EGYHÁZKORMÁNYZAT ÉS SZERZETESRENDEK A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZT AZ ERDÉLYI EGYHÁZMEGYÉBEN
Church Leadership and the Religious Orders in the Transylvanian Diocese
in the 20th Century Gusztáv Károly Mailáth, Adolf Vorbuchner, Áron
Márton are the bishops of the period between the two world wars. The
first was bishop of the diocese for a long time, the second only for a
few month, the third lead the Transylvanian Catholics also during the
2nd world war and communism. All three bishops were leading figures for
the Transylvanian Hungarian Catholics in times of trouble. The
religious orders were present in different fields: in education, health
care, editing and printing and other cultural activities. The most
imprtant male orders in Transylvania were the Franciscans, the Piarist
Fathers and the returning Jesuits. Among the female religious orders
which where active in Transylvania we find the Ursulines, the
Franciscan Sisters of Mallersdorf, the Sisters of Mercy from Szatmár,
the Congregation of the Sisters of Mercy of Vince de Paul and the
Society of the Sisters of Social Service, a genuinly Hungarian
foundation that fit in perfectly, the sisters worked with the women’s
associations, with young working class girls, with mothers and their
children.
Mailáth Gusztáv Károly püspöksége a 20. században
A két világháború között a gyulafehérvári egyházmegye hívei – minden fajtájú hátrányos megkülönböztetés ellenére1
– kifejezetten öntudatra ébredtek, összetartozásuk tudata és
egyházhűségük erősödött, az iskolai és más egyházi intézményeik iránti
ragaszkodásuk és áldozatkészségük megnőtt. Az egyházi újjáéledés igazi
lelke az egyházmegye püspöke, Mailáth Gusztáv Károly volt. Egész
egyénisége és élete történelmi magaslattá csúcsosodott. In Corde Jesu
salus2 jelszava szellemében élt és tevékenykedett.
Magánvagyona jó részét szétosztotta a szegények, a fiatalok s nem
utolsósorban a nevéhez fűződő intézmények között.
A
főpásztor a megváltozott politikai és társadalmi viszonyok között
mindent megtett, hogy hívei szabadon gyakorolhassák vallási életüket.
Szelídségével és megnyerő modorával például igen nagy hatást gyakorolt
az államférfiakra, a helyi hatóságok embereire, miniszterekre, sőt a
katolikus nevelésű Ferdinánd királyra is.
A
világháború előtt az erdélyi magyarság közigazgatási és közoktatási
intézményeit az államhatalom irányította, az egyházakat igyekeztek
háttérbe szorítani. Ezalatt a románság és szászság megalkotta a saját
szervezeteit, a magyarság viszont nem. Az impériumváltozás után a
magyarság rájött arra, hogy az addig háttérbe szorított egyházak
munkájára szükség van. Szükségszerűvé vált az egyházi vezetők
közreműködése, amiből kivette részét az erdélyi főpásztor is. Mailáth
püspök apostoli buzgósága a „vihar utáni” megújulást eredményezte. A
katolikus közszellem és a katolikus nevelésügy újjáéledése az ő nevéhez
fűződik. Újságokat alapított, mozgalmakat látogatott, megragadott
minden alkalmat, hogy a katolikus közélet és szellemiség országos hírű
képviselőit bemutassa egyházmegyéjének, papjainak és az ifjúságnak. A
régi iskolák megújítása mellett új nevelőintézetek létesítését
segítette elő, az iskolákba lelkes nevelőgárdát toborzott,
lelkipásztorokat nevelt az ifjúság számára s célt, tartalmat és
lendületet vitt a papság munkájába. 3
A
korabeli írások a legszebb jelzőkkel illetik Mailáthot: a diákok
püspöke, a szegények püspöke, a gyermekek szerelmese, az ifjúság
csodálatos ismerője és kertésze. A hitélet minden területén újításokat
hozott. Szívügyének tekintette a középiskolák és a kulturális
intézmények nívójának emelését. Neki és a mellette álló papságnak is
köszönhető, hogy a hitélet fellendült, a templomok és a gyóntatószékek
megteltek.
A kultúra és a jog védelmében
ő vette kézbe a zászlót. Jóformán állandóan távol rezidenciájától,
hívei és „diákjai” körében a szentségekből való életre buzdított, a
csüggedőkbe erőt öntött, s maradt ideje – a megaláztatásokat is
vállalva –, hogy a különböző hatóságoknál jogos védelmére keljen
kisebbségi jogaiknak.
1931. november 1-én
látogatott utoljára az örök városba. Egyik kísérője udvari káplánja,
Márton Áron volt.4 Mailáth püspökön egyre inkább a testi elgyengülés
jelei mutatkoztak. Egyházmegyéjéből 1933-ban el is távozott, és a
budapesti Vöröskereszt Kórházban kezeltette magát. Kötelességszerű
megfontolása és saját képességeinek mérlegelése után 1938. május 18-án
XI. Pius pápától felmentését kérte az egyházmegye kormányzása alól,
melyet negyvenegy éven keresztül szolgált. Lemondását a szentatya május
28-án hagyta jóvá, s ugyanakkor nagyrabecsülése jeléül soteropolosi c.
érseki címmel tüntette ki. Mailáth „érsek” elköszönő körlevelét
„szeretett arájának”, egyházmegyéjének 1938. június 21-én írta a
budapesti Vöröskereszt Kórházból. Hűséges segédpüspökét mint utódját a
papságnak és a híveknek figyelmébe és szeretetébe ajánlotta; a maga
részére imát kért, hogy „a keresztviselésben erős maradjon”: ez 1940.
március 18-án bekövetkezett halálával véget ért.5
Vorbuchner Adolf püspök
1936.
április havában a Szentszék a betegeskedő Mailáth Gusztáv Károly mellé
utódlási joggal Vorbuchner Adolf személyében segédpüspököt nevezett ki
tinnini püspöki címmel. A Mailáth örökébe lépő új püspök az egyetemes
érdeklődés homlokterébe került. Évek óta folytak a nyugtalanító
találgatások és nemkívánatos törekvések az ősz püspök örökébe lépő
főpásztor személye körül. De annál nagyobb volt az öröm, amikor hírül
ment Vorbuchner Adolf kinevezése. Vorbuchner Adolf már a segédpüspökké
való kinevezését megelőző időszakban komoly szerepet játszott az
egyházmegye életében. 1890. március 23-án született Aradon. Német
nyelvű elemi és magyar nyelvű gimnáziumi tanulmányait Gyulafehérváron
fejezte be. Megyéspüspöke a svájci Freiburgba küldte tanulni a
domonkosokhoz, majd 1914. szeptember 12-én szentelte pappá. Papi
pályáját a nagyszebeni Teréz-árvaházban kezdte mint nevelő. Az ott
töltött pár hét a napsugarat jelentette az árva fiúk számára. Az
időközben kitört világháborúban katonapap lett (Ucsnay István tábori
püspök mellett). Az első világháborúban harcoló katonák lelkiatyja
volt. A háború után tíz évig szolgált Brassóban. Káplánkodott és
francia nyelvet tanított a gimnáziumban. Inkább a filozófia érdekelte,
de a népnevelő gondolattól vezérelve megírta az erdélyi egyházmegye
összefoglaló népies történetét. Igen művelt fő volt. Csak az Erdélyi
Tudósítóban (V. A. jelzés alatt) közel 200 cikket jelentetett meg.6
Előadásaiban is vonzó papi egyéniségét ismerhették meg hallgatói. A
lényeges iránti érzéke és szintetizáló ereje egyrészt megmentette
attól, hogy sablonokban, megfogalmazott formulák és a tömegvélemény
szerint gondolkozzék, másrészt elősegítette, hogy a tudományok
fejlődését, az ismeretek rohamos tágulását is nyomon kövesse.
Vorbunchner
püspökké szentelése 1936. június 7-én történt a gyulafehérvári ősi
székesegyházban. Bizalom és erő töltötte el a küzdelembe belefáradt
csüggedt lelkeket. Mint segédpüspök – két év alatt – bejárta a nagy
kiterjedésű egyházmegye tetemes részét. Az egyházmegye kormányzására
1938. május 28-án kapott megbízást és augusztus 13-án már súlyos
betegen tette le a hűségesküt a román király előtt.7 Mint a
változásoknál lenni szokott, a megoldásra váró feladatok sokaságáról
tudósítottak akkor a katolikus folyóiratok. A Szentszék és a román
kormány között kötött konkordátum elveinek gyakorlati alkalmazása még
tisztázásra szorult. Különösen a katolikus iskolaügy és egyéb anyagi
természetű ügyek rendezését várták az új püspöktől.8
Mailáth
méltó örökösének bizonyult. Elvhűséggel és tisztánlátással tudta
képviselni egyházmegyéjének nehéz ügyeit a nehéz helyzetekben is.
Számolni tudott a megváltozott helyzettel, s nagy valóságérzete és
felelősségének tudata eligazította döntéseiben. Magas műveltsége,
kiváló teológiai és filozófiai képzettsége, történelmi tudása
segítették abban, hogy a legnehezebb és legkényesebb helyzetekben is
megtalálja a helyes utat, s megformálja a biztos ítéletet. „A
tisztánlátás és szinte abszolút biztos ítélőképesség volt legjellemzőbb
tulajdonsága.”9 Vorbuchner Adolf ismerte híveinek
szükségleteit s becsülettel állott ezek szolgálatában.
Kötelességteljesítésben hősi példát adott. Keményen és tudatosan
munkálkodott.10 A halálos betegség lázával is utolsó percig
dolgozott, bár gyermekkora óta hordozott súlyos szívbajban szenvedett.
Kedvelt mondása volt: „Egy parányi cselekedet ezerszer többet ér, mint
rengeteg sok beszéd.” 1938. szeptember 5-én szállították a bécsi
irgalmasok kórházába, ahol 10-én érte a halál.11
Márton Áron püspökségének kezdete
Vorbuchner
püspök halálát követően négy nap múlva, 1938. szeptember 14-én a
Szentszék Márton Áron kolozsvári kanonok- plébánost a gyulafehérvári
egyházmegye apostoli kormányzójává nevezte ki.12
Kinevezésének híre gyorsan elterjedt. Az egyházmegye új vezetőjének
táviratozott Mailáth érsek is: „Igaz örömmel vettem kinevezésed. Nehéz
munkádhoz Isten segítségét kérve küldöm üdvözletem”.13 A
Szentszék gyors lépése megnyugtatta a lelkeket. Márton Áron kormányzói
megbízatásában megsejtették az erdélyi hívek a püspöki kinevezést.
Kinevezése nem volt meglepetés, mert bár aránylag fiatal, de már
bizonyságot tett arról, hogy rendkívüli hozzáértéssel, minden
követelményt kielégítően tudja megoldani a feladatokat. Magas
kitüntetése osztatlan örömet keltett nemcsak hívei körében, de a más
vallásúak is megnyugvással vették tudomásul, hogy minden bizalmat
megérdemlő személyiség került a felelősségteljes vezetőhelyre.
Az
új apostoli adminisztrátor csupán 42 éves, már eddig is fényes papi
pályát futott be. Márton Áron 1896. augusztus 28-án született
Csíkszentdomokoson. Mailáth püspök 1924. július 6-án szentelte pappá.
Előbb káplán volt Ditróban és Gyergyószentmiklóson, majd hittanár
Marosvásárhelyen, prefektus a nagyszebeni Teréz-árvaházban és
ugyanakkor plébános Verestoronyban, udvari káplán Gyulafehérváron.
Innen került 1932-ben Kolozsvárra, ahol előbb egyetemi szónok és
ifjúsági prézes volt, majd az Erdélyi Katolikus Népszövetség
igazgatójává nevezték ki. Ebből az állásból rendelte Vorbuchner
megyéspüspök a kolozsvári egyházközség vikárius ökonómusává. 1938.
augusztus 21-én a kolozsvári egyházközség plébánosává és főesperesévé
választotta, melyet a megyéspüspök kinevezésével szentesített.
Ugyanekkor kinevezte a gyulafehérvári székesegyház kanonokává.14
Márton
Áron tevékenységével nemcsak Kolozsvárt, hanem az egész egyházmegye
életét megpezsdítette. Méltóságteljesen végezte kötelességét, tele
ambícióval, küzdőszellemmel. Ökumenikus törekvésével felbecsülhetetlen
hatást gyakorolt az – izraelitát is beleszámítva – öt felekezet között
megosztott erdélyi magyarság lelki egységére. Nem véletlen, hogy amikor
1938 karácsonyán XI. Pius pápa a 42 éves Márton Áront kinevezte a
megüresedett gyulafehérvári püspöki székbe,15 az új püspököt kitörő örömmel fogadta Erdély hívő népe felekezeti hovatartozástól függetlenül.
Márton
Áront a lehető legkritikusabb helyzetben állította a gondviselés az
erdélyi egyházmegye élére. Megfontolt, határozott magatartásával és az
emberekhez közel álló személyiségével tartóoszlopa lett az
egyensúlyából kibillentett népének. Már fiatal püspökként találkozott a
kihívásokkal. Az 1938 után beállt diktatórikus rendszer megszüntette az
erdélyi magyarságot képviselő Magyar Pártot. Ismét megnőtt a püspökök
szerepe. A levegőben keringő világváltozás- világháború felhői
eltakarták a tisztánlátás egét a változást váró, a változástól jobbat
remélő emberek szeme előtt. Márton Áron a második bécsi döntéssel
teremtődött helyzetet tünékenynek ítélte. Kettészakadt egyházmegyéjének
kisebbségi sorsba került és sanyargatott hívei mellett maradt,
Gyulafehérváron. Pedig voltak szempontok, amelyek szerint előnyösebb
lett volna elhagyni Gyulafehérvárt s átköltözni a magyarországi
részekre, mert itt élt a hívek túlnyomó többsége. De ő a pillanatnyi
előnyöknél messzebbre látott. Ha 1940-ben Kolozsvárra költözik,
1945-ben valószínűleg nem engedték volna vissza. Márton püspök prófétai
előretekintését nem a puszta véletlennek, hanem a Szentlélek
kegyelmének és saját megfontoltságának minősíthetjük.
Gyulafehérváron
távolról tudta figyelni a nagyvilági eseményeket. Nagy magányosságában
okos és bölcs tanácsokat osztogatott a hozzá folyamodóknak. Vigasztalta
és erősítette Dél- Erdélyben élő híveit. A politikától igyekezett távol
tartani magát. Következetesen háborúellenes és az erkölcsi értékeket
követő magatartásával tovább növelte tekintélyét.16
A papság és a papnevelés a két világháború között
Az
egyházmegye papsága a népnevelés irányítójaként igyekezett munkakedvet
csöpögtetni a háború utáni új helyzettel szembesülő embereknek. A nagy
fordulat után a szerzetesrendekkel karöltve különösen a megszervezett
missziók megtartásával alakítgatták a katolikus egyházhoz hű népet. Az
1918-ban szünetelő gyulafehérvári szeminárium lassan benépesedett.
Egyre többen vállalkoztak a papságra, a papnövendékek száma a háború
előtti jobb időkét kezdte utolérni. Ebben az is közrejátszott, hogy a
fiatalok maguk előtt elzárva látták a világi pályákat. Az egyházmegye
„szeme fénye” intézményeként kezelt papnevelde épülete igen szerény
maradt a státusi gimnáziumok nagyszerű „palotáihoz” viszonyítva.17
Szerzetesrendek a két világháború között
A
két világháború között virágzó katolikus élet bontakozott ki a romániai
egyházmegyékben. Ebben nem kis szerepet játszottak a szerzetesrendek.18
Férfi szerzetesrendek Erdélyben a legnépesebb férfi szerzetesrend az obszerváns ferenceseké,
ők a Szent Istvánról elnevezett (Stefanita) provinciában tömörültek.
1900-ban e rendtartományhoz csatolták a három dél-erdélyi bulgarita
kolostort (Déva, Alvinc, Körösbánya), majd a világháborút követően a
kapisztránus provinciától a szatmári, a máriaradnai és kaplonyi
kolostorokat. Így az impériumváltozás után összesen 27 rendházzal és
203 rendtaggal rendelkeztek. A 19. század végén és a 20. század elején
a rend – Róma kezdeményezésére – belső reformon ment keresztül. A
sokféle szellemű és ruhájú ferencrendiek egyesítésének küzdelme
eljutott Erdélybe, és lázba hozta a kedélyeket. A római szellemet
rosszul fogták fel és valósították meg. A rendtartomány vezetői élükön
Csiszár Elekkel sokat fáradoztak, hogy a szigorú rendi szabályokat
érvényesítsék. Törekvésükben az vezette őket, hogy a rendtagok
megfeleljenek ferences hivatásuknak: elemi és polgári iskolákban való
tanításukkal, lelkipásztori munkájukkal (17 plébánia) és a missziók
tartásával. A katolikus szellem és a ferences lelkiség népszerűsítését
a ferenceseknek sikerült lapjaikon keresztül előmozdítani. Tartományi
székhelyükön, Kolozsváron működtették a Szent Bonaventúra nyomdát. A
modern sajtóapostolkodás erdélyi megteremtője, Trefán Leonárd főatya
(1914–1924) 1920-ban elindította a Szent Ferenc Hírnöke hitbuzgalmi jellegű lapot (1921-től Hírnök), amely máról holnapra közérdekű szépirodalmi folyóirattá alakult át. A Hírnök
havonta kétszer jelent meg, tág teret nyitott olyan katolikus írói
törekvések számára, amelyek egybeestek a magyarság legtisztább
célkitűzéseivel. A Hírnökhöz hasonlóan nagy elterjedésnek örvendett az 1923-ban indított Katolikus Világ havi néplap. Egészen új indítású volt A Szent Kereszt folyóirat (1926-ban).
A különböző szinteken szervezett rendi kiképzés rendházaikban történt. Működtettek kisszemináriumot (seraficum)
Székelyudvarhelyen, noviciátust Medgyesen, filozófiaoktatást
Csíksomlyón és teológiát Vajdahunyadon. A Stefanita rendtartomány a
30-as években annyira megerősödött, hogy szerzeteseket indíthattak az
Amerikai Egyesült Államokba az ottani magyar nyelvű hívek lelkipásztori
szolgálata céljából, valamint a kínai misszióba.
A ferencesek konventuális ágának, a minoritáknak erdélyi házait az impériumváltozás után szervezték külön rendtartománnyá, Arad központtal.19 Itt nyomdával rendelkeztek, s a Vasárnap
című szépirodalmi lapot adták ki. Az erdélyi egyházmegyékben összesen
hat rendházuk volt és négy plébániát vezettek. Noviciátusuk
Marosvásárhelyen és teológiájuk Nagybányán volt.
A ferencesek harmadik ágának, a kapucinusoknak egyetlen házuk volt az országban Nagyváradon két rendtaggal.
Szent Ferenc szellemében működött a harmadik rend, a terciáriusok.
Erdélyben a 20. század elején virágzás állt be e téren. A Stefanita
rendtartomány vezetői külön odafigyeltek a terciáriusokra. A rend
szétszóratását követően (1949) sem szűnt meg. A harmadik rend tagjai
hivatalos szervezettség nélkül ápolták családjaikban Szent Ferenc
szellemét.20
A piaristák
erdélyi tagjai 1920-ig a magyarországi tartományfőnök hatósága alá
tartoztak. Az impériumváltozáskor négy rendházuk (nagykárolyi,
máramarosszigeti, kolozsvári, temesvári) és a rendházakhoz tartozó
gimnáziumok Romániához kerültek. 1921-ben Temesvár központtal először
mint vicariatus működtek, majd 1925-ben önálló rendtartománnyá
szerveződtek, jóllehet ekkor a rendtagok száma 53-ról 35-re esett
vissza. Kolozsváron a Státus tulajdonát képező gimnáziumukban szerződés
alapján tanítottak. Ezért itt a szerzetesi iskolákra vonatkozó 1925-ös
törvényt nem alkalmazhatták, és a tanítási nyelv a magyar maradhatott,
ám Temesváron az állami törvények miatt áttértek a román tanítási
nyelvre. A rendi növendékek a kolozsvári rendházban készültek
hivatásukra, itt szervezték meg a novíciusok számára a tanárképzőt és a
teológiai oktatást.21
Az 1773-ban egyházilag eltörölt és 1814-ben visszaállított jezsuita
rend későn kapott lehetőséget az erdélyi bejövetelre. Előbb Hám János
püspök telepítette le őket 1858-ban Szatmárra, rájuk bízta a
gimnáziumot és a püspöki konviktust, a Jézus Szíve Gárda
gyermekszervezetet, amelynek hetilapja a Szív volt. A
szatmári rendházból a jezsuiták gyakran vállaltak munkát az erdélyi
egyházmegyében is, különösen a státusi gimnáziumokban vezettek
lelkigyakorlatokat. Mailáth püspök szerette volna őket 1907-ben
visszatelepíteni az akkor üresedő valamelyik ferences kolostorba. A
ferences káptalani tanács annak reményében, hogy idővel minden
kolostorukat benépesítik, elzárkózott a főpásztor óhajának
teljesítésétől. A 20. században Czernowitz (Cernăuţi) központtal a
romániai jezsuiták önálló rendtartománnyá formálódtak. Külön görög
katolikus ág is indult. A latin és a görög szertartású jelöltek közös
noviciátusban nevelkedtek, s ez elég sok súrlódáshoz vezetett. A
jezsuiták a harmincas években Kolozsváron is letelepedtek, ahol
átvették a kolozsmonostori plébánia irányítását.22
A háború alatt Nagyváradra a lazaristák
települtek le, a gyulafehérvári egyházmegyében is vállalkoztak
lelkipásztori munkára: Kolozsváron az Irisz telepen és a Kerekdombon,
Szamosfalván és Csíkszeredában. Rendi hivatásuknak megfelelően a
plébániai lelkipásztorkodás mellett missziókat és lelkigyakorlatokat
tartottak.
Női szerzetesrendek
Erdély majdnem minden nagyobb városában őrzi a hagyomány egy-egy
apácazárda emlékét a középkorból. A városi kolostoraik
„leányiskolákkal” voltak egybekötve, amelyek a reformációval
megszűntek. A rendszerváltozáskor a női szerzetesrendeknek
mintegy 400 tagja működött csak az erdélyi egyházmegyében. Számukat
növelte a trianoni béke által Romániának ítélt egykori magyar
területen, részint iskolákban és nevelőintézetekben, részint
kórházakban működő nővérek száma. Az erdélyi katolikus rendek (status catholicus)
már 1722-ben elhatározták, hogy Nagyszebenbe, a régi domonkos zárdába
betelepítik az orsolyitákat. Az apácák bejövetele elé a városi tanács
10 évig akadályokat gördített. 1733. július 12-én költözhettek be az
orsolyiták az egykori domonkosok zárdájába. Még ugyanazon évben
háromosztályú német elemi iskolát indítottak. Két évre rá internátust
is nyitottak, és attól kezdve két elemi iskolájuk volt: a belső –
gazdag gyermekek, s a külső – a szegény gyermekek oktatására. Ez a
kétféle iskola 1908-ban szűnt meg, amikor a kettőt egyesítették, s
ezáltal létrejött a polgári leányiskola. Az orsolyiták
internátust is vezettek. A 20. században általában 40 nővér oktatott a
négyosztályú elemi és a négyosztályú polgári iskolában. Az
internátusban magánúton kézimunkát, zenét, nyelveket tanítottak az
iskolába nem járó leányoknak.
A Nagyszebenben tevékenykedő orsolyiták
rendje letelepítésétől számítva 123 éven keresztül az egyetlen női
szerzetesrend volt Erdélyben. Haynald Lajos és Fogarasy Mihály püspökök
a nőnevelés felkarolásának érdekében más női szerzetesrendeket is
betelepítettek.23 A Szatmári Irgalmas Nővéreknek
Szatmáron volt az anyaházuk. Romániában az erdélyi egyházmegyéket
tekintve a legelterjedtebb női szerzetesrend volt: 273 nővérrel, 43
intézménnyel. Csak a gyulafehérvári egyházmegyében hat házuk volt.
Haynald Lajos püspök székhelyére, Gyulafehérvárra 1858. augusztus 18-án
telepítette le a szatmári irgalmas nővéreket, akik szeptemberben meg is
nyitották az elemi iskolát. A püspök a betegekre is gondolt és 1864-ben
kórházat alapított, amit szintén a nővérekre bízott. Templomukat és
korszerű zárdaépületüket Fogarasy püspök építtette fel a saját
költségén. 1908-ig rendszeresen ingyen ápolták a betegeket vallási és
nemzetiségi különbségtétel nélkül. Iskolájuk átalakult négy felső
osztályú polgárivá. A 20. században átlagosan 20 nővér működött.
Internátust is vezettek. Fogarasy Mihály püspök 1876-ban szülővárosába,
Gyergyószentmiklósra is betelepítette a nővéreket, akik mindjárt el is
kezdték a tanítást. Iskolaintézményük a 20. században: óvoda, elemi és
polgári iskola, internátus. A nővérek száma 10 körül mozgott. A
székelyudvarhelyi egyházközség 1881-ben leányiskolájának vezetését a
szatmári irgalmas nővérekre bízta. Óvodát és hatosztályú elemi iskolát
vezettek 1919-ig. Akkor megszüntették az óvodát és polgári leányiskolát
állítottak fel. Körülbelül 10 nővér irányította az elemi és polgári
leányiskolát.
Sepsikőröspatakon özv.
gr. Kálnoky Félixné 1892-ben alapított egy leányintézetet s annak
vezetését az irgalmas nővérekre bízta. Óvoda, elemi leányiskola és
internátus vezetését négy nővér végezte. Sepsiszentgyörgyön 1924-ben a
kórházban öt irgalmas nővér vette át a betegápolást. Kolozsváron a
Szent Erzsébet aggmenházat 1912-ben a szatmári irgalmasokra bízták.24
Az erdélyi egyházmegyében legelterjedtebb női szerzetesrend a Boldog Josef Nardini (1821–1862) által alapított Mallersdorfi Szent Ferenc-rendi Nővérek
kongregációja. Betelepítésükre vonatkozó hivatalos eljárások Haynald
Lajos püspöksége utolsó napjaiban kezdődtek el. Ebben igen nagy
szerepet játszott Montenuovo Vilmosnak, Erdély parancsnokának felesége,
Batthyány Julianna. A szegények nyomorával és elhagyatottságával együtt
érző grófnő az Erdélyben is könyöradományokat gyűjtő ferences
nővérekben „feltalálta azt az apostoli szeretetet, amivel eszméit
megvalósíthatja.” A grófnő kitartó kérésére Haynald püspök a nővérek
Erdélyben való településéhez 1864. július 1-én beleegyezését adta.
1864. november 19-én érkezett meg Nagyszebenbe
az első hat nővér. Ezt követően Nagyszeben valóságos kisugárzási
központtá alakult. Plébánosok, városok vezetői versengtek, hogy a
leányifjúságot a ferences tanítónőkre, betegjeiket az ápoló nővérekre
bízzák. 60 év múlva már 16 rendházban 272 nővér működött. Erőteljes
fejlődésük és a bekövetkezett rendszerváltás 1922-ben az önálló erdélyi
provincia felállítását tette szükségessé. 1923-ban az erdélyi püspök
főhatósága alatt Petrozsényben fölállították a noviciátust, s a
házfőnöknőt kinevezték erdélyi tartományi főnöknővé. Nagyszebenben a
nővérek kezdetben magánházaknál végezték a betegápolást, bérházukban
internátust nyitottak és tanítottak. Fogarasy Mihály és Mailáth G.
Károly püspökök anyagi segítségével és Bilinszky Lajos egyházmegyés pap
elévülhetetlen munkája (1893–1940 között igazgatója) révén a
nagyszebeni ferences nővérek intézménye épületeivel és
iskolarendszerével Erdélynek lelki központjává, a nőnevelés és női
tanítóképző fellegvárává fejlődött. A kezdeti elemi iskola mellett
1890-ben beindították a lánygimnáziumot, 1894-ben az óvodát, 1896-ban
az elemi tanítóképzőt, 1914-ben polgári iskola tanítóképzőjét, 1921-ben
a felsőkereskedelmi leányiskolát. Aszebeni ferencrendi intézet
keletkezésétől felszámolásáig (1948) az elhagyott, árva, szegény
gyermekek tanítását, felnevelését tekintette feladatának a
legcsekélyebb havi díj ellenében, vallási és nemzetiségi különbségtétel
nélkül. Az első 30 évben már 695 növendék nyert az intézetben tanítónői
oklevelet. Ez lehetővé tette, hogy a ferences nővérek Erdély más
helységeiben is megtelepedhettek. Nagyszebenben a nővérek száma a két
világháború között általában 50-60 között mozgott.
A
ferencrendi nővérek hivatásuknak megfelelő szolgálatot teljesítettek
Holzmány, Hátszeg, Petrozsény, Marosvásárhely, Brassó, Nagyvárad,
Lupény, Dicsőszentmárton, Szilágysomlyó, Kolozsvár, Szamosújvár,
Vulkán, Sepsiszentgyörgy helységekben. Petrozsénybe 1887-ben telepedtek
le. Itt a kórházban betegeket ápoltak, elemi és polgári leányiskolát,
valamint internátust vezettek. A nővérek száma 20 körül mozgott.
Marosvásárhelyen 1893-ban kezdték el tanítást az elemi és polgári
iskolában. 1907-ben bentlakást is építettek. Általában 20 nővér
tevékenykedett az 1948-ig fennálló intézetükben. Brassóban (1895-től)
nagyon szépen alakult az iskolarendszerűk. Négy évig csak
betegápolással foglalkoztak, majd elemi iskola osztályait vezették.
1901-től polgári iskolát, 1909-ben háztartási tanfolyamot, 1920-ban
kereskedelmi tanfolyamot indítottak. A nővérek száma húszon felülre
emelkedett. Kolozsvárra a nővérek 1899-ben mentek, és az egyetemi
klinika szolgálatába álltak. 1925-ban 72 nővér gondozta és ápolta a
betegeket.25
A Miasszonyunkról nevezett szegény iskolanővérek
temesvári letelepedésük után az erdélyi egyházmegyében is otthonra
találtak. Először Désen vették át az iskola és az internátus vezetését
(1906-ban). Itt általában 10 nővér működött. Kolozsváron az
egyházközség által 1911-ben alapított és annak tulajdonát képező
Marianum Tan- és Nevelőintézetet vezették 1948-ig. A Marianum keretén
belül hat iskolatagozat működött (1. elemi leányiskola, 2. polgári
leányiskola, 3. leánygimnázium, 4. hároméves női felsőkereskedelmi, 5.
egyéves női kereskedelmi, és 6. női háztartási szaktanfolyam) az
1923-as oktatási törvényig, amikor három tagozatot megszüntettek, és
maradt az elemi, a felsőkereskedelmi és a leánygimnázium.26
A Paulai Szent Vincéről nevezett irgalmas testvérek
1896-tól 20 éven keresztül a nagyszebeni elmegyógyintézetben
szolgáltak. 1913-ban Csíksomlyón alapítottak árvaházat, ahol vezették
az árvák részére felállított elemi iskolát is.27
Újszerű voltak viseletében, munkaterülete tekintetében a Szociális Testvérek Társasága:
női egyesületek, árvaházak és egyéb szociális intézmények vezetésével
foglalkoztak. A társaság modern formában megjelenő, társadalmi munkát
végző, bencés szellemű szentlelkes életet képvisel. A szociális
testvérek gyermek-, nő- és családvédelem érdekében mozgalmakban és
intézményekben (szülőotthonokban,28 gyermek- és öregotthonokban)
szolgálták a keresztény értékrenden épülő társadalmat. Az ősi
szerzetesi eszményt az „élet sűrűjében” megélni kívánó, Budapesten alig
öt éve alakult (1923) társaság tagjai Temesvárról telepedtek át
Kolozsvárra (1928). Itt a Státustól bérbe vett Központi Szállót (Hotel
Central) vezették, amelynek jövedelmét szociális és kulturális
programjuk megvalósítására fordították. Az „árva közügy” minél
önzetlenebb szolgálata érdekében – szabályzata szerint – a társaságnak
saját intézményei, a szociális iskolákat kivéve, nem lehettek, s saját
neve alatt sem mozgalmakat, sem egyesületeket nem vezethetett. De
hivatásos és képzett munkásokat adott a testvérekben a legkülönbözőbb
egyházi és világi munkaterületekre. Így a testvérek mint mozgalmi
szervezők, egyesületi vezetők (Erdélyi Szociális Szervezet,
nőszövetség, leányklubok, leányegyesület), egyházközségi nővérek,
hitoktatók, szegénygondozók, vasút- és kórházmissziók vezetői,
egészségügyi nővérek, járási-városi szociális előadók, vendéglátó-ipari
munkások, lapszerkesztők (A Nap, Vasárnapi Harangszó)
dolgoztak sok helységben az egyházmegye határain belül és kívül.
Plébániák és szociális intézmények képzett szociális munkások, vezetők
iránti egyre növekvő igényét látva a társaság 1933-ban Nagyváradon
Egyházközségi Nővéreket Képző Iskola néven kétéves szociális iskolát
nyitott. Néhány éves kiesés után 1939-ben Kolozsváron Szociális
Szeminárium, majd Katolikus Női Társadalomtudományi Szakiskola néven
mint hároméves szociális főiskola működött tovább. Ennek az iskolának a
tanárai – Erdély egyházi és világi vezető emberei és szociális
testvérek – önzetlen munkájukkal járultak a növendékek képzéséhez. A
végzett növendékeket a társaság az Erdélyi Szociális Munkások
Egyesületében (ESZME) fogta össze. Így akarta megőrizni őket attól,
hogy hivatástudatot kívánó munkájukat pusztán hivatalnokok módjára
lássák el. Ennek megvalósítására a végzett növendékek évenként
lelkigyakorlatra és szociális továbbképzésre visszatértek az iskolába.
A központ évközben is körlevelekkel, lelki és tanulmányi napokkal
igyekezett tagjaiban fenntartani és továbbfejleszteni a szociális
munkához elengedhetetlen mélyebb lelkiséget és szaktudást.
A
szociális testvérek nélkül elképzelhetetlen az erdélyi nőmozgalom
munkája. A szakmailag is képzett testvérek azzal a helyzetelőnnyel is
rendelkeztek, hogy a katolikus női szervezkedést semmiféle más
nőmozgalmi munka nem előzte meg. De szerencsésnek mondható az is, hogy
minden vonalon keresztény világnézeti alapon indult el a szervezkedés,
amely egészséges fejlődéshez vezetett. Az 1933. évben a testvérek 39 szociális szervezete 36 leányklubot és 45 leányegyesületet
vezetett. A leánykluboknál és a leányegyesületeknél a fő cél az
önnevelés volt. A leányegyesületi mozgalom, amely főleg a falusi
leányok védelmére alakult, a jó központi vezetésnek köszönhetően a
30-as években virágzásnak indult.29 1940-től az új
lehetőségeket kihasználva a szociális testvérek nagyobb aktivitásba
kezdtek. Kolozsváron 12 hónapos szociális szakiskolát indítottak az
Országos Szociális Felügyelőség által megkövetelt tanterv alapján. A
tanfolyam 10 hónapos elméleti és két hónapos gyakorlati képzést
nyújtott. Az iskola előadói a tudományegyetem és a teológia tanárai és
a szociális testvérek voltak.30
Jegyzetek
1
A két világháború között különösen sok támadás érte a katolikus
papságot és világiakat egyesítő egyházmegyei autonómiát (önkormányzat),
az Erdélyi Római Katolikus Státust, amely a megyéspüspök vezetésével
működő intézmény volt. Ennek fő munkaterülete az egyházi, iskolai és
alapítványi javak kezelése és ügyeinek intézése. 2 Jézus szívében az üdvösség. 3 Márton Áron, Előszó. 2. 4 SS. Római figyelő. Az Apostol XII/39. (1938) 3. 5 D. S. Mailáth érsek. Az Apostol XII/27.
(1938) 6.; Bíró Vencel: Székhelyi Gr. Mailáth G. Károly. Cluj-Kolozsvár
1940. 149–237.; Az Alba-Iuliaii püspökség nagy napjai. Az Apostol
XII/29. (1938) 3. 6 Veress Ernő: V. A. Erdélyi Tudósító XIX. (1936) 171–172. 7
Az eskütételt követő beszédében jelzi, hogy már két évvel ezelőtt is
megjelent a király előtt; ekkor is zavaros volt a helyzet az eszmék
világában. Attól kezdve a zűrzavar csak súlyosbodott. Erős
meggyőződése, hogy püspöki szolgálata („még ha kicsiny és jelentéktelen
tényező vagyok az ország életében”) Krisztus uralmának, az egyetértés,
a béke és a szeretet uralmának szolgálata. Lásd Az Apostol XII/34. (1938) 3. 8 Albrecht Dezső, Metamorphosie Transylvaniae. Hitel 2. (1936) 164. 9 Márton Áron, Püspökünk sírja előtt. Az Apostol XII/38. (1938) 3. 10 Írói munkásságát igazolja – az Erdélyi Tudósító 200 cikkén kívül – az Erdélyi püspökség története címmel nyomtatásban megjelent munkája, valamint a Nagyszebeni Plébánia Domus Históriájának három nagy kötete. 11 Jakubinyi, Romániai archontológia. 15.; Badilla János, Vorbuchner Adolf püspök. Az Apostol XII/52. (1938) 4. 12 Nuntiatura Apostolica Romania, Bucurešti, Nr. 316–38. 25. septembrie, 1938. 13 Apostoli kormányzó a gyulafehérvári egyházmegye élén. Az Apostol XII/39. (1938) 4. 14 Domokos Pál Péter, Márton Áron életútja. Az Apostol XII/40. (1938) 4.; Transzilvánia fővárosának új plébánosa: Márton Áron. Az Apostol XII/35 (1938) 4. 15 A S. Congregatio Consistorialis 630. sz. dekrétumával nevezte ki Márton Áron gyulafehérvári püspöknek. 16 Marton József, Márton Áron, Erdély püspöke. Gyulafehérvár 2002. 13–16. 17 Figyelő. Erdélyi Tudósító XIX. (1936) 279. 18 A szerzetesrendekről jó összefoglalót lásd Erdélyi Magyar Évkönyv I. 46–57. 19
A moldvai minorita rendházak nagyobb számmal külön Szent Józsefről
elnevezett provincia keretén belül működtek. 1895-ben szervezték meg a
Szent Józsefről elnevezett provinciájukat, amelyhez akkor 10 ház
tartozott, mindenütt plébániát is vezettek. Moldvában a nagyobb
plébániák az ő kezükben voltak, s ezért sok súrlódás volt a iaši-i
püspökkel. Halaucešti-ben (Halasfalva) volt a teológiájuk, Szabófalván
pedig a nyomdájuk. 20 Benedek Fidél, Az erdélyi ferences rendtartomány II. Kolozsvár 2002. 60–64.; uő: Világi ferencesek. Kolozsvár 1948. 2–23.; Boros Fortunát, A franciskánusok működése Erdélyben. In: Az erdélyi katholicizmus múltja és jelene. 494–497. 21 Patay József, A piarista-rend Erdélyben. In: Az erdélyi katholicizmus múltja és jelene. 510–511. 22 Olasz Péter, A jezsuita-rend Erdélyben. In: Az erdélyi katholicizmus múltja és jelene. 512–513. 23 Bilinszky Lajos, A női szerzetesek működése Erdélyben. In: Az erdélyi katholicizmus múltja és jelene. 524–525. 24 Bilinszky, A női szerzetesek működése Erdélyben. In: Az erdélyi katholicizmus múltja és jelene. 526–527. 25 Bilinszky, A női szerzetesek működése Erdélyben. 528–539.; uő: A ferencrendi nővérek nagyszebeni tan- és nevelőintézetének története. Nagyszeben 1903. 57–148. 26 Bilinszky: A női szerzetesek működése Erdélyben. 539–541. 27 Bilinszky: A női szerzetesek működése Erdélyben. 542. 28
Az egyik legfontosabb a csíkszeredai Salvator Egészségház, amely
nemcsak szülőotthon, hanem „gyermekkórház” is volt. Ld. Nagy András: Városkép, 106–108. 29 Künnle Ilus: Az erdélyi katholikus nőmozgalmi munka. Erdélyi Tudósító XVI. (1933) 64–66. 30 Figyelő. Erdélyi Tudósító XXI/11. (1942) 176.; Walter Ilona: A Szociális Testvérek Társasága. Diplomadolgozat, kézirat.