Catholic cultural magazine
Keresztény kulturális havilap

Ferenczi Attila
a SZENT ISTVÁN-KULTUSZ IRODALMI MEGVALÓSULÁSA A 11. SZÁZAD VÉGI ÉS A 12. SZÁZAD ELEJI LEGENDÁKBAN

 

The Cult of St. Stephan (István) in Literature in the 11th and 12th Century Legends

There are three legends that speak about the life and sainthood of the first Hungarian Christian king, the founder of the Christian Hungary: St. István. These legends were written at the end of the 11th and the begin-ning of the 12th century. Each of them was ordered by a king. One of these kings is St. László (1077-1095), the other one is Kálmán Könyves („who loved books") (1095-1115). Following a Western pattern, the cult of saints became popular in Hungary in the Middle Ages. This was due to the strengthening of the Christian statehood. The legends were proves of the saintly life of the person and a substitute for a biography. As pious examples, they were used as a reading. The first Hungarian saints were mainly coming from the dinasty of the first kings. It was not peculiar in Europe at that time to canonize kings: such an act helped to improve the prestige of the country abroad. The canonization of such saints also helped strengthening not only the state, but also the church structure and made the Christian ideal attractive. The goal of all these legends was to offer a model of sainthood and to support the cult. King István appears as the beloved and chosen saint of God, his life offers solutions for every believer's life, how to overcome sad events and hardships and how to achieve the everlasting life and happiness. This faith is reflected in the legends with the instruments of the literature of the Middle Ages. This was shaped by the religious memory, the subjec-tivity of the author and the aspects of the commission from the king. All these played a role when shaping the saintly characteristics of St. István. Through these legends of the Middle Ages the reader gets at least two separate and different images of St. István. Thus, the liturgical reverence cannot be uniform, so the reactualization of the figure of St. István is an actual expectation.

 

A kognitív tudományok révén ma már elfogadhatjuk azt az álláspontot, hogy egy megtörtént eseményt, egy tárgyat, egy személyt stb. lehetetlen abszolút objektíve leírni, meghatározni, jellemezni, és nem azért, mert az illető esemény, tárgy, személy stb. változik, hanem mert a dolgokkal, entitásokkal kapcsolatos fogalomalkotásunk sajátosan szubjektív, személyfüggő folyamat. Jó példa lehet erre a történelmi múlt egy-egy meghatározó egyénisége, eseménye, amelynek a megítélése az utókorban olykor paradoxális természetű. Ugyanannak az igazságnak ki az egyik, ki a másik oldalát látja, és ugyanannak a személynek a tetteit ki felmagasztalja, ki felülbírálja, ki csak a számára fontosabbakat emeli ki.

Ugyanígy elfogultnak tűnhet manapság az a magyar ember, aki úgy méltatja Szent Istvánt és művét, mint aki birtokában van az országalapító hamisítatlan portréjának. Az individuális retorikai jellegen túlmenően természetesen mindnyájunkat befolyásolnak a különböző korszakok ideológiai, politikai irányvonalai, amelyekkel egyetértünk vagy amelyeket ellenzünk. A 18. század óta ezek általában két nagy világnézeti táborba tömörülnek: az egyik fél reménye a 20. század közepe táján a racionalista progresszivitásba vetett hitben csúcsosodott ki, amikor végső kérdéseire a gyorsuló technikai fejlődés látszólag megoldást kínált; a másik tábor megmaradt az Istenbe, az isteni gondviselésbe vetett hitben, miközben ő maga is szekularizálódott, individualizálódott. Vagyis röviden: a köztudat a világot a felvilágosodás által generált kultúrpesszimista „sötét középkorra" (vallásosra) és a racionalista modernségre osztja. Főleg a katolikus egyház hitét szokták a pejoratív értelemben használt középkori minősítéssel vádolni, de nem is ez az érdekes, hanem az, hogy ebben a tudathasadásos mában mit tudunk kezdeni egy István királlyal, aki a sötét kor monumentális szülöttje.

Ma már nem vitatéma, hogy létezik egy deszakralizált populista meg egy politikai István-eszmény (kultusz), és külön a katolikus egyház által közvetített Szent István-kultusz, de nem hanyagolható el, sőt polémiára adhat okot, hogy az egyházon belül is a Szent Istvánra vonatkozó méltatások, narrációk között szembetűnő eltérés, diszkrepancia figyelhető meg. Ennek két oka lehet: az egyik a szekularizáció, amikor is egyes klerikusok (akarva vagy akaratlanul) mellőzik a kultuszhoz tartozó középkori csodaelbeszéléseket és a bibliai királyok toposzait; a másik kézenfekvő oka a torzulásoknak a legendairodalom, amely köztudottan eltérő Szent István-portrékat rajzol meg. Ez utóbbit, mivel már a kultusz kezdeti időszakában, a középkorban sem volt egységes Szent István jellemábrázolása, irodalomtörténeti szempontból igyekszem ebben az írásban körüljárni. Vizsgálatom alapját a 11. század végi és a 12. század eleji legendák képezik, amelyeket egy kor sajátos irodalmi kifejeződéseként próbálok értékelni a lehető legobjektívebben, figyelembe véve antropológiai, kortörténeti és hermeneutikai szempontokat is.

A középkori vallásosságról röviden

A középkor Európáját átható vallásos világszemlélet az élet minden területén megnyilvánult. Az irodalom szinte kizárólag egyházi rendeltetésű, de a magáncélra készült művek is többnyire lelki olvasmányként szolgáltak, s ez nem is lehetett másképp, hiszen ezek kolostorokból, de legalábbis klerikusok tollából származtak. Tehát a kulturális vezető szerep az egyházé, amely olyan életszemléletet közvetített, ami feltétele a transzcendens világ boldog elnyerésének; vagyis a földi hiúságok lemondására és az isteni eredetű örök értékek befogadására, a szent erények gyakorlására buzdított. „A lassú (társadalmi, gazdasági) fejlődés következményeként a változatlanság sajátos tapasztalata nyilvánult meg; nincs történelmi időérzék, a múltat a jelen mintájára képzelték el (bibliai szereplőket középkori viseletben ábrázoltak), a jövőt és az illúziókat valóságnak tekintették, nagy jelentőséget tulajdonítottak a történetietlen tradícióknak, szertartásoknak, erősen ragaszkodtak a szigorú formákhoz."1 Érzelmi életük a kultuszhoz való kötődés nélkül elképzelhetetlen lett volna. A kolostori életforma és a liturgikus cselekmények mögött elterjedt a szent csodahelyek, a példaképek (hősök, mártírok, szentek) tisztelete, az ereklyék kultusza. Ezeket a spirituális világhoz kötődő magatartásformákat, látásmódokat talán a legszemléletesebben a szentek életéről készült legendáriumok őrizték meg.

A legenda sajátos középkori műfaj: nem krónika, nem kimondott életrajz, hanem sajátos lelki olvasmány. Legtöbbször visszaemlékezések, beszámolók, szájhagyomány alapján íródtak meg, olykor egy-egy politikai hatalom által képviselt ideológia elvárasainak megfelelően. Elsősorban olyan személyekről készültek, akiket az egyház követendő példaként állít a hívek elé. Isten iránti elkötelezett életük olyan tanúságtétel, aminek követése mindenki számára üdvösséget garantál. A hívők panaszaik orvoslásaképpen imaformulákkal kérik a szentek közbenjárását Istennél. Általában a szentek kanonizálására megindított perek adták az okot csodás, istenes életük megírására.

Nyugati mintára Magyarországon is, a keresztény államiság megerősödésével, igen hamar elterjedt a szentek kultusza, a példaképek felállítása, elkezdődött a legendaírás, amely műfajilag itt is a következő három feladatot látta el: bizonyítékul szolgált a szent csodáira jegyzőkönyvszerűsége (acta) miatt, aztán életrajzi jelleget (vita) adva megörökítette életük szemléletesebb eseményeit, és végül mint olvasmány (legenda) élményt nyújtott a lelki-erkölcsi élet épülésére.2 A magyar legendairodalom igazi bölcsője Szent László (1077-1095) és Könyves Kálmán (10951115) kora, az első nagy szentté avatások, „felemeltetések"3 ideje. Elsősorban az uralkodó dinasztiákból kikerült, hivatalosan elismert szentnek volt az országban igazi példaértékű, eszményi hatása, ugyanakkor az ország tekintélyét is emelte külföldön. Az idealizált uralkodók kanonizálása nem volt szokatlan a korabeli Európában, s több mint valószínű, ez a gyakorlat folytatódott Magyarországon is az állam és az egyházszervezet megszilárdítása, a keresztény uralkodói tekintély vonzóbbá tétele idején. Nyilván ezt a célt szolgálta a különböző társadalmi környezetben és különböző társadalmi elvárásoknak megfelelő három Szent István-legenda, a maior, a minor és a Hartvik-féle változat. A látszólag különböző szemléletben, karaktervonásokkal megíródott legendák közti eltérések valószínűleg nemcsak a megrendelés céljából, a megrendelő tekintélyéből adódnak, hanem a szájhagyományban, esetleg írott forrásokból továbbfejlődött szent kultusza miatt. A szövegterjedelemre vonatkozóan ez a fejlődés természetesen nem igaz, ahogy Horváth János még a múlt század első felében hitte: „Egyéb okok híján szinte bizonyos volna, hogy az elemibb, az »erősebbik« (minor) változat az eredetibb és koraibb, viszont a gazdagabb anyagú, a »bővebb« (maior) az újabb keletű".4 Ő mindhárom változatot Kálmán király idejére datálja. A szerkezeti felépítésüket illetően a legendaműfaj nyugat-európai formai mintájához igazodva valóban van fejlődés.

Legenda maior

Az első, Szent István király nagy legendája5 egy meggyökeresedett kultuszról tanúskodik, amelynek keletkezése 10771080 közé, a szentté avatást megelőző időre tehető. Formailag talán kifogásolható, hiszen az elejéről elmarad a sajátos középkori sablon, a szerénykedő ajánlás. Ehelyett viszont egy teológiai, dogmatikai bevezetőben a szerző a Szentháromságba vetett apostoli hitet körvonalazza, nyomatékosítva, hogy a világegyház s annak fővárosa, Róma az isteni igazságok szilárd talaján nyugszik. Minden, ami jó, természetesen a földi hatalom is, Istentől van, „semminémű jó nem lehet vagy keletkezhet a létező dolgokban Isten odaszálló irgalmának kedvezése nélkül". A szerző mintegy előkészíti a Szent István-kép megrajzolásához a tekintélyalapú szentségi hitelesség előfeltételeit, hogy a narráció elején nyilvánvaló párhuzamot vonhasson a bibliai motívumok és az Isten által (még születése előtt) kiválasztott király szentségi élete között. A kiválasztottság benyomását Géza profetikus látomásával érzékelteti, amit Izajás és Jeremiás ószövetségi próféták Jézusra utaló jövendöléseivel köt össze. Tehát István, „a fejedelem Istentől megjövendölt fia", akit „ismert az Úr, még mielőtt a méhben megfogant volna", hasonló életfeladatokat fog megvalósítani, mint Jézus. Messiási karaktereket hordoz, ő hozza el a pogány Magyarországra a világosságot, „elűzvén a sötétséget". A szerző az István név etimológiáját is Krisztus király címével hozza összefüggésbe, amikor koronázottat ért az István néven virágfüzér helyett, amivel mennybéli megkoronázására, illetve üdvözülésére utal. Kiválasztottsága profetikus: ahogyan a próféták jövendölései az igében teljesedtek be, úgy Géza isteni eredetű álma a fiában fog beteljesedni Magyarországon. Továbbá a szerző ebben a messiáskirályi szemléletben vezeti tovább az eseményeket, Szent István király életszentségének kiemelése végett egy olyan portrét rajzol meg, amelyben kerüli a királyi szigort, a kegyetlenséget sugalló megfogalmazásokat. Ha meg is jegyzi, hogy a belháborút indítók vezéreit megölette és a pogányokat „az egy Istent imádni kényszerítette", utána az alázatos királyt ecseteli, aki mint Krisztus katonája (utalás Szent Györgyre, a keresztény katona példaképére) győzte le ellenségét, majd „alamizsnálkodással és imádkozással töltve idejét gyakran borult a szentegyház padlójára". Isten akaratára hagyatkozó életének minden cselekedete üdvös (az égiek mellette állnak), a pogányok feletti győzelme a „dicsőséges kereszt jelének pártfogásával" és Konrád császár felett aratott győzelme égi királynője, Szűz Mária segítsége révén sikerült.

Az olajkenettel való királlyá kenése sem elhanyagolandó szentségét illetően (a koronázási szertartás része volt nyugaton is), a gyakorlat az ószövetségi szent királyokra való utalás, ahol a kenet az Istentől kapott hatalom jelképe. A szegények pártfogójaként, az irgalom megtestesítőjeként az István-kép olyan ideált sugall, amely az evangéliumban megfogalmazott jézusi felhívásokat - „Boldogok az irgalmasok, mert majd nekik is irgalmaznak" (Mt 5,6), „Adjatok, és akkor ti is kaptok" (Lk 6,38) - teljesítette, ugyanis a szegényeknek kiosztott földi kincseket „maradandóan az örök kincstárban helyezte el".

A legenda utolsó felében a fiát elveszítő, szenvedő király képe is megrajzolódik, mintegy üdvös értelmet, vigasztalást adva a középkori, szenvedésekkel teli emberi életnek: „Mert megfenyíti az Úr, akit szeret, s megostoroz mindenkit, akit fiává fogad" (Péld 3,12). A kegyes, már-már szerzetesi életmódot folytató Szent István-jellem valószínűleg a király öregkorát megidéző emlékezetre utal, amit a szerző egész életére vonatkoztatott: „Szellemének fiatalkorában felvett szigorát élete végéig megőrizte". Ezt a feltevést erősíti meg többek között Györffy György utalása István király és műve című munkájában: „Az irodalomban [...] ennek a kolostori magányra érett, hajlott korú Istvánnak a profilja rögződött meg".6 Továbbá azt írja, „kétségtelen, hogy a nagy legenda igyekezett egy minden erényekkel teljes uralkodói képet adni, mert erre is szükség volt az 1083-i szentté avatás formaságaihoz".7 Ugyanakkor a minden erényekkel felruházott példakép „meglepően sovány csodatételekkel áll elő,"8 ami pedig a szentté avatás középkori feltétele. Van ugyan néhány mozzanat, mint például hogy az elkövetkezendő eseményekről álomban értesül, a szentek közbenjárását kérő imája meghallgatásra talál, vagy a füvekkel való gyógyítás. Azonban hogy a legenda ilyen mérsékelt módon hozakodik elő a csodákkal, ennek kétféle magyarázata is lehet: az egyik, hogy megírásának idején még nem öltött határozott formát a Szent István-kultusz, a másik (talán kevésbé jogos), hogy a király szentté avatása, amely növelte volna tekintélyét és a visszaemlékezések eszményibbé válását, csak a megírás után történt meg. Mindez a későbbi legendákban már megnyilvánulhatott.

Legenda minor

Ha a Legenda maior a jámbor, öreg szent királyt láttatja, akkor szinte bizonyosra vehető, hogy Szent István kis legendája9 egyrészt az uralkodó fiatalabb korát rögzítő emlékezeten keresztül ad rálátást a kultusz képére, másrészt olyan harcos szentet mutat be, akinek (a megírás idején) az akkori uralkodói szemlélet keretet szabott. „Könyves Kálmán a maga képére formált szent király példájával bizonyos fokig felmentést kívánt adni saját tetteinek, így Álmos és Béla herceg megvakításának."10 Talán túlzás azt mondani - középkori gondolkodásmód szerint -, hogy kegyetlen királyt rajzol meg a kis legenda, mint egyes történelmi megközelítésekben; itt inkább az uralkodó igazságosságára tevődik a hangsúly, aki a jókat megjutalmazza, a gonoszakat megbünteti. Sokkal érthetőbbé válik a szerző látásmódja, ha Szent Ágoston Civitas Dei című művének a boldog fejedelemről írt fejezetébe beleolvasunk: „...boldogoknak mi azokat a fejedelmeket mondjuk, akik igazságosan uralkodnak, [...] akik a megtorlásban késedelmesek, de könnyen megbocsátanak, akik ezt a magatartást az állam kormányzásából és védelméből fakadó szükségnek tekintik."11 A keresztény uralkodói eszmény ekképp való megfogalmazása akár a Karoling, akár az istváni királytükrök (intelmek) ihletője is lehetett. Egyébként a legendának a büntetőjogi eljárásokra való utalása (az akasztás, vakítás) nem található meg a királyi decretumokban, csak később Szent László törvényeiben. Valószínűleg a szerző László király alakját mosta bele a kis legendába, amely rövidsége ellenére tudatos szerkesztésmódról tanúskodik, igazodik a műfaj szabta keretekhez. Prológussal, ajánlással kezd, amelyben „az akkori idők tanúinak hiteles és igazmondó" elbeszéléseire való hivatkozással mintegy szembehelyezkedik a nagy legenda eszményített István-képével. Elmarasztalja azokat, akik ezt a túlzott szentképet helyeslik: „...akik a költői mesék szerint Pegazus ütötte forrásból ittak, és azzal dicsekszenek, hogy a Parnasszus szent hegyén álmodoztak". Öntudatos szemérmességgel ajánlja a kis legendát: „Így hát, bár forgathatjátok ugyanezen tárgy hiteles előszövegét, olvassátok mégis ezt a rövidebbet.". A szigorú, de igazságos király szent és tanúságtevő cselekedeteit ő is, akárcsak a nagy legenda írója, ószövetségi királyokkal, szentekkel hozza párhuzamba: a Szent István-i „fegyelem igáját és törvényeit" a Salamon király nevével fémjelzett bölcs kormányzással, az ellenség feletti győzelmet Dávidnak a filiszteusok fölötti győzelmével, ahol az égi kegyelemnek köszönhetően, egy angyal pártfogása segítségével sikerült az üdvösségszerző szabadulás. Továbbá, hogy jótéteményeit, egyházépítő tevékenységét kiemelje, az első keresztény vértanúval, Istvánnal hozza kapcsolatba, akinek, „hogy lakása legyen a mennyekben felépítve örökkön, magát formálta az Úr hajlékává a földön". Annak nyomatékosítására, hogy Isten akaratából lett király, és nem önmaga, hanem Isten akarata szerint harcol a pogány erőkkel szemben, ellentétezéssel domborítja ki az egy igaz hitet: „Az isteni kegyelemből vezérelt király rajtok ütött; ezek hitükben, azok bizony csak a fegyverekben bizakodtak." Vagy: „Ezekre Isten oltalmának ereje kötött kardot, azok esztelenségük súlya alatt elejtik a kardot". Ebben a világításban a középkori király igazságosztó szent cselekedetei között méltán elfogadhatóak a bűnök meglakolásáért járó ilyen kegyetlenségek: az utak mentén kettesével történő felakasztások, megvakítások vagy ártó kezek levágatása.

A kis legenda, annak ellenére, hogy egy földibb, hús-vér uralkodó dicső jellemét rajzolja meg (actának tűnik), több és határozottabb utalást tartalmaz a személyéhez kötődő csodákra, mint a nagy legenda: „Isten csodák felvillanó sokaságával megdicsőítette az emberek szemében". Az István-kultusz (s tehát a szentté avatás) megalapozottságát hirdeti az író a szarkofág körüli, érintésre történő „különb-különbféle kórban senyvedő ember" csodás gyógyulásával, a felbontott sírból áradó illatárral, mindazzal, amivel az égi kegyelem lelátogatott a népre. Ebben a legendában az István-kép újabb, másabb szemléletmódja valósult meg, ami irodalmi szempontból mindenképp legendafejlődésként fogható fel.

A Hartvik szerkesztette legenda

A Könyves Kálmán megbízásából Hartvik püspök által szerkesztett legenda12 már olyan szerkesztés céljából született, „amely alkalmas pápai zsinaton való felolvasásra; ez volt ugyanis a szentté avatás egyetemes elismertetésének formai előfeltétele".13 A püspök tudatos szerkesztői munkájáról tanúskodik (akárcsak a kis legenda írója) sablonos szerénységű magatartása, miközben Priscianus említésével irodalmi műveltségét árulja el. Nemcsak méltatlankodik munkája gyengesége miatt, hanem a bírálatoktól is tart, és e szavakkal ajánlja urának, Kálmánnak a művet: „Ha szemed netán egy méltatlan bökkenőre rábukkanna, égesse meg akkor inkább a kódexet a tűz lángja, mielőtt egy harmadiknak irigy szeme elé jutna". „Ha messzeme-n ő következtetéseket e sablonos kijelentésekből nem is szabad levonnunk, annyit mégis elárulnak, hogy Kálmán király korában már volt valamilyen tudós-irodalmi köztudat, ha csak szigorúan egyházi keretek között is."14 A legenda kétharmad részét a kis és nagy legenda összeolvasztása teszi ki, amelyben a szó szerint átvett részek összedolgozása talán harmóniát próbál teremteni az előző két legenda szélsőséges előadásmódjai között. Az író itt alig told be újat, inkább pontosít néhány helyen: Asztrik püspököt Anastasiussal azonosítja, szemléletesen felvázolja a koronázási szertartáshoz szükséges hatalmi és apostoli szimbólumok sorsszerű megszerzését (utalás Mátyás apostol megválasztására, aki Júdás helyett a 12. lesz). Igyekszik a kis legenda túlzásait enyhíteni, elhagyja az összeesküvőkre kimért vakítást és a kézlevágás büntetését. Habár említi, hogy akik karddal levágtak egyes besenyő telepeseket, „azokat az utak mentén kettesével felakasztva elvesztették", mindjárt hozzáteszi, hogy „ezt hihetőleg az igazság szeretetéből tette", megindokolva a vendégtelepesek jogos védelméről szóló törvényt. Az utolsó részben Hartvik céljának megfelelően újabb csodás eseményekkel bővíti az eddigi ismeretanyagot, aprólékosabban ecseteli a természetfeletti beavatkozásokat. Búcsújáró szent helyként emeli ki a Szentséges Szűz tiszteletére emelt fehérvári egyházat, amelyben az elhunyt szent király szarkofágja nyugodott, és jótéteményét tanúsította a kórságban szenvedők iránt. A csodás gyógyulások hitelét nemcsak a Jézus-mondással növeli: „Vakok látnak, sánták járnak, süketek hallanak, leprások megtisztulnak" (Mt 11,4-5), hanem a jelenéből is felhoz olyan csodás eseményt (az anya visszakapja elhunyt fiát), amely a történetek valóságértékét hivatott kifejezni. A szent közbenjárását igazoló jelek felsorolása után az oltárra emelés sajátos, egyedi körülményeit vázolja talán költői túlzással: „...bár szent testét három napig teljes erőből próbálták felemelni, semmi módon sem lehetett helyéről kimozdítani"; továbbá olajjal kevert illatos vízzel volt tele a koporsó, amelyből „minél több folyadékot mertek ki, annál több áradt a helyében". A szentkultusz megalapozottságának méltó befejezéseképpen Hartvik a Szent István-ereklyék közül a furcsa módon előkerült szent jobbnak ad igazi jelentőséget. Az „Adjatok és ti is kaptok!" (Lk 6,38) jézusi mondás, amelyet a nagy legenda is hoz, újabb szövegkörnyezetbe állítva új jelentést is kap: a király erényeit méltató csodás, adakozó kéz fennmaradása isteni szándék, jel, amely Krisztusra és a tanúságtevő uralkodóra irányítja a figyelmet.

Utószó

Mindhárom legenda, bár más-más körülmény ihlette megírását, végső soron ugyanazt a célt szolgálja: a példaképállítást,

a kultusz megalapozását. István király Isten kiválasztott szentje, akinek szentségi élete túlmutat az evilági nyomorúságon, utat jelöl a hívők számára a túlvilág boldogsága felé. Ez a hit csapódik le, fogalmazódik meg a középkor irodalmi igényével. A középkori vallásos emlékezet, a szerzői szubjektivitás és az uralkodói megrendelés szempontjai egyaránt szerepet játszottak Szent István jellemének ábrázolásakor, így legalább két képet kapunk róla, úgyhogy még a liturgikus tiszteletén belül sem várhatunk el uniformizált mintát. A napjainkig tartó reaktualizálása szükséges és jogos, alakja ettől kimeríthetetlen és monumentális, eszményi. A kérdés csupán az: a Szent István-kultusz még mennyire katolikus az egyházon belül?

Felhasznált irodalom

Érszegi Géza-Kurcz Ágnes-Szabó Flóris (szerk.): Árpád-kori legendák és Intelmek. Érszegi Géza (vál., bevez., kiad., jegyz.), ford. Csóka J. Gáspár. Szépirodalmi Kiadó, Budapest 1983

Györffy György, István király és műve. Balassi Kiadó, Budapest 20003

Horváth János, A magyar irodalmi műveltség kezdetei: Szent Istvántól Mohácsig. Akadémiai Kiadó, Budapest 1988 (1931)

Klaniczay Tibor (szerk.): A magyar irodalom története 1600-ig, Akadémiai Kiadó, Budapest 1964 https://mek.oszk.hu/02200/02228/html/

Jegyzetek

1 Klaniczay Tibor (szerk.): A magyar irodalom története 1600-ig. Akadémiai Kiadó, Budapest 1964. Forrás: https://mek.oszk.hu/02200/02228/html/

2 Uo.

3 Horváth János, A magyar irodalmi műveltség kezdetei: Szent Istvántól Mohácsig. Akadémiai Kiadó, Budapest 1988 (1931), 27.

4 Uo., 28.

5 Szent István király nagy legendája. Ford. Kurcz Ágnes. In: Érszegi Géza-Kurcz Ágnes-Szabó Flóris (szerk.), Árpád-kori legendák és Intelmek. Ford. Csóka. J. Gáspár, vál., bevez., kiad., jegyz. Érszegi Géza. Szépirodalmi Kiadó, Budapest 1983

6 Györffy György, István király és műve. Balassi Kiadó, Budapes 2003, 127.

7 Uo., 127.

8 Uo., 127

Szent István király kis legendája. Ford. Kurcz, i. m.

10 Uo., 129.

11 Uo., 125.

12 Szent István legendája Hartvik püspöktől. Ford. Kurcz, i. m.

13 Györffy, i. m., 130.

14 Klaniczay, i. m.

Keresés a Katholikos oldalain

Támogassa a Keresztény Szót kiadó Verbum Egyesületet adójának 2 százalékával!

Idén is 2010- es évi adójának 2 SZÁZALÉKÁT ajánlhatja fel nonprofit intézmények számára. 
Kérjük, amennyiben fontosnak tartja intézményünk fejlődését, a 2010- es adóbevallási ív leadásakor adója 2 százalékát ajánlja a VERBUM Egyesületnek.

Adataink:
Asociaţia Culturală Creştină VERBUM
VERBUM Keresztény Kulturális Egyesület
C.I.F. : RO17111720
Cont bancar (IBAN): RO45RNCB01060266 04990001
BCR Cluj

 

 

biblia

Minden kegyelem

A 65 éves Jakubinyi György érsek köszöntése