iGYEKSZEM MINDIG BIZALOMMAL LENNI INDIA IRÁNT Beszélgetés Bangha Imre indológussal
Bangha Imre Győrben született, a budapesti ELTE-n szerzett tanári oklevelet és indológusi diplomát. 1993 és 1998 között Indiában tanult és a sántinikétani egyetemen szerzett doktorátust, aztán az Oxfordi Egyetem Keleti Tudományok Karának tanára lett és a csíkszeredai Sapientia - EMTE keretében működő Kőrösi Csoma Sándor Keletkutató Központ vezetője.
Számos nyelv ismerője, elhivatott kutató, aki Csíkszereda (ahol felesége és két kisgyermeke is él), Oxford és India között osztja meg életét minden évben. Alázattal végzett kutató- és tanítómunkáját szép sikerek koronázzák.
Az éppen Oxfordba készülő fiatal tudóst Csíkszeredában kértük mikrofon elé.
Ozsváth Judit: Hogyan kezdődött India és Erdély iránti érdeklődése/vonzalma?
Bangha Imre: Indiával kamaszodó fiatalként találkoztam az 1980-as években. Éreztem, hogy gyökeresen más a kultúrája, mint annak az országnak, amelyikben én nevelkedtem. Élt akkortájt is egy olyan elképzelés az emberekben, hogy India, és úgy általában a Kelet a materiális Nyugathoz képest sokkal spi-rituálisabb világ. Ennek az elképzelésnek van alapja, de azt hiszem, sokkal inkább a spirituális kultúra iránti vágyaink kive-títődése ismerhető fel benne. Valóban vannak Keletnek nagyon mély spirituális értékei, de én az évek során azt vettem észre, hogy Nyugaton is megvannak ezek az értékek. Nyugat persze sokkal jobban szervezett materialista világ, ugyanakkor Kelet is tud nagyon-nagyon materialista lenni. Sokszor sokkal vadabbul, mint a Nyugat. Néha az az érzésem, valahogy úgy különbözik egymástól Nyugat és Kelet, mint ahogyan egy kama-szodás előtti gyermek és egy kamaszkor utáni felnőtt. Gyermekként próbál megragadni dolgokat, de soha nem szervezi meg azokat olyan szisztematikusan, mint egy felnőtt. Mindenesetre az én első mozgatóm a spirituális Kelet-elképzelés volt, és ezt vitte tovább az, hogy jórészt a kommunizmusban nőttem fel, ahol a dialektikus materializmus folyt minden hivatalos csatornából. Szerettem volna látni, mi van ezen túl. De ha már kitekintek, gondoltam, nézzek meg valami radikálisan mást. Persze a kereszténység is mindig ott volt, de úgy gondolkoztam erről, hogy valamiképpen a kommunizmus is ugyanannak a kultúrának szülötte, mint aminek a kereszténység. Arra gondoltam, ha valami radikálisan mást akarok megnézni, akkor Keletig kell elmennem. Most nem térek ki azokra a részletekre, amelyek arról szólnak, miként szűkült le a nagy Kelet csak Indiára...
Érdekelt az irodalom, így Budapesten magyar-történelem szakos diákként kezdtem az egyetemet. Mivel India is érdekelt, felvettem az indiai irodalom szakot is. Aztán eljutottam Indiába, és mivel ott észrevettem, milyen jó az indiaiakkal kapcsolatot teremteni, főként a modern indiai nyelvekkel foglalkoztam, s nem a régi szanszkrittal. Utóbbinak sokkal több kutatója van még manapság is Magyarországon, mint az élő indiai kultúrának. Az is érdekelt, milyen volt ez a kultúra az európai hatás előtt. Ezért kezdtem el foglalkozni a gyarmatosítás előtti Indiával. Kutatási területem így leszűkült. Mivel a mai Indiába járok vissza, sokkal inkább a modern India kutatójának érzem magam, mint az ősi vallásos Indiáénak. Anélkül teszem ezt, hogy tagadnám annak nagyon komoly spirituális vonatkozását. A nyugati ember számára kétségtelenül sokat tud mondani.
Erdéllyel való kapcsolatom is valahol a belső világban kezdődött. 1989 előtt többször is átutaztam Erdélyen vonattal, de soha nem szálltam ki. 1990 első napjaiban a taizéi Roger testvér és a közösség megbízásából kellett Romániába utaznom. Önkéntesként rendszeresen jártam Taizébe, s a testvérek egy olasz fiúval Romániába küldtek, hogy térképezzük fel, milyen kisközösségek működnek az egyházakban és beszéljünk a fiataloknak Taizéről. Utunk végén jelentést írtunk. Ekkor körbeutaztuk Erdélyt. Mivel én magyarul beszéltem, jórészt magyar közösségekhez jutottunk először el. Aztán az olasz fiúhoz később csatlakozott egy másik olasz fiú, és ők végigjárták a román közösségeket is. Nekem óriási élményt jelentett annak megtapasztalása, hogy az akkori erdélyi emberek menynyivel mélyebbek, mint a magyarországiak. Akkor még nagy különbség volt a két ország között. 1990 előtt csak inkognitóban járhatott erre taizéi testvér. A mi látogatásunkkal kezdődött igazából Románia és Taizé kapcsolata. Életem egyik nagy élményének tartom, hogy sikerült részt vennem a romániaiak első taizéi útjának megszervezésében. Ezen főként az általunk meglátogatott közösségek fiataljai vettek részt. A szervezés során sokat kellett Erdélyben utazgatnom, így egyre jobban megismertem. Mindemellett már az első utamon nagyon megragadott a csíksomlyói árvaház. Akkoriban elszomorító állapotok uralkodtak ott. A rettenetes bűzben és szegénységben ragaszkodó, szeretetre éhes gyermekeket találtam. Nagyon meghatott, mekkora szeretetéhség lehet egy emberi lényben. Hatalmas élményt jelentett tehát számomra a gyermekekkel való találkozás. A felnőttek között is sok barátom lett, de sokkal el is veszett a kapcsolat. A gyerekek tartottak meg igazán Erdélynek.
Miután elvégeztem az egyetemet Budapesten, 1993-ban először Erdélyben vállaltam állást. A csíkszeredai Székely Károly Szakközépiskolában tanítottam. Úgy gondoltam, hogy megtaláltam a helyemet, de azért zavart, hogy az indiai tanulmányaim még nincsenek befejezve. Elmentem Indiába egy évre, majd hosszabbítgattam, végül öt év lett belőle. De végig ott élt bennem, hogy visszajövök Erdélybe. Öt év után viszont, doktori oklevéllel a zsebemben, már a kolozsvári egyetemen való tanítás kérdése került napirendre. Andrei Margával is beszéltünk, és ő az ügyem mellé állt. Időközben kaptam viszont egy oxfordi ajánlatot, azt elfogadtam. Arra gondoltam, milyen jó lesz, úgy jövök majd vissza Erdélybe, hogy megnéztem, Nyugat-Európában hogyan működik az egyetemi rendszer. Végül a kolozsvári tanítás mégsem jött össze. Oxfordban is teltek az évek... Közben megalakult a Sapientia - EMTE csíkszeredai kirendeltsége, ahová meghívtak tanítani. Néhány évig félmunkaidőben Oxfordban tanítottam és félmunkaidőben itt. Mostanában munkám nagy része Nagy-Britanniához köt, de nem adtam fel azért az itteni tanítást, és a Keletkutató Központot is vezetem. Ráadásul ősztől még inkább vissza kell fogjam az erdélyi tevékenységemet, mert Oxfordban nem tartható tovább a félállás, teljes állásom lesz, sokkal több munkával.
O. J.: Beszéljen kutatási területéről és annak indiai kutathatóságáról!
B. I.: Amint azt említettem, a gyarmatosítás előtti Indiával és annak irodalmával foglalkozom. El kell mondanom, hogy amikor egyetemista voltam Európában, illetve Indiában, az interdiszciplináris tudományosság nem számított komoly tudományosságnak. Senki sem vette komolyan. Így hát filológusi képzést kaptam, aminek alapja az volt, hogy a nyelvet kell jól megérteni és azon keresztül közelíteni a kultúrához. Ez nekem azért lett különösen jó, mert így eszkzt kaptam a kutatásaimhoz és az emberekkel való kapcsolatok építéséhez is. Azt hiszem, a kialakított barátságok segítettek leginkább abban, hogy megmaradtam India-kutatónak. Érdekes módon jórészt inkább idősebb emberekkel sikerült ez, és - a csíksomlyói gyerekotthoni tapasztalataim alapján - nagyon sok ottani árvával. Vannak olyanok, akikkel levelezés útján most is tartjuk a kapcsolatot. Egy időben próbáltam összehozni a két árva-társaságot, és leveleket írattam velük ott is, itt is, majd lefordítottam azokat. Bár nyelvük különböző, helyzetük nagyon hasonló. Mindegyikük Bangha Imre Hyderabadban átment valamilyen traumán, ebből kifolyólag általában az ismeretlen barátnak jobban megnyílnak, mint az éppen mellettük álló gyereknek. Ez úgy nézett ki, hogy én voltam a kezdeményező is, a fordító is, a postás is, így egy év alatt általában egy levélváltás történt. Mostanra ez már megszűnt, de még mindig féltve őrzöm néhány levél fnymásolatát vagy a fordítások eredetijét. Korábban gondoltam arra, hogy közzéteszem ezeket a leveleket, de mivel nagyon mély gondolatok vannak bennük, úgy érzem, ezt a gyerekek (mára már felnőttek) hozzájárulása nélkül nem tehetem meg.
Visszatérve a kutatásomhoz: a korai hindi irodalmat tanulmányozom. A hindi India modern nyelve. A klasszikus írott indiai kultúra hordozója a szanszkrit. Azt már több száz éve kutatják Európában, a hindi kutatása viszonylag új dolog. Nagyjából a független India létrejötte óta folyik komolyabb hindioktatás és -kutatás Európában. Kutatásaim során volt néhány nagyszerű felfedezésem. Teljesen elfelejtett költőket bányásztam elő kéziratos könyvekből, és nagyon nagy költőkre is bukkantam. A nagy költők műveinek kritikai kiadását készítem el, mert egészen más szöveg van a régi kéziratos könyvekben, mint ami a 20. századi, nem kritikai kiadású kiadványokban megjelent. Még a legnagyobb indiai klasszikusok szövegeit is felül kell vizsgálni. Képzeljük csak el, milyen lenne, ha valaki ma azt mondaná, hogy Petőfi Sándor valamelyik versét csak a félreértések folytán ismerjük úgy, ahogy van, és eredeti kéziratban másképpen néz ki. Ezzel a problémával nagyon gyakran találkozom az indiai klasszikusoknál. Az egyik legnagyobb felfedezésem egy, a modern hindi nyelvjáráson készült szöveg. Nem éppen olyan régi és nem olyan jelentőségű, mint számunkra az Ómagyar Máriasiralom, de azért valami hasonló, olyasmi, ami megváltoztatja a korai hindi irodalomról alkotott képünket.
O. J.: Milyen volt az első találkozása Indiával? Melyek voltak a kellemes meglepetések, és - előzetes ismereteihez, olvasmányaihoz képest - mikben csalódott? Milyennek látta a „valódi" Indiát?
B. I.: A repülőtér légkondicionált folyosójáról kilépve rendkívüli meleg, óriási páratartalom és valami nagyon erős fűszerillat fogadott. Azt vártam, hogy a repülőtér környékén ott is olyan rendezettség, tisztaság lesz, mint Nyugaton. Ennek épp az ellentétét kellett látnom, és sok kéregető koldusgyereket. Aztán amikor be akartam szállni az autóba, pont a kormányhoz ültem, hiszen - angol mintára - ott is ellenkező irányú a forgalom. Az úton mindenféle „jármű" közlekedik, ökrös szekér, bicikliből tákolt teherautó, no meg tehenek, kutyák és egyebek. Hiába tanultam korábban már három évet Indiáról, amit ott láttam, a tanulmányok által még csak elképzelni sem tudtam. Teljesen más világ mutatta meg magát. Akkor hetekig, de az is lehet, hogy hónapokig tíz centivel a föld fölött jártam, annyira tetszett ez az egész. Érdekes volt, hogy bár ismerem a nyelvet, mégis minden nap újabb és újabb dolgokat fedezek fel.
Szintén meglepett, hogy a buszból fürtökben lógnak ki az emberek, de két nap múlva már én is ugyanúgy lógtam, s csak a lábujjaim voltak benn, a busz alján. Ez nem zavart annyira, mint az, hogy a fehér embertől mindig pénzt akarnak a helyiek. Talán ez lehet a legnagyobb csalódás a spirituális Indiában: ha olyan helyen forog az ember, ahol turisták vannak, legyen felkészülve rá, hogy amint lehet, átverik. De ha lelép a turistaösvényről, nagyon vendégszeretők lesznek az indiaiak, és nagyon sokat segítenek. Mivel én inkább utóbbi módon találkoztam a helyiekkel, igazán nagy csalódásom nem volt. Megtörtént, hogy loptak tőlem, meg akartak verni, vagy megmérgeztek, de egyik sem volt olyan súlyú, hogy nagy csalódásként tartanám számon.
O. J.: Milyennek látja azóta, hogy kutatja és viszonylag gyakran látogatja Indiát? Mítoszok és otthonok című könyvéből is kitetszik, hogy otthonosan mozog ott, sok jó barátja van, akik szeretik, visszavárják. Hogyan lehet „otthonos" egy európai ember számára India?
B. I.: India számomra most már ismerős ország, gyakran sokkal idegenebb nekem egy európai állam, mint India. Egyrészt az ismeretanyag, másrészt a bizalom miatt marad otthonos. A negatív előjelű események ellenére mondom ezt. Tehát nem a rossz dominál. Igyekszem mindig bizalommal lenni India iránt. Ez nem afféle bamba bizalom, nagyon is figyelek, hogy ne lopjanak meg, ne nézzenek hülyének, de amikor arról van szó, hogy megbízzak az indiai emberben, megteszem, sőt, nem félek attól, hogy kiszolgáltassam magam neki. Ha vendégségbe hívnak, elmegyek. Nagyon sokszor az indiaiak segítettek ki. Sőt, a doktori tanulmányaimat az indiai állam finanszírozta. Tehát nagyon erősen rájuk hagyatkozom. Olyan ez, mint az úszás: ha valaki tud a vízben mozogni, nem fullad bele. A víz meggyilkolhatja azt, aki nem tud benne úszni, de ha tud együttműködni az őt körülvevő közeggel, nagyszerű élményt nyer. Ehhez az kell, hogy ne féljen tőle, és legyen valamiféle tudásanyag a tarsolyában. Nem utolsósorban pedig legyen nyitott arra, hogy - esetleg - nem azt kapja, amit vár, hanem valami új dolgot, és tudja elfogadni ezt az újat. A barátok is nagyon fontosak. Elég sok nyelvvel foglalkoztam életemben, és azt mondhatom, azok a nyelvek maradnak meg leginkább bennem, amelyeken megvannak a barátaim is, és valamiféle kommunikációt tartunk fenn egymással. Ha nincs barátság, elfelejtem a nyelvet, sőt az érdeklődést is az iránt a kultúra iránt.
O. J.: Az ön által tanulmányozott középkori indiai vallásosság mennyire tér el a maitól? Mi változott és mi nem?
B. I.: A modern indiai vallásosság -természetesen - a középkorin alapul, de a mai indiai vallásosságot sok tekintetben átalakította a gyarmatosítás és a kereszténységgel való találkozás. A hinduknak például nincs szent könyvük. A védát szent írásnak mondták, de az nem könyv volt. Még nagyjából ezer évvel ezelőtt is szóban hagyományozták egymásra, nem írták le. Az európai misszionáriusokkal való találkozás során látták, hogy a keresztényeknek van szent könyvük, így ők is hasonlót akartak. Előtte csak az iszlám szent könyvet ismerték. Aztán mivel a védákat nem értették, nem tudták lelki épülésre használni, fontosabbnak tartották, hogy az upanisadokat, azaz a védákhoz csatolt szövegeket, illetve a Bhagavad Gítát és a későbbi vallási szövegeket nevezzék ki szent iratoknak, és ezeket használják. A könyvhöz való ragaszkodás újabb keletű dolog a hinduizmusban. Ugyanígy a szociális gondolkodás is. Az iszlámban is megtalálható a szociális gondolkodás, de az mindig a másik muzulmán felé irányul. A kereszténységben talán már a kezdetektől ott volt a feltétel nélküli segítségnyújtás gyakorlata. A hinduizmus is be tudta ezt fogadni. A hagyományos ind világban a papoknak kellett adni alamizsnát, a szegényeket pedig lenézték, azt tartva, hogy helyzetük az el őző életükben elkövetett rossz tetteik következménye. A keresztény szociális gondolattal való találkozás révén változott ez a felfogás. Kalkuttai Teréz anya nővéreinek segítői között például ma már nagyon sok a hindu. Aztán a média is tud „istent" teremteni Indiában. A hetvenes években például született egy film egy Szantósímá nevű falusi istennőről, aminek olyan sikere lett, hogy újabb és újabb templomok épültek Szantósímá istennő tiszteletére, sőt a hét egyik napját is neki szentelik ma. Ez harmincéves jelenség. Vagy: Indiában a televízió azért terjedt el, mert bemutatták megfilmesítve a szent szövegnek tekintett Rámájanát és Mahábháratát. Erre a falu összeadta a pénzt, vett egy televíziót, ami előtt - mint egy istenség szobra előtt - istentiszteletet mutattak be. Virágfüzéreket akasztottak rá és aztán jöhetett a filmnézés. Ami nem változott... Ma is vannak védikus szövegek a szertartásokban. Szanszkritul mondják, de alig érti őket valaki. A középkori indiai vallásosság megmaradt. Én Vrindávanban, egy hindu zarándokhelyen tanultam, tanítómestereim is ott élnek. Néha azt éreztem ott, hogy a két-háromszáz évvel korábbi vallásosságot szinte a gyarmatosítás előtti formájában tudom megközelíteni. Ilyesmi is fellelhető tehát, így hát elmondható, hogy semminek sincs abszolút egységesítő ereje. Európában az egységesítést a média végzi. Indiában nagyon sok helyen még most sincs televízió. Nem telik rá vagy nem tartják fontosnak, hogy legyen. Az együtt élő kultúráktól nagyon sokszínű India. Különösen jellemző, hogy a régebbi India megmarad a modern mellett. Két-háromezer éves védikus szövegeket lehet találni, és akár 1500 éves építészeti emlékeket is. A hinduizmus viszont állandóan alakul, mert nem volt és nincs megkötő erővel bíró központi szervezete, és nincs állandó viszonyítási alap sem, amihez vissza lehet nyúlni. Változása viszont nem olyan, mint például a magyar nép kereszténnyé válása során végbement változás. Utóbbi nyomán gyökeresen kitéptük az ellenségesnek nyilvánított ősmagyar vallást, és csak néhány elemet asszimiláltunk, alig észrevehető módon. Indiában nem találkozunk efféle „letörléssel", ott az új réteg egyszerűen ráépül a korábbira. Újabb és újabb rétegek épülnek egymásra, miközben, természetesen, a régebbi réteg veszít a jelentőségéből. A vallás fejlődését általában nem kíséri drámai összeütközés.
O. J.: A kívülállók számára nem tűnik elképzelhetetlennek, hogy egy elhivatott India-kutató valamelyik ottani vallás (helyesebben: „út") követője legyen. Ön két évtizedes kutatómunka után is megmaradt hithű katolikusnak. Nem érzett soha kísértést a kontemplatívabb utak irányából?
B. I.: A hinduizmusra való áttérés irányába soha nem éreztem kísértést. A kontempláció ugyanúgy megvan a kereszténységen belül is. Ilyen szempontból nekem Taizé nagyon nagy élmény volt, hiszen az általuk gyakorolt imamód sok olyan elemet mutat, ami teljesen keresztény, de ugyanakkor lehetne hindu is. A taizéi imádság közepén van egy hosszú csend, ami egy meditációnak lehet az alapja. Az ismétlődő imák olyanok, mint a hindu mantrák. Nem állítanám tehát egymással szembe az említett vallásokat, hiszen sok átfedés van közöttük. A kereszténységbe beleszülettem, annak útján haladtam tovább. Ha egyszer elkezdtem egy gödröt ásni, miért kezdjek újhoz? Miért kezdjek mindent elölről? Azt gazdagítom, amiben éppen vagyok. A kereszténység is mindig nyitott volt a külső hatásokra. Éppen az a veszélyes, ha nem vagyunk nyitottak ezekre. A belső életünket rendszeresen újra kell tárgyalni magunkkal. Ez persze nem jelentheti identitásunk válságát. Én például nagyon sok szempontból érezhetem magam hindunak is anélkül, hogy bármit is tennék azért, hogy az legyek, vagy hogy annak deklaráljam magam. A kontemplatív imát én is szeretem, s azt tartom, hogy a jó ima abba az irányba kell vezessen. Ilyen szempontból kaphatok segítséget a hinduizmusból is, de megjegyzem, hogy a legtöbb hindu nem meditál. Ezt csak mi képzeljük róluk. Ez is része annak a spirituális Kelet-képnek, ami tulajdonképpen csak mítosz. Persze a hinduk között is vannak szemlélődő szerzetesek és mélyebb spiritu-alitást keresők, de ők vannak kevesebben. Számomra nincs kísértés, mert azt érzem, hogy itthon vagyok a kereszténységemben, és a hinduk számára sem vagyok idegen, ha tisztelem a vallásukat. Sőt, ők nem is érzik, hogy én kívülálló vagyok. Keresztényként a hinduk jobban elfogadnak, mint ateistaként (amit mellesleg legtöbbjük a vallás egy formájának tekint). Megtörténik, hogy nem engednek be a hindu templomba, de örülök annak, hogy tudok olyan szinten beszélni egy hinduval, hogy azt érzem, nincsenek falak közöttünk. Ezt a „falak nélküliséget" élem meg a gyerekekkel való találkozásaim során is. Hindu vagy muzulmán gyerekekkel találkozva észre sem veszem, hogy hindiül vagy bengá-liul beszélgettünk, olyan, mintha magyar nyelven zajlana minden.
O. J.: Indiában nagyon sok a hivatalosan is elismert nyelv. Hogyan él meg egymás mellett ez a sokféle kultúra? Valóban békések, nyugodtak az ottani emberek, vagy „izzik" India?
B. I.: Indiának több mint húsz hivatalos nyelve van, és általában államonként különbözik a nyelv. Angolt mindenütt használnak, és közvetítő nyelvként a hindi is jelen van a legtöbb államban. A parlamentben a hivatalos nyelvek mindegyikén felszólalhatnak a képviselők, de általában csak hindiül vagy angolul szoktak. India egyik rákfenéje az úgynevezett kommunalizmus, azaz a saját közösség előnyös helyzetbe hozása. Ez a nepotizmust vonja maga után, s mindez így együtt nagyon sokban akadályozza India fejlődését. A különböző nyelveket beszélők között is vannak néha feszültségek, a tamilok például nem akarták elfogadni a hindi nyelvet, így Tamil Nadu államban nem is él a hindi nyelv. Ott nincsenek hindi feliratok, noha minden más államban jelen vannak. Ezekkel a problémákkal Indiának minden nap meg kell küzdenie. Egészében véve viszont manapság már nem fenyegeti széthullás az országot. Még tizenöt évvel ezelőtt is írtak arról, hogy India szét fog esni. Ez a veszély már nem áll fenn. Összetartozik ez az ország, még akkor is, ha a jelenlegi határ szerencsétlen politikai döntés következménye. Nagyon remélem, hogy India meg tud küzdeni a felmerülő feszültségekkel. Eddig megbirkózott velük, bár ez többször is vérontáshoz vezetett. Kevesen tudják, hogy Indiának van a világon az egyik legnagyobb hadserege. Éppen a belső feszültségek elfojtása miatt van ez az óriási védelmi rendszer. De jól tudjuk, hogy még a hadsereggel sem lehet elfojtani a feszültségeket, ennek tehát valahogyan belülről kellene jönnie. Én ebben reménykedem. Az ottani emberek legtöbbje békés és nyugodt. Nem tapasztalható körükben az a stressz, ami a modern nyugati ember életének velejárója. Sokkal lazábban kezelik az időt, a késés gyakran nem számít. A legszegényebbek között pedig sokkal Bangha Imre indiai tanítómestereivel több mosolygó öregembert látni, mint Európában. Azt hiszem, a mosolygó öregek száma sokat elmond egy kultúráról...
O. J.: Bede Griffiths Indiában élt bencés szerzetes Kelet és Nyugat házassága című könyvében nagyra értékeli a keleti „utakat", és meglehetősen erős kritikát mond a szemita vallásokra. Elsősorban a vallási türelmetlenséget rója fel nekik, a nyugati világot pedig az intuitív képesség és a kozmikus egységben való látás képességének veszni hagyása miatt külön is elmarasztalja. Ön hogyan gondolkodik az említett kérdésekről? Lát-e valamilyen utat Kelet és Nyugat „házasságára"? Milyen módon tudnának egymás értékeiből gazdagodni a szemita és nem szemita/keleti vallások követői?
B. I.: Bede Griffithsszel személyesen nem találkoztam, de távolról ismerem az életét, és valamennyit tudok a munkásságáról. Kétségtelenül nagyon érdekes kísérletet tett. Habár a nyugati világról mondott ítéletével egyetértek, egészében nem tudtam azonosulni az ő elképzeléseivel. Ugyanakkor nagyon tisztelem benne, hogy keresztényként teljesen nyitott volt a hinduizmus felé, és egyfajta misztikus mélységben valahogyan elérte a kettő egységét. Én azt érzem, ha valaki nagyon mélyen át tudja élni a saját vallását, akkor talán eljut egy olyan szintre, ahol a különbségek már nem számítanak. Hasonlatos ez a hegy csúcsa felé való kapaszkodáshoz. Mindegy, hogy keletről vagy nyugatról indulunk, a csúcs mindenhonnan ugyanaz. Itt persze nem teológiáról beszélek, sokkal inkább valamiféle átélt vallásosságról. Ha valaki nagyon komolyan átéli a hinduizmust, mint mondjuk Gandhi, akit egész Európa ismer, nagyon közel jut ahhoz, amit a keresztények is hirdetnek. Az alapoknál levőknek viszont azt hiszem, nem az a feladatuk, hogy a hegy nyugati oldaláról a keletire vándoroljanak át. Sajnos a hinduizmuson belül is jelen volt az intolerancia. Nagyon gyakran az udvari papság pénzzel járt, és ott is vitatkoztak a különböző szekták, elvi vagy gyakran fizikai síkon is. Megvolt tehát az intolerancia, csak a 19-20. században valahogy a toleránsabb oldalát emeltük ki a hinduizmusnak. A harcos hindu szerzetesrendekről példul senki nem tudott. Manapság pedig a hindu-muzulmán vérengzések, illetve a hindu-keresztény összeütközések árnyékában hasonlókat mondhatunk. Választások vannak, és sokan félnek attól, hogy az öt évvel ezelőtt kormányon volt fundamentalista párt kerül újra uralomra. A vallások közötti, illetve az azokon belüli intolerancia talán valami általános emberi dologból fakad, és nem csak a szemita és nem szemita vallások közötti különbség hordozza.
O. J.: Szintén Mítoszok és otthonok című könyvéből tudom, hogy indiai útja során gyakran elszegődött önkéntesnek Teréz anya nővéreihez, a legszegényebbekkel és legelesettebbekkel foglalkozó valamelyik otthonba. Miért teszi ezt?
B. I.: Többször voltam a Szeretet Misszionáriusainál is, de inkább utcagyerekekkel foglalkozom Indiában. Teréz anya nővéreihez a legegyszerűbb beállni segítőnek, hozzájuk általában nagyon sok önkéntes jelentkezik. Az ottani munkához nincs szükség különösebb tudásra. Persze óriási öröm, hogy meg tudok mosni egy haldokló embert, és az utolsó perceiben mellette lehetek, de úgy érzem, nem ott van rám a legnagyobb szükség. Az utcagyerekekkel beszélni is tudok, pedagógusként valamennyire értek is a velük való foglalkozáshoz, és fontosak számomra ezek a személyes találkozások. Sok gyereket közelebbről is ismerek. Persze évente változik a kép, újak jönnek, mások elmennek az ilyen otthonokból. Azért igyekszem önkéntes munkát is végezni Indiában, mert önmagában a tudományos kutatás nem tesz teljes emberré. Úgy érzem, szükséges, hogy lenyúljunk a szegénység legmélyére. Nagyon jó volna a legszegényebbekhez hasonló életkörülmények között élni és onnan segíteni őket. Ha nem is vagyunk erre képesek, azért a tőlünk telhető legtöbbet meg kell tennünk értük.
O. J.: Hogyan látja, mennyire becsüli meg az indiai társadalom a Szeretet Misszionáriusainak munkáját?
B. I.: Egyfelől szeretik, másfelől viszont nagyon sokan támadják őket. Néha jogosan is. Vannak olyan dolgok, amiket mi Nyugaton nem ismerünk. A hinduk például nem szeretik a „misz-szió" szót. Azt az erőszakos térítésekkel kapcsolják össze, ezek sok esetben a hindu-keresztény összeütközések forrásai is voltak. Teréz anya és nővérei ellen állandó az a vád, hogy térítenek. Pedig - amennyire én láttam - ez nem így van. A másik dolog pedig, hogy - állítólag - a Teréz anyáéknak adott pénzek egy része végül a térítést nyíltan felvállaló misszionáriusoknál köt ki. Ebben már lehet valami. Azt hallottam, hogy bizonyos ingatlanok tényleg átkerültek az egyház más, térítést is végző intézményeihez, és ez a hinduk szemében nagyon rossznak számított. Nagyon fáj nekik az - például -, ha egy jóindulatú, a szegényeken segíteni akaró hindu házadománya a misz-szionáriusoknál köt ki. Az ilyesmik valamennyire csorbítják a Szeretet Misszionáriusainak hírnevét. Abból viszont, hogy nagyon sok a hindu önkéntes a Szeretet Misszionáriusainál, az következik, hogy mégis megbecsülik és értékelik őket.
O. J.: Idézze fel, kérem, e helyen is a Teréz anyával való találkozásait! Mit jelentettek ezek önnek?
B. I.: Nagyon sajnálom, hogy amikor Teréz anya Budapesten vagy Csíksomlyón járt, nem tudtam találkozni vele. Csak Kalkuttában sikerült ez, illetve egyszer Sántinikétanban láttam messziről. Személyesen csak röviden beszélgettünk. Meglepett a gyakorlatiassága. Állandóan azon gondolkozott, miként lehetne a szegényeken segíteni. A szentekhez „illő" naivitást nem láttam benne, a gyakorlatias dolgokra helyezte a hangsúlyt. Erről írok a könyvemben is. Egyik télen a Haldoklók Házában dolgozva tapasztaltam meg talán a - számomra - legérdekesebb dolgot vele kapcsolatosan. A hideg miatt mindenki pokrócot kért még a betegeknek. Naponta kellett fertőtleníteni, így kevés volt a száraz pokróc. Teréz anya azt tanácsolta, hogy hajtsuk duplán őket, úgy próbáljuk betakarni a haldoklókat. Az apró termetű indiaiakra valóban elég volt a duplára hajtott pokróc is. Egyszer karácsonykor, a szentmise végén beszédet intézett az önkéntesekhez a Haldoklók Házában. Egy gondolat maradt meg bennem. Azt mondta, hogy a Biblia „Legyetek mindnyájan szentek!" felszólítása minden egyes embernek szól, így nekünk is. Ne próbáljunk hát kibújni alóla, mert ez az Isten parancsa, amit követni kell.
O. J.: Milyen jellegzetességei vannak az indiai kereszténységnek?
B. I.: Felsőbb szinteken nagyon hasonlít a nemzetközi kereszténységhez. Az angol városi mise talán csak annyiban tér el a „megszokottól" egyes helyeken, hogy a templomba lépéskor le kell venni a cipőt, de van, ahol nem kérik ezt. Indiában nem a fejfedő, hanem a lábbeli levétele a tisztelet jele. Általában papucsban vagy szandálban járnak, ezeket köny-nyű levetni. A mélyebb szinteken, például a szantáloknál, a törzsi missziós területeken nagyon erős az inkulturáció. Az indiai templomokban nincs orgona, sok helyen dobolnak, és nagyon szép helyi dallamokra énekelnek. A helyi ünnepeket is megülik. A törzsi területek egyik érdekes ünnepe például az íjak megszentelé-se vagy a decemberi aratásünnep. Másik inkulturációs jelenség, hogy olyan szegény területeken, ahol nincsen pénz, per-selyezés idején rizst ajánlanak fel. Előfordult, hogy kakast vittek az oltárhoz a szentmise közepén. Nagyon sokféle módon történik az inkulturáció, de a szentmisék, illetve a kereszténység lényege ott is ugyanaz. Bármilyen inkulturációs helyen voltam, soha nem éreztem magam idegennek katolikus közegben.
O. J.: A másik, nagyon idekívánkozó név a K ő rösi Csoma Sándoré. Könyvében nagyon szépen festi meg az ő portréját, s ezzel szinte fel is fedi, hogy példaképnek tekinti őt. Miben időszerű ma (ha az) ez a „székely vándor"? Hogyan tekintenek rá Indiában?
B. I.: Kőrösi Csoma Sándort Indiában kevesen ismerik, de Nyugat-Európában sem sokan. Szerintem ő azért időszerű, mert tudósként lett hős. A hősöket általában katonai vagy politikai tetteket végrehajtóknak képzeljük. Nagyon kevesen lesznek azzá tudósként. Kőrösi Csoma Sándor abban is példaképként áll előttünk, hogy a legnagyobb egyszerűségben élt és dolgozott. A felvállalt egyszerűséget ő nem nélkülözésként élte meg, inkább a kutatásra fektette a hangsúlyt, amiben óriási örömet lelt. Ezt én is megtalálom a magam kutatásaiban. A felfedezés öröme és a haza szeretete mozgatta, lelkes volt, hogy a magyarságért tehet valamit. A kereszténysége is előtérben lehetett, hiszen különböző nyelvű Bibliákat találtak halála után a könyvtárában. A Biblia különben nagyon jó nyelvtanuló eszköz is, mert ha félig-meddig kívülről tudja az ember a szöveget, két-három szó beazonosításával köny-nyen megérti a többit is. Úgy gondolom, Kőrösi Csoma Sándorban nagyon erősen élt az a protestáns céltudatosság, hogy ő „megy és elvégzi a maga feladatát". Tudósként nagy valószínűséggel minden magyar keletkutató példaképe.
O. J.: A Sapientia - EMTE csíkszeredai kirendeltsége keretén belül létrehozta a Kőrösi Csoma Sándor Keletkutató Központot. Milyen célból létesült és milyen programoknak ad otthont ez az intézet?
B. I.: A Körősi Csoma Sándor Keletkutató Központ azért létesült, hogy legyen egyetemi szintű fóruma az erdélyi magyar keletkutatásnak. Szeretnénk, hogy legyen egy autentikus, intézményes háttér, ahol a tudomány jelenlegi állása és saját legjobb tudásunk szerint tudunk Keletről beszélni. Pontosan azért, mert gyakran belevetítünk dolgokat, a Kelet despotikus, nőies, spirituális, gyerekes lett, a racionális, rendezett, férfias Nyugattal szemben. Amint arról korábban is szóltam, ezek elsősorban kivetítések. Saját kivetítéseinken való túllépés és a Kelethez való tudományos közelítés érdekében mutatkozott szükségszerűnek ennek az intézménynek az életbe hívása. Nagyon sok helyen jelen van a Kelet iránti érdeklődés, de nem tudományos fórumokon. Szinte minden erdélyi városban van jógaoktatás, és nagyon sok keleti témával foglalkozó könyv jelenik meg magyarul, románul. A komolyabban érdeklődök számára kívánunk valamifle útmutatást adni az intézmény által is. Az intézet szervezett már hindi nyelvtanfolyamot, tibeti tanfolyamot és különféle előadásokat. Nagyon gyakran hívunk meg külföldi tudósokat a világ legjobb egyetemeiről. Vendégeket fogadtunk a londoni, oxfordi, jeruzsálemi, amerikai egyesült államokbeli vezető egyetemekről. Ilyen módon is segítjük a Sapientiát, hogy felkerüljön a világ tudományos térképére. Most nyáron például a középkori indiai vallásosságról szervezünk egy nagy nemzetközi konferenciát, amelyre a világ vezető tudósai közül is eljönnek jó néhányan. Az említetteken kívül könyveket adunk ki, fordításokat, könyvsorozatot jelentetünk meg. Szeretnénk valamiféle viszonyítási pont is lenni Erdélyben. A honlapunk él, jelenlétünknek ez az első megközelítési pontja.
O. J.: Csíkszeredai, illetve oxfordi diákjai között vannak-e önhöz hasonlóan elhivatott India-kutatók?
B. I.: Csakis elhivatottan érdemes a tudományt művelni. Még akkor is, ha a kutatónak is megvannak a maga kétségei. Statikusan nem lehet ezt tenni, hiszen állandóan jelentkeznek kétségek: van-e értelme annak, amit éppen kutatok? Tudom-e csinálni? Nem hibáztam-e el a választásomat? Nem lenne-e jobb mégis szociális munkát vagy középiskolai tanári munkát végezni? Ezekkel a kétségekkel mindig meg kell küzdeni, hiszen az élet sem statikus, hanem újabb és újabb kérdésekre adott válaszainkból építkezik. Az elhivatottság is azt jelenti, hogy felvállalom ezeket a kérdéseket, és próbálok választ adni rájuk. És ha olyan válasz jön, hogy ne folytassam tovább korábbi munkámat, el kell fogadnom azt, és odébb kell lépnem. Csíkszeredában és Oxfordban is vannak nagyon-nagyon lelkes, elhivatott diákjaim. Persze mindenkit más-más motiváció vezet. Nagyon szeretem a csíkszeredai diákjaim lelkesedését, az oxfordi diákjaim felkészültségét. A csíkszeredaiakkal könyveket, fordításköteteket jelentetünk meg. Szinte minden diákom járt már Indiában. Nagyon jónak tartom, hogy kovászhoz hasonló módon vannak jelen az emberek között, akiknek valamennyire hitelesen tudnak Indiáról beszélni. Persze, mindenkinek a saját kezében van a döntés, hogy mit kezd az érdeklődésével és tudásával. Csíkszeredában főállásban nem lehet ebből megélni, így fontosabbnak látom, hogy ahogy tudjuk, terjesszük az értékeket a gyerekek és fiatalok között. Boldog lennék, ha diákjaim élete is az értékek felmutatásában teljesednék ki.