo és a novus ordo kérdése. Ennél sokkal több. Ezért volna a kérdőjel. Szükség volna erre a békére a novus ordón belül is - de ez már külön könyv témája, amit még - tudtommal - nem írtak meg.

Jel Kiadó, Budapest 2011

Farmati Anna


Keresés a Katholikos oldalain

A Duna International Kiadó termékeivel bővül a Verbum Egyesület által terjesztett könyvek sora



 

 

 

biblia

Minden kegyelem

A 65 éves Jakubinyi György érsek köszöntése