Catholic cultural magazine
Keresztény kulturális havilap
Interjúsorozatunkban különféle nemes ügyek szolgálatára elköteleződött fiatalokat kívánunk bemutatni. Bízunk benne, hogy példájuk többeket követésre indít, hiszen Pilinszky Jánossal valljuk: „...vakmerő szívekre, az élet mélységes szeretetére és megbecsülésére van égető szükségünk".


VAKMERŐ SZÍVEK (7)

 

A Keskeny Út Ökumenikus Fesztiválmisszió sátra öt évvel ezelőtt, a Tusványosi Szabadegyetem helyszínén volt felhúzva először. Az ország különböző részeiből származó egyetemistákból, jövendő és már gyakorló lelkészekből álló csoport a történelmi egyházak valódi értékeinek képviseletét tűzte ki céljául az Erdélyben szervezett, fiatalok által látogatott táborokban és fesztiválokon. „A krisztusi megváltás és szabadítás üzenetét akarjuk hirdetni a fiatalok nyelvén, nyitott elfogadással a betérő fiatalok értékeire, különös hangsúlyt fektetve a személyes, lelkigondozói beszélgetésekre. A fesztiválok nem az erőszakos, nem is a direkt, még csak nem is a »hatékony« misszió helyei, sokkal inkább egyfajta hitvalló jelenlété, ami elgondolkodtat, megkérdőjelez bevett sémákat. Az effajta párbeszéd feltételezi, hogy nem jól védett erődítményekből, elefántcsonttoronyból »bombázzuk« jól bevált gondolatokkal, szlogenekkel a fiatalokat, hanem magunkat is kitesszük az élő találkozással, eszmecserével együtt járó bizonytalanságnak, nehéz kérdéseknek" - fogalmaznak honlapjukon.

Az itt és következő lapszámunkban közölt beszélgetések a kis csoport „alapembereivel" készültek: két református lelkésszel, egy katolikus vallású pszichológussal és egy unitárius teológushallgatóval.

Megmutatni az embereknek, hogy Istennel lehet élni, és hogy ez jó

Bardócz Csaba 2005-ben még teológushallgatóként kezdett munkálkodni a Keskeny Út programjain, s ma is - immár református lelkipásztorként - aktívan szervezi, irányítja azokat.

Ozsváth Judit: Milyen út vezetett a lelkészi hivatásig? Milyen állomások, személyek voltak a legmeghatározóbbak számodra?

Bardócz Csaba: 1980-ban születtem Bibarcfalván, tanítói családban. Az

Erdővidék, az erdők, a vidék, az otthon, a bibarcfalvi iskola - mind hozzájárultak az indulásomhoz. Az otthoni indulás utáni első állomás a Kolozsvári Református Kollégium volt. Az ottani nevelés, a tanárok és iskolatársak formáltak azzá, ami végül is lettem. Ott ismerkedtem meg a cserkészmozgalommal, ami véglegesen meghatározta a világszemléletemet. A következő nagyobb állomás a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet volt. Ezzel párhuzamosan - a Magyar Ifjúsági Tanács (MIT) révén - megismerkedhettem és bekapcsolódhattam az egész Erdélyt átfogó ifjúsági életbe. A harmadik állomás a lelkészi munka elkezdése volt. Segédlelkészi éveimet a nagyenyedi egyházmegyében kezdtem, jelenleg egy szép, csendes székely falucskában, Ikafalván vagyok református lelkész.

Isten gyerekkorom óta fontos szerepet töltött be az életemben, ennek külső megnyilvánulásai hol nagyobb, hol kisebb intenzitásúak voltak.

O. J.: Mikor és milyen meggondolásból/indíttatásból született a Keskeny Út Ökumenikus Fesztiválmisszió?

B. Cs.: 2005-ben a Teológiai Intézetben a csendes napok keretében bemutatták a magyarországi Közös Pont fesztiválmissziós csoportot. A tanáraink közül valaki megjegyezte, hogy ilyet Erdélyben is kellene indítani. A hozzászólások hevében én is elmondtam, hogy 2004-ben a Tusványosi Szabadegyetemen a MIT-sátorban mi is szerveztünk keresztyén programokat. Az előadás után az ifjúsági lelkész támogatásával hozzáláttam egy külön csapat megszervezéséhez. Ennek a csapatnak a tagjai a magyarországi Közös Pont-képzésekre jártak ki. A „keresztelő" a MIT-irodában történt egy esti órában, ekkor neveztem először Keskeny Útnak a csapatot. Első évben csak a Tusványoson vettünk részt, arra gondolva, hogy ha megfelelő lesz a fogadtatás, akkor a következő évben a Félszigetre is elmegyünk és az azt követő évben az EMI - Erdélyi Magyar Ifjak - táborába is. Istennek legyen hála, hogy tudtuk tartani a tervet. Tusványoson népszerű és látogatott volt a sátrunk, a sajtóban is írtak rólunk, így nem is volt kérdés, hogy tovább folytatjuk-e a munkát.

A következő évtől kezdve a képzéseinket külön tartottuk itt, Erdélyben, tavaly viszont újra a Közös Pont csapatával közös képzésen vettünk részt.

O. J.: Milyen célkitűzései, programjai vannak az erdélyi ökumenikus fesztiválmissziónak?

B. Cs.: A Keskeny Út Ökumenikus Fesztiválmisszió célja röviden ennyi: megmutatni az embereknek, hogy Istennel lehet élni, és hogy ez jó. A nyári

nagy rendezvényeken veszünk részt egy sátorral, ebben a cél megvalósítását segítő programokat kínálunk az érdek-l ő d őknek. A napot áhítattal kezdjük, ezt követően egy, az ifjúságot érdeklő, érintő témát feldolgozó előadásra kerül sor. Erre a feladatra olyan előadókat kérünk fel, akikről tudjuk, hogy tudnak a fiatalok nyelvén beszélni, és nem csak beszélnek, de az üzenetet át is tudják adni. A délutáni órákban kézműves-foglalkozásokat tartunk, ezek keretében lehetőségünk van a betérőkkel való elbeszélgetésre. Ezzel el is árultam, hogy a rajzolás, festés, maszkkészítés, agyagozás, bogo-zás számunkra nem cél, hanem eszköz. Lehetőség a beszélgetésre. Az esti filmnézés előtt gitározásra és éneklésre is sort kerítünk, mert fontos, hogy a betérők lássák, a „keskeny úton" nem komor, folyton búslakodó személyek vannak, hanem jókedvű, vidám emberek. A filmnézés és az azt követő beszélgetés alatt zsíros kenyeret és teát is kínálunk a betérőknek.

O. J.: Az erdélyi misszió szellemi vezetője, lelki összefogója, irányítója vagy. Milyen feladatokat ró rád ez a nyári programok előtt, alatt, illetve az egész év folyamán?

B. Cs.: Négy nagy feladatom van a misszió előtt: az új önkéntesek toborzása, az önkéntesek kiképzése, a program összeállítása és az anyagiak előteremtése. Egyedül ez nehezen menne, így hát egyik segítségem ebben a munkában a feleségem, a másik pedig a „keskeny utas" csapat. Velük könnyebben és hatékonyabban tudok tenni az ügy érdekében.

O. J.: Hogyan illeszkedik ez a munka lelkipásztori hivatásodhoz, munkádhoz? Milyen kihívásokkal szembesültél/szembesülsz? Fel lehetett ezekre készülni?

B. Cs.: Lelkészi hivatásommal tökéletes összhangban van a Keskeny Út keretében vállalt munkám. Minden „keskeny utas" év egy újabb iskola számomra. A Keskeny Út sátrában zajló beszélgetéseken a pap nem szószéki magaslatokból beszél. Itt az ember az emberhez szól, egyenlő felekként vannak jelen mindketten. Ilyenkor előjönnek az igazi, sok éve fel nem tett kérdések.

A legnagyobb kihívás a misszió megszervezése. Egyre nehezebb megfelelő embereket találni a munkára és egyre nehezebb a kiadásokat lefedni. Amikor megkérdezik, hogy miért „keskenyutazom", mindig azt válaszolom, hogy azért (is), mert az Isten gondviselését gyakran konkrétan is megtapasztalom ezzel a csapattal, úgy, hogy végül minden megoldódik, minden sínre kerül, minden kiadást le tudunk fedni.

A munkatársak között van középiskolás, munkás, mérnök, lelkész... Sokszínű társaság.

O. J.: Hogyan készültök az évi „bevetésekre"? Milyen képzéseken vesztek részt?

B. Cs.: A képzések három részből állnak. Először magát a Keskeny Utat mutatjuk be, a fejlődéstörténetet és a módszereket. A második lépés a csapatformálás és összekovácsolás, ebben az utóbbi időben egy szegedi pszichológus, Schád László és csapata segít. A harmadik részben a konkrét feladatokra készülünk fel (például helyzetmegelevenítő játékokkal).

O. J.: Hány fesztiválon/táborban vettetek részt eddig? Számodra melyek a legemlékezetesebb események?

B. Cs.: Az idén hatodszor voltunk a Tusványoson, negyedszer az EMItáborban, és négyszer voltunk a Félszigeten is. Ebben az évben viszont a Félszigeten nem tartanak igényt a szolgálatunkra. Legalábbis ez derült ki a pályázatunk elutasításából. A legemlékezetesebb programmal kapcsolatos élményem 2007-ből való. Az akkori tusványosi programban szerepelt egy kerekasztal-beszélgetés Az egyház öl, butít és nyomorba dönt(?) címmel. Ezen Bartos Károly református lelkipásztor, Vass Lehel - akkori elmondása szerint - „szabadúszó gondolkodó" és Bagoly Zsolt újságíró vett részt. (Utóbbi arról híres, hogy bátran elmondja, amit gondol.) A beszélgetést én moderáltam. A sátor megtelt, s egyre gyarapodott a hallgatóság. Mindhárom meghívott megtartotta a bevezetőjét, majd a hallgatóságnak is szót adtunk. És akkor jöttek a hozzászólások, kibontakozott a vita. Röpködtek a gondolatok. A sátorban jelen lévő több mint félszáz résztvevő közül a végén csak négy-öt nem szólt hozzá a témához. Sok „langyosan" érkező betérő az elhangzottak után bizonyságot tett a hitéről. Közben a lelkész több gondolatot a helyére kellett volna tegyen, de a hallgatóság mindig megelőzte őt. Ezek után Bartos Karesz odasúgta nekem, hogy már nem kíván szólni. Így volt helyénvaló. Az előadás után az egyik betérő odajött hozzám és azt kérdezte, hogy Bagoly Zsolt volt a „bigott" meghívott? Ez a kérdés is arról árulkodik, hogy egy ilyen vita mennyire fel tudja melegíteni a hitében szunnyadó embert.

Ezzel a beszélgetéssel az idei Tusványos mottóját sikerült sátortető alá hozni. „Nyílt lapokkal" beszéltünk az egyházi kérdéseinkről, és azt hiszem, mindannyian épültünk az elhangzottakon.

O. J.: Milyennek látod a hat év „mérlegét"?

B. Cs.: Örülök annak, hogy az Isten mindig rendelt az ügy mellé „keskeny utasokat". Az elvégzett munkát jónak ítélem meg, és ez arra kötelez bennünket, hogy ezentúl még jobban tegyük a dolgunkat.

A Keskeny Út ajtónyitás

Bartos Károly (vagy ahogyan a legtöbben ismerik: Karesz) is a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetben szerzett református lelkipásztori oklevelet. Saját életútjáról, hitének alakulásáról a következőképpen beszélt:

Bartos Károly: Brassóban születtem, de hetedikes koromtól Sepsiszentgyörgyön éltem, majd érettségi és katonaság után Kolozsváron tanultam tovább.

Lelkipásztori munkámat a Farkas utcai gyülekezet segédlelkészeként kezdtem, utána egyetemi lelkésznek választottak a kolozsvári egyetemisták, ezt követően pedig Vajasdon, majd Papolcon vállaltam szolgálatot.

Életem első 24 évét a mozgás határozta meg: Brassó-Szentgyörgy-Galac-Marosvásárhely-Szatmárnémeti-Csíkszereda-Kolozsvár. 1989-ben családom kitelepedési kérelmet nyújtott be, én éppen abban az időben voltam katona. A változások következtében azonban itthon maradtam, és megpróbáltam kialakítani új életteremet. Egyszerűbben: keresgéltem a helyem, városról városra és szakmából szakmába vándoroltam. Ezt követte a 13 kolozsvári év: öt év tanulmányi idő és nyolc év szolgálat. Áldott időszak volt. Nagyvárosi és értelmiségi gyerekként a kolozsvári polgársággal és az egyetemistákkal is könnyen megtaláltam a közös hangot.

A pörgős évek után most a „mezei papságot" és a gyermeknevelést ízlelgetem.

Életutam meghatározó időszakai 1986-tól kezdődtek. Az utolsó két líceumi évet (1986-88) a sepsiszentgyörgyi 1-es Számú Ipari Líceumban végeztem, ahol a tanárok a kommunista rendszerproduktum helyett nemzeti identitással rendelkező, hívő és a közösségéért felelősséget vállaló embert igyekeztek formálni belőlünk. Kónya Ádám, Fazakas Ágnes, Maroscher László és társaik nemcsak tanárok, de példaképek is lettek számomra, akik ha nem is nyíltan, de jól érthetően és láthatóan vállalták rend-szerellenességüket - ezért nem taníthattak a város elit iskoláiban. Diáktársaimról pedig pillanatok alatt kiderült, hogy egyáltalán nem középszerűek - talán éppen „dobozolhatatlanságuk" terelte őket ebbe a közegbe. A „jó időben jó helyen, jó emberekkel" élményét éltem át az említett két év alatt.

A szüleim kivándorlását követő időszak (1990-1992: Marosvásárhely, Szatmárnémeti) két szempontból volt meghatározó: egyrészt megtanultam megállni a saját lábamon (szüleim anyagilag nem tudtak támogatni, így önfenntartóvá váltam), másrészt ekkor találkoztam a hiteles keresztyénséggel. Újabb példaképek kerültek elém: Nagy József, azaz Szaxi atya, Köllő Gábor atya, a szatmári Dohi család. Utóbbiakkal kapcsolatosan meghatározó marad számomra a következő történet. Munkát keresve érkeztem Szatmárnémetibe. A városban éppen a Kölcsey Napok zajlottak, így egyetlen szállodában sem találtam kiadó szobát. Már azon törtem a fejem, hogy a szabad ég alatt éjszakázom, amikor egy babakocsit tologató hölgy megszólított: „Valami baj van, fiatalember? Segíthetek?" És két hétig - amíg sikerült munkát és albérletet találnom - náluk laktam, ismeretlenként...

1999-2007: szakmai megalapozásom időszaka Kolozsváron. Három hónapja voltam segédlelkész, amikor főnököm súlyosan lebetegedett. Egyik pillanatról a másikra heti 14 állandó szolgálat (istentisztelet, bibliaóra stb.) és egy sereg temetés, keresztelő, esküvő szakadt a nyakamba. Szinte két évig vittem ezt így.

A végére hagytam, de a legelejére kívánkozik a „házi" példaképem: édesapám. Tőle tanultam a protestáns munkaerkölcsöt, és tőle tanulgatom a kimondott szó súlyát (ebben még mindig tanuló vagyok).

O. J.: Hitéleted milyen fejlődésen, alakuláson ment át?

B. K.: Két jelentős lépést kell megemlítenem, s nem tudom, melyik volt a fontosabb. Az első a hitetlenségtől a hitig tartott. Ateista családból származom, ám ennek ellenére tinédzserkoromban aktívan részt vettem az ifjúsági órákon, viszont csak marosvásárhelyi és szatmári éveim alatt döbbentem rá, hogy van ebben a történetben valaki, aki magasan az emberi kultúrtörténet és az ember lelki igényei fölött áll. Azaz: Isten több mint a tömegpsziché elkerülhetetlen és szükséges terméke. Az első „találkozásra" Vásárhelyen került sor. A szüleim már kiköltöztek Magyarországra, éppen munkanélküli voltam, amikor valamilyen belső sugallattól hajtva bementem az első utamba eső templomba: „Uram -kezdtem furának tűnő imámat -, én nem hiszem, hogy vagy, de ha mégis, akkor kérlek, add valami jelét a létezésednek". A válasz azonnal megérkezett: öröm járta át az egész lényemet, és olyan érzésem volt, mintha egy kéz leszakította volna az addig lelkemet körülvevő rácsokat. A második lépés vezetett el a kegyelem Istenének meg- és felismeréséig: üdvösség egyedül Isten szeretetéből, Jézus Krisztus golgotai kereszthalála által létezik. Teljesítményközpontú emberként hosszú ideig farizeusi lelkület jellemzett. Bár kimondatlanul, de hittem, hogy „örökölt" erkölcsi tartásom bőven elég az üdvösséghez elnyeréséhez. Ezt ma már sokkal „tisztábban" látom. Nemrég beszélgettem egy kedves kollégámmal, hadd idézzem beszélgetésünket néhány mondat erejéig:

„- Tudod, mire volt jó lelkipásztori szolgálatom első három éve? - kérdezte. - Ezalatt értettem meg azt, hogy az emberek mennyire bűnösök, hogy valóban szükségük van a megváltásra.

- Ennek örvendek - mondtam -, még két-három év, és azt is tudni fogod, hogy te is a bűnös, megváltásra szoruló emberek közé tartozol."

A lényeg: kegyelemből élek.

O. J.: Lelkipásztorként veszel részt a Keskeny Út munkájában. Több éve előadó is vagy, az előkészületeknél is segédkezel - közelről látod tehát, „belülről" és „kívülről" is a fesztiválmissziót. Mit tapasztalsz, hogyan közelítenek a fiatalok a „keskeny úthoz"?

B. K.: Közelítenek. Van, aki nyitottan érkezik - életének már része a hit -, van, aki valamit, valakit keresve, és olyan is akad, aki csak „tapogatózik", vagy úgy tesz, mintha véletlenül sodródott volna oda... Isten - így vagy úgy, de - ma is sokakat „bevonz".

Érdekes eset volt az a fiatalember, aki a Tusványos Pressben hosszú ideig napi rendszerességgel cikizte tevékenységeinket. Utolsó cikke valahogy így végződött: „Szinte a Keskeny Út-sátor az egyetlen hely, ahol valami építő is történik... "

O. J.: Milyen kérdésekkel fordulnak a lelkipásztorhoz a különféle fesztiválokon, találkozókon megjelenő fiatalok?

B. K.: Mivel az esetek nagy részében előadó is voltam, a kérdések többsége az általam felvezetett témákhoz kapcsolódott: párkapcsolataink, emberi kapcsolataink, az emberi szabadság kérdése (determináltság, predestináció, karma),

a (rock)zene mint a sátán produktuma, Isten igazi arca stb.

Ami egyértelművé vált: fiataljaink jelentős hányada elveszítette tájékozódó képességét. Nehezen létesítenek kapcsolatokat, és nehezen őrzik meg azokat. Nem csak Isten, de embertársaik (szüleik, tanáraik, kortársaik) is távolivá váltak számukra... Sokszor önmaguk felé sem találják az utat. Segítségre van szükségük, de ki tud segíteni? Uniformizmussal meg egyéb izmusokkal teletömött életünk minket - „idősebbeket" és „tapasztaltabbakat" - is elbizonytalanít. Áldott ember az, aki nem „támolyog".

O. J.: Miként tud a lelkipásztor - ilyen körülmények között - a leginkább segíteni rajtuk az önmagukhoz és az Istenhez való visszatalálásukban?

B. K.: A Keskeny Út ajtónyitás. Ott van egy lelkipásztor (és jó néhány laikus - eredeti jelentése: Isten népéhez tartozó önkéntes -, akinek a szolgálata ugyanolyan fontos!), leül, meghallgat, beszélget. Nem „osztja az észt", egyszerűen csak érdekli a fiatal... Akkor mond (válaszol), ha kérdezik. Itt senkit nem rángatnak be erőszakkal, és meggyőzni sem akarnak semmiről. Esetleg mesélnek... A lényeg az elfogadáson

van. Leülök a másik ember mellé, úgy, ahogy Jézus Krisztus is odaült Zakeus asztalához, és meghallgatom. (Ma már csak akkor hallgat végig valaki, ha előzőleg te is meghallgattad.) Ez az ajtónyitás... A gyógyuláshoz azonban a fiatal belépésére is szükség van. És az nem fog megtörténni 15-20-30 perc alatt. A gyógyulás folyamat, és a Keskeny Út ebben a folyamatban egy esetleges első lépés.

O. J.: Kezdettől ökumenikus elgondolás volt a Keskeny Út, amihez nyilván nyitott szemléletű emberek kellenek. Te miként viszonyulsz az ökumenéhez? Szerinted melyek a legjárhatóbb utak egymás felé?

B. K.: Nem hiszek az ökumenében. Jó néhányszor átvertek már „ökumené" címszó alatt. De ahol két ember életében Jézus Krisztus, azaz a testet öltött atyai szeretet az alap, ott megkezdődik a közös növekedés. Csakis Krisztusban. Az ő megtartó, összetartó és megbékítő erejében hiszek.

 

Keresés a Katholikos oldalain

Támogassa a Keresztény Szót kiadó Verbum Egyesületet adójának 2 százalékával!

Idén is 2010- es évi adójának 2 SZÁZALÉKÁT ajánlhatja fel nonprofit intézmények számára. 
Kérjük, amennyiben fontosnak tartja intézményünk fejlődését, a 2010- es adóbevallási ív leadásakor adója 2 százalékát ajánlja a VERBUM Egyesületnek.

Adataink:
Asociaţia Culturală Creştină VERBUM
VERBUM Keresztény Kulturális Egyesület
C.I.F. : RO17111720
Cont bancar (IBAN): RO45RNCB01060266 04990001
BCR Cluj

 

 

biblia

Minden kegyelem

A 65 éves Jakubinyi György érsek köszöntése