Hallgatni kell mindkét hangra. Ezzel a következtetéssel zárja Paul Ricoeur a kötet egyik tanulmányát (Az immanencia őrszeme) - a tanulság azonban az egész kötet szellemére érvényes.
A
Bibliát elemző és a Biblia szellemében történő gondolkodás ugyanis
nagyon gyakran nem egyrétegű sémákban történik, és nem is ad egyértelmű
megoldásokat. A szerzőpáros, az Ószövetség-kutató egzegéta és a
szövegértés titkaiban elmélyült filozófus különböző megközelítési
módokat mutat be - de nem csupán elméleti szinten, hanem egyazon
textuson dialogizálva, példákon igazolva, hogy az első látásra
ellentétesnek tűnő megközelítési módok képesek egymással párbeszédbe
lépni, és ahelyett, hogy egymás munkájának jelentőségét kétségbe
vonnák, egymásra figyelve a korrekció és a komplementaritás
lehetőségeit keresik, anélkül, hogy kimerítő és örökérvényű megoldások
igényével lépnének föl.
Mi olvasható ki például Ezékiel
próféta híres látomásából, a kiszáradt, majd életre támadó csontmezőt
megjelenítő szövegéből? Aválasz tekintetében bibliahasználó
keresztényekként egyáltalán nem lehetünk érdektelenek. Csupán Izrael
házának megújulására vonatkozik, a fogságból való szabadulásra, az
ennek következtében létrejövő megújuló történelem és szövetség
metaforája, vagy több ennél: az emberiséget érinti ez a megújulás,
netalán a feltámadásba vetett hitet előlegezi - esetleg eszkatologikus
távlatban? Ha tudjuk is a választ a hivatalos egyházi értelmezésekből
és/vagy a liturgikus gyakorlatból (pünkösd vigíliáján nem véletlenül
hangzik fel a szöveg), a jelentéstulajdonításig megtett út nemcsak
érdekfeszítő és tanulságos, hanem spirituális szempontból is termékeny.
Az Ezékiel 37-et elemző egzegéta André LaCoque elsősorban történelmi
utat lát ebben a Halálból az életre. A fejezetcím tömören
kifejezi azt a tisztán kirajzolódó gondolatmenetet, ami mindenekelőtt a
történetkritikai módszer igényei szerint szerveződik és a szöveg
előzményeit tárja fel. Ezékiel a Babilonba száműzöttek prófétája. Az
ítélet és a megújulás hirdetője. A szöveg második dimenziója az
eszkatologikus jelleg. Ez a szöveg saját kontextusából derül ki, nem
történelmi balesetről van szó, hanem magáról a tör-
ténelemről.
A megszáradt tetemek és a Ter 1,2 őskáosza kapcsolatban van egymással -
a látomás tehát az új teremtésre, a megújítandó szövetségre vonatkozik.
Eddig a szöveg archeológiája.
Ricoeur, a filozófus írja
meg aztán a szöveg teológiáját. Az elmélyítő és újító újraolvasások
hermeneutikai szabályának tiszteletben tartásával utal arra, hogy a
többértelműség sok jelentése máshol, és nem a szövegben magában
alapozódik meg - ezek valójában visszavetített jelentések. A
többértelműség először is magában a műfajban rejlik: a prófétai
híradás, a látomás-példázat a meghatározatlanság kiváltságos helye.
Ennek bizonyítására éppen azokhoz a formulákhoz tér vissza, amelyekre
az egzegéta is építkezett, és paradox módon az, ami az egzegéta
szemszögéből korhoz kötöttség, azt a szövegműködés az ismétlés révén
újra eseménnyé teszi. Kiderül, hogy a prófétai üzenet mindig az
immanens történelemmel van kapcsolatban -mint őrszem. A mitikus és a
nyugvópontra jutott történelemmel mindig szemben áll - és ebben üti
LaCoque apokaliptika-elméletét. További érvek a jelentés nyitottsága
mellett: a prófécia műfajához hozzátartozik, hogy beteljesülése
elbeszélésétől megfosztott híradás marad. Nincs benne jövőtörténet. Az
allegóriák, a metaforák és példázatok tehát a zsoltárokéhoz hasonlóan
kezelhetők. A szövegben vissza-visszatérő fölismerés-formula (És megtudjátok, hogy én vagyok az Úr) kapcsán
ugyancsak lehetőség nyílik a szerzőtárssal folyatatott dialógusra. Az
élet és halál jelképisége is kellőképen nyitottnak bizonyul a bibliai
szövegek párhuzamos olvasata során. A prófécia címzettjeinek kiléte
LaCoque értelmezése szerint egyértelmű. A látomásjelleg (ami meghaladja
a puszta híradást), a képi megjelenítés azonban továbblendíti a
jelentést. A zsidó-keresztény kánonon túl más kultúrák és irodalmak
jelképisége is beépül a jelentéstulajdonításba. „Semmi meglepő nincs
abban, hogy a jelkép túlárad a vallás hatáskörén, s poétikai erejét
minden olyan regiszterben kibontakoztatja, melyekben élet és halál többet és másként jelent.
Oly sok módja van visszatérni a halálból az életre! Az élet szó értelme
az, mely végre is kimeríthetetlennek bizonyul..."
Hasonló utat járhatunk be a teremtéstörténet (Réseka falon, Genezis 2-3 - Elgondolni a Teremtést), a tízparancsolat (Ne ölj, Exodus 20,13 - Szeretőengedelmesség), a panaszzsoltár (Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?, Zsolt 22 - A panasz mint ima) A kinyilatkoztatások kinyilatkoztatása (Exodus 3,14) Az értelmezéstől a fordításig; és az Énekek éneke (Sulamit éneke - A nász-metafora) kapcsán.
Mindig az egzegéta szólal meg először, hiszen a szövegnek elsődleges
létmódja az a nyelvi vehiku-lum, amin keresztül számunkra ma elérhető,
minden történeti rétegével és az ezekkel kapcsolatos kutatási
eredményekkel együtt. Alapvető kérdés, hogy a szöveg saját
kontextusában mit jelent. LaCoque mindig arra kíváncsi, mi az eredeti
szöveg, mi az eredeti jelentés, hogyan értelmezték a szöveg eredeti
(kortárs) befogadói. Ehhez szükség van a szöveg visszabontására, a
hagyományrétegek szétszedésére, a távolságok elismerésére és
tiszteletben tartására. Ricoeur ehhez képest bővít és kiegészít, újabb,
gazdagabb metaforikus jelentéslehetőségeket keres a nyugati kultúra
folyamatos értelembővülésére apellálva.
Hallgatni kell mindkét hangra. A
két tudós szokatlan vállalkozása erről győzi meg a Szentírást nem csak
egyszerűen olvasó, hanem érdeklődéssel és hittel kutató, értelmező
embert. Az 578 oldalas könyv izgalmas olvasmány. Bizonyítéka annak,
hogy „az isteni szavak az olvasókkal együtt nőnek" (Nagy Szent
Gergely), hogy a szöveggel folytatott párbeszéd és a transzcendencia
iránti nyitottság nélkül nem létezik valódi bibliamegértés.