Catholic cultural magazine
Keresztény kulturális havilap

Romano Guardini
kEZDETEK ÉS BEFEJEZÉSEK

 

Vannak igazságok, melyek annyira igazak, hogy eltűnnek a tudatunkból. „Magától értetődőeknek" nevezik ezeket az igazságokat és azt értik ezen, hogy a megértésük magától értetődő, nem szükséges annak érdekében erőfeszítést tenni. Emiatt nem is figyelnek ezekre, mert ami semmibe sem kerül - úgy gondolják -, az érték nélküli. Ez a nézet azonban téves, mert az egyszerű igazságok a legfontosabbak.

Egyik ezek közül az, amelyet mi, ma, az év utolsó napján, közelebbről is megvizsgálunk: nevezetesen az, hogy mindennek, ami emberi, van kezdete és vége.

Amint már elhangzott: magától értetődő. Minden élőlény belép a létbe, és mindegyikük számára valamikor befejeződik az ittlét. Ez az emberek esetében is így van, és úgy látszik, erre nem is szoktak több szót vesztegetni.

Rögtön gondolkodóba esünk azonban, ha tisztázzuk magunkban, hogy a kezdet nem csak akkor történik, amikor megfoganunk és megszületünk, és a befejezés nem csak akkor, amikor utolsót lélegzünk, hanem a kezdet az egész életünkön át folyik, és a befejezés elkezdődik már az első lélegzetvételünkkel.

A kezdet és a vég ugyanis két alaperő, amelyekből az élet származik - az élet egészében, de minden egyes darabja is, a legkisebbig.

Nem létezhetnénk, ha nem kezdenénk el minden pillanatot. Az életet szívesen képzelik el úgy, mint egy folyamot, mely egy forrásból szökken, folyamatosan gyarapszik és tovább folyik, mindaddig, amíg a tengerbe ömlik. A hasonlat jó, de csak az igazság felét tárja elénk. Az élet nem csak az első órában születik meg, egyszer és mindenkorra, úgy, hogy utána már csak egyenesen tovább kellene folynia, hanem folyamatosan emelkedik ki a mélyből, az elrejtettből a nyilvánvaló fele, abból, ami még nincs, a létezőbe.

Ez talán különösnek hangzik, de gondolkozzunk el rajta. Nem éljük át ezt minden reggel? A felébredés nem csak egyszerűen az alvásból való előlépés, egy különös dolog történik: valami elkezdődik. Az ember kinyitja a szemét, és egyszeriben itt van. Azt szokták mondani az alvás utáni kábultságban: „Még nem vagyok itt teljesen". Alvás közben máshol voltunk, a mélyben, felébredve pedig feljövünk és jelen vagyunk. Minden ébredéssel valami új kezdődik: egy nap, amely még sosem volt. Ezt könnyen elfelejtjük. Azt szoktuk mondani: három nap, húsz, száz nap, mintha egyenértékű időérmék lennének, amelyeket tetszés szerint meg lehet számolni. Igazából azonban minden nap csak egyszer létezik. Számolásunk csak felületes lehet, a belső magot nem számolhatjuk meg. Hiszen ez az élet egy napja, az én életem egy napja, a te életed egy napja, és minden egyes emberé. Ez a nap még sosem volt és sosem tér majd vissza, más, mint az összes többi és nem helyettesíthető más nappal. Így lesz új minden reggel. Érvényre jutott a kezdés ereje; valami elkezdődött.

Ugyanez történik mindennel, amit teszünk, persze életfeladatunk összefüggéseiben. Talán tettünk már annyira hasonló dolgokat, hogy azonosnak tűntek - mint ahogy a pontatlan tekintet számára az egyik nap azonos a másikkal. Pedig egyedi, ha másért nem, hát azért, mert sosem fogunk többé életünk ezen pontján lenni.

És ez az erő, az újrakezdés ereje, ami egyáltalán lehetővé teszi számunkra az életet. Jóllehet van életünkben folyamatosság, az egyik nap és éjszaka egysége ott folytatódik, ahol az előző befejeződött; van eset, hogy egy munkafeladat napokon, heteken, éveken át elnyúlik; van eset, hogy a többi emberrel való közösségünk vagy egy gondoskodás, egy barátság, egy házasság egy életen át bontakozik ki. Ezek és sok más hasonló dolog tartja össze ezt az életet. Egyébként szétesne; nem létezne tartósság, nem lenne növekedés, sem hűség. Így egymagában azonban elviselhetetlen lenne. A csupasz továbbhaladás egyhangúságában megfulladnánk. Ami a továbbélést számunkra lehetővé teszi, az az elkezdés állandó lehetősége: minden új reggel révén, minden feladattal és találkozással, minden fájdalommal és örömmel az új lépik elébünk.

Igen, ha pontosabban odafigyelünk, észrevesszük, hogy az új ezen eleme még sokkal gyakrabban érvényre jut. Többé-kevésbé érthetően, többé-kevésbé felrázóan, de valamiképp folyamatosan. Minden pillanatban hat az új az életünkben; minden pillanat nemcsak az előbbiből lépik elő, hanem a belső mélységekből emelkedik föl. Mivel ez a megújulási erő csökken, mivel a hajsza vagy az előnytelen körülmények miatt ez az erő már nem érezhető, lehetővé válnak azok a tapasztalatok, amelyeket mi unalomnak és életuntságnak érzékelünk.

Persze készek kell lennünk ahhoz, hogy az újat befogadhassuk. Az emberek azt hangoztatják: „mindig ugyanaz..., az egyik nap, mint másik..." A valóságban azonban az új alatt leggyakrabban az izgalmast értik. Ritkán készek arra, hogy az újat a kicsiben és a halkban is érzékeljék. Ennek érzékeléséhez az szükséges, hogy egyszerűek és hálásak legyenek. Visz-szafogottnak és hálásnak lenni ugyanis olyan erények, melyek felfedezéseket tesznek lehetővé.

Mindez igaz, de igaz a másik állítás is: életünk nem csak a halálban végződik. A halál az utolsó lezárás, de jelentkezik korábban is és érezteti létét.

Mindig befejeződik egy nap, és hogy az alvás a halálnak az egyik képe, mindig is tudták az emberek. „A nyugodalmas éjszakát és a jó halál kegyelmét adja meg nekünk a mindenható Isten" - mondjuk az egyház esti imájában. És minden napnak úgy lesz vége, mint egy olyannak, mely már nem tér többé vissza. Úgy szoktuk mondani - az egyszerűség kedvéért vagy azért, hogy a nyugtalanító érzést elkerüljük -: „Holnap is nap van". Ez alatt azt értjük, a holnapi nap ugyanolyan, mint a mai vagy a tegnapi. Hasonló időrészek, melyek felcserélhetőek: eszerint amit ma elmulasztottunk, holnap bepótolhatjuk. Ez azonban téves. Tulajdonképpen azt kellene mondanunk: „Holnap a holnap van". Egy megismételhetetlen nap, miután a mai nap örökre elmúlt. És amint egyedi volt, amikor kezdődött, egyedi lesz a befejezéskor is. Ugyanez érvényes a hét és az év befejezésére is. És ugyanez, ha egy munka befejeződik, vagy egy együttlétnek vége lesz, vagy bármi más véget ér, ahogy Mörike mondja: „egy szerelemnek vagy szenvedésnek", aminek elmúlt már az ideje.

És ha pontosabban odafigyelünk, akkor észrevesszük, hogy ez a befejezés is folyamatosan történik, eleme az élet menetének és az életfeladatnak, mert minden az időben van beágyazva, az idő pedig elmúlás.

Ez is szükséges, és enélkül nem létezhetnénk. Valóban van itt is összefonódás. A már átélt és véghezvitt nem semmisül meg, hanem megmarad: emlékezetünkben, jellemünkre és érzelmeinkre való befolyásában, külső hatásaiban. Ennek így kell lennie, különben minden szétesne. Nem lenne tartósság, sem növekedés, és hűség sem. De a dolgoknak valamikor végük is kell legyen. Újra és újra érezhetnem kell: „Ez most le van zárva. Ezt már magam mögött hagytam, jól vagy rosszul, nyeréségként vagy veszteségként". Akármennyire is keserű, hogy valami elmúlik, ami szép volt, akármilyen nehéz is a komolyság, ami attól kezdődően létünket jellemzi - felszabadító erő is van abban a tudatban, hogy: „Ez el van végezve, tehát le lehet tenni. Ez végig van élve és most teret ad valami újnak."

Ugyanakkor a befejezésnek van egy másik jellemzője is -az, amikor azt mondjuk, hogy „beteljesedett". A végére érve kiteljesedett. Bezáródtak a körvonalai. Amiről szólt ez az egész, az felszínre jutott és megtalálta alakját. Ezért azok számára, akik tudják, hogy mit jelent az élet, a halál nem a lerombolást jelenti - nem az utolsó cseppet, mely az üressé vált pohárból származik, és most már semmi sem maradt benne - hanem a halál is egy formát jelent. Komolysága van, mely az elmúlás kérlelhetetlenségében rejlik. Ugyanakkor nagyság is van benne, mert valami beteljesedett - feltéve, hogy ez az élet tett azért, hogy beteljesedjen. Ezért beszéltek hajdani korokban az ars moriendiről, a meghalás művészetéről, és nagyon rossz az, hogy ma már erről nem beszélnek. Ez ugyanis nem csak azt jelenti, hogy kibékülünk a halál gondolatával, amikor az már nem védhető ki, hanem azt is jelenti, hogy kiteljesülésként fogjuk föl, az utolsó formálódásként - mindez persze nem lehetséges másként, mint az Istennel való kapcsolatban.

Így minden befejezésben van egy utolsó formáló lezárás, egy teljessé válás. És ez is nagy erő: valamit be tudni fejezni. Nem csak elkezdeni valamit, majd elakadni vagy csak egyszerűen hagyni, hogy magától lejárjon, hanem megadni a napnak a kerekségét, a munkát teljesen elvégezni, a sorsot elvezetni annak értelméhez.

Semmilyen más időpont nem hív minket jobban erre az elmélkedésre, mint amelyhez ma este közeledünk. Ez befejezés és kezdet: befejezése az elmúlt évnek és kezdete az újnak. Ilyenkor különleges élességgel hasít tudatunkba az, ami folyamatosan történik. Tulajdonképpen csodálkoznunk kellene azon a módon, ahogyan ezt az eseményt átélik. Tudatunkban a szilveszter éjszaka a vidámsággal kapcsolódik össze, felcsigázó dolgokkal, hangoskodással és tűzijátékkal - olyan magatartásforma ez, amely mindent elkövet, csak azt nem, hogy a tudatunkba emelje azt, ami valójában történik: a régi év befejezését és egy új kezdetét. Szinte az a gondolat születik meg, hogy ezt meg kellene akadályozni - vagy nem?

Bizonyos, hogy a szilveszteri vidámságban van valamilyen nagyon ősi öröm: még itt lehetünk, beléphetünk a következő évbe. Ez rendben is lenne így. De ha pontosabban odafigyelünk, nincs az a benyomásunk, hogy valami más is van itt? Az igazi öröm mélyén komolyság van, ebben azonban - úgy tűnik -valami más van: félelem. Az emberek, akik az újévi forgatagban az időhatáron átlépnek, szoronganak.

De miért? Mert az igazi befejezéssel nem akarnak szembe nézni. És az igazi kezdettel sem. Az igazi befejezés azt is jelentené, hogy lezárás történik. Valamiképpen egy visszatekintés, vizsgálódva és mérlegelve. Egyfajta számadás a lelkiismeretünk előtt és Isten előtt. És az igazi kezdés többet jelentene, mint a feszültség, hogy „mindjárt áthalad az óramutató a ponton; most már áthaladt!" Az igazi kezdet jelentené azt is, hogy valamiképpen felfegyverkezünk az újra, fölkészülünk az elkövetkező megpróbáltatásokra, feladatokra és sorskihívásokra; kitekintünk arra, hogy merre mutat az előttünk levő út, mi az, ami megerősít és bátorsággal tölt el.

Nem tudom, számomra ismeretlen olvasó, hogy miben találod meg életed végső értelmét. Nem tudom, hogy te - és ez a döntő fontosságú - hiszel Istenben, avagy nem. Abban az Istenben, melyről elmondták, hogy ő a kezdet és a vég, akitől minden elindul, és akihez minden visszatér, aki minden fölött ítélkezik. Nem tudom, mit gondolsz erről, és nem is akarlak semmire rábeszélni. Egyet azonban feltételezhetünk: mindenki képes arra, hogy azon a pillanaton, amikor egy év befejeződik, és egy másik elkezdődik, ne csak áthaladjon a zűrzavar közepette, hanem magába szálljon és elgondolkodjon.

Ennek a kis elmélkedésnek az a szándéka, hogy ehhez segítő kezet nyújtson.

Bács Béla János fordítása

A fordítás alapjául szolgáló írás eredeti címe: Anfangen und Enden. In: Romano Guardini, Nähe des Herrn. Betrachtungen über Advent, Weihnachten, Jahreswende und Epiphanie (Az Úr közelsége. Elmélkedések adventről, karácsonyról, az év végéről és vízkeresztről, Urunk megjelenésének ünnepéről). Topos Taschenbücher, Kevelaer, 2009. 4. zsebkönyv kiadás 2009 © Matthias-Grünewald Kiadó, Ostfildern. Szerzői jogok: Bajorországi Katolikus Akadémia. Köszönetünket fejezzük ki, hogy a szerzői jogokat ingyen bocsátották a rendelkezésünkre.

Keresés a Katholikos oldalain

Támogassa a Keresztény Szót kiadó Verbum Egyesületet adójának 2 százalékával!

Idén is 2010- es évi adójának 2 SZÁZALÉKÁT ajánlhatja fel nonprofit intézmények számára. 
Kérjük, amennyiben fontosnak tartja intézményünk fejlődését, a 2010- es adóbevallási ív leadásakor adója 2 százalékát ajánlja a VERBUM Egyesületnek.

Adataink:
Asociaţia Culturală Creştină VERBUM
VERBUM Keresztény Kulturális Egyesület
C.I.F. : RO17111720
Cont bancar (IBAN): RO45RNCB01060266 04990001
BCR Cluj

 

 

biblia

Minden kegyelem

A 65 éves Jakubinyi György érsek köszöntése