Catholic cultural magazine
Keresztény kulturális havilap

Interjúsorozatunkban különféle nemes ügyek szolgálatára elkötele-ződött fiatalokat kívánunk bemutatni. Bízunk benne, hogy példájuk többeket követésre indít, hiszen Pilinszky Jánossal valljuk: „vakmerő szívekre, az élet mélységes szeretetére és megbecsülésére van égető szükségünk”.


VAKMERŐ SZÍVEK (10)

 

A kaplonyi Szent Antal plébániatemplom melletti kolostorba 2008 nyarán költöztek be újra a szerzetesek. Közel három évszázados helyi múlt örökén jelenleg négy testvér építi tovább a ferences lelkiséget. Fábián Árpád fr. Sebestyén laikus testvér igen különleges módját választotta ennek: fafaragó kört vezet iskoláskorú gyerekek részére. Így hát beszélgetésünk gyújtópontjába is a fa került.

A fát azért teremtette Isten, hogy mi tovább teremtsünk belőle

Ozsváth Judit: Honnan indult élete fonala és miként vezetett a szerzetesi hivatásig?

Fábián Árpád fr. Sebestyén: Kézdi-almáson születtem, földműves családba. Szüleim három fiút neveltek, van egy bátyám és egy öcsém. Édesanyám a mezőgazdaságban dolgozott, édesapám is ott, majd a vasútnál, s végül az erdészettől ment nyugdíjba. Testvéreimmel kivettük a részünket a mezőgazdasági és az erdei munkából is, elvégeztünk mindent a kapálástól a szénacsinálá-sig, a csemeteültetéstől a fadöntésig. Emlékszem, sokszor a hátunkon vittük haza a szomszéd gyerekekkel a nyári tüzelőt a közeli erdőből, s az úton gyakran azt fontolgattuk, hogy kinek-kinek a fájából hány fazék étel fő majd meg. Később édesapám készített egy négykerekű faszekeret, azzal már könnyebb volt a nyári fa begyűjtése. Gimnazista koromban édesapám már az erdészetnél dolgozott, így nyári vakációm nagy részét segédmunkásként az erdőn töltöttem vele. Gimnázium után fémforgácsolónak tanultam a szakiskolában, majd az iskola befejeztével a ferences rendbe való lépésemig esztergályosként dolgoztam.

O. J.: Miért éppen a ferences rendet választotta?

Fr. Sebestyén: Megtérésem a bér-málkozással kezdődött, s onnan kezdve folyamatosan érlelődött a hivatás. Korábban is elmentem néha a templomba, főleg a nagyobb ünnepeken vagy olyan vasárnapokon, amikor nem volt munka, s szüleinknek sikerült elküldeniük bennünket. De ezek a szentmisék nem jelentettek semmit számomra, nem érték el se a szívemet, se a lelkemet. Tizenhat évesen kellett volna bérmálkoznom, de mivel a szakiskolából elvittek minket hazafias munkára, csak hét évre rá járulhattam a szentséghez. Ma már azt mondom, hála Istennek, hogy így történt. A korábbi bérmálkozói felkészítő nem hiszem, hogy ilyen radikális megtérést eredményezett volna, mint az előbb említett. A plébános kijelentette az éves előkészület elején, hogy aki nem jár rendszeresen, és nem lesz megfelelő tudása a leadott anyagból, az nem bérmálkozhat. Elhatároztam, hogy nagyon komolyan veszem ezt a kérdést, mert nem akartam szégyenkezni a vizsgán a nálam tíz évvel fiatalabbak előtt. Rendszeresen jártam a félkészítőkre, nagy figyelemmel jegyzeteltem, s a munka után, a tehenet és a bárányokat őrizve a legelőn tanulgattam az anyagot. Közben pedig azt kezdtem érezni, hogy valami erőteljesen vonz a templom felé. Lassan kezdtem átalakulni s szentmisére járni anélkül, hogy otthonról küldtek volna. Próbáltam kapcsolatba kerülni a jó Istennel, az ő akarata szerint élni. Előbb csak a kötött imákkal próbálkoztam.

A bérmálkozásra való felkészülés időszaka alatt még volt egy fontos mozzanat, ami segítette a jó Istenre való rátalá-lásomat. Mivel dolgoztam, volt pénzem, s keresetem nagy részét mindig bankba tettem, házvásárlást, családalapítást tervezve belőle. Be kell vallanom, hogy a pénz eléggé a szívemhez nőtt, s foggalkörömmel ragaszkodtam hozzá. A rendszerváltás utáni infláció következtében viszont ez a megtakarított pénz elveszett. Ma már ezért is hálát adok, hiszen ekkor találtam rá igazából a jó Istenre. Amíg a szív le van kötve valamivel, addig ő nem férkőzhet hozzá...

Az anyagiak elvesztése után úgy éreztem, nincs tovább út, zsákutcába kerültem. Ennek a zsákutcának a végén viszont ő várt rám. Elvette azt a kis biztonságot a lábam alól, hogy a legnagyob-bal ajándékozhasson meg.

Bérmálkozás után természetesen jártam az ifjúsági hittanórákra, s nagy hatással volt rám a közösen megtekintett Zefirelli-féle Szent Ferenc. Tudtam, hogy a szomszéd faluban ferences kolostor van, de a szerzetesekkel nem sok kapcsolatom volt. Csak annyit tudtam róluk, hogy imádkoznak és dolgoznak. Aztán egyre inkább erősödött a vágy bennem, hogy én is ott tudnám kialakítani vagy továbbfolytatni azt a lelki életet, amit elkezdtem. Természetesen laikus testvérként képzeltem el magam, aki napközben a kolostorban és körülötte tevékenykedik, délután pedig bemegy a cellájába, ahol másokért imádkozik. Nemsokára volt is alkalmam elmenni valamilyen ügyben plébánosommal a szomszédos kolostorba. Lenyűgöztek az ott látottak. Találkoztunk Tarzíciusz atyával, aki épp hegesztőköpenybe öltözve jött a műhelyi munkából, Ivó testvérnek pedig sikerült megtekinteni a celláját. Megragadott, hogy abban minden az imára és a jó Istenre irányította az ember lelkét. Akkor azt mondtam magamban, hogy ez az, amit akarok.

O. J.: Mit jelent önnek a ferences lelkiség?

Fr. S.: Első csíksomlyói pünkösdi búcsúm alkalmával a kolostor gyóntató udvarán megláttam egy növendék ferences testvért, amint az áldoztató atyának segédkezett, ő tartotta a tálcát. Az a vágyam támadt, hogy bárcsak mielőbb én is ott lehetnék az ő helyén. Ez a vágy aztán teljesült, mert növendék éveim után minden pünkösdi búcsú alkalmával oda osztanak be a testvérek. A tiszteletet parancsoló ruha is szimpatikus volt, s az még inkább, hogy ezek a barna ruhások mennyi embert mozgatnak meg a jó Isten felé. Sóvárogva vágytam rá, hogy mielőbb rajtam is ez a ferences csuha lehessen. A noviciátus elején aztán beöltöztettek, de hamarosan rájöttem, hogy a ferences ruhától még nem váltam ferencessé. A habitusra s mindarra, amit az képvisel, rá kell szolgálni, azért egy életen keresztül meg kell dolgozni.

A ferences lelkiség egy folyamatos munka számomra is, olyan munka, melynek során folyamatosan a jó Isten útjára próbáljuk terelni, „erőszakolni" magunkat. Nem túlzás ez utóbbi kifejezés, hiszen Jézus is azt mondja, hogy az „erőszakosok" szerzik meg a mennyek országát (Mt 11,12). Vagyis azok, akik mindennapi megtéréseikkel „ráerőszakolják" magukat Isten útjára. Ez az, aminek gyümölcseként minden jó származhat a mi életünkben és környezetünk életében.

Egy másik ferences vonás a másokon segíteni akarás. Elsősorban imáimmal teszem ezt, de nemcsak azokért imádkozom, akik megkérnek, hanem azokért is, akik - meglátásom szerint - erre rászorulnak. Természetesen a kétkezi segítségnyújtás is vágyam, szívesen segítenék így is, de egyelőre időmből és energiámból csak az imára telik.

O. J.: Milyen állomáshelyeken volt eddig és milyen munkákat vállalt? Mikor és hol találkozott a fafaragással?

Fr. S.: Az egyéves jelöltidőt Szászvároson töltöttem, utána egy évig Szé-csényben voltam novícius. Ezt követte két szegedi év, az alapképzés ideje. Ekkor első évben a sekrestyési teendőket láttam el, másodévben pedig házgondnoki feladattal bíztak meg. A szegedi idő után a gyakorlati év következett Désen, Déván és Máriaradnán. Növendékként Csíksomlyóra kerültem, ott hét hónapot egy nyomdában dolgoztam. Közben bevásárló is voltam, kertészkedtem, a Hírnök című folyóiratunkat próbáltam szerkeszteni, és akkor jártam a faragó kurzusra is. Csíksomlyón tettem le az örökfogadalmat 2001-ben, utána rögtön kiküldtek Szécsénybe, a noviciátusba, hogy a novíciusok nevelésében tapasztalatot szerezzek. Két és fél év után fél évre újra visszakerültem Csíksomlyóra, utána Szászsebes következett, ahol segédnevelő voltam, és most már két éve elmúlt, hogy Kaplonyban vagyok.

Azt mondják, hogy a székely embernek benne van a vérében a faragás és a famegmunkálás tehetsége. Említettem az elején, hogy már gyerekkorom óta volt valamilyen kapcsolatom a fával, famegmunkálással, ám érdekes, hogy a faragás lehetősége, adottsága soha nem került felszínre bennem. Azt is szoktam mondani, lehet, hogy nem is került volna felszínre ez az adottságom, ha az Úr nem vezetett volna a ferences rendbe. Mások látták meg bennem ezt a magot, gyakorlati éves testvéreim vették észre, amikor a bicskámmal kis fadarabra keresztet faragtam. Miután meglátták, megcsodálták, ők bátorítottak, biztattak, hogy végezzek el egy faragó iskolát. Mivel a gyakorlati év után Csíksomlyóra kerültem, ott volt lehetőség faragó mestert találni. Csíkszeredában végeztem el egy, a Kolping-család által szervezett kétéves, hétvégeken tartott kurzust. Természetesen ez egy alapképzés volt, ahonnan egyénileg próbáltam és próbálom továbbfejleszteni magam.

O. J.: Mit jelent önnek a fa?

Fr. S.: Amikor erdőn visz keresztül utam, hasznossági szempontból mérem végig a fákat: arra gondolok, milyen szép szál deszkát lehetne vágni egyik-másikból, vagy hogy mennyi szép dolgot ki lehetne faragni belőlük. Természetesen ezekben a fákban elsősorban Isten csodálatos művét látom, aki az ember testének és lelkének felüdülésére is teremtette a fát. A maga csendességével az erdő felüdít és megnyugtat, ezt ki is használtam, amikor volt lehetőségem. Az erdő, a fák száj nélkül is Istenről beszélnek. A fák nem önmagukért vannak, nem önmagukért növekszenek, virágoznak és hoznak termést, hanem azért, hogy az emberek hasznára legyenek. Azért teremtette őket Isten, hogy mi tovább teremtsünk bel őlük.

O. J: Mikor kezdett gyerekekkel foglalkozni? Hogyan viszonyulnak ők a fához, a fafaragáshoz?

Fr. S.: Pár hónappal azután, hogy elkezdtem faragó órákra járni, nekem is lett két tanítványom. Két kislány járt hozzám a csíksomlyói gyermekotthonból, miután hosszas próbálkozás után sikerült meggyőzniük, hogy tanítsam őket faragni. Szászsebesi tartózkodásom idején négy évig foglalkoztam a dévai Szent Ferenc Alapítvány szakiskolás gyerekeivel. Első évben faragó kört is indítottam, de az nem igazán működött. Abban az időben szinte minden hónapban lementem egy hétvégére Zsombolyára, hogy a Szent Ferenc Alapítvány ottani otthonában lakó gyerekeket tanítsam faragni. Most is járok hozzájuk, de a távolság és elfoglaltságaim miatt már sokkal ritkábban, mint korábban.

A fafaragó gyerekek részére minden évben szervezünk egy egyhetes faragótábort. Azt figyeltem meg, hogy az árva gyerekek türelmesebbek, alaposabban dolgoznak, nem sietik el egy-egy munkadarab elkészítését, és jobban engedelmeskednek, ha az esetleges faragá-si hibák kijavítására intem őket. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy a kaplonyi gyerekek türelmetlenebbek, és nem faragnak jól. Köztük is vannak türelmetlenebbek és olyanok, akik elnagyolják a faragást, de vannak, akik szépen, alaposan dolgoznak, és szép faragásokat készítenek. A versenyszellem jellemző rájuk, ami talán természetes a gyerekeknél, hiszen mindenki azt akarja, hogy mielőbb befejezze a saját művét, s hogy mielőbb megmutassa szüleinek vagy a társainak.

Hogy miket faragunk? Azon a folyamaton próbálunk végigmenni, amelyiken én is végigmentem, amikor faragni tanultam: az első órákon kis dolgokat készítünk, amiket ha elrontanak, akkor sem történik semmi baj. Kis kopjafával kezdünk, majd különböző rozettákkal díszített sulykok következnek, aztán falra akasztható kis kulcstartók, fakanalak, s a végén pedig Mária, Jézus, a szentek ábrázolásai és más, általában vallásos témájú plakettek.

O. J.: Kaplonyban hogyan kezdődött ez a tevékenység, és milyen „állomásai" voltak eddig?

Fr. S.: Már Kaplonyba kerülésem elején gondoltam rá, hogy indítok egy faragó kört, hiszen ez újdonságnak számít itt, az alföldön. Azt terveztem, hogy meghirdetjük a templomban, s a jelentkezőkkel elkezdjük a foglalkozást. A hirdetésre végül nem került sor, mert már előtte összejött annyi jelentkező, amennyivel el lehetett indítani a faragókört. Utána ennek híre ment, s folyamatosan érkeztek a további jelentkezők. Rövid idő alatt két csoportot kellett alakítanom, sőt egy harmadikat is lehetett volna, de ahhoz már nincs időm és energiám. Az eltelt két év alatt körülbelül negyven gyermek fordult meg nálam. Persze voltak kiesők is, hiszen a kezdeti lelkesedés még nem jelenti azt, hogy a tehetség, a kellő türelem, a kézügyesség és a kitartás is adott. Jelenleg körülbelül 25 gyerek van a két csoportban, s közülük úgy tizenöten számítanak alapembereknek, akik rendszeresen járnak és jól is faragnak. Egy év alatt legalább három faragványt itthagynak a kolostornál, ezeket búcsúkor kiállítjuk, az emberek megtekinthetik, sőt meg is vásárolhatják őket. A begyűlt összeget mindkét évben táborozásra fordítottuk. A tavaly Csíksomlyón szerveztünk faragótábort, az idén Déván táboroztunk.

O. J.: Melyek a fafaragáshoz kapcsolódó legemlékezetesebb élményei?

Fr. S.: Déván a szakiskolások szinte minden faragásukat hazavitték, aztán a legtöbben elajándékozták őket az otthon nevelőinek, a tanároknak, a pót- vagy keresztszülőknek, illetve az adományozó vendégeknek. Két gyerek azonban a faragásokból próbált kis pénzt gyűjteni. Egyikük kerékpárt tudott vásárolni az évi faragványaiból. Felárazta az elkészített darabokat és egy ismerősével Magyarországon elárusíttatta őket. Öröm volt számára, és számomra is, hogy saját kézügyességéből meg tudta ezt valósítani.

O. J.: Milyen tervei vannak a fafaragó iskolával?

Fr. S.: Nincsenek különösebb terveim. Nem célom mestereket képezni, persze ha mégis akadnak majd ilyenek, megköszönöm a jó Istennek. S ha a hobbi valamelyik gyerekben mesterségé válik, örülni fogok neki. Elsődleges cél most az, hogy hasznos foglalkozással kössük le őket, mert másképp meglehet, az internetre, a tévére és egyéb haszontalanságokra pazarolják el szabadidejüket, s azok maradandó emléket és igazi élményt sem nyújtanak. Látom, mekkora sikerélmény számukra, amikor egy-egy faragványt elkészítenek, hogy el tudják mondani, azt a saját kezükkel alkották. Úgy látom, szeretnek jönni, a faragás leköti, megnyugtatja őket, sikerélményt nyújt számukra, s nem utolsósorban jó az nekik, hogy ehhez a körhöz tartoznak. Többen még a vakációban is jönnének.

Joggal kérdezhető, miként hozható Istennel kapcsolatba a faragás. Azt mondta egyszer valaki, hogy nem szakmát, nem fizikát, kémiát és egyebeket kellene tanítani a gyerekeknek, hanem Istenről kellene beszélni nekik. Én ezt úgy módosítanám, hogy mindazt, amit a jó Istentől kaptunk, tudást, tehetséget, úgy kellene átadjuk, hogy abból kiérződjön Isten szeretete. Én arra törekszem, hogy úgy legyek jelen közöttük és úgy adjam át nekik mindazt, amit kaptam, hogy abból valamiképpen kirajzolódjék Isten.

 

 

 

Keresés a Katholikos oldalain

Támogassa a Keresztény Szót kiadó Verbum Egyesületet adójának 2 százalékával!

Idén is 2010- es évi adójának 2 SZÁZALÉKÁT ajánlhatja fel nonprofit intézmények számára. 
Kérjük, amennyiben fontosnak tartja intézményünk fejlődését, a 2010- es adóbevallási ív leadásakor adója 2 százalékát ajánlja a VERBUM Egyesületnek.

Adataink:
Asociaţia Culturală Creştină VERBUM
VERBUM Keresztény Kulturális Egyesület
C.I.F. : RO17111720
Cont bancar (IBAN): RO45RNCB01060266 04990001
BCR Cluj

 

 

biblia

Minden kegyelem

A 65 éves Jakubinyi György érsek köszöntése