Michael Lapsley tÖRTÉNELEM, TÖRTÉNELMI SEBEK ÉS A KIENGESZTELŐDÉS
Michael Lapsley
Michael Lapsley anglikán lelkész, a fokvárosi (Cape Town) székhelyű Healing of Memories (Az Emlékek/Emlékezet Gyógyítása) Intézet igazgatója. Új-Zélandon született, Ausztráliában lett tagja a Society of Sacred Mission (a szent misszió társasága) közösségnek, 1973-ban költözött Dél-Afrikába. Az 1970-es évek közepén vallási és politikai meggyőződése miatt az apartheid kormány kitoloncoltatta az országból. 25 éven át Lesothóban, Angliában és Zimbabwéban élt. Száműzetésének elején tagja lett az apartheid ellen küzdő földalatti csoportnak, az ún. Afrikai Nemzeti Kongresszusnak. Apartheid-ellenes tevékenysége miatt 1990-ben Dél-Afrika kormányától levélbombát kapott. A robbanásban elveszítette mindkét kezét, egyik szemét, és megsérült a dobhártyája is. Néhány hónapnyi lábadozási idő után visszatért tevékenységéhez, 1998-ban megalapította a Healing of Memories Intézetet. Tevékenységével modellt kíván nyújtani a vallási közösségeknek, hogyan gyógyítsák az erőszak okozta pszichés, érzelmi és spirituális sérüléseket. Az itt közölt szöveg A vallási és nemzetiségi identitás hatása a kulturális és társadalmi értékek felismerésében című konferencián elhangzott hozzászólás szerkesztett változata. A konferenciát a Vallásközi és interkulturális dialógus és konferencia a történelmi Schytia Minor területén című program keretében Konstancán tartották 2009 júniusában.
Nagy kiváltság és megtiszteltetés számomra, hogy első romániai utam során éppen ide, a Szeben megyei Szombatfalvára, majd ezt követően Konstancára jöhettem, és beszélhetek önök előtt. Méltányolom mindazon romániaiak nagylelkűségét, vendégszeretetét, kedvességét, akik minket, a világ több részéről érkezetteket fogadtak. Majdnem olyan ez, mint egy szép szerelem, amely ugyan csupán rövid ideig tartott, de nemcsak gyönyörű, hanem mérhetetlenül gazdagító és hasznos is volt.
Ezt a konferenciát a nemzetközi tapasztalatok összehasonlítása, a kien-gesztelődés ügye, az emlékek/emlékezet gyógyítása munkájának összehasonlítása végett hívták össze. Összehasonlítjuk, amit az elmúlt napokban a romániaiakról hallottunk, valamint amit a résztvevők a szombatfalvi (ortodox) monostorban elmondtak. Egy érdekes paradoxonra figyeltem fel éppen ez utóbbi helyszínen, és ez olyan számomra, mint egy csizma az asztalon. Az a benyomásom, hogy nem beszélünk direkt módon erről, az asztalon lévő csizmáról. Azt feltételeztem, azt reméltem, hogy hallunk arról, melyek e nemzet, az itt élők történelmi sebei, és hogyan gyógyították, gyógyítják őket. Ezzel szemben mi látogatásunk első felében hallhattunk a szerzetesek történetei közül néhányat, olyanokat, amelyek évszázadokon nyúlnak át, régi és újabb történetek kapcsolódnak össze egyetlen hatalmas kínná, amelyre a máig sajgó fájdalom mellett az érzelmek hatalmas mlységei is jellemzőek. Romániában alapvető változás történt 1989-ben. A világ hallott erről, és megértettük, hogy itt az önök életét egy egyedülálló ideológia dominálta, amely a vallásos közösségekre alapvető hatást gyakorolt - ugyanakkor erről az említett bemutatókon nem történt említés. Pár nappal később meglátogattunk egy zsinagógát és ott azt hallhattuk, hogy a holokausztról való nyilvános értekezés Romániában csak az elmúlt három és fél évben kezdődött meg. Mindezt csak zsidó szemszögből hallottuk, nem ismerjük a másik fél, sőt senki más véleményét erről. Ez is paradoxon számomra, és ez is az asztalon lévő csizma képéhez tartozik. Ilyenkor mindig az a kérdés: hogy kerül a csizma az asztalra?
Előnyöm, hogy az egész világon dolgozhatom és hallom a népek panaszait. Egyik szignifikáns tapasztalatom az, hogy akárhány országot bejárok, sosem azt találom, amiről beszélnek, hanem azt, amiről nem is lehet beszélni, ami kimondhatatlan. Romániai látogatásomról számomra a legemlékezetesebb, hogy az emberek még nincsenek készen arra, hogy beszéljenek. Ez vajon azért van, mert a sebek túl frissek? Vagy azért, mert az emberek tele vannak kínokkal?
Mély benyomást gyakorolt rám a tudományosság mélysége, amelyet a helybeli akadémikusok, egyetemek és szemináriumok tanult professzorai, doktorai előadásaikban érvényre juttattak a tudományos értekezésekben. Nekem van egy kérdésem az akadémikus körökben dolgozó barátaimhoz: mi a te szereped ezeknek a történelmi sebeknek a begyó-gyításában?
Számomra úgy tűnik, nem arról beszélnek a helyiek, amit gondolnak az emberek a múltról, a régi és új sebekről, hanem hogy hány ember szenved tőlük.
Európában növekszik a xenofóbia és a rasszizmus. Egyik résztvevő, a bukaresti és szófiai Konrad Adenauer Alapítvány munkatársa arról mesélt, az ő gyerekeik teljesen békésen játszanak együtt. A probléma nem is a gyerekekkel van, hanem a szüleikkel! Amiről mi beszélünk, az emlékek, a történelem sebei generációról generációra hagyományozódó mérgek. Beszélni kezdtünk a méregről, arról, hogy a múlt mit tett velünk. A történelem egyik legnagyobb tanulsága, hogy a múlt nem tűnik el. Két lehetőségünk van: megpróbálhatjuk felégetni és elfelejteni vagy szembenézni vele és meggyógyítani.
Bár Új-Zélandon születtem, a Dél-Afrikai Köztársaság állampolgára vagyok. Ott valami egészen egyedülálló dolog indult el, amit Dél-Afrika átnyújthat az egész világközösségnek. Ez a valami megragadta a világ figyelmét.
A mi székhelyünk Fokvárosban van, Dél-Afrikában. A mi területünk Dél-Afrika. Csak 11 éve működik Helaing of Memo-ries (az emlékek/az emlékezet gyógyítása) nevű szervezetünk. Meghívásra a föld bármely országába elmegyünk. Néha szörnyű dolgok történnek a társadalomban: a tolongások, lökdösődések a humanitárius rendezvényeken, és az embereket sokkolják azok, akik segítségükre érkeznek. Az egyesület odamegy dolgozni, ahová kimondottan hívják. Pillanatnyilag Zimbabwéban, Namíbiában, Észak-Ugandában és az AEÁ-ban dolgozunk. Működtünk már Srí Lankán, Fidzsin, Burundiban, Eritreában és más helyeken. Egyetlen idegesítő dolog számomra az, hogy az emberek olyan helyekre nem hívnak, ahol teljes a béke. Szeretettel várom ezeket a meghívásokat is.
Dél-Afrikában az apartheid végén nekünk több lehetőségünk is adódott. Az apartheid legálisan 1948 óta működött, de évszázadokra visszanyúló történelme van. Történelmünk a háborúk, a rasszizmus és a fosztogatások keveréke, amelyben a keresztény hit egyszerre csodálatos és iszonyatos szerepet játszott. Mert az emberiség elleni bűnöket a kereszténység és Jézus Krisztus evangéliumának nevében követték el. De megvolt a kereszténységnek az a szerepe is, hogy a keresztények kiálltak és küzdöttek Jézus Krisztus evangéliumának igazságáért. A mi kontextusunkban a keresztény hit egyike volt a harcoknak a küzdelmek arénájából. Mi bebizonyítottuk, hogy a kereszténység erejéből együtt tudunk élni, képesek vagyunk egy testvérekből és nővérekből álló társadalom felépítésére, amely még csak ezután, az elkövetkező száz évben fog megvalósulni. Ráébredtünk, hogy a múlttal való szembenézés nélkül nem tudunk egy új szemléletű közösséget létrehozni. Tehát Dél-Afrika jobban szembenézett történelmével, mint más országok, szemügyre vette, mi az, amit egymás kárára elkövettünk. Ebben az Igazság és Kien-gesztelődés Bizottság segített - egy nem tökéletes bizottság, amelynek megvannak a saját hibái és gyengeségei. De erénye, hogy közel öt éve biztosítunk minden nap helyet a televízióban, a rádióban és az újságokban azoknak a történeteknek, amelyek az egymás ellen elkövetett dolgainkról szólnak. Mi meghallgattuk a konfliktus mindkét oldalán lévőket. Nem mondhatjuk csak úgy, hogy ezek voltak a jó fiúk, ezek meg a rosszak. Mi meghallgattuk és meghallottuk mindenki történetét. Együtt sírtunk az emberekkel. Együtt szomorkodtunk velük. Dél-afrikaiakként ellenszegültünk a múlt kísértésének, az egész emberi családdal együtt, ugyanis korunk egyik jellemzője, hogy a múlttal való végtelen üzletelések visszatérnek és kísértenek bennünket.
Ha ajándékot szeretnék adni nektek, kedves romániai nővéreim és bátyáim, ez lenne az: kérlek, kérlek, kérlek, nézzetek szembe a múlttal! Ne próbáljátok felégetni és elfelejteni azt. Érintsétek meg egymás sebeit, beszéljetek azokról a döntéseitekről, amelyeket meghoztatok gyógyulásotok érdekében, de beszéljetek azokról a dolgokról is, amelyektől megszégyenültetek, amelyek miatt bűntudatotok van. Meséljetek szép történeteket és a rémségeseket is, mert csak így alakulnak az igazságnak igazi alapjai, és csak ezek segítségével történhet meg a valódi kiengesztelődés. Nem segít, ha csak egyszerű tényekként mondjuk el a történteket, de nem beszélünk a hozzájuk fűződő érzelmekről, kínokról és az emlékekhez kapcsolódó méregről.
Elnézést, hogy nem beszéltem európai finomkodással, dél-afrikai tradíció szerint mondtam az igazat. Amit ajánlottam, szeretettel ajánlottam ennek a nemzetnek. Mély empátiával és elismeréssel fordulok az elszenvedett dolgaitok, tapasztalataitok felé, és mindannak irányába is, amit a jövőben a világnak nyújtani tudtok.