Jacques Schlosser jÉZUS TÖRTÉNELMI KUTATÁSA: VESZÉLY ÉS/VAGY ESÉLY A HIT SZÁMÁRA? (1)
Cikkem címe szembeállítja egymással a történelmi kutatást
- mondhatnám egyszerűen, a történelmet, vagyis az egyetemi
szakterületet - és a hitet. Elég felütni egy szótárat, például a nagy Robert-t, s
máris kiderül, milyen gazdag jelentésű a második szó, kivált a
klasszikus nyelvhasználatban. Alapvetően a kötelességvállalás, az
őszinteség, a bizalom és a hűség magatartását idézi fel. A hitnek tehát
megvan a helye a történész munkájában, mint azt Henri-Irénée Marrou is
kiemelte: „...az emberi hit fogalmának - mondja - megvan a maga
helye az ismeretelméletben, jelesen a történelmi ismeretelméletben,
méghozzá a vallásos hitre való minden vonatkoztatástól függetlenül",
mivel, teszi hozzá, „a történelmi ismeret végső soron hitvalláson
alapszik [...], a történelem akkor igaz, ha a történész helytálló
okokból bízik meg abban, amit a dokumentumokból kiolvas (és megért) a
múltról".1 Nálam a címben szereplő hit nyilván a számunkra
legmegszokottabb tényre utal: hiten először a megnyilatkozó Istenhez
való bizakodó és teljes ragaszkodást értem (benne hinni), vagyis
elkötelezettséget, majd a kinyilatkoztatás eseményének és tartalmainak
készséges befogadását (azt hinni), ahogyan e tartalmakat a Szentírás
közvetíti és az egyház hiteles hagyománya értelmezi.
A
történelmi kutatás ezzel szemben emberi tudomány, és mint minden
tudománynak, nincsen más eszköze, mint a képzelet, az elérhető adatok
gyűjtése, rendszerezése és elemzése az értelem fényénél. A történész
nem a dogmához vagy valamilyen kinyilatkoztatott tényhez folyamodik,
munkájában nem veszi figyelembe a természetfelettit. Ilyen értelemben
nincsenek hívő történészek, csupán olyan hívők, akik egyben történészek
is, és munkájukat ugyanazokkal a módszerekkel szeretnék végezni, mint
agnosztikus vagy nem hívő társaik. Ezen az alapvető nézőponton mit sem
változtat, hogy kutatásuk tárgya olyasvalaki, akit a hívők a számukra
létfontosságú kinyilatkoztatás alapján Isten fiának, prófétának, Isten
emberének, Mózesnek, Dávidnak vagy Jézusnak tartanak. Amennyiben Jézus
olyan ember volt, aki nyomot hagyott az emberiség történelmében, bárki
történelmi munkájának a tárgya lehet, feltéve, hogy a kutató
szakavatott. Ebbe a viszonyba tehát a hit elvből nem avatkozhat be. Az
én munkámat legalábbis ez a meggyőződés vezeti. Meggyőződésem olykor
meglepő, ezért sokat magyarázkodtam a Jésus2második kiadásának bevezetőjében, amelyből itt átveszek néhány dolgot.
Amikor
a Jézussal szembeni nem keresztény állásfoglalásról beszél, Henri
Bourgeois teológus hozzáfűzi: „A Jézussal kapcsolatban elfogadott
szempont [.] sem nem hívő, sem nem hitetlen: másféle. Zárójelbe teszi
az ember mindenféle személyes hozzáállását. Módszereiben tartózkodik
minden olyan értelmezéstől, amely nem tartozik a megfigyelés és az
ellenőrzés közös mezejéhez."3 A történelem olyan
szakterület, mondja Jean-Noél Aletti, „amelyet a kritikai ész irányít",
„amelynek alapja a kritikai ész és nem a hit", ezért nem érti, „miért
kellene a hit a Biblia történelemkritikájának elengedhetetlen tartozéka
legyen".4 Még egyszerűbben, s most Gérard Rochais szavaival
élek: „Jézus és tanítványai történelmi személyek, tehát bárki
tanulmányozhatja őket történelmileg, ha kellően szakavatott".5
Vagyis nem értek egyet azokkal, akik elutasítják a megkülönböztetést a
„történelem Jézusa" és a „hit Krisztusa" között, vagy „kényelmesnek, de
végső soron nem túl helytállónak"6 tartják azt. Épp
ellenkezőleg, szerintem nemcsak kényelmes és kívánatos, hanem szükséges
és helytálló is a megkülönböztetés, s távolról sem egymagam hiszem így.7
Gondosan elválasztjuk vele a krisztológiát, a teológia egyik területét
Jézus történelmi kutatásától, az ókortörténet nevű egyetemi tantárgy
alegységétől. Aki a kutatást választja, annak módszertani fegyelemből
félre kell tennie személyes hozzáállását, azt, hogy ő hívő, hogy képes
legyen tisztességes és tudományos párbeszédet folytatni azon
keresztényekkel, muzulmánokkal, agnosztikusokkal vagy más
értelmiségiekkel, akiket Jézus mint történelmi személyiség érdekel. A
felhasznált mutatókat, megfigyeléseket és érveket minden tisztességes
és szakavatott kutatónak el kell tudnia fogadni vagy meg kell tudnia
cáfolni. A hitből származó érvek ezen a szinten tehát nem mérvadóak,
mivel Jézus történelmi kutatása kizárólag az egyszerűen történelemnek
nevezett akadémiai tárgyhoz tartozik.
E
bevezető észrevételek után rátérek Jézus történelmi kutatására.
Tanulmányom címe rögtön leleplezi, hogy előbb azt a -vélt vagy valós -
veszélyt szeretném megvizsgálni, amelynek a történelmi kutatás s főleg
eredményeinek terjesztése látszólag kiteszi a hitet, utána pedig arról,
hogy milyen haszna származhat a hitnek a történelemből, milyen esélyt
jelenthet számára.
Veszély
Ha
Jézus történész-kutatója hívő, időnként azzal gyanúsítják, hogy
munkájával valamiféle igazolást kíván nyújtani a hit számára. Ha ez
lenne a cél, a hit nem jelenne meg többé a maga radikalitásában és
tisztaságában. Röviden, némely teológusok e tudós fenntartása a
történelmet már-már a hitet szeny-nyező „munkának" látják.
A
Jézus személyére irányuló történelmi kutatás sokakban, leginkább a
teológiailag nem képzett hívekben rosszallást vagy kényelmetlenséget,
bizalmatlanságot, olykor valamiféle többé-kevésbé homályos félelmet
vált ki a szakértők szavaival és írásaival szemben; amit ők mondanak és
közölnek, az egyszerűen, de nem minden ellenérzés nélkül, a kritika
(történelemkritika, szövegkritika). Nemrégiben ennek rendkívül
sokatmondó esetével találkoztam, amikor hívő keresztényeket kerestünk
meg támogatás érdekében egy olyan egyesület számára, amely a Biblia
tudományos értelmezésének ösztönzését tűzte ki célul, és a hívek többek
között ezt válaszolták: a Szentírás egyetlen értelmezője a Szentlélek -
világosítottak fel -, ezért a tudományos megközelítés nemcsak
haszontalan, hanem káros is, tehát „teljes mértékben száműznie kell
mindenkinek, aki őszintén szereti az Úr Jézust, és az ő nyomdokain akar
járni".
Ennyire veszélyes lenne a
tudományos és szigorúan történelmi megközelítés? Ezt mutatja némiképp
az a buzgalom, amellyel a bibliabizottság egykor nyilatkozatokban, sőt
akár büntetésekkel is elítélte az egzegéták deviáns vagy merészebb
értelmezéseit. Ám ha visszapillantunk, azt is láthatjuk, hogy az
elítélt vagy büntetett kritikai deviancia nem érintette a hitet vagy
annak alapvető tételeit. A kritika gyakran nem magát a hitet ingatta
meg, hanem a régi, tiszteletre méltó nézeteket, amelyeket a tudományos
kutatás rendes folyása már meghaladott. Két példát említenék a
strasbourgi katolikus teológia kar történetéből. Az első Friedrich
Wilhelm Maier. Baden államban született, 1910-ben kinevezik a bevezetés
az Újszövetségbe tanárának (Privatdozent). 1910-től 1913-ig
tölti be ezt a tisztséget. 19131914 között elbocsátják, és tábori
lelkész lesz. Tulajdonképpen azért távolították el a tanszékről, mert a
szinoptikusokról írt egyik kommentárjában a két forrás elméletét védte,
amely a kritika és a protestánsok elméletének számított. Vagyis a
fiatal professzor nem követte Máté evangéliumának elsőbbségét, amit
akkoriban tipikusan katolikus tételnek tartottak, és amely mellett a
bibliabizottság 1911-ben és 1912-ben hivatalosan is elkötelezte magát
egy-egy válasszal. Ennek nyilván semmi köze a hithez.
A
második példa a zellwilleri (alsó-rajnai) származású Louis Dennefeld
elítélése, aki hosszú éveken keresztül a strasbourgi katolikus teológia
professzora volt. Msgr. Maurice Nédoncelle, a kar dékánja tréfálkozva
emlegeti a kérdést a Mémorial du Cinquantenaire-ben: „Dennefeld úrban, az ószövetség hívében ugyanannyi kedélyesség volt (sic!), mint
filológiai tudomány. A messianizmusról szóló tanulmányát a maga
idejében merésznek tartották, indexre tették, s mint viccesen mondta,
elnyerte vele a »római díjat«8."9 Az elítélés
pontos okait nem tanulmányoztam, ám Dennefeld számára végzetes volt,
említésre méltó utójátékkal. A kar 1965 novemberében Bea bíborost doctor honoris causa címmel
készült kitüntetni. Joseph Schmitt profesz-szor kezdeményezésére
azonban utolsó pillanatban megszakították a folyamatot. Schmitt úr
lelkiismeretesen úgy vélte - s gondolom, felkavarhatta az ügy, hiszen
jól ismerte -, hogy nem jelölhető doctor honoris causának
valaki, aki részt vett „egykori mesterének és munkatársának"
elítélésében. Schmitt az ügyről római bibliai tanulmányai közben
értesült, a szentatya árnyékában, mint széles mosollyal szokta volt
mondani, s vallomása szerint Dennefeld-t egy lyoni jezsuita jelentette
fel, elítélésében pedig nagy szerepet játszott Jean-Baptiste Frey (a
felső-rajnai Ingersheimból), a római francia papnevelő intézet
felettese és a bibliabizottság titkára. Azonban egyhangúan ítélte
el Dennefeld-t a bibliabizottság, amelynek Augustin Bea, a Római
Bibliai Intézet rektora abban az időben a tagja volt. A Dennefeld által
védett tanok nem a hitet támadták, mivel „senki sem kételkedhetett
hithűségében" (M. Nédoncelle), csupán kissé megelőzték a római
egzegézist.
E régi dolgok óta a
bibliabizottság figyelemre méltó fejlődést ért el, és nagyon komoly
dokumentumokat adott ki. Másrészt számos hívő részesült olyan
képzésben, amelynek segítségével könnyebben tudja kezelni a kritika
állásfoglalásával való találkozás során óhatatlanul fellépő
nehézségeket. Emlékezzünk csak, milyen zavart keltett egyeseknél
Mordillat-Prieur sorozata az Artén10 vagy Jacques Duquesne
sikerkönyve Jézusról. Ami a történész egzegétát illeti, kénytelen
tisztességesen végezni munkáját - az értelmiségi becsület végső soron
lelkiismereti ügy -, és igazat adok egyiküknek: „az egzegézis igazi
kérdéseit a szöveg veti fel, nem az egzegéták".11 A
megállapítás különösen igaz Jézus történelmi kutatásának szűk
területén. Komoly nehézségek, az említetteknél mindenesetre
komolyabbak, akkor mutatkoznak, amikor maguk a források, vagyis az
evangéliumok kínálnak ellentmondó vagy legalábbis nem egybehangzó
adatokat. Tanulmányom első felének második részében három esetet
szeretnék bemutatni: Jézus születésének helye, halálának időpontja és
megkeresztelkedésének eseménye.
Jézus születésének helye
„Hagyja
meg nekünk Betlehemet" - kértek mosolyogva a papok, amikor előadtam
nekik Jézussal kapcsolatos kutatásaimat. Jogos benyomásuk szerint nem
állítottam túl magabiztosan, hogy Jézus Betlehemből származik. Első
látásra nincs is probléma, hiszen Máté (2,1: „Heródes király napjaiban
Jézus megszületett a júdeai Betlehemben") és Lukács (2,4: „Fölment
tehát József is Júdeába, Dávid városába, amelyet Betlehemnek hívnak,
mert Dávid házából és nemzetségéből való volt") egyértelműen leszögezi,
hogy Jézus Betlehemben született. Ráadásul Máté evangéliumában a
gyermekkorára vonatkozó több megjegyzés is arra enged következtetni,
hogy József és Mária hazament Betlehembe; úgy tűnik, ott laktak (Mt
2,11). Az evangélista így azt a szándékot tulajdonítja nekik, hogy az
egyiptomi kényszerű tartózkodás után oda menjenek vissza; csak akkor
vetik el ezt a tervet, amikor megtudják, hogy Arkelausz uralkodik apja,
a kisgyermekeket megölető Heródes helyett, és intést kapnak felülről,
hogy a galileai Názáretben telepedjenek le (Mt 2,19-23). Lukács viszont
egészen más képet fest. Jézus szüleinek hazája nyilvánvalóan a galileai
Názáret falu (Lk 1,26.39; 2,4), Lukács ide helyezi az angyali
üdvözletet (1,26). A Názáret helynév mindegyik evangéliumban szerepel,
beleértve Mátét (21,11), sőt az Apostolok cselekedeteit is (10,38),
amikor tisztázni kell, melyik Jézusról akarnak beszélni (tudjuk, hogy a
korabeli Palesztinában a név gyakori): a Názáretből való Jézus, a
názáreti. A szövegek jelentős része azt sugallja, hogy Jézus szorosan
kötődik Názá-rethez.
Ehhez az általános
tényhez hozzáadódik két sajátos mozzanat. Lukács evangélista
gyermekkortörténetében nem a legmeggyőzőbbek a szerző adatai a
betlehemi utazásról. A szövegből megtudjuk, hogy az utazás oka egy
összeírás, amelyet Kvirínusz fennhatósága alatt rendeltek el. A római
tisztviselő valóban Szíria kormányzója volt, és valóban elrendelt egy
népszámlálást, de Jézus után 6-ban, és nem előtte 6-ban, mint azt
Lukács sejteti. Ráadásul az általános történelemben nincsenek világos
adataink a Lukácsnál említett gyakorlatról, vagyis hogy a népszámlálás
okán haza kellett térni. A második sajátos mozzanatot a Jn 7,41-42-ben
találjuk; Jézus galileai származását itt szembehelyezik azzal a
nézettel, amely Krisztust messiásnak tekinti, mert annak Betlehemből
kell jönnie.12
Így hát
csupán Máté evangéliumának gyermekségtörténete társítja világosan és
határozottan Jézust Betlehemhez. Megalapozott-e történelmileg, amit
tanúsít? Az első fenntartást ezzel szemben a gyermekkortörténetek
természetére és műfajára lehetne alapozni: a műfaj, amelyhez tartoznak,
közelebb áll az épületes irodalomhoz, mint a krónikához vagy a
szigorúan történelmi elbeszéléshez. Leginkább mégis azt az ellenvetést
kell figyelembe venni, amely a betlehemi születéshez köthető teológiai
dimenzióban rejlik: a bibliai hagyomány értelmében (Mik 5,1) Dávid
fiának Betlehemben, Dávid városában kell születnie; a hely
megválasztása tehát teológiai áthallás lenne. Sokak szerint, s magam is
ezt tartom megalapozottabbnak, bár nem támasztható alá igazi
bizonyítékokkal, Jézus Názáretben született, Betlehem említése pedig
csupán az említett teológiai buzgalom eredménye, mivel Máténál
különösen fontos teológiai tétel, hogy Jézus Dávid nemzetségéből való,
ezért is nevezi szüntelenül „Dávid fiának".13
Ugyanakkor
az adatok másképp is értelmezhetők. Az, hogy József által Jézus Dávid
nemzetségéhez tartozik, egy régi hitvallásban is megjelenik, amelyet
Pál idéz a Róm 1,3-ban (Jézus „Dávid nemzetségéből született"). Ez a
származtatás Máté és Lukács gyermekségtörténetének, pontosabban a két
családfának egyik ritka közös pontja is egyben (lásd Mt 1,1-17 és Lk
3,23-38). Ráadásul idevágnak egy második századi egyházi író
(Hégé-szipposz) józan és hihető értesülései, akinek Caesareai
Eusze-biosz történész őrizte meg a tanúskodását.14 Júda
unokáiról beszél, „akit az Ő (vagyis Jézus) vér szerinti testvérének
hívtak": Jézus említett családtagjait feljelentették mint „Dávid
nemzetségéből valókat", és Domitianus császár (81-96) előtt beismerik,
hogy ők valóban „Dávid nemzetségéhez" tartoznak. Ezek a különböző
források olyan történelmi maradványokat tartalmazhatnak, amelyek
igazolják Jézus családjának azt a meggyőződését, hogy Dávid
nemzetségéhez tartozik. A betlehemi születés is ennek a része lehet.
Ebben az esetben a teológiai értelmezés nem megalkotja az eseményt,
hanem támaszkodik rá.
Mivel a téma
bonyolult, óvatosan nyitva kellene hagyni a kérdést. Én mégis inkább
Jézus názáreti születése felé hajlok, amivel egyáltalán nem a katolikus
hitet kívánom támadni. Hiszen a Szentírás nem a kozmológiához, a
földrajzhoz vagy a történelemhez tartozó részletkérdéseket tanítja
„tévedés nélkül", hanem csupán az Isten által üdvözülésünkre rendelt
igazságot (Dei verbum 11. §).
Jézus halálának időpontja
Hasonló
kérdést vet fel Jézus halálának időpontja is. Az evangéliumok nagyjából
egybehangzóan péntekre helyezik a halál eseményét, de eltérnek, amikor
a péntek előestéjéről van szó. Márk (és az ő nyomán Máté és Lukács)
szerint az utolsó vacsora (csütörtök este) húsvéti vacsora volt,
következésképp Jézus halála éppen húsvét napjának délutánjára
helyezhető. János szerint Jézust a húsvét előtti napon feszítették
keresztre, s e nap délutánján halt meg, nagyjából akkor, amikor a
péntek esti húsvéti vacsorához a templomban éppen feláldozták a
bárányokat húsvét előestéjén. Mindkét esetben egyértelmű az említett
időzítés teológiai hordereje. A szinoptikusok szerint a búcsúvacsorát
Jézus tartotta az új szövetség megalapításával; János szerint a
búcsúvacsora a húsvéti bárány krisztológiai témája lehet, s Pál is
ebben az értelemben mondja, hogy húsvéti bárányunkat, Krisztust
feláldozták (1 Kor 5,7). Történelmileg a legjobb érvek mintha János
mellett szólnának. A történelmi lehet őség viszont ismét semmit sem
kérdőjelez meg a hit szempontjából.
A keresztség és a „megnyílt egek"
Különösen
érdekes a történész számára Jézus megkeresz-telkedése Keresztelő Szent
János által, mivel kereszthalálával együtt a legbizonyosabb dologként
szerepel. A húsvét utáni keresztény közösségek zavara ezzel
kapcsolatban nyilvánvaló az evangéliumokban. Kétségtelen, hogy az első
keresztények azt gondolták a keresztségről, hogy Keresztelő Szent
János, aki keresztségben részesíti, feljebbvaló a bűnbánók közé álló
Jézusnál. Az evangéliumok számára nem számít Jézus
megke-resztelkedésének rituális vonatkozása (János meg sem említi),
legfeljebb csak alkalom a Jézust érintő és küldetését elindító
kinyilatkoztatásra („te vagy az én fiam": Márk és Lukács), vagy olyan
égi közbelépés, amely kinyilatkoztatja a János körül összeverődött
tömegnek Jézus egyedülálló kilétét (Máté: „ez az én fiam"). A fontos
dolgok tulajdonképpen a keresztség után történnek, mint azt a szöveg is
leszögezi: a keresztség után jött fel Jézus a vízből, akkor nyílnak meg
neki az egek, akkor száll le rá a Szentlélek, és akkor hallható az égi
szózat, Isten hangja. Itt viszont csak a „megnyílt egek" mozzanatára
szeretnék kitérni. Beszédmódokkal és szövegműfajokkal hoz bennünket
kapcsolatba, amelyeket természetüktől függően kell kezelni.
Ezt
az ízes asztali mondást Lubac atyának tulajdonítják: „Szeretnék pápa
lenni - egy negyed órára! Csak épp annyi ideig, hogy kanonizáljam
Órigenészt, és utána lemondanék!"15 Nem áll szándékomban
Órigenészt kanonizálni, de szívesen idézem őt, amikor arra kívánok
rámutatni, hogy a kritikai gondolkodás megnyilatkozása nem várta meg a
német és protestáns 19. századot. A 250 körül írt Kelszosz ellen című művében, amellyel az epikureus Kelszosz körülbelül hetven évvel azelőtti, a keresztények ellen írt Igaz szóját akarta megcáfolni, Órigenész az értelemnek azokról az érzékeiről is beszél, amelyek például az álomban és a látomásban működnek:
„Azonképpen,
ahogy álmunkban az a benyomás ér, hogy hallunk, és a hangok megcsapják
anyagi fülünket, vagy hogy szemünkkel látunk, anélkül, hogy bármi is
érintené testünk szemét vagy fülünket, pedig csupán a szellemünk kapja
ezeket a benyomásokat, ugyanúgy egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy a
prófétákkal is így történt, amikor a Szentírás beszámol arról, hogy
csodálatos látomásaik voltak, vagy hallották az Úr szavát, vagy látták
az egeket megnyílni. Mert nem hinném, hogy az érzéki ég nyílt volna meg
a maga anyagi valóságában, és hogy megnyílván kettévált volna, csak
hogy Ezékiel leírhasson egy ilyen látomást. Talán a Megváltó esetében is16
az evangéliumok értelmes olvasójának ugyanezt kell elfogadnia, még
akkor is, ha az együgyűek megbotránkoznak, mert nagy naivságukban
megmozgatnák a világot, és elhasítanák az egész égbolt végtelen
tömegének egységét." (Kelszosz ellen, I,48)
Az
evangéliumok naiv olvasója azt hiszi, ami meg van írva, és mindaddig
nem kerül gondba, amíg nem találkozik a kritikával. Márpedig a modern
társadalomban gyakorlatilag lehetetlen nem találkozni vele. Hogy ez a
találkozás ne rendítse meg a naiv olvasót, át kell változnia értelmes
olvasóvá, a nevelési munka szépsége pedig nem más, mint lehetővé tenni
ezt az átmenetet.
Mindent összevetve
erre a meggyőződésre vezettek a témába vágó tapasztalataim, a
gyakorlatban a tisztességes képzés és tájékozódás lehetővé teszi, hogy
leküzdhetetlen nehézségek nélkül kezeljék azokat az
elbizonytalanodásokat, amelyek az elhangzó, valamint a hagyomány által
kegyesen megtanult dolgok ütközésekor támadnak. Alapjában véve
történelem és hit között semmiféle konfliktus nem lehetséges, mivel a
kettő nem egyazon szinten helyezkedik el, s mivel per definitionem „a történelem Jézusa nem a keresztény hit tárgya, és nem is lehet az",17 általánosabban pedig a történelem egymagában nem alapozhatja meg a hit igazságát. Ha például az őskérügma18
két alapvető tárgyát vesszük, mint ahogy az 1Kor 15,3b-5-ben szerepel,
vagyis hogy Krisztus meghalt az emberekért és feltámadt, egyértelmű,
hogy a történész egyáltalán nem illetékes afelől nyilatkozni, hogy
Jézus halála megváltó értékű-e, és nincs mit kezdenie Jézus
feltámadásával, hiszen egy hulla reanimálásával ellentétben ez nem egy
közönséges esemény, amely simán és tökéletesen beilleszthető saját
időnkbe és terünkbe, hanem történelem feletti vagy azon túli. A kritika
számára a legnehezebb éppen konkrétan ellenőrizni az állítást,
miszerint a feltámadás „az Írások szerint" történt.
Székely Melinda fordítása
Jegyzetek
1 H.-I. Marrou: De \ar connaissance historique. Paris, 1954; a 6. javított és bővített kiadás az Éd. du Seuil Histoire című sorozatában jelent meg 1975-ben. Az Édition de poche átvesz egy 1959-es mellékletet: La foi historique, ebből vettük az idézett helyeket (286-287.).
2 J. Schlosser: Jésus de Nazareth. Agnes Viénot éditions, Paris 2002.
3 In: J.-F. Baudoz és M. Fédou (szerk.), 20 ans de publications françaises sur Jésus. Desclée, Paris 1997, 66 (41-90).
4 J.-N. Aletti, Exégete et théologien face aux recherches historiques sur Jésus. In: Recherches de Science Religieuse, 87 (1999), 423., 438.
és 439. (423-444.).
5 G. Rochais, Jésus: entre événement et fiction, Lumiere et Vie, n°
248, 2000, 16. (7-18.).
6 Például M. Quesnel, Jésus, l'homme et \e fils de Dieu. Flammarion, Paris 2004, 146.
7 Lásd főleg J. P. Meier, Un certain Juif Jésus. Les données de l'histoire. I. Les sources, les origines, les dates. Éd. du Cerf, Paris 2004, például 16.
8 A
római díjjal (prix de Rome) fiatal művészeket ösztönzött a Francia
Akadémia, a pénzösszeg mellett a római Medici-villában való lakást és
ellátást is jelentette. Dennefeld itt ironikusan az indexre utal vele.
- A fordító.
9 Faculté de théologie catholique, Mémorial du Cinquantenaire. 19191969. Strasbourg, 1969-1970 (= RevSR 43. [1969], fasc. 3-4, és 44. [1970], fasc. 1-2), 88. o.
10 Gérard Mordillat és Jérőme Prieur író és filmrendező Corpus Christi című tévésorozatáról van szó, amelyet a francia-német Arte adó sugárzott 1997-ben. - A fordító.
11 A. Georges, Études sur l'oeuvre de Luc. Gabalda, Paris1978, 8.
12 A
szöveg történelmi hordereje teljesen bizonytalan. Az igehely alapján a
zsidók egy része úgy gondolja, hogy galileai származása miatt Jézust
nem lehet a Krisztusnak tekinteni, mivel „ezt mondta az Írás: »Dávid utódaiból és Betlehem helységből jön a
Krisztus, ahonnan Dávid származott«". Hogyha az evangélium többi
részében János nem azt feltételezné folyton, hogy Jézus Názáretből
való, azt hihetnénk, hogy ironikusan fogalmaz, amikor szembeállítja
egymással a kívülállók nézetét (Jézus Názáretből jön) a beavatottak
tudásával (Jézus Betlehemben született). Az iróniát valószínűleg inkább
így kell érteni: a vitatkozó zsidók nincsenek témában, hiszen az eredet
kérdésére adott igazi válasz az, hogy Jézus az „Atyától" származik.
13 Mt 1,1; 9,27; 12,23; 15,22; 20,30-31; 21,9.15.
14 Eusébe de Césarée: Histoire ecclésiastique III, xx, 1-2 (a Sources Chrétiennes kiadásában).
15 M. Jourjon számol be róla, in: Á propos des 'années lyonnaises de Michel de Certeau', Recherches de Science Religieuse, 91 (2003), 572. o., 3. j.
16 Órigenész itt Jézus megkeresztelkedésére utal.
17 Meier: Jésus, 121.
18 A
görögöknél az egyház mindenkihez szóló, ésszerű tanítása szemben a
dogmával, amellyel a misztikusan értelmezhető és jelképekben
kifejezhető egyházi tanítást jelölték. - A fordító.